George R. R. Martin: Game of Thrones - Trónok harca (A tűz és jég dala 1)

Hale! ^^ Az elmúlt héten feltöltött posztjaim nagy részében megemlítettem valahogy a GoT-t, tegnap befejeztem a Könyvfesztiválon beszerzett, 926 oldalas kötetet, ami lapszámilag az eddigi legvaskosabb könyvem volt és ma, elérkezett a nagy nap, nem a sárkányok éledtek fel, ne örüljetek befejeztem a róla írt értékelésemet. Eddig se úgy ismertetek meg, mint aki szereti rövidre fogni, ez a bevezető szöveg is az ékes bizonyítéka ennek többek között, de most a szokásosnál is jobban elrugaszkodtam. 12-es betűmérettel kereken 13 (!) Word-ös oldalt írtam tele a gondolataimmal a sorozat első kötete kapcsán. O.o Sejtettem, hogy már csak a regény hossza miatt nem lesz egy rövidke kritika, de feltételeztem, hogy azért 10 oldalnál le fogok állni, tévedtem. Igazából mindezt csak azért ecsetelem itt le nektek, hogy ha valaki van olyan elvetemült, hogy végig szándékozza olvasni, annak bele fog telni egy kevéske idejébe.... :D Tehát a mai regényem azaz értékelésem témája a fantasy műfaj egyik legelismertebb alkotása: George R. R. Martin: Trónok harca című könyve. *dobpergés* Jó olvasást és, ha gondoljátok, hagyjatok nyomot, nem fog bennem felébredni a sárkány a hozzászólásoktól, megígérem. ^^

Fülszöveg:
A Trónok harca lebilincselő fantasy, amely klasszikus lovagkirályságot tár az olvasó elé: Westeros fölött valaha a sárkánykirályok uralkodtak, ám a Targaryen-dinasztiát 15 évvel ezelőtt elűzték, és most Robert Baratheon uralkodik hű barátai, Jon Arryn, majd Eddard Stark segítségével. A konfliktus középpontjában Deres urai, a Starkok állnak. Olyanok, mint a föld, ahol születtek: makacs, kemény jellemű család. Szemünk előtt hősök, gazemberek és egy gonosz hatalom története elevenedik meg.
Ám hamar rá kell ébrednünk, hogy ebben a világban mégsem egyszerűen jók és gonoszok kerülnek szembe egymással, hanem mesterien ábrázolt jellemek bontakoznak ki előttünk különböző vágyakkal, célokkal, félelmekkel és sebekkel.
Martin legnagyobb erőssége hogy meg tudja újítani, élettel tölti fel azt a műfajt, amit a sok populáris Tolkien-imitáció évtizedeken át klisék sorozatába fojtva ismételgetett. A jég és tűz dalának első kötete egy világteremtő fantasy eposz nagyszabású felütése.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-05-25 19:32:51

A dothrakikat nyomtatva is ugyanannyira imádom, mint képernyőn, úgyhogy az értékelés megírása után futok is, vagy kúszok, ahogy összejön hogy szervezzek egy Fanklubot/Fan-Khalasar-t nekik. ❤ #Team Khal Drogo :3
Tisztán emlékszem, hogy mennyire látványosan kerültem éveken keresztül ezt a könyvet, amikor szembejött velem, egyszerűen feltartottam magam elé a kezeimet és kijelentettem, „én ebből nem kérek”. Most utólagosan bánom, hogy nem akkor szántam rá magam az ismerkedésre George R.R. Martin világával, amikor még nem kellett hajtóvadászatot indítani a könyveiért. Elégedett vagyok a kötettel, tényleg nagyon tetszett, amikor a kezembe vettem, megszűnt körülöttem a külvilág és észre sem vettem, hogy milyen sok oldal elrepült, de az nagy, „legendás GoT addikció”, ha csak nem a nemrég említett dothraki vonalat nézem amit mindenfelé tapasztalok, ha a széria szóba kerül, nálam még nem alakult ki. Talán a következő részekkel összejön :D A történetnek számtalan erőssége van, de szerintem ezek között kettő emelkedik ki kifejezetten a többi közül, ezekben rejlik az egész Tűz és Jég dala varázs sikeressége. Az egyik ilyen fő erősség a részletesség, amivel a világ van dolgozva, minden apróságról ordít, hogy az író mennyi munkát fektetett a megalkotásába, hogy mennyire odafigyelt a leglényegtelenebbnek tűnő mozzanatok papírra vitelére is, a történelmi oldalról nem is beszélve. Évekkel ezelőtt egy szupermarketben egy Feketeszakáll életét bemutató filmre bukkantam, amiben Edward Teach valami olyasmit mondott a kabinjában, hogy csak a történelem lapjai által létezünk igazán, nem emlékszem már rá pontosan hogyan fogalmazott, de Martin világa is pontosan ezt igazolja. Ez az alternatív középkori birodalom azért volt képes ennyire rengeteg embert világszerte, életkortól és nemtől függetlenül magával ragadni, mert megvan a múltja, megvan a történelme, amivel valósághűvé válik, mintha tényleg létezne/létezett volna, még akkor is, ha mind tudjuk, hogy már csak a sárkányok miatt is kvázi lehetetlen ez. Az író végig nagyon ügyesen zsonglőrködött ezzel a kettősséggel, a fantasy mivolta miatt a történetét valószerűtlen, mégis valóságos benyomást kelt. A másik fő erőssége a sztorinak az, hogy sok szálon fut egyszerre, amik aztán még többfelé vállnak szét és megerősödnek annyira, hogy önmagukban is megállják a helyüket, ezért nem lehet „átlagos mellékszálaknak” tekinteni őket. Úgy a legegyszerűbb ezt elképzelni, mint egy fát, megvannak a fő gallyai, amikből kinő a sok, kicsi ág, amik idővel megerősödnek és maguk és gallyakká válnak, miközben még több ág és vessző indul meg belőlük. Ebben a történetvezetésben pedig az a legjobb, hogy így biztosan mindenki megtalálja  a számára tetszetős szálat, tetszetős életutat, ami leköti, magával ragadja és elvarázsolja. Ha valaki nincs annyira elragadtatva mint ahogy én se vagyok Havas Jon-tól meg az ő beilleszkedésétől a Falon, annak ott van Daenerys és a dothraki horda, vagy Robb hadjárata és Tyrion kalandjai. A lényeg, hogy nem lehet annyira könnyen beleesni abba a verembe, hogy egy olyan egyén vagy esemény köré összpontosul a figyelem, aki/ami nem szimpatikus az olvasónak, mint a legtöbb könyvnél. Ja, és egy fontos tanács: Ne kedveljetek meg túl erősen senkit, ne vegyétek senki biztonságát készpénznek, mert hullanak az emberek itt, mint a legyek.

Na, lássuk azokat a szálakat… :D A sorozat 1. évadát már korábban láttam, így nagy meglepetések nem értek, de attól még nagyon jól szórakoztam.

Kezdésként kettő lényeges vonalról lehet beszélni, az egyik Westerosban, egy nevesítés terén Hét Királyságból álló birodalomban játszódik, a másik attól valamivel távolabb, a Keskeny-tengeren túl. Westerosban egykor a Targaryen-Ház uralkodott, aminek a legutóbbi királya leegyszerűsítve egy megveszekedett őrült volt, ezért néhány ház fellázadt ellene, a trónra a saját vezetőjüket ültették a Targaryenekkel két gyerek kivételével végeztek, az életben maradottak pedig a megmaradt híveik elmenekítették. A két Targaryen gyerek az évek során felcseperedett, de egyikük sem, főleg az idősebb, a jogos trónörökös nem tett le róla, hogy visszaszerezzék azt az általuk csak Bitorlóként emlegetett királytól azt, ami őket születésüktől fogva megilleti. Eközben Westerosban, ahol a Házak a szokásos utállak, de én jobban utállak, mert te ez vagy, én meg az vagyok típusú sárdobáláson kívül békében élnek ugyanannak a királynak a vezetésével, aki anno a Targaryeneket követte az uralkodásban. Miután a király Segítője, a birodalom második legnagyobb hatalmú embere meghal, a király a családjával és az udvartartásával északra, a Starkokhoz utazik azzal a szándékkal, hogy a látogatás örömei mellett régi barátját, Deres várának az urát, a Stark-ház jelenlegi fejét nevezze ki az elhunyt Segítő helyére. Ennek a tisztségnek a kötelező jellegű elfogadása az a fordulat, ami nem csak odafönt északon, Deresben, hanem mindenfelé megindítja azt a bizonyos globális lavinát, ami elől lehetetlen elfutni. A Starkoknak nem csak alapjaiban rázkódik meg a megszokott életritmusa, hanem lassan szét is hullik a családjuk és közel sem biztos, hogy valamikor újra egymás mellé tudnak sodródni, hogy úgy folytassák tovább az életüket, mint a régi szép időkben… Ezt a folyamatot hosszas cselekményábrázolás nélkül körülbelül hasonlóan lehet leírni, mint egy olyan helyzetet, amikor két, ilyen feladatok terén tapasztalatlan emberre rábíznak egy kisebb óvodás csoportot azzal a felszólítással, hogy vigyék őket az állatkertbe. Tekintsünk el a kilátásban lévő, nyilvánvaló katasztrófától, úgysem tehetünk ellene. Első körben két-három vállalkozó szellemű egyén letér az ösvényről, mert ők másfelé akarnak menni, az egyik felnőtt utánuk megy, a másik elkezdi keresni azokat, akiket még a bejárat közelében elvesztettek, mert lemaradtak, de előtte ráparancsol a többiekre, hogy maradjanak egyhelyben. Pár perc múlva a vécéért vágyakozók, a türelmetlenek és a félősek, akik hiányolják a felügyeletet, szintén elindulnak arra, amerre akarnak és, mire az első felnőtt a vállalkozó szelleműekkel visszatér a kiindulási pontra, nincs már meg senki, tízen vannak húszfele. A Stark-családot természetesen nem ilyen nevetséges/egyszerű okok szaggatják szét a kötet folyamán, de a lényeg itt is ugyanaz, hozzávetőlegese ahányan voltak, annyi helyen kötöttek ki végül és az egymáshoz való visszatalálást mindig akadályozta valami, vagy egy háború, vagy egy felgöngyölítendő cselszövés, vagy a megálmodott jövő ami közel sem olyan rózsás, mint az elképzelésekben felé menetelés. A Starkok mind kemények a maguk módján… de ezek a kedvezőtlen körülmények előbb-utóbb, rövidebb-hosszabb időre mindegyiküket maguk alá temették.

Úgy vettem észre, hogy a legtöbb olvasó szíve hozzájuk, a bátor északiakhoz húz, akiknek egy egyszerre fenséges és lenyűgöző állat a címerük és, akiknek a jelmondatuk mindenféle, szerencsesütibe illő kis bölcsesség helyett az, hogy közeleg a tél. A vidéküknek megvan a maga varázsa, nagyon tetszettek a Derest és környékét bemutató leírások, de a Stark-ház tagjai közül összességében csak egyetlenegy embert sikerült maradéktalanul megkedvelnem, Aryát. Tetszett a lányban rejlő vagányság, hogy szembement a társadalmi elvárásokkal és, hogy nem hagyta, hogy csak azért egy olyan csupán szépen mosolygó, bólogató és varrogató, szigorúan véve egyedül díszkellékként funkcionáló kisasszonyt faragjanak belőle, mint amilyen a nővére, mert egy olyan világba született, ahol a nők nagy részének a mozgásszabadsága egy 20x20 centis kis padlólapra terjed. Már, amikor a nővérével, az apjával meg a királyi kísérettel a fővárosba utazott, akkor is Arya inkább a férfiakkal és az alacsonyabb rangú emberekkel, az „utánfutókkal” utazott lóháton, a pihenőkben pedig felfedezte a terepeket, ahelyett, hogy a királynéval meg a többi rangos lánnyal utazott volna egy kerekes házban párnák és selyemfüggönyök között. Ameddig a nevelőnőjük és a nővére, Sansa kötőtűkkel terrorizálták a kezeik közé szabadult anyagdarabokat, addig Arya kardozni akart megtanulni, mint a fivérei. Örültem neki, amikor ehhez a szándékához kapott egy profi tanárt is, Syrio-t is nagyon megkedveltem ^^ Bár kevés vívás-órát követhettem nyomon, jókat mosolyogtam a párbeszédeiken. Arya egy pillanatra sem vált ellenszenvessé a számomra, nagyon jót tett a történetnek egy ilyen igazi, belevaló, vadóc csaj, aki feldobja a hangulatot és színt visz a sok agyatlan, fakó kisasszony alkotta tömegbe. Sansát a szereplése nagy részében legszívesebben belelöktem volna a legközelebbi árokba vagy a farkasok elé vetettem volna, roppantul idegesített, annyira ostoba és felszínes volt, hogy az már valóban fájt… Sosem azt hibáztatta, akit kellett volna, a szar alakokat istenítette, a normálisakat meg lenézte. Időnként az a benyomásom támadt, mintha Sansa meg én két teljesen ellentétes eseménysorozatot követnénk nyomon. O.o A szellemes aranyköpéseiből ártó mennyiségű szerencsére nem jutott, de ettől még minden önuralmamra szükségem volt, hogy toleráljam a hülye, logikátlan gondolatait, a naivitását meg a felsőbbrendűségtől fűtött, rosszindulatú kis pletykahadjáratait, amit az egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz legjobb barátnőjével lefolytatott. Lehet valaki annyira a fejére ejtett, hogy szerinte a szép arcú, jól öltözött, finom szóvirágokkal parádézó személyek mind jó emberek és „ronda”, „rémesen öreg” és dísztelenül öltözöttek meg kapásból az ördög megtestesülései, akik csak megvetést érdemelnek?? Valószínűleg lehet, Sansa rá az élő példa. Emberismeret nulla, logika nulla, éleslátás nulla, reakcióidő mínusz egy. Bár az megfordult a fejemben, hogy Catelyn részéről is lehetett egy kis félrekacsintás, mert számomra hihetetlen, hogy ez az előítéletes, rosszindulatú kis fruska a nagy, igazságos, jóságos, Eddard Stark lánya… O.o Ha meg nem is ennek, akkor valami fura, genetikai mutációnak kell húzódnia a háttérben. Bevallom, a vége felé a kibírhatatlan személyisége ellenére is sajnáltam, de akkor is csak azért, mert rajta valamennyire felül álló okok miatt, áldozatként került alakult a sorsa úgy, ahogy.

Catelyn-t az ellenszenves első benyomás után is igyekeztem kedvelni, mindent megtettem, hogy valamivel pozitívabb színben lássam, hiszen a sorozatban szerettem de túlságosan sok olyan vonást birtokolt, mint Sansa. :/ Valamivel keményebb és talpraesettebb, mint az idősebb lánya, de a „vad észak úrnőjéhez” képest nekem ez a nő nagyon… kevés volt. A semmire föl rengeteg tartás volt benne, de olyan irányban, amilyenben kellett volna neki, pedig hiányzott belőle a határozottság és tekintélyes fellépés. A viselkedésében kis és nagy horderejű ügyekben sem láttam jó néhányszor ésszerűséget, Robb, a legidősebb fia hadjáratának a végén is egy olyan esztelen megoldást javasolt, amivel az egész harc, az elveszített emberek, a bele fektetett energia és a győzelmek is mind olyan módon vesztették el az értelmüket, mintha csak kihajították volna őket az ablakon egy dísztasakba bújtatva. A Jon-nal szembeni hozzáállása sem volt ínyemre való, totálisan indokolatlanul viselkedett mérhetetlenül igazságtalanul azzal a gyerekkel, méghozzá éveken keresztül, mintha telente Jon lenne az, aki a fagyokat hozza. Amikor csak tehette, belé rúgott egy hatalmasat, mindenféle otromba megjegyzést vágott a fejéhez és összességében azt éreztette vele, hogy egy értéktelen egyén, aki nem tartozik közéjük. Megértettem, hogy fájt neki a fiú jelenléte, de csakúgy, mint az őt ért sérelmekért Sansa, ő sem a megfelelő embert hibáztatta. Arról talán John tehet, hogy Eddard Stark köpött egy nagyot a nemrég elvett, terhes feleségére és gyereket csinált egy másik nőnek, miközben elment az igazságért harcolni? Akkor ennyi erővel ő is tehet arról, hogy Tully-nak született és, hogy a haja nem szőke, hanem vörösesbarna. Amin legjobban felhúztam magam ezzel az üggyel kapcsolatban az volt, hogy Catelyn-t nem is maga a megcsalás zavarta, hogy a férje semmibe vette őt, mert azt minden férfi csinálja, hanem az, hogy hazavitte magukhoz Deresbe a fiút. Tényleg sokkal nagyobbat vétkezett, mint a többi hűtlen disznó azzal, hogy nem magára hagyta a gyerekét és ellovagolt a naplementébe, folytatni a kis úri életét, mintha nem is létezne az a fiú, hanem foglalkozni akart vele… „-.-  Azt értékeltem a részéről, hogy többnyire nem csak ült és malmozott, hanem cselekedett, Nedhez is személyesen ment el a fővárosba, Királyvárba, hogy megossza vele a fejleményeket a középső fiukat ért támadásról és Lysa, a húga fejébe is megpróbált egy kis értelmet erőltetni, amikor Sasfészekbe utazott.

Most pedig tegyétek el az éles tárgyakat, a puskákat, a nagyobb köveket meg a záptojásokat, mert komoly közfelháborodást keltő bejelentést fogok tenni, ami után bizonyára be akarjátok majd vetni ezeket a fegyvereket: egyáltalán nem szerettem Havas Jon-t. Ahogy olvastam, sokat gondolkoztam a karakterén, elemezgettem magamban a srác tetteit és próbáltam rájönni, miért is van a személye körül ez a hatalmas kultusz… Azt sikerült kilogikáznom, hogy egyesek miért kedvelhetik, de ez engem még nem vitt közelebb Jon-hoz. Mint írtam, Catelyn-t elítélem azért, ahogy bánt vele és a mostohaanyja gyerekes, rajta levert sértettsége miatt sajnáltam is Jon-t, változatlanul azt mondom, hogy ő erről nem tehet. Senkinek sincs befolyása felette, hogy kiknek a gyerekeként születik meg, épp ezért tartom egy olyan kaliberű intelligencia-hiányra utaló jelnek a „fattyúk” szekálását, amit pont a tanítókkal körbe vett nemes házak tagjai űztek a legmagasabb szinten, hogy arra nincsenek szavak. Félreértés ne essen, ez nem a könyv hibája és ezzel nem Martin munkáját kritizálom, ez csak a csúf, kemény valóság, ami a középkorban és még jó sokáig jellemző volt. Sok más mellett pont azért is végzett G.R.R. Martin olyan alapos munkát, mert ezt a mentalitást is belevitte a könyvbe, bemutatta, hogy a nagy lovag-kor, amiről annyian ábrándoznak, mennyire egy mocskos időszak is volt. Semmivel sem volt különb, mint a mai világ, sőt. Szóval csak így elméleti szinten eltöprengtem rajta, miért is nézik le a fattyúkat a könyvben? Azért, mert az apjuk vagy az anyjuk hűtlen volt a párjukhoz? Azért őket vetik meg, mert valamelyik szülőjük követett el becstelenséget? Nekik maximum csak annyi vétkük lehet, hogy megszülettek és, hogy ezt élve tették… Elkeserítő felfogásmód, hogy ezért mindenfelé lenézik őket. Attól, hogy nem „törvényes gyerek”, Jon még lehet egy fantasztikus ember, aki sokkal kiemelkedőbb a maga vonalán, mint mondjuk egy törvényes Stark és ugyanígy lehet szar ember egy „fajtatiszta” nemes is. De visszatérve magára Jon-ra… nem voltam tőle elájulva, kicsit sem. Nem láttam benne azt a nagy hőst, mint aminek emlegették, hanem csak egy hisztis, kölyköt, aki félidőben játszik megkeseredett, elesett öregembert és rátarti ficsúrt. Akármi is történt, Jonnak az sosem volt jó. Egyszer azért nyafogott, mert a Starkok nem tekintik egyenlőnek magukkal, hogy még a gyerekek sem ugyanolyan testvérként kezelik őt, mint amilyenek ők egymásnak, pedig Arya, Bran, Robb, Rickon és a rátarti maszlagját leszámítva még Sansa is, ugyanúgy szerették őt, mint a többi fivérüket/lánytestvérüket, sőt. Arya talán még jobban is szerette náluk. aztán a Falra kerülve azon hisztériázott, hogy vissza akar menni Deresbe, mert az Éjjeli Őrség nem olyan, mint az esti mesékben. Megsértődött, amiért neki, egy Stark fiának tolvajok, erőszaktevők és hasonló, megvetett emberek között kell lennie, amikor ezerszer különb náluk, mintha a fattyúkat annyira sokra tartanák felső körökben aztán amiatt picsogott, hogy ezek a fiúk nem szeretik őt. Azt mellesleg nem is gondolhatta, hogy a két szép szeméért majd imádni fogják. Ezt követően azért nyávogott, mert nem olyan feladatkörbe tették, mint amibe szeretett volna menni, pedig még így jobban is járt, majd szinte már személyes sértésnek vette, hogy az Őrség vezetője törődik vele és olyan ajándékot adott neki, amivel mondhatni a fiává fogadta. A többi fiú a Falon örült volna, mint majom a farkának, ha ekkora elismerésben részesítik erre Jon azon durcizott, hogy ez nem jelent semmit, mert ő a Starkok elismerését akarja. Felsorolhatnám az összes olyan megmozdulását, amikor átment nyafka picsa-üzemmódba, de az egésznek a lényege ugyanaz: akármilyen jó dolog érte, nem volt elégedett, ha meg valami nem úgy történt, ahogy Havas Nagyúr elképzelte, akkor azonnal úgy viselkedett, mint egy óvodás kislány, akitől elvették a kedvenc Barbie babáját. Az egyetlen értékelhető megmozdulása az volt, hogy kiállt Sam mellett, de szerintem ez is inkább Tyrion okításának az utóhatása volt, mint fiú tulajdon jószívűségének a bizonyítéka. Az ő szálát elég sokszor untam, nem kötött le annyira, mint a többi, de magát az Éjjeli Őrséget egy nagyon jó, egyedi ötletnek tartottam.

De mi is az Éjjeli Őrség…? Az Éjjeli Őrség egy férfiakból csapat a Hét Királyság legészakibb részén, ami egy „gyönyörű hivatás”, de egyféle utolsó mentsvár is lehet egyesek számára, a törvényszegők beléphetnek és ezáltal bűnbocsánatot szerezhetnek, testvérekre lelhetnek a többi őr között, de egész életükben a Falon kell maradniuk, nem házasodhatnak, nem lehet gyerekük. Ez a bizonyos Fal több kilométer széltében és hosszában egyaránt, jégből húzták fel még évszázadokkal a történet kezdete előtt és elválasztja a Hét Királyság területeit a Vadak területétől, illetve a válogatott rémektől, amik a történetek és az Éjjeli Őrség tagjai szerint mögötte rejtőznek. A Starkok rémfarkasait már az első oldalakon a szívembe zártam, Nymeria és Szellem különösen nagy kedvenceim lettek de annak végképp örültem, hogy a Fal által kilátásba került, hogy a későbbiekben még több fantasy lény, még több Más, óriások és hasonlók is színesítik a sorozat szörnykészletét. ^^ Ha már a Mások… igaz, hogy nem nagyon olvastam eddig zombikról, de ehhez hasonló feldolgozását még hallásból se ismertem a témának, egyediek és hátborzongatóak. Az utóbbiak már csak azért is, mert roppantul keveset lehet róluk tudni, nem is ügyködtek korábban nagyon azon az emberek, hogy adatokat gyűjtsenek róluk, mert mesének hitték őket. Gondoljatok csak bele, egyik napról a másikra megelevenednének a szörnyek, amikről olvastatok… Nem vagyok ilyen téren ijedős egyáltalán, de azért ez még feltételezés szinten is erősen para. Az őrség tagjai közül a Vén Medve egész szimpatikus lett, Sam-et meg nagyon megkedveltem, lehet, hogy ha fegyvert kell fogni, nem ő a leghasznosabb ember, de okos és helyén van a szíve. :)

Északot és a Starkok nagy részét kiveséztem, úgyhogy a Trónok Harca világának térképén délebbre vándorolnék, hogy kifejtsem a véleményemet a Stark ház fejéről és a Királyvárban történtekről. Eddard összességében egy egész szerethető karakter, aki él-hal a gyerekeiért, talpig becsületes, igazságos, tipikusan a királynak való alkat, mert még ráadásul nem is vágyik a hatalomra. Tényleg szimpatikus lehetne és a kedvelt szereplők között is tartom számon, de amiatt a megcsalás miatt, amiből Jon született, nem tudom teljesen pozitívan kezelni. Oké, hogy ezzel őt is árnyalni akarta az író és nem lett egy gazember tőle Ned, mert mindig azon volt, hogy minél kevesebben sérüljenek, de nekem emiatt a „botlása” miatt eléggé álszent lett, ahogy folyton a becsületről meg a tisztességről papolt. Ezek után például Cersei-t nem igazán ítélhette el jogosan, mint ahogy sok másik embert sem az udvarban, egyiket sem kell félteni, egyik sem szent… de ő sem. Sok megjegyzését, gondolatát éreztem képmutatónak ezt figyelembe véve… :/ Vegyesen sajnáltam és szidtam magamban, ameddig Királyvárban tartózkodott, nagyon érződött rajta, hogy ő nem való ebbe a közegbe, akinek egy-két dolgot leszámítva ennyire egyenes a gerinccel, azt egy ilyen sakkozásokkal és árulással teli világban könyörtelenül eltapossák, ha a fő elveit megtartva nem idomul egy kicsit. Ő nem ilyen ember, ő nem szereti a cselezéseket, intrikákat is nagy tehernek éli meg, de nem tud ellene mit tenni, az udvarban leegyszerűsítve a vagy te ölsz, vagy téged ölnek meg szabály él. Ha pedig már csak a gyerekei érdekében is az életben maradás opció mellett dönt, akkor nem lehet mindig makulátlanul őszinte és egyenes, ez hamar egyértelművé vált. A napi gondok mellett Eddardnak egy súlyosabb üggyel is meg kellett birkóznia, az elődje halálának a körülményeivel, ugyanis egyre több jel mutatott arra, hogy az előző Segítő, a sógora nem betegségben halt meg, hanem meggyilkolták, amiért rájött valamire…  Hiába tudtam mi fog történni, izgatottan vártam a rejtély felgöngyölítésének az újabb és újabb állomásait, az író ügyesen hintette el az egyes nyomokat.

A tanács tagjaival, azaz a Segítő, Ned Stark mindennapjainak megrontóit illetően vegyes érzéseim voltak, Pycelle nagymestert már az elejétől kezdve egy sunyi alaknak tartottam, Petyr-t az esze és a ravaszsága miatt kedveltem, de egyes húzásai miatt időnként utáltam is, Varys-t illetően is hasonló véleményen volt, bár őt egy csöppet talán jobban bírtam :D Renly, a király kisebbik öccse jópofa volt, mindig sikerült feldobnia a hangulatot valamivel.

Robert Baratheon, a király bár összehozott néha egy-egy emberi pillanatot, mégsem lett a szívem csücske enyhén fogalmazva. Egy részeges, link pasas, aki bár valamikor régen nagy katona lehetett, de királynak csapnivaló, megszerezte a trónt, de az uralkodás ügyes-bajos dolgaival már nem hajlandó foglalkozni, inkább áthárítja a tanácsosaira és a Segítőire, ameddig ő addig tömi a fejét, ameddig szét nem durran. Nem csoda, hogy a birodalomban ennyire elfajult minden, egy ilyen emberrel az élen még az is csoda, hogy valamennyire állnak még a város falai és, hogy Tywin Lannister adósságrendezés címszó alatt nem húzta ki alóla a trónt. Robert is egy jó példa volt a történelemből, sokszor került milliók élete az évszázadok során hasonló mentalitású emberek kezébe. Ami már csak azért is dühítő, mert lehet, hogy neki a királykodás csak egy piszkosul nagy teher, de az alatta lévőknek az élete függ attól, hogy őt éppen milyen szél fújja meg. Azzal sem nyert nálam túl sok piros pontot, ahogy a feleségéhez viszonyult. A királynét, Cersei-t a történet végére, kövezzetek meg, de valamennyire megszerettem :D Voltak kegyetlen és aljas húzásai bőven, de rengeteg lehetőséget megláttam a nőben, amit a drága férje valamiért nem vett észre több év alatt se. Robert Ned-nek is folyton csak szidta Cersei-t, de én nem láttam vele kapcsolatban ekkora problémákat sőt… Egy ravasz, gyors észjárású nő ő, aki anyatigrisként védelmezi a számára fontosakat és, akibe bőven szorult tartás meg elegancia. Lehet, hogy egy kicsit rideg és nehezen megközelíthető… de ha én férfi lennék, akkor pont egy nagy kihívást látnék Cersei-ben egy vérfagyasztó jégkirálynő helyett, aki mindenkiből kiöli az életkedvet. Főleg egy olyan férfinak testesítené meg a nagy kihívást, mint aki elméletben valamikor a király volt, a nagy harcosnak, a hódítónak. Ha Robert nem viselkedik a házasságuk elején ilyen idiótán, akkor se lett volna könnyű dolga, rendesen meg kellett volna izzadnia azért, hogy Cersei közel engedje magához… de ezzel pont azt kapta volna ő is, amit annyira szeret, küzdelmet egy meghódítandó célt. Még sok-sok órával a regény befejezése után se fér a fejembe, hogy Robert hogyan nem vette észre, hogy ott van karnyújtásnyira tőle  a számára a tökéletes nő. o.o

Joffrey-ra, Robert örökösére csak annyit tudok mondani, hogy egy ifjú pszichopata a gyerek. Szinte minden tünetet magán hordoz, ami a hasonló kórképtől „szenvedő” emberekre jellemző, ha akarja, el tudja bűvölni maga körül az embereket, legalábbis azokat, akik a herceg meg a szőke szavakat hallva elalélnak a hibáiért másokat hibáztat, az embereket tárgyként kezeli és örömét leli benne, ha másokat gyötörhet, legyen szó idegenről vagy olyanról, akit ismer aki a leírtak szerint még fontos is neki talán. Ha az őrült király vagy Robert nem döntötte menthetetlenül a nyomorba Westeros-t, majd Joff megteszi, mert ráadásul a futóbolondok azon alfajának erősíti a sorait, akiket még irányítani/terelgetni se lehet.

Tywin Lannister, a Lannister ház feje, Cersei, Tyrion és a Királyölő, Jaime Lannister apja, az ember, akinek a neve hallatán mindenfelé reszketnek a Hét Királyságban, egész keveset szerepelt szervesen, hosszú ideig csak emlegették, amit sajnáltam, mert ha a Tyrion-nal szembeni hozzáállását figyelmen kívül hagyom, bírom az öreget INTJ-k tartsanak össze. xD  Nem hiába olyan a híre, amilyen, fenomenális stratéga, már akkor is tiszteletet ébreszt a körülötte lévőkben, ha csak hallgat és száz szónak is egy a vége, van neki kisugárzása amit a tévésorozatban őt megformáló színész alakítása csak még inkább felerősít. Jókat nevettem, amikor Tyrionnal ekézték egymást, szívesen olvastam volna még néhány ilyen részt a Robb-bal való háborúzás bámulatos harcjelenetein kívül. Ennek a harcnak kirobbanási részleteivel sok spoiler-t lőnék le, de annyit elárulhatok, hogy ez is egy remekül, nem történelemkönyv szagúan megírt szál, amit bizonyára azok sem fognak vontatottnak találni, akik nem rajonganak kifejezetten azért, ha több tíz oldalakon keresztül folynak csatározások, stratégiai megbeszélések és ezeknek az utólagos kielemzéseik. Én sem tartozok teljességgel elkötelezetten ehhez a táborhoz, mégsem találtam vontatottnak a háború egyes szakaszait és a szálak váltogatásával is megakadályozta a szerző, hogy túlzottan szárazzá váljon a történet. Az író nagyon élvezhetően tárta az olvasók elé az egyes összecsapások részleteit, szinte mozizásszerűen láttam magam előtt, ahogy a zászlók lobognak a szélben, ahogy kardokon megcsillan a napfény és, ahogy a lovak patái alól röpködnek a földdarabok, miközben vágtáznak. Ennek a vonalnak pedig a legérdekesebb momentuma tagadhatatlanul az, ahogy Tyrion a vad klánok oldalán beleveti magát a harc sűrűjébe :D

A legtöbb írónak megvan a saját történetén belül a kedvenc karaktere, ahogy lassan elfogytak az oldalak, azt vettem észre, hogy George R. R. Martin fő kedvence a „gyermekei közül” nagy valószínűséggel Tyrion Lannister lehet. Ami lássuk be nem is csoda, engem már az első megszólalásakor megvett a dumájával, az egyik legragyogóbb személyiség a történetben. Azt már említettem, hogy Tyrion apja mennyire vegyesen megbecsült, vegyesen rettegett úr a birodalomban, a nővére a király felesége, a bátyja, Jaime Lannsiter pedig egy kiváló lovag, akinek a bátorságáról ódákat zengnek, egy igazi sztár azt leszámítva, hogy a Ned-hez hasonló, egyenes gerincű réteg még mindig meg van rá orrolva azért a nem igazán etikus lépéséért, ami során kardot döfött az előző királyának, az utolsó Targaryennek a hátába. Innen ered a „Királyölő” gúnyneve is. Az enyhe közutálattól eltekintve, a Lannister családnak nagy tekintélye van és a ház minden tagja fényes pályát futott be. Egyedül Tyrion lóg ki a daliás Lannisterek sorából, mégpedig azért az általa befolyásolhatatlan „hibája” miatt, hogy törpének született. A hozzá hasonlóan alacsony növésű embereket a birodalom minden tájékán egyfajta megvetés és rossz szájíz övezi, ha a legtöbb családba törpe születik, egyszerűen elzavarják vagy eladják valami társulatba bolondnak. Ehhez képest még Tyrionnak valamivel jobb a helyzete, mert nemes, de ugyanebből az okból rosszabb is, Tywin folyamatosan érezteti vele, hogy kevés ahhoz, hogy megfeleljen az elvárásainak és mindenki más is a termetén gúnyolódik, összeröhögnek a háta mögött, kifigurázzák. De Tyrion ahelyett, hogy egy felváltva megkeseredett, felváltva picsogós emberré vált volna emiatt, mint Havas barátunk, megtanulta ezt fegyverként használni. Az évek során rájött, milyen előnyei származnak a méreteiből és, habár ezek a rosszindulatú közeledések ugyanannyira bántják, némi cinizmussal és öniróniával el tudja hárítani ezeket, nem engedi meg a támadóinak, hogy úgy érezzék, fognak rajta a szavaik. Azt belátta, hogy a testi erejét fitogtatva ő nem tud hatni másokra, mint pl. a bátyja, de neki van egy sokkal veszedelmesebb fegyvere, az esze. Nagyon csavaros gondolkodású, agyafúrt kis fickó, aki rengeteg helyzetből képes kibeszélni magát, úgy forgatva a szavakat, hogy a kevésbé élesen látó egyének ne is vegyék észre, hogy az orruknál fogva vezeti vagy inkább ráncigálja őket. Mindezt pedig többnyire nagyon is szórakoztatóan adja elő, így a könyvben vicces, nevettető jelenetekből sincsen hiány. Ezt eddig még nem említettem, de sokszor fergeteges, sírva röhögős beszólások hangzanak el és ezek természetesen java részt mindig olyan helyen, ahol Tyrion Lannister felbukkan. Épp emiatt, az időnként meggondolatlanul elejtett, érdesebb megjegyzései ugyanannyi kalamajkába is keverik bele, mint ahányból kihúzzák. Egyik karakternek sem mondható unalmasnak az élete a regényben, de talán Tyrion keveredik a legtöbb kalandba/kutyaszorítóba, a személyisége garantálja, hogy egy pillanatnyi nyugta se lehessen ’:D De nagyon precízen megbirkózik a kihívásokkal, ha nem is elsőre, de másodjára, harmadjára rájön, hogy mivel nyerheti meg a megfelelő embereket, azokat, akik a legnagyobb eséllyel tartják életben a következő összetűzésig, amibe belekerül. Egyedül azt nem értettem a részéről, hogy miért harcol ő is ennyire a Lannister-ház „becsületéért”, amikor a Lannisterek 90%-a szarba se nézi, ameddig még elő lehet venni Jaime-t vagy valaki mást, akit nem gúnyolnak Ördögfiókának vagy félembernek a népek.

Ezzel pedig rá is térnék arra, ami nekem problémás/érthetetlen volt ezzel a történettel kapcsolatban, ami nagyban hozzájárult hozzá, hogy nem maximális pontszámot adtam rá. Ez az egyéni szoc probléma a következő: nekem egyáltalán nem jött be, hogy mindenki ennyire nagyra van a saját nevével/házával. Nem azt mondom, hogy szégyelljék a gyökereiket, valamiért biztos büszkék a származásukra, ahogy olvastam a házak leírását a könyv végén, aminek a mellékelése egyébként egy briliáns ötlet volt mindegyiknek megvannak a maga erősségei, a történetük nagyon különleges, de ezt a fene nagy öntudatosságot, már-már nagyképűséget, amivel ezt a névkérdést kezelték a szereplők, nem tudtam átérezni minimálisan sem. Catelyn fennhordja az orrát, mert ő egy Tully!, a Starkok ezt így csinálják és ez az egyenes út és fújj, Lannisterek, amiért ők több, mint egy évtizeddel korábban később léptek egy csatában! Ez a magatartás valamilyen szinten már-már nevetséges is volt, komoly ellentétek alakultak ki, de sokszor nem bírtam már ki röhögés nélkül ezt a gyerekes ellenségeskedést. Ezt a fajta klikkesedést már a Harry Potterben sem szerettem annyira, de ott még így utólag azt mondom, érthetőbb, hogy miért húzott mindenki a saját háza felé és miért nem szerették egymást annyira egyes házak tagjai, hiszen a képességeik, a személyiségük alapján osztották szét a négy „osztály” között a gyerekeket. Lebutítva a griffendélbe kerültek a hősiesek, bátrak, a hollóhátba a kis tudorok, akik szomjaznak a tudásra, a mardekárba a ravasz, ambíciókkal felvértezett emberek, a hugrabugba meg azok a békeszerető, barátságos egyének, akik elengedhetetlenek, hogy ez a három csoport megférjen egymás mellett. De itt meg…? Azért bélyegeztek meg embereket, mert egy olyan családba születtek, ami még valamikor az ősidőkben összekötötte a bajszát az ő családjukkal és azért szerettek rongy alakokat, mert anno az ő családjuknak hűséget fogadott egy korábbi vezetőjük. Nem tolerálom az előítéletességet, a beskatulyázást, itt pedig 100%-osan erről volt szó, főleg a Stark – Lannsiter ellentétnél. A Starkok elvileg igazságosak, akkor miért utálják masszívan az összes Lannistert, amikor sok Lannister Robert lázadása alatt még vagy kisgyerek volt vagy tervben sem volt? Mert elvileg Ned-nek az a fő baja velük, hogy csak akkor siettek Robert segítségére, amikor már eléggé egyértelmű volt, hogy melyik fél fog a háborúból győztesen kikerekedni. Arról, hogy Tywin anno nem intézkedett időben, mit tehet Tyrion, azok a fiúk, akik a sztori idején Robert fegyvernökei vagy akár Cersei is, amikor neki nőként annyi beleszólása lehetett egy ilyen kérdésbe, mint egy háromhetes macskakölyöknek? Hasonló szinten nem értettem, hogy Robert miért akarja kiírtani az őrült király utódait is, amikor szerencsétlenek még csak gyerekek és semmi közük sem volt az apjuk tetteihez meg ahhoz, hogy megölte egy rokonuk Robertnek a jegyesét. Mi a ráció ebben a felfogásmódban? Mi? Ha egy több évszázada létező, szintén több száz tagot számláló családban egyszer volt egy hülye, akkor évtizedekkel később is hulljon az összes ember ebből a családból, mert volt egy idióta elődjük? O.o Ha mindenki így gondolkozna, akkor az emberiség már régen kihalt volna, mint a dinoszauruszok, avagy a könyv esetében a sárkányok. Csak ismételni tudom magam, mint egy rossz magnókazetta, de ez olyan, mintha elítélnénk minden németet azért, mert a második világháború idején a nácik több millió embert döntöttek nyomorba és küldtek a halálba. Mint ahogy nem minden német volt náci, úgy nem minden Lannsiter feltétlenül egy akasztani való, becstelen alak, ott van ellenpéldának kapásból Tyrion nem minden Stark a dicsőség élő szobra, nem minden Targaryen bolond és nem minden Frey sunyi alak. Ez az általánosítás a Lannistereken kívül talán még az ő irányukba volt a legerősebb, Walder-t nagyon utáltam, valóban egy undorító figura a fickó, aki már régen megérett a leváltásra, de ez nem jelenti azt, hogy az a párszáz gyerek és unoka is velejéig romlott, akit azzal vert meg az ég, hogy az ő rokonságába születtek. Ebben a felettébb kifordult látásmódban az sem volt nekem igazán kerek, hogy miért ragaszkodnak azok is a nagy, szentséges házukhoz, akikkel nem megfelelően bánnak ott. Azok után, ahogy Tyrionnal viselkedtek a Lannisterek, ő simán harcolhatott volna a másik oldalon és ez még más rengeteg karakterre igaz. Miért ennyire masszív ez az pártfoglalás? Hogy ahová oda áll a Ház, áll annak minden tagja is. Miért nincsen önálló vélemény? Minek utáljunk valakit, aki normális csak azért, mert a rokonaival bajunk van vagy fordítva? Ez egy olyan kérdéskör, amin reggeltől estig lehetne filozofálni, valószínűleg úgy sem jutnék közelebb a megoldáshoz, számomra megfoghatatlan ez az egész hozzáállás… hiszen nem a neve határozza meg, hogy egy ember milyen beállítottságú…

Ne aggódjatok, most már nemsokára befejezem ezt a per pillanat megközelítőleg 11 oldalnak megfelelő kritikát, remélem maradtatok még néhányan, akik kihúztátok eddig… ’:D A zárás magasságába a kedvenc szálamat és a fő favorittá vált karakteremnek a bemutatását hagytam, mert attól tartottam, ha hamarabb kezdek el megint beszélni a dothrakikról, akkor annyira belelendülök a dologba, hogy a többi szálról már képtelen leszek az alapkövetelményeknek megfelelő értelmességgel nyilatkozni. *-* Ismét a molyosok észlelték a legjobban a rajongási ámokfutásomat, ami során a karcokban mindig a dothrakikról, főleg egy bizonyosról áradoztam és fel is töltöttem ennek a karakternek szinte minden lélegzetvételét is az idézetek részlegbe. :D A Westerosban játszódó jeleneteket is szerettem, arattam két nagy kedvencet az ottani szereplők közül, de a legjobban azok a részek nyűgöztek le, amik a Hét Királyságon túl, Vaes Dothrak közelében játszódtak. Amiben azt mutatták be, hogy a megmenekült Targaryenek, Viserys és Daenerys hogyan munkálkodnak azon, hogy visszaszerezzék a trónt. Ebben a folyamatban pedig hatalmas szerepük volt a már említett dothrakiknak, mert Viserys, a testvérpár fiú tagja úgy oldotta meg a hadsereg kérdést, hogy eladta a húgát egy dothraki lovas úrnak a katonai támogatásáért cserébe. Ilyen egy tökéletes báty. A szóban forgó lovas úr, Khal Drogo azonnal megvett magának kilóra, nem bírtam vele betelni, minél jobban megismertem, annál telhetetlenebb lettem őt illetően. *.* Nem kevés elfogultsággal, de büszkén ki merem jelenteni, hogy a westerosi karakterek 90%-a példát vehetne róla, mind azért, ahogy  a feleségéhez viszonyul, mind azért, ahogy az embereihez. A dothrakik világa valamivel kegyetlenebb és vadabb, mint a Westerosban élőké, de ez inkább csak nézőpont kérdése, szerintem semmivel sem különbek náluk a Hét Királyságban élők. A dothrakik kultúra viszont sokkal intenzívebben varázsolt el, mint a kőfalak  mögött bujkáló emberek élete, annyira különleges, egzotikus volt a hangulat a dothrakik khalasarjában, hogy képtelen voltam betelni a fiatalabb Targaryen-túlélő, Daenerys szemszögéből bemutatott fejezetekkel. Komolyan, még a csillagokról való vélekedésük is megtetszett :D

„A dothrakik hite szerint a csillagok tűzlovak, egy hatalmas ménes állatai, amely éjszakánként keresztülvágtat az égen.”

Tűkön ülve vártam, hogy mikor következik megint egy olyan rész, ahol a kedvenc, lovas harcosaim vannak a középpontban. Nagyon sajnáltam, hogy ők mellékesebben voltak jelen, értékeltem volna, ha több Khal Drogót meg más dothrakit és kevesebb Havas Jont kapok :/ Drogo és Daenerys közös jeleneteit különösen szerettem, minden tekintetben kiemelkednek a szokásos szerelmes párok közül már csak azért is, mert alapjáraton egyikük sem beszéli a másik nyelvét.

„Amikor a férje felé fordult, sírva fakadt.
Khal Drogo furcsán kifejezéstelen arccal bámulta a könnyeit.
– Nem – szólalt meg. Felemelte a kezét, és kérges hüvelykujjának durva mozdulatával letörölte a könnyeket.
– Te beszéled a közös nyelvet! – csodálkozott Dany.
– Nem – szólalt meg újra a férfi.
Talán csak ezt az egy szót ismeri , gondolta a lány, de még ez is egy szóval több volt, mint amit tudott róla, és ettől valahogy kicsit jobban érezte magát.”

Jó volt nyomon követni, ahogy Daenerys a szolgálólányai segítségével megtanul dothrakiul, Drogo pedig a lány által a közös nyelvet sajátítja el, még akkor is, ha a leírások alapján az akcentusa érthetetlenné tette az összhatást :D Édesek voltak együtt, ahhoz képest, ahogyan Dany indult, Drogo mellett egészen kikupálódott, még így sem lett egy kifejezetten félelmetes jelenség, de jót tett neki, hogy megkeményedett. Visersysen pedig akármit csinált, csak röhögni tudtam. Ez nem azt jelenti, hogy ő a jópofa karakterek mintapéldája, akik visznek egy kis színt a hülyeségükkel a mindennapokba, hanem olyan szinten kettyós, hogy képtelenség komolyan venni. Egy idő után, amikor a nehogy felébreszd a sárkányt! típusú monológjának az első betűit megláttam, már akkor vihogtam. Ha a Starkoknak az a gyagyája, hogy közeleg a tél, akkor Viserysnek ez, a különbség pedig annyi, hogy tőle ez inkább hangzik komikusan, mint baljósan.

„– (…) Nem érhettek hozzám, én vagyok a sárkány, a sárkány, és meg fognak koronázni!”

Hála a sorozat első évadának, már tudtam, hogyan is fog Viserys koronát kapni, így még önfeledtebben nevettem, amikor a koronáját követelte. xD Ezalatt a röpke 926 oldal alatt az volt a kedvenc jelenetem, amikor Drogo-drága végre megunta a „nagy sárkány” követelőzését és megadta őkelmének azt a hőn áhított koronát. Nem csak védelmező, gondoskodó és kitűnő vezető, hanem még kreatív és humorérzéke is van! :D Nem hiába imádom ezt a fickót. <3 Amikor a Drogo szempontjából borúsabb részek következtek, akkor nagyon elkeseredtem, kész kínszenvedés volt azokat a fejezeteket olvasni úgy, hogy tudtam, mi fog kisülni a dologból. Daenerys utolsó előtti fejezetén még el is sírtam magam, amikor beütött a krach, pedig nem vagyok az a kifejezetten meghatódós alkat. Ha volt olyan szereplő, akinek a sorsán úgy istenigazából, felébredt bennem a sárkány-módra kiakadtam, akkor az a khal volt :(

Futólag említést tettem a házak leírásáról a kötet végén, a bónuszok között még a szerkesztői kommentárról ejtenék egy-két szót. Egyrészt örültem neki, mert sok új információ jutott a birtokomba az író munkásságáról, másrészt, egy idő után nagyon ajánlószerűvé vált, amiért feleslegesnek tartottam. Ha valaki a boltban veszi kézbe a könyvet, biztos nem a végét fogja átolvasni, hogy a fordító véleményét elolvassa, aki pedig már eljut addig az oldalig, annak nincs értelme ajánlást írni a könyvhöz, mert már értelemszerűen elolvasta… O.o A fejezetek feletti díszítés gyönyörű, a térképek is bámulatosak.

Remélem a Könyvhéten sikerül majd beszereznem a második részt ^^

Borító: 5/5 – Elsőre egyszerűnek láttam, de minél többet néztem, minél jobban megfigyeltem, annál jobban megtetszett, nagyon szép és kidolgozott a sárkány. A bézs és a hasonló árnyalatok nem az én színvilágom, de itt mutatósak.
Kedvenc karakterek: Khal Drogo <3, Tyrion Lannister, Arya Stark
Legutáltabb karakterek: Havas Jon, Catelyn, Robert, Walder Frey, Joffrey, Viserys
Kedvenc részek: Viserys megkoronázása és az összes, dothrakikkal foglalkozó rész, amikor Arya megszúrta Joffrey-t, Arya vívás-leckéi, amikor Kisujj kivezette Ned-et a kastélyból, Tyrion összes jelenete
Mélypontok: ami Dany utolsó előtti fejezetében történt, Catelyn hozzáállása Jon-hoz, Jon folytonos nyavalygása, Sansa vaksága, az emberek nevükből adódó önteltsége
Korhatár: A regény tartalmaz bőven tabu témákat, véres részleteket és nehezen emészthető elemeket, nem tüntet fel semmit naposabban, mint amilyen. De, ha valakit nem zavarnak az ilyenek és nem beszűkült a látásmódja, akkor 14 éves kortól már ajánlom.  

A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Zenesarok: Sixx: A. M. - Modern Vintage (Album ajánló 3)

Sziasztok! ^.^ A legújabb bejegyzésemet a december óta erősen hanyagolt Zenesarok rovat gatyába rázásának/felfrissítésének szentelem, ezen belül pedig a Sixx: A. M. , amerikai hard-rock együttes 2014-es Modern Vintage című albumát értékelem. Miután a könyvkritikáimban annyiszor emlegettem Nikki Sixx-et, a Facebook mumusát, azt hiszem, erősen időszerű is volt, hogy hozzak egy posztot, amiben 100%-osan az ő és a zenésztársai munkájára helyeződik a figyelem. 
 

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-05-23 22:47:17

A Sixx: A. M. - ről: Kik is ők...?

Nehéz lesz elfogulatlanul nyilatkoznom róluk főleg Nikkiről, mert imádom ezt a triót, az első dal után, amit meghallottam tőlük, a függőjük lettem, a legnagyobb kedvenceim között szerepelnek a minőségi zenéjük és a mentalitásuk miatt is. Időlegesen berekesztve az ömlengést... a Sixx: A. M. egy 2006-ban alakult amerikai hard-rock együttes, amit Nikki Sixx, a Mötley Crüe egykori basszusgitárosa, DJ Ashba, a Guns 'N Roses ex-gitárosa és James Michael énekes alkot. A csapatot eredetileg azért alapította meg Nikki, hogy egy Mötley Crüe-től különálló projektben fel lehessen venni a Heroinnaplók: Egy összetört rocksztár életének egy éve c. életrajzi könyvéhez amit annyira meg szeretnék szerezni és akkora  lehetetlenség megkaparintani, hogy  képes lennék érte leütni valakit az utcán, ha meglátnék a kezében egy példányt (na, jó, azért annyira mániákus szinten még nem vagyok) tartozó dalokat. Nikki eredetileg úgy tervezte, hogy minden dalt más, drogfüggőséggel megküzdött énekes fog elénekelni, mint pl. Steven Tyler, de annyira megtetszett neki és DJ-nek Michael hangja, hogy az eredeti ötlet el lett vetve és minden dalt vele vettek fel. Az első közös projektet továbbiak követték, mielőtt feloszlott a Mötley Crüe, több albumot is elkészítettek Nikki-ék, de csak az MC feloszlása után tudtak teljes erőbedobással koncentrálni a Sixx: A.M.- beli munkára. A banda dalai között vannak bulizós számok is, bár nem a klasszikus értelemben, de szerzeményeik nagy részének komoly mondanivalója, elfogadásra buzdít, önbizalmat és erőt adnak velük az embereknek, arra biztatják őket, hogy ha úgy is érzik, mélyen vannak a gödörben, megéri belőle kimászni, nem baj, ha valaki eltér az átlagtól stb. Szóval összességében pont azt közvetítik, amire a mai társadalomnak ÓRIÁSI szüksége lenne.

Számlista:

1. Stars
2. Gotta Get It Right
3. Relief
4. Get Ya Some
5. Let’s Go
6. Drive
7. Give Me a Love
8. Hyperventilate
9. High On the Music
10. Miracle
11. Before It’s Over

Az album hivatalos hossza:

42 perc és 16 másodperc

A megjelenés időpontja:

2014. október. 07.

A véleményem az albumról:

Rögtön egy gyönyörű, kellemes hangulatú, lágyabb számmal indul, amit már a teljes album meghallgatása előtt is gyakran lejátszottam telefonon és laptopon is, így egyértelműen a kedvenceim közé került. A Stars tipikusan az a fajta dal, amivel a háttérben nagyon szeretek írni, meghozza az ihletet, főleg, ha azon dolgozok, hogy egy fantasy szálat tálaljak. A következő szám valamennyire eltér a megszokott, Sixx: A. M. hangulattól, de nem rossz, egyedül az a kicsit ária-beütésű női közbeéneklés zavart benne elején. Az album harmadik száma, a Relief lett számomra az abszolút szerelem a Modern Vintage-n. <3 Bolondulok érte, egyszerűen tökéletes. Nem tudom jobban átadni azt az érzést, ami átjár, amikor meghallok belőle egy kis részletet is: libabőrös leszek tőle. A hangzás és a szöveg is figyelemreméltó. A legjobban az tetszett az albumban, ahogy egy keretbe foglalódott az egész. Lassabb/részben lassabb számokkal indul, aztán fokozatosan felgyorsul a ritmusuk. A Give Me Love már egyenesen pörgős, annyira, hogy az embernek azonnal kedve támad táncra perdülnie tőle. Majd utána megint érkeznek a lassabb, lágyabb dalok. Az album első felén lévő dalok egy hangyányit jobban tetszett, mint a későbbiek, de a Miracle is bekerült azok közé a dalok közé, amiket később önmagában is meg fogok hallgatni. Ezt az albumot inkább a lightosabb dallamú szerzemények kedvelőinek tudnám ajánlani olvasás vagy írás mellé nagyon jó választás kísérőzenének. Nem ez a kedvenc Sixx: A. M. albumom, de még biztosan rongyosra fogom hallgatni egy párszor ^^

A véleményem a borítóról:

Ötletes, mint az összes
Sixx: A. M. album borítója, nagyon tetszik ez a kissé hűvös hangulat, amit a színvilág közvetít, pedig ha valaki, akkor én tényleg szívből viszolygok a fehéres árnyalatoktól. A betűk kivitelezése gyönyörű, a figura gépszerű kivitelezése is tetszik. Könyvmolyként rögtön a steampunk regényekre asszociálok róla :D

A kedvenceim albumról:

Relief, Stars, Let's Go, Gotta Get It Right, Give Me A Love, Get Ya Some

Pontozás:

Ha kedvet kaptatok a Modern Vintage-hez, akkor ITT hallgathatjátok meg :)

A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

A-tól Z-ig könyves felmérés (Book Tag #19)

Sziasztok! ^^ Tudjátok, hogy mennyire érdekesek a könyvek és TAG-ek hosszúságára vonatkozó mérték-ítéleteim... egy 600-700 oldalas regényt zokszó nélkül képes vagyok például rövidnek nevezni, ha olyan írótól származik, akinek kedvelem az írásait. Az A-tól Z-ig könyves felmérés TAG-hez is ez a mentalitás juttatott, amivel szinte már-már kiprovokáltam Hikaritól, az Írásaim Tárháza bloggerétől egy utólagos kihívást rá... :D

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-05-22 21:55:52

Author you’ve read the most books from - Író, akitől a legtöbbet olvastad:

Egyértelműen Jennifer L. Armentrout, ez nem is kérdéses. Jelenleg kereken 10 db Luxen sorozathoz köthető könyv van, amit magyarul is megjelentettek, ők mind a polcomon is ücsörögnek :3 Mindannyiukat ki is olvastam már, úgyhogy a közeljövőben újraolvasásokkal csillapítom az Armentrout-éhségemet, ameddig elkészül a Luc-cel foglalkozó Spin-Off sorozat és, ameddig a KMK megszánja a White Hot Kiss-t, hogy fordítás alá vegye *.*

Best sequel ever - Legjobb folytatás valaha:

Szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis eddig, főleg ebben az évben sok olyan folytatáshoz volt szerencsém, ami megugrotta ez előző kötetek szintjét. Ha ki kell emelnem egy abszolút kedvencet, akkor az On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukált választom. Az első kötetet is imádtam, az indította el az On Sai imádatomat, de a második kötet még szédületesebb lett :)

Currently reading - Mit olvasol jelenleg?

Mint, ahogy a jobb oldali sávban szereplő kiírás is mutatja, jelenleg George R. R. Martin: Trónok Harca című regényével és a dothrakik iránti megszállott rajongással töltöm a könyvmoly-időmet. Már a 800. oldal környékén járok, úgyhogy, ha nem rokkan le a betűnyelő gépezetem, akkor holnapra valószínűleg be is fejezem.

Drink of choice while reading - Milyen italt választasz olvasáshoz?

Semmilyent, ha olvasok, akkor olvasok. Nem eszek, nem iszok, nem a karácsonyi, kezdőbetűkkel ellátott pulóvereket kötögetem, amikhez az ötletet Mrs. Weasley-től loptam. Csak a könyv létezik onnantól és én, na meg valamilyen jó kis rock 'n' roll vagy metál szám időnként. Hm, talán időszerű lenne felráznom egy kicsit a Zenesarok rovatot is, ha már itt tartok...

E-reader or physical book? - E-könyv vagy papír alapú könyv?

Vallomást kell tennem nektek: soha nem használtam E-book olvasót. Sőt, nem is láttam még egyetlenegy darabot se fotón kívül. De valahogy úgy érzem, hogy akkor is a papír formátumhoz húznék, ha próbáltam volna E-könyvet is. Fel lehet tenni a polcra... lehet simogatni a domború betűket... szagolgatni a belsejét... Persze az E-book olvasót is lehet szagolgatni, csak annak nincs sok értelme :P A lényeg, hogy a személyes szempontjaim szerint jobban kihasználható egy papír formájú könyv.

Fictional character you probably would have actually dated in high school - Egy karakter, akivel randiztál volna a középiskolában:

Nehéz kérdés, mert Rhysand a legnagyobb könyves szerelmem, de el nem tudom képzelni, hogy ő hogy a francba keveredne egy középiskolába, ami azt illeti... xD A másik nagy bálványom, Éjúr is kevés eséllyel bukkanhat fel egy ilyen helyen, úgyhogy maradok az egyik emberi kedvencemnél: Varen Nethersnél <3 Azt inkább ne kérdezzétek, hogy a randizást melyikünk kezdeményezné vagy, hogy egyáltalán hogyan kerülne sínre az első társalgás, mert egyikünk se az a kimondottan az a rámenősen kezdeményező típus. Előbb-utóbb valamelyikünk csak megunta volna a bölcs hallgatást... vagy olyan kellemesen elültünk volna egymás mellett csendben, hogy megforduljon a fejünkben, más helyszínen is ki kéne ezt próbálni.

Glad you gave this book a chance - Könyv, aminek örülsz, hogy adtál egy esélyt:

Abbi Glines: Ha az enyém lennél. Vannak hibái kicsit lehetett volna mértékesebben bánni az erotikával és túloznék, ha azt mondanám, hogy kedvencem lett, de nagyon örülök, hogy végül a megosztó kritikákat látva inkább arra döntöttem, hogy kockáztatok és magamhoz veszem, minthogy hagyom a francba. Talán idén nyáron megint előveszem egy kicsit Beau-t és Ashton-t.

Hidden gem book - Rejtett gyöngyszem:

Nos, ezt a kérdést kétféleképpen is értelmezhetném, úgy, hogy a szóban forgó kötet nehezen beszerezhető és úgy, hogy kevesebb figyelmet kapott, mint, amit érdemelne. Én inkább az utóbbi verziónál maradok és a választásom az eddigi kedvenc Sötét Örvény könyvemre, a Daniel Suarez: Daemon-ra esik. Nem csak, hogy nagy felhajtás nincsen szerencsétlen könyv körül, hanem igazából semmilyen felhajtást se észleltem. Nem is láttam még talán egyetlenegy ismerősöm olvasmánylistáján sem, pedig ez egy zseniális, csavaros és nagyon okos "kis" könyv, ami nem csak az elvetemült számítógépgurukat varázsolja el. Ha kíváncsiak vagytok rá, hogyan hajthatja egy óriási koponya a halála után is a világot, mindenképpen vegyétek kézbe :D Nem tudok róla rosszat mondani.  Egyáltalán nem értem, miért ennyire mellőzött :/

Important moment in your reading life - Egy fontos pillanat a könyves életedben:

Nehéz ilyet megneveznem, mert összességében én minden olyan esetet "fontos" pillanatnak értékelek ki, amikor egy könyv által meg szeretek egy új műfajt, amikor valami új, érdekes információhoz jutok, amikor a már ismert műfajon belül egy kiemelkedő csodára bukkanok... sőt, még az is mérföldkő, amikor valamelyik regény nagyon pofára ejt. Ha egy valamit kell kiemelnem, akkor azt az alkalmat mondom, amikor először olvastam végig a Harry Potter és a Félvér Herceget, ami egyúttal az első, önszántamból elolvasott "nem mesés" könyv volt. <3

Just finished - Most fejezted be:

Azért nem annyira most volt... hanem még 14.-én, de Jeanne Ryan-től az Idegpálya volt a legutóbb befejezett könyvem. :D

Kinds of books you won’t read - Könyvtípusok, amiket nem fogsz olvasni:

Az az igazság, hogy már jó pár műfajról nyilatkoztam így, amivel végül mégis megpróbálkoztam, de amiktől biztosan távol fogom magam tartani, azok a történelmi romantikusok vagy olyan romantikusok, amiket nem a mai korban, hanem korábban írtak az ilyen Elfújta a szél időszakos mentalitást képtelen vagyok átérezni , a tipikus kis "tini romantikusok", mint a LOL és Leiner Laura könyvek. Továbbá ódzkodok a túlzottan mély romantikusoktól, a "motivációs", agyturkálós művektől, a háborús könyvektől és a nagyon tudományos sci-fiktől, amikben több a képlet, mint a történet. Azokat típusú sztorikat se fogom olvasni, amikben a töménytelen erotikus jelenet mellé talál ki az író valami tinglitangli történetet és nem a történet "kiegészítései" az ilyen részek. Per pillanat ennyi ugrott be, de biztos van több is, mert ahogy már arra sokan rávilágítottak: válogatós vagyok :'D

Longest book you’ve read - Leghosszabb könyv, amit olvastál:

Stephen King-től a 11.22.63. Hozzávetőlegesen 900 oldalas, a betűk eléggé aprók és a lapok nagysága is erősen közelít az A4-es mérethez. A Trónok Harca lapszámilag vaskosabb, de szerintem az oldalak mérete miatt a 11.22.63. még annál is hosszabb.

Major book hangover because of - Legnagyobb „másnaposságot” okozó könyv:

Karine Giébel-től a Csak egy árnyék, még az értékelés megírása után is roppant értelmes fejet vágva tátogtam, mint egy hal, amikor a gondolataim az utolsó fejezetek felé tévedtek. Sok minden egyéb mellett, ez a francia nő nagyon ért a sokkoló befejezésekhez :D

Number of bookcases you own - Könyvespolcaid száma:

Négy, kettő hellyel-közzel normál méretű és kettő kicsi, falra szerelhetős, amik a kedvenc rockbandáim posztereinek és a szénceruzás rajzaimnak a hódító hadjárata miatt egy ideje a földre/komód tetejére kényszerültek. Még a Könyvhetet biztosan ki fogják bírni, utána lehet, hogy be kell szereznem még egyet... vagy a biztonság kedvéért kettőt. 

One book you have read multiple times - Egy könyv, amit többször elolvastál:

Rengeteg ilyen van, így a legutóbbi újraolvasásomat említem meg, ami Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara című regénye. ^.^ Decemberben olvastam először, közvetlenül a megjelenésekor, de március elején már újra elő kellett vennem. Fránya elvonási tünetek...

 Preferred Place To Read - Kedvelt hely olvasáshoz:

Az ágyam, a kanapé, a fotel... a lényeg, hogy elég nagy legyen az ülőfelület a változatos, olyan mértékben kitekeredett olvasós pozitúráimhoz, amit talán még Harry Potter tudott volna összehozni, miután a mindenki által imádott, drága Lockhart professzor eltüntette a karjából a csontokat.

 Quote that inspires you/gives you all the feels from a book you’ve read - Idézet, ami inspirál/mindenféle érzéseket ad át neked egy könyvből, amit olvastál:

Ó, ez nagyon nehéz lesz. Konkrétan idézet-mániás vagyok, mindenhonnan gyűjtögetem őket, főleg zenészektől, de filmekből is rengeteget szedek össze. Könyvekből meg... a figyelőim tudnának mesélni róla, hogy mennyivel szaporítják az idézeteim a frisseik számát... 2015-ben regisztráltam év vége felé a molyra és azóta 1408 darab idézetet pakoltam fel, ami azért szép mennyiség. Most tízet  fogok nektek megmutatni a kedvenceim közül, de ezeken kívül is vannak bőven dobogósaim :) :

"– Az emberek kurvára imádják a saját véleményüket hangoztatni, és akarod vagy sem, mindenképpen a képedbe fogják dörgölni. Az a lényeg, hogy te magad boldog legyél azzal, ami vagy." /Kylie Scott: Szóló/

"– (…) Nem hagyhatod, hogy ők irányítsanak. Nem hagyhatod, hogy legyőzzenek. Erős vagy, Haven. Ezek a faszkalapok megpróbáltak megtörni téged, de nem működött, mert összeszedted magad. Olyan erőt képviselsz, amivel számolniuk kell. Kemény vagy és szenvedélyes, úgyhogy nem hagyhatod, hogy ezek az emberek bántsanak téged. Mert pont ez a céljuk"
/J.M. Darhower: Sempre/

"– Rémes lehet szegénynek – szólalt meg Alexia, mert nem bírt tovább hallgatni. – Emberek gondolkoznak, ráadásul az agyukkal, és pont a szomszédban! Ez igazán tragikomikus."
/Gail Carriger: Lélektelen/

"Az állatok nyers, fizikai szükségleteket elégítenek ki; az emberek egy fokkal bonyolultabbak, vannak érzelmi és lelki szükségleteik; a mentálok felettük állnak, már intellektuális szükségleteik is vannak, de egy dolog közös maradt: mindenki akar valamit."
/On Sai: Lucy/

"A szörnyetegek a mi halandó birodalmukban is éppolyan gonoszak voltak, mint a fal túloldalán lévők."
/Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara/

"– Elviselhetetlen kínt az okoz, ha azok után sóvárgunk, akiket szerettünk, és valaha a miénk voltak, de már soha nem ölelhetjük át őket – folytatta Reynolds. – Ez az elképzelhető legszörnyűbb fájdalom."
/Kelly Creagh: Soha már/

"– Nem lesz jobb – folytattam. – A fájdalom. A sérülések ugyan begyógyulnak és nem fogod mindig azt érezni, mintha egy késsel szurkálnának, de amikor a legkevésbé számítasz rá, a fájdalom újra beléd mar és emlékeztet rá, hogy már soha többé nem leszel ugyanaz az ember, aki egykor voltál."
/Katie McGarry: Feszülő húr/

"Ha az ember könyvet ír, az egy kicsit olyan, mintha egy interkontinentális rakétát lőne ki; csak annyi a különbség, hogy a könyv nem térben, hanem időben utazik. A képzeletbeli időben, ahol a szereplők élnek, és a valóságosban, amelyet a szerző az írással tölt. Ha egy regény szakasztott úgy végződnék, ahogy az ember az elején elgondolta, az olyan lenne, mintha világ körüli útra lőne ki egy Titán-rakétát, és aztán útközben a robbanófejével megcélozna, mondjuk, egy kosárlabdahálót."
/Stephen King: Tortúra/

"Nem csak a keményszívűek és a könnyen alkalmazkodók éltél túl a nagy rostálást. Egy csomó szadista S-fej is elég szívósnak bizonyult. Így szokott ez lenni a nagy emberi katasztrófáknál. A bunkó köcsög kategória, mondhatni, elpusztíthatatlan."
/Rick Yancey: Végtelen tenger/

"A zene csak akkor zene, ha lemezteleníti az ember lelkét, ha a szíve vagy szétrobban tőle, vagy összetörik."
/Rachel Van Dyken: Egyetlen méreg/

Reading regret - Könyv, amit megbántál, hogy olvastad:

Nem mondanám, hogy volt olyan könyv, amit megbántam... Amit nagyon pocséknak találtam... khm.. khm... Gombnyomásra, annak az elolvasását se törölném ki az életemből.  Jó kis erőpróba volt a kiolvasása és a végén még írhattam róla egy szuper lehúzó kritikát is, amiben kidühöngtem magam a gyötrelmek miatt, amikkel a történet, a szereplők és ezáltal maga az írónő sújtott. *ördögi kacaj*

Three of your all-time favorite books - Három legnagyobb kedvenced:

HÁROM?? Emberek, a molyon jelenleg 73 könyv van nálam kedvencnek jelölve! ':D Hogy emeljek ki közülük csak hármat? Erre képtelen vagyok, legalábbis, ha 100%-osan igazságosan akarok dönteni.
Amik elsőre eszembe jutnak, azok a:
Jennifer L. Armentrout: Obszidián
Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara
Jay Crownover: Rule

Unapologetic fangirl for - Egy könyv, amiért menthetetlenül Fangirl módra rajongsz:
Szívem szerint megint az ACOTAR-t említeném, de inkább a Szívkarambolt mondom, hogy ne mindenhol ez a könyv szerepeljen :D

Very excited for this release more than all the others - Új megjelenés, amit legjobban vársz:

Sarah J. Maas: A Court of Mist and Fury. Alig várom, hogy végre magasabb szerepkörben olvashassak Rhys drágámról <3 :3

Worst bookish habit - Legrosszabb könyves szokásod:

Nem tudom, mi számít rossz szokásnak könyvek terén. Hogy nem tudok velük betelni? Úgy vigyázok rájuk, mint a szemem fényére, patika állapotú az összes, úgyhogy nem tudom, mi minősülhet "rossz szokásnak", abból, amit velük csinálok... Talán annyi, hogy hajlamos vagyok néha előre elolvasni az utolsó oldalakat, ha nagyon ideges vagyok, hogy mi lesz a főszereplőkkel.

X Marks The Spot: Start at the top left of your shelf and pick the 27th book - X jelöli a helyet: Keresd meg a polcodon a 27. könyvet bal felülről kezdve:

A fő polcomon végeztem a számolást és végül az On Sai: Szürke szobák c. Szivárgó sötétség kiegészítő kötetnél állt meg az ujjam.

Your latest book purchase - Legutolsó könyvvásárlásod:

Most itt nem fogom őket külön felsorolni, az első Könyvfesztiválomról szóló beszámolómban megtaláljátok őket képes mellékletekkel együtt.

Zzz snatcher book (last book that kept you up WAY late) - Legutóbbi könyv, amit késő estig olvastál:

Ismét a jelenlegi olvasmányomat, a Trónok Harcát tudom hozni, az egyik nap hajnal 2-kor tettem le.

A kihívottjaim Amalthya, az Enchanted by Pages bloggerinája és RavenS, a Neverland is in your Heart bloggerinája. Nem tudom, hogy volt-e már szerencsétek a TAG-hez.
Forrásmegjelöléssel mindenki viheti, akinek megtetszett :)

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Nerve: Idegpálya - A film

Hola! Tegnap este nézegettem a Goodbye Agony statisztikáit, amikor szöget ütött a fejemben, hogy már jó ideje, lassan egy hete nem hoztam nektek egy bejegyzést sem. Nincs mentségem, valahogy ellustultam. Abba jobb, ha nem is gondolunk bele, hogy a filmes rovatba mikor posztoltam utoljára, mert a végén még bennetek és bennem is felébresztődik a sárkány és, mint tudják a Trónok Harca rajongók; a sárkánnyal nem lehet tréfálni... Na, igen, le sem tagadhatnám, hogy éppen mit olvasok. Senki sem vádolhat azzal, hogy nem merülök el kellően a szóban forgó könyvben. Az Idegpálya c. könyvről írt értékelésem végén beígértem, hogy hozok majd egy kritikát a filmről is, elérkezett ez a nap. :D A lentebbiekben főleg a szembeötlő különbségekre fogok kitérni, hogy ezek mennyire lettek jók vagy rosszak, miután a történetet és a mondandó fontosságát a könyvről írt kisregényemben már kifejtettem.
Sajnos a potenciális JÁTÉKOSOKNAK most nem tudok mit ajánlani, maximum egy olyan próbát, hogy kinek van türelme átrágni magát a poszton de a NÉZŐjelölteket szívesen látom, dőljetek hátra és élvezzétek a próbát akarom mondani kritikát.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-05-19 22:17:28a

Erről az adaptációról a legfontosabb tudnivaló az, hogy azon kívül, hogy van egy internetes bátorságpróba játék, amire benevez egy "unalmasnak" bélyegzett csaj, semmi összefüggés sincs a könyv és a film között. Annyira, hogy még magának a játéknak se ugyanaz a neve a két helyen, a regényben MERSZ-nek hívják, míg a filmben NERVE-nek, azaz Idegpályának ami sokkal ésszerűbb választás lett volna az előbbi esetben is, ha már az a címe a könyvnek.  Mint a legtöbb könyvszerető ember, általában én is azonnal vérszemet kapok, amikor egy ilyen megoldással elkészített film/sorozat vetődik felém. Hiszen felmerül a jogos kérdés ilyenkor: Minek használnak egy regényt alapként, útmutatóként a rendezéshez, ha nem képesek követni azt, amit szerencsétlen író beleírt? Általában az ilyen ötletek bukásra vannak ítélve, de nem feltétlenül sül ki belőlük valami förtelem. Az Idegpálya tökéletes példa erre, sőt meg merem kockáztatni még az örök moly-szállóige meghazudtolását is, miszerint a "könyv mindig jobb, mint a film". Nekem legalábbis a Nerve filmes verziója sokkalta jobban bejött, mint a papír alapú változat. Az utolsó feladvánnyal kapcsolatos részek briliánsak lettek, ahogy néztem még a tenyerem is elkezdett izzadni az izgalomtól :D

Mi volt az oka, hogy jobban elnyerte a tetszésemet, mint Jeanne Ryan műve? Pont azok az égbekiáltó különbségek, amiknek a hatására ésszerűbb két totálisan különálló történetként kezelni a két Idegpályát. Az, hogy a játék neve mellett meg lett változtatva valamelyest a karakterek személyisége és ezáltal a hozzáállásuk a dolgokhoz, a múltjuk és motivációik mind jelentős javulást eredményeztek, de a legnagyobb minőségjavulást a Próbák megváltoztatása jelentette a számomra. A könyves feladatok is hajmeresztőek voltak a maguk módján, Vee szemszögéből egyszerűbbnek tűntek, de mind olyan kockázatfaktorral bírt, amibe okosabb döntés nem fejest ugrani. A filmes feladványok viszont sokkal képernyőre valóbban lettek megjelenítve és, így az adaptáció egy pörgős, izgalmas, egészen akciófilm feeling-ű valamivé alakult, ami oda tudja szögezni a nézőt a tévéképernyő/laptop monitor elé. A próbák elfajulásának a folyamata is érzékletesebb volt, egy ruhát felpróbálni egy drága üzletben nem tűnik nagy dolognak, veszélytelen. A felpróbálás alatt levett és varázslatosan felszívódott saját ruhák kutatva, fehérneműben rohangászni a plázában még inkább az abszurd és megalázó kategóriába esnek. Hirtelen felindulásból tetkót csináltatni, aminek a mintáját ráadásul nem is ti választjátok ki, az már nagy esztelenség. Bekötött szemmel motorozni meg... azt inkább nem fejteném ki, hogy micsoda. A lényeg, hogy itt tényleg bedobtak az elején olyan próbákat is, amik sokak szerint nem tűnhetnek nagy kunsztnak, inkább viccesek. Aki kicsit is logikusan gondolkozik, annak még így is érthetetlen, hogy hogyan kapta el ennyire a szereplőket a gépszíj, de reálisabbnak tűnik a helyzet.

Vee-t az tette egy összerakottabb, normálisabb főszereplővé a filmben, hogy sokszor megfogalmazódott benne, le kéne állni és fényévekkel hamarabb akart tenni a játék menetele ellen és cselekedett is, ami újabb slamasztikába sodorta , mint a regényben. Ez a tisztább látásmód szimpatikussá tette annak ellenére, hogy eleinte ilyen vagy olyan okból mégis hagyta magát rábeszélni a folytatásra. Emma Roberts alakítása is rengeteget dobott a karakteren, a gesztusai, az egész játékmódja... Ez a film kellett hozzá, hogy Emma teljes értékű rajongójává váljak, mert bár az American Horror Story 3. és 4. évadában is tehetségesnek találtam, Madison és Maggie  nagyon hasonló személyiségek voltak, nem voltam benne biztos, hogy más mentalitású karaktert is életre tud kelteni. Amikor ettől az öntelt dívás vonaltól teljességgel idegen Vee is hasonlóan hiteles lett, mint az AHS-es karakterei a színésznőnek, akkor bizonyította igazán a tehetségét. Eleinte fennakadtam rajta, hogy miért egy szőke, viszonylag normál szemnagysággal bíró színésznőt választottak ki egy olyan szereplő megformálásra, akiről egyértelműen le van írva, hogy sötétbarna haja van és óriási, "manga-szemei", de ahogy haladt előre a történet beláttam, hogy valószínűleg nem sikerült volna így képernyőre vinni Vee-t, ha egy küllembeli kritériumoknak megfelelő, de gyengébben alakító lányt választanak ki.  Ian és Ty történetéért külön csillagod ötös jár az illetékeseknek, Ian esetében már a könyvben is érhető volt, miért akar ennyire nyerni, de ez a megoldás, amit az adaptációban alkalmaztak, még fantasztikusabb lett. Még jobban bemutatja, hogy mennyire aljas a játék és, hogy milyen könnyedén kicsúszhat az irányítás a JÁTÉKOSOK kezéből. Sokan oda meg vissza voltak Dave Franco-tól és azt mindenképpen az érdemére lehet írni, hogy nem lett Ian-ből egy olyan nyálas kis selyemfiú, mint a könyvben, de engem Emma mellett leginkább a Sydney-t játszó színésznő fogott meg. A könyvben kedveltem a szereplőt és nem értettem, a főhős miért utálja ennyire, miért irigyel tőle mindent, itt viszont egy olyan Sydney lett bemutatva a nézőknek, aki méltán megy Vee és a legtöbb ember idegeire. A leírásnak az ő adottságai sem feleltek meg, de Syd lénye bravúros lett. Tökéletesen hozta a szeleburdi, bosszantó, népszerűségre éhes királynőcskét, akinek a legjobb barátnője tényleg csak az árnyéka/a bébiszittere lehet, akinek a nap 24 órájában résen kell lennie, nehogy Sydney bajba kerüljön.

Örültem neki, hogy a mellékszereplők is nagyobb szerephez jutottak, hogy "nem csak úgy voltak", mint arcok a szürke tömegben, hanem értelme is volt a felbukkanásuknak, hogy hozzátettek a történethez. Ty-ra, Syd-re is nagyobb hangsúly lett fektetve, de főleg Tommy lépett elő jelentősebb, elengedhetetlen mellékszereplővé és, mint sok mindennél, itt is sajnálom, hogy a könyvben nem ez a megoldás lett választva. Itt érződött, hogy ő egy okos srác, aki odafigyel Vee-re és segíteni akar neki. Spoilerezni nem akarok nagyon, de ha ő nincs, akkor mindenki megnézhette volna magát, hiába a jó szándék meg az igyekezet... Plusz karakternek megérkezett Vee mamája is, akinek bár nem volt jelentős szerepe, mégis fontos lett. A könyv olvasása közben sokszor éreztem azt, hogy azok a nagyon szigorú szülők, akik drága, feltörekvő kisegerünk életét megkeserítik, csak mítosz szintjén léteznek. Ebben az esetben, amennyire lehetséges volt nem Vee anyjának a háta mögött zajlott a JÁTÉK, ő is érzékelte az egyes jeleket és megpróbálta kideríteni, hogy mégis mi a fene folyik körülötte. Hogy hogyan kerül a számlájukra az a rengeteg pénz.

És, ha már a bűvös pénz, ami annyi gondot okoz, mint amennyit megold, és amiről sokan azt mondják, hogy egyáltalán nem számít, miközben rögtön hisztirohamot kapnak, ha minimálisan is kevesebb van... A próbákon, a mellékszereplők lényegességén és a megváltoztatott háttér történeteken kívül a másik fontos különbség, hogy itt nem ajándékokért játszanak a JÁTÉKOSOK, hanem pénzért. Pénzért, amit, ha kiszállnak vagy nem teljesítenek egy feladatot jól, azonnal elveszítenek, míg a regénybeli nyeremények megmaradtak. Ott nem volt olyan, hogy ha a kettes szintem átmentek, de a négyest nem ugrották meg, akkor fújhatjátok a díjakat. Kivételesen ezen a téren jobban tetszett a könyvben szereplő változat, hátborzongatóbb volt, hogy a JÁTÉK annyira ismeri az embereket, hogy pontosan azt kínálja nekik, amit akarnak, ami a szívük vágya. Mégse volt rossz ötlet a meglátásom szerint a filmesek döntése se, ugyanis mint tudjuk, hogy a pénznek van hatalma és ez a mindent vagy semmit felállás is a folytatás malmára hajtja a vizet, aki már összeszedett pl. 300 000 dollárt, az csak nem fogja egy-két forduló miatt veszni hagyni... pláne, ha már adott neki a JÁTÉK olyan feladatot, amit nagyon nehezen oldott meg.

A JÁTÉK megalkotói egyértelműen betegek, de ügyes pszichológiai trükkökkel rukkoltak elő és a hatalmukat is remekül szemléltették a készítők. A könyvben a prológus példáját leszámítva csak sejteni lehet, mi történik azzal, aki nem tartja be a szabályokat és nem működik együtt, a filmben nincs szükség találgatásra, megmutatják nekünk... Az Idegpálya weboldalát, a hozzá kapcsolódó mobil alkalmazást szintén mesterien csinálták meg a készítők, sokadszorra, de ismét csak gratulálni tudok nekik. Pont olyan lett, mint ahogy a regényt forgatva elképzeltem :)

A szerelmi szál itt is egy megfoghatatlan, derült égből LOVE módon gyökeret verő dolog, ami enyhén szólva nem a kedvencem, ugyanis elszántan vallom azt a nézetet, miszerint nincsen szerelem első látásra :P Bocs, örök romantikusok, ez van de nem volt annyira bosszantó az egymásra találásuk, mint a könyvben és nem is tettek pár órás ismeretség után olyan hihetetlen vallomásokat és ígéreteket a szereplők, mint a regényben. De hiába ez a pozitívum, még így is "nesze nektek és fogjátok meg jól" módon van az emberek képébe nyomva ez a "kapcsolat", jobban az ínyemre lett volna, ha a kálvária végén jön össze Vee és Ian, nem az elején. Viszont szerencsére nem annyira ekörül a villámszerelem köré épül a történet, ezért nem is zavaró azoknak, akik nem élnek-halnak olyan durván az ilyesmiért.

Kár lett volna kihagynom ezt a filmet, a későbbiekben biztos többször is újra fogom nézni, engem sikerült megnyernie. Az enyhébb thrillerek és a számítógépes témájú filmek rajongóinak bátran ajánlom. Nyugodtan meg lehet nézni a könyv olvasása előtt is, mivel a kettő története köszönőviszonyban sincs egymással, nem lesz az adaptációval lelőve egy spoiler se, mégis azt mondom, hogy akit érdekel a könyv, inkább azzal kezdjen. A film után vontatottnak és gyengének fog tűnni, örülök, hogy ragaszkodtam az "előbb a könyvet, aztán az adaptációt" sorrendhez, így még jobban tetszett a film. Izgalmas és érdekes, egy jó alapötlet a kivitelezéssel fel lett tornázva a csúcsra.

PONTOZÁS:
10/10 - Minden téren tökéletes, ha eltekintünk attól a ténytől, hogy alig van köze a könyvhöz :D

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Jeanne Ryan: Nerve - Idegpálya

Sziasztok! ^^ A hajnalban tett ígéretemhez mérten meghoztam a tavalyi év egyik legfelkapottabb könyvéről, Jeanne Ryan: Idegpálya című regényéről írt véleményemet. Akartok mesés ajándékokat? Elismerést? Népszerűséget? Gyertek, csatlakozzatok a MERSZ-hez és játsszatok! Úgyis mindenki totális biztonságban van és nem eshet semmi bajotok ekkora nyilvánosság előtt. Kit érdekel, ha a korábbi játékosok egy része felszívódott és, ha blokkolják a hívásaitokat? Kezdtek betojni? De ugyan miért? Hiszen ez csak egy játék, az ég szerelmére... Nehogy már azt mondjátok, nincs bennetek kurázsi egy kis mókázáshoz...

Fülszöveg:
Amikor a kissé visszahúzódó Vee egyszer csak belecsöppen egy interneten követhető bátorságpróba-játékba, hirtelen azzal szembesül, hogy a névtelen irányítók mindent tudnak róla. Olyan nyereményekkel kecsegtetik, melyek után az EzVagyokÉn oldalán vágyakozott, majd a számára tökéletes pasival, a dögös Iannel szervezik egy csapatba. Először jó mókának tűnik a dolog – a rajongók buzdítására egyre kockázatosabb feladatokat hajtanak végre, egyre értékesebb jutalmakért. De az események komoly fordulatot vesznek, amikor öt másik játékossal egyetemben egy titkos helyszínre irányítják őket, ahol a fődíjért kell harcba szállniuk, s a mindent vagy semmit játékban már az életük a tét.
Jeanne Ryan első regénye izgalmas thriller, egyszerűen letehetetlen olvasmány.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-05-14 17:23:58

Nem most tettem le a könyvet és még mindig képtelen vagyok dűlőre jutni azt illetően, hogy ebben a játéknak csúfolt őrületben kik a legidiótábbak/ legszánalmasabbak; azok, akiknek a fejéből kipattant a MERSZ ötlete és meg is valósították, a Követők vagy a Vee-hez hasonló játékosok. Ehh, túl szoros a mezőny, úgyhogy hivatalos keretek között kihirdetek egy hármas döntetlent.
Ahhoz képest, hogy milyen korán felkeltette a figyelmemet ez a kis könyv, nem kapkodtam be a beszerzését, de talán jobb is, hogy mostanában került a kezembe, amikor a nagy „Nerve-láz” már valamennyire lecsengett. A kötettel való ismerkedésem a következőképpen alakult; megláttam a borítót és megjegyeztem magamban, hogy ez a csaj tisztára úgy néz ki, mint Madison az American Horror Story-ból. Aztán, amikor a könyv adatlapján kicsit jobbra vándorolt a tekintetem, észrevettem, hogy nemsokára megjelenik az adaptációja, amiben Emma Roberts kapta a főszerepet ami megmagyarázta, miért emlékeztetett rá annyira a borítómodell.  Utána a fülszöveget is roppant ígéretesnek találtam, a többi meg már történelem :’D Legutóbb az Örökké a tiéd kapcsán jegyeztem meg, hogy oda kéne nyomni minden embernek a kezébe, hogy olvassa el és gondolkozzon el rajta, bármennyire is tiltakozik egyik vagy mindkét fázis ellen az illető, most az Aktuális Kötelezők Listájához hozzácsaptam az Idegpályát is. Lássuk, miről is szól a könyv… A legkönnyebben a Kék Bálna segítségével tudnám ezt nektek elmagyarázni, mert nagyon sokban hasonlít az a netes kihívás mészárlás a regényen belüli kitalált játékra, a MERSZ-re, a küldetések is hasonló kaliberűek. A fő különbség annyi, hogy itt nem szerepel az útmutatóban az, hogy garantáltan meghal a játékos és, hogy nem a szimpla kétségbeesésük felhasználásra hajaznak a készítők, hanem nyereményekkel csábítják őket a MERSZ kipróbálására. Mielőtt félreértés esne, itt nem akármilyen nyereményekről van szó, mint amiket teszem azt, egy tehetségkutató mobilos/netes szavazói szerezhetnek meg, ha mákjuk van. A MERSZ emberei rémisztően behatón ismerik a versenyzőket már a jelentkezésük pillanatától fogva és azt kínálják nekik, amikre a legjobban vágynak és minél nehezebbek a próbák, annál elérhetetlenebbek a számukra a hétköznapokban ezek az ajándékok is. Például a főszereplő lány, Vee esetében indult a menet egy nagyon drága tűsarkú cipővel, majd egy hiper-szuper telefonnal, ami mindent tud, csak éppen piruettezni nem és fődíjként, meglengettek előtte egy ösztöndíjat az iskolában, ahová tovább tanulni készül. Ezen kívül pedig időközben, noszogatásként fel-felajánlgatnak az embereknek kisebb-nagyobb pénzösszegeket, ha azt veszik észre, nem játszanak akkora lelkesedéssel, mint korábban. A díjak csábítónak tűnhetnek azoknak, akik nagyon akarnak valamit, de a lehetőségeik karámként zárulnak be körülöttük és máshogy nem szerezhetnék meg a dolgokat, illetve maga a feladatok megoldása és az azzal járó felhajtás, a nagy közönség, ami előtt szerepelni lehet, pedig vonzza a Vee-hez hasonló, figyelemhiányos kis unatkozókat is, akik meg akarják mutatni, hogy tovább tudnak nyújtózkodni, mint ameddig a komfortzónájuk ér és van bennük kurázsi. Ez eddig is gyanút keltőnek, bizarrnak hangzik, nemde? Valahogy az egészről ordít, hogy penészes az a piskóta és ráadásul tele van kis férgekkel is. Jó, akkor most megemlítem még, azt, ami a játékosokat nyugalomban tartotta: bármikor ki lehet szállni, amikor csak tetszik, a döntés a ti kezetekben van. Aha, a  bökkenő csak ott kezdődik, hogy amint valóban, határozottan le akar valaki állni, ez a hatalom úgy folyik ki az ujjai közül, mint egy maréknyi, erősen szorított homok...


Az alapötlet minden kétséget kizáróan bravúros és beteg, több hasonló könyvet, kedves írónő! mégsem csupán azért kerekedett belőle egy egész történet, hogy jól be legyenek fosatva az olvasók vagy, hogy a hajukat tépjék a főszereplő döntéseitől. Vagyis nem… az első fele végül is helytálló, az írónő igenis be akarta fosatni a NÉZŐKET, csak nem brahiból, a poén kedvéért, hanem komoly céllal, hogy rádöbbentse az embereket, bármennyire csodálatos is a technológia, nem árt ÉSSZEL használni. Akkor is, ha saját magatokról van szó, de ha valaki másról, akkor pedig főleg. Vee-ről a legtöbb információt az EzVagyokÉn oldala amit a valóságban lehet azonosítani a Facebook-kal vagy akármilyen regisztrációs oldallal, ahol van lehetőség bővebb személy bemutatkozásra által szereztek meg a MERSZ-es nagykutyák, még nagyon meg sem kellett erőltetniük magukat, hiszen a lány ország-világ elé odanyújtotta azokat az adatokat, amik alapján akárki sarokba szoríthatta. Rendelkezésre állt a neve, a fotója, az iskola, ahol tanult, a közelebbi ismerőseinek a neve, az, hogy kivel akar összejönni, hol akar később tanulni, mikre vágyik, éppen mi bántotta/ki bántotta meg, mik az érzékeny pontjai, milyen iskolán kívüli elfoglaltságai vannak és mikor. Konkrétan tálcán tolta minden érdeklődő orra alá a napi rutinját és az életének a történetét, egy ilyen Vee-útmutatóval minden félcédulás hülye le tudta volna követni/a markában tudta volna tartani megfelelő eszközökkel, még hackeri vénával se kell rendelkeznie a próbálkozónak. Most erre az információkezelésre mondjam azt, hogy totális felelőtlenség? Igen, totális felelőtlenség. Az egészben meg az a legelkeserítőbb, hogy a valóságban is hasonlóan mennek a dolgok a Vee korosztályába tartozóaknál és a nála pár évvel fiatalabb, 11-13 éves körben is. Akik ebbe a közösségi oldal-guru kategóriából tévedtek ide most biztos forgatják a szemüket és kínlódva sóhajtanak, hogy mit tart még ez is kiselőadást, mint az ismerős felnőttek, amikor nem lehet semmi gond, elvégre, akkor nem csinálná ugyanezt több millió másik ember is a neten?. Erre azt tudom mondani, vannak pechesebbek és szerencsésebbek. Vannak korcsolyázók, akik alatt nem szakad be a vékony jég, sikeresen elkerülik a problémás területeket és vannak olyanok, akik pont megtalálják azokat és megfulladnak. Akkor most szerencse alapon, mindenki kezdjen el korcsolyázni a veszélyesnek ítélt területeken, hátha mákja lesz? Nem túlzok, ha azt mondom, hogy elég 2 vagy 3 adatmorzsa ahhoz, hogy szerezzetek magatoknak egy zaklatót, hogy valaki ugyanúgy megtudjon rólatok mindent, mint Vee-ről a MERSZ emberei, ha olyan beállítottságú ember sodródik felétek. Tegyük fel, hogy valaki kiírja a starity-ra a keresztnevét, a települést, ahol lakik és, hogy pl. ugyanoda jár lovagolni keddenként és szerdánként. Mennyi a dolga annak, aki elborult? Fogja, beüti a keresztnevet a Facebook keresőrendszerébe és végiggörgeti a találatokat, ameddig meg nem találja a megfelelő településnevet, aztán ott is van a profilon. Vagy, beüti a település nevét a Google-ba és azt, hogy „lovarda”. Kiadja a lovardát, felírja a címet, megnézi a nyitva tartást a megfelelő napokra és kész. Minden adott neki hozzá, hogy a starity-s felhasználó következő lovaglóleckéjét pár méteres távlatból szemlélje, aztán meg gond nélkül elkaphatja kifelé menet. Néhány nap múlva meg megjelenik a hírekben, hogy; 14 éves, kukutyini lányt raboltak el a lovardából, Anna épp a felszerelést pakolta el, amikor nyoma veszett, a család és a barátok értetlenül állnak az eset előtt. Elsőre nem tűnik realisztikusnak, de hány hasonló esetet mutatnak? Rengeteget. Aki meg kiírja, hogy melyik iskolába jár iskola weboldalának felkeresése+ megfelelő osztály kikeresése, az osztály óra- és teremrendje, az még nagyobb céltáblát pingál a hátára. Azok meg, akik Vee-hez hasonló figyelemmel ügyelnek az inkognitójukra, még könnyebb célpontokká válnak. Azt pedig tartsuk szem előtt, hogy én ezeket úgy vázoltam fel, hogy nincsenek pszichotikus hajlamok bennem, csak logikusan végiggondoltam az eshetőségeket. Akkor, akikben megvannak hozzá a kellő mentális problémák, azok mennyi idő alatt építik fel a „nagy tervet?” Lehet találgatni nyugodtan. A Ne ész nélkül netezzünk téma másik felét meg az képezi, hogy hogyan érdemes bánni mások adataival. Vee hezitálás nélkül beírta értesítendő személyekként a legjobb barátnőit és a pasit, akihez igazából semmi köze sincs azon kívül, hogy ő masszívan csorgatja utána a nyálát és az sem zavarta, hogy Sydney is bekerült az egyik videóba anélkül, hogy megkérdezte volna róla, rábólint-e. Hol vannak itt a személyiségi jogok, gyerekek? És itt az rohadtul olcsó kifogás volt Vee részéről Sydney-t érintően az, hogy ő meg az EzVagyokÉn oldalát telepakolja a bikinis fotóival meg, hogy ő is akart jelentkezni a MERSZ-re. Mindenkinek szíve joga eldönteni a józan ész keretein belül, hogy mit rak ki magáról. De a megkérdezése nélkül kiszolgáltatni a másikról akármilyen méretű írásos adatot, hanganyagot vagy hasonlót… a könyv esetében őt is belerángatni a játékba, miután ennek a játéknak egész érdekes, ijesztő húzásai voltak? Khm, khm, hívásblokkolás. Olyat egy normális ember, egy normális barát egyszerűen nem csinál, bármennyire debil is! Csak akkor, ha előtte megkérdezi az érintettet és az érintett igenlő választ ad. És itt szintén nem kibúvó az, hogy „de haragudtam rá és úgy gondoltam, betartok neki”, mert a következmények sokkal súlyosabbak lehetnek, mint ami a harag okát képezte. Súlyosabbak is lettek az Idegpályában.

A kivitelezésnek a leggyengébb láncszemét Vee képezte, ő rontott a legtöbbet a könyvön. Mert, mint a pszichopata bátorságpróba áldozatát bármennyire is sajnáltam, ő könnyen elkerülhette volna ezt a borzalmat és ezáltal az állítólagos legjobb barátnője is, a saját ostoba feje keverte bele ebbe. Nem éreztem a háttér sztoriját eléggé nyomósnak, eléggé súlyosnak ahhoz, hogy belevesse magát a MERSZ-be, hogy ne szálljon ki akkor se, amikor már nagyon ajánlott volt. Vee egy tök átlagos tini életével bír és egy kevésbé éretlen, kevésbé bugyuta ember a padlót csapkodva röhögné ki, ha nekiállna felsorolni, hogy miért annyira borzalmas az ő bőrében élni, miért akkora csapás szürke kisegérnek lenni. Nagyon bántam, hogy neki nem adott az írónő olyan indítékokat, mint amilyen Ian-nek vagy Ty-nak volt, vagy olyanokat, mint amiket a többi döntősnél sejteni lehetett. Bármekkora esztelenség is csatlakozni a MERSZ-hez, náluk még át tudtam érezni, meg bírtam érteni, miért neveztek be. Így a főhősnő nem egy olyan valakiként maradt meg a fejemben, mint aki nem látott más kiutat és ez a játék jelentette az egyetlen lehetőséget arra, hogy megvalósítsa az álmait, jobbra fordítsa a sorsát, hanem egy unatkozó kis picsaként, aki jó dolgában egyáltalán nem tudja, mit kezdjen magával. Vee egy agóniával teli pokolként éli meg a napjait, én nem találtam bennük semmi förtelmeset. Van nem is egy, hanem 3 barátnője, akik foglalkoznak vele, akikhez bármikor fordulhat, szóval azt sem mondhatja, hogy ő a suli kitaszítottja, aki senki sem kedvel. Szeret ruhákkal foglalkozni, divattervező akar lenni, ahogy említette korábban versenyeken is jó eredményeket ért el, a történet ideje alatt pedig az iskola színészi körében felel a jelmezekért és a sminkekért. De Vee ezt a hobbit nem úgy kezeli, mint az elfoglaltságot, amit szívesen űz, amiben elismerik és, ami hatalmas lehetőségeket is tartogat a számára, hiszen a társulatot vezető nő beajánlhatja olyanoknál, akik szintén ezzel foglalkoznak és, mert csakúgy, mint a darabokra játszó színészekre, a ruhákra is felfigyelhetnek a megfelelő körökben mozgó, megfelelő kapcsolatrendszerrel rendelkező emberek. Vee szerint ez a nagybetűs GYÖTRELEM, mert ő csak meghúzódik a színfalak mögött, ameddig a többiek, kiváltképp a legjobb barátnője a rivaldafényben tündököl, nem küldenek neki a rajongói virágot és ráadásul még neki kell elpakolgatnia azokat az átizzadt göncöket is, amiket a darab részvevői viseltek. Ezeknél a gondolatmeneteinél jól megráztam volna a vállainál fogva, ha tehetem: Jó reggelt! Aki a jelmezeket intézi/készíti, az nem lép színpadra és magában az előadásban nem vesz részt, mivel NEM SZÍNÉSZKÉNT veszi ki a részét a munkából! Ez a rendszer nem csak a te belépésed után alakult ki, te hülye liba! Akkor meg mit csodálkozol és búslakodsz rajta? „-.- Jó párszor nagyon felidegesített a csaj, például, amikor képes volt a ROLLING STONES-RÓL úgy nyilatkozni, mint valami rock banda, azt hiszem…  Mégis melyik bolygóról jött az, az ember, aki nem hallott még a Stones-ról sehol és nem tudja, ki az a Mick Jagger??? mert akármiről is volt szó, nekem az jött le, hogy akar ő dolgokat, de nem tesz meg értük semmit, csak nagyra tátja a száját és várja, hogy megfelelő szeletekre vágva belerepüljön a sült galamb, aztán meg adja az elesettet és mindenkit szid, ha valami nem jön össze. Kívülről persze könnyű okosnak lenni, de annyi mindent csinálhatott volna például azért az ösztöndíjért, annyira kézenfekvőek és nyilvánvalók voltak a megoldások, hogy nem értettem, egy sok téren intelligens lány, hogy nem veszi őket észre. Ott volt a színjátszó kör, megkérdezhette volna a vezető nőt, hogy nem tud-e valamilyen ruhatervezős kurzust, ahová be tudna társulni. A már sokat emlegetett EzVagyokÉn oldala is számtalan esélyt hordozott magában az előre lépés érdekében, ha kicsit okosabban használja. Ha nem a nem létező, de nagyon vágyott kapcsolata, a szülei vagy az önnön szürkesége miatt picsogott volna rajta folyton, hanem megtöltötte volna a ruhaterveivel, aztán a megvalósított verziójukkal stb. Amikor meg elég érdeklődőt vonzott volna oda hozzá a téma, akkor kibővíthette volna az EzVagyokÉn oldalát egy divatbloggal is, amit aztán több közösségi médián keresztül is meg tud osztani. A szobafogságát is kihasználhatta volna plusz tervezésre, vagy ennek a blognak és a felturbózott EzVagyokÉn oldalának a vezetésre, siránkozás helyett. Csak ezeknek az elképzeléseknek a sínre tételéhez nem ártott volna némi ambíció, ami Vee-ből hiányzott, de abban a szakmában, ahol el akar helyezkedni, elengedhetetlen. Szóval nagy vonalakban a jelmezes, színfalas drámájáról ez a véleményem. Az meg, hogy nem ő a legnépszerűbb lány a suliban, akit minden klikk tárt karokkal fogad? Nem lehet mindenki a társaság királynője, egyeseknek megvannak ehhez az adottságai és ki is használják, mások meg nem. Egyébként nem értem, mi abban olyan vállalhatatlanul rémes, ha valaki nem a társaság krémje, a tündöklő csillag, akiért kezüket-lábukat törik a többiek, hanem csak átlagos.

„ – (…) vannak előnyei, ha nem te állsz a figyelem középpontjában.”

Az olyan kaliberű figyelmet meg, amit Sydney kap, bizony kezelni is tudni kell, ami Vee-nek szintén nem az erőssége abból ítélve, ahogy a Követőket intézte. Vee-ben csupán azt tudom értékelni, hogy az oldalak telésével, a végére mutatott egy erősebb karakterfejlődést, hogy elérkezett a pont, amikor rádöbbent, mekkora vadmarha volt és onnantól cselekedett, igyekezett rendbe hozni, amit elrontott, igyekezett kimenteni saját magát és az ismerőseit is a MERSZ karmai közül.

Eddig rengeteg mindenről beszéltem nektek, de a MERSZ egyik lényeges… adalékáról, avagy részletéről, a Követőkről nem ejtettem szót, pedig nagyon fontosak a játék és a történet szempontjából. A Követők azok, akik a borítón NÉZŐKÉNT vannak megjelenítve, ők követik nyomon a telefonjukon, a számítógépükön vagy a tabletjükön keresztül a MERSZ fordulóit, ők szavaznak a versenyzőkre és kommentelik az egyes felvételeket. Olyanok, mint a valóságshow-k vagy különböző tehetségkutatók és egyéb, erő összemérő versenyek nézői, de csakúgy, mint a MERSZ a Kék Bálnától, egy lényeges ponton ők is különböznek tőlünk, akik bekapcsoljuk a tévét és nekiállunk nézni egy műsort. A Követők legnagyobb része a versenyzők nyomába szegődik, utánuk mennek a helyszínekre, minden lépésüket követik, ha úgy tetszik és fényképezik, filmezik őket, mint a hírességeket a paparazzik. Ráadásul a Követők ezeknek a „lesifotósoknak” is a rosszabb hányadához tartoznak, abba, aminek a tagjai a halálba küldték Diana hercegnőt is azzal, hogy annyira nem bírták abbahagyni a fényképezést, hogy teljesen rátapadtak a kocsijára, a folyamatos vakuzással meg megvakították a sofőrt, aki így balesetet okozott. A Diana-s eset fotósai ezt néhány címlapért és a belőle befolyó pénzért tették, a Követők pedig a versenyzők nyereményeivel vetekedő mesés ajándékokért, kreditekért. Vee eleinte élvezte a Követők figyelmét, végre ő is sztárnak érezhette magát és nem csak a legjobb barátnője árnyékában bujkált, a nyereményeken kívül ez a nagy közönségszeretet is a folytatásra buzdította még akkor is, amikor igazán meredek feladatokat kapott. A kiszállásban a meglátásom szerint pedig az is akadályozta Vee-t, hogy ő nem egy túlzottan ésszerű személyiség, mindig előbb cselekszik, minthogy gondolkozna és minimálisan sem képes felmérni, hogy egy-egy tett milyen következményekkel járhat. Ha erre képes lett volna, akkor ha hamarabb nem is, de a prostituáltas játéknál egy felmutatott középső ujj kíséretében, angolosan távozott volna. Nem vagyok hívő, de komolyan isteni csoda, hogy nem erőszakolták meg vagy kapták el és drogozták be… O.o  

Nincs mit ezen szépíteni, Vee egy súlyosan hebrencs jellem, aki a korához képest nagyon gyerekes, éretlen mind a szemléletmódja, mind a megnyilvánulásai, mind a cselekedetei alapján. És, ha ő magától nem tudta felmérni, mekkora szószba kerül szépen lassan, akkor a barátainak kellett volna tennie valamit. Liv és Eulie használhatatlanok ilyen téren, a lehető legrosszabbat tették, amit ilyen helyzetben lehet, gratuláltak Vee-nek a feladatokhoz, biztatták, hogy folytassa. Ez megmutatja, hogy ők is milyen szinten vannak... A társaságból Tommy-ban és Sydney-ben láttam még potenciált, de ők sem igazán úgy viselkedtek, ahogy kellett volna, nem léptek fel eléggé határozottan. Tommy tett rá kísérleteket, hogy lebeszélje Vee-t és meg lehet érteni, miért vett részt a kamerázásokban, kísérte el a próbákra eleinte Vee-t, hiszen oda szeretett volna rá figyelni… de azzal, hogy segített neki a MERSZ-ben csak többet ártott. Elvégre, ha nincs egy plusz ember, aki felveszi Vee-t, akkor már az első feladatot se tudta volna megoldani, ugyanis ő maga nem tudott volna olyan videót csinálni, amin egyértelműen látszódik, hogy teljesítette a kihívást. Sydney se úgy reagált kezdetben, mint ahogy kellett volna, de ő később legalább tudott erélyesebb lenni és látszódott, hogy legalább a hajlandóság megvan benne, hogy tegyen valamit. A kár az volt, hogy a videózásnál megállt annyinál, amennyinél. A helyében én valószínűleg elkaptam volna Vee karját, odahúztam volna a szüleihez és elmondtam volna nekik, hogy Vee játszik a MERSZ-ben és, hogy pontosan mi is az a MERSZ, eddig mikre vették rá Vee-t. Nagyon megharagudott volna rám, már kevesebbért is a föld alá kívánta Syd-et, de itt drasztikus módszerekre lett volna szükség… A szülei biztosan megint szobafogságba vágták volna és nem tehetett volna arrébb egy gombostűt se anélkül, hogy árgus szemekkel figyelték volna… de távol maradhatott volna a feladatoktól. A leírások alapján erősen küszködtem, hogy megértsem, Vee miért is utálja ennyire a legjobb barátnőjét, miért irigyli Syd-től szinte minden lélegzetvételét, de nem sikerült rájönnöm, miért szolgált rá Syd erre a bánásmódra. És egészen undorítónak találtam Vee viselkedését, pláne azok után, hogy Syd sokat foglalkozott vele, dicsérte a munkáit és egyszer még verekedésbe is keveredett érte, aminek a végén lesérült. Normáliséknál nem irigykedni szoktak a barátokra, nem rosszindulattal fogadják a sikereiket, hanem együtt örülnek velük... De Vee ehelyett csak undokoskodott és nagyon szépen szurkálgatta magában Sydney-t, ennyit a kis szende lányról amiért jobban érdekelte a fiúkat, mint ő, amiért a meglátása szerint jobb külsejű, mint ő. Ezt a megállapítást szintén nem értem… Syd egy dekoratív, szőke kis csinibaba, Vee meg egy nagyon világos bőrű lány sötét hajjal, és hatalmas szemekkel. Amennyiben pasi lennék vagy LMBT, én előbb találnám a külseje alapján vonzónak Vee-t, mint Sydney-t… Ha jobban belegondolok, a könyv nagy részében akármit csinált Sydney, Vee-nek az mindig rossz volt és a félreértésekkor nem hallgatta meg, hanem azonnal ítélkezett. Olvastam már egy-két csapnivaló barátnőről, de Vee mindet lekörözi. A döntős játékosokat érdekes személyiségeknek találtam, jobb lett volna bővebben is megismerni őket, Jen és Micki, a leszbikus páros háttér sztorijára speciel nagyon kíváncsi vagyok ^^

Ian, avagy Mr. Gödröcske köszönöm skacok, hogy beavattatok, mit is imádnak annyira a kátyúkon a YA-s főhősnők valamivel jobb volt, mint Vee, de ő sem lett túl erős karakter vagy egyedi. Ő legalább egy épkézláb hátteret kapott és Vee-vel ellentétben nekem már az elején is leesett, hogy valami irtózatos nagy szar történhetett Ian-nel/történt Ian-nel majdnem, ha ennyire nagykorúsítani akarja magát, ha ennyire minél messzebbre akar utazni azoktól a helyektől, amiket ismer. Az épkézláb indítékkal pedig meg is álltak a pozitívumok, amiket fel tudok neki hozni. Két dimenziós karakter volt, tucat-szépfiú, aki hihetetlenül vonzó, bár mi olvasók nem érzékeljük, hogy miért, csak elfogadjuk ezt kész tényként akinek a lányok elolvadnak a kátyús mosolyától, aminél az említett kátyúk akkorák, hogy beléjük fér egy-egy tíz centes is (!) és, aki mindig kedves és megértő a mi ügyefogyott hősnőnkkel szemben és folyton azt hangoztatja, mennyire csodálatos, mennyire különleges lány. Fenomenális, rózsaszín maszlag ez, ami egyben szívmelengetően romantikus is…  de őszintén 11 év és 75-ös IQ felett ki az, aki ezt bekajálja még papíron keresztül is és olvadozni kezd a gyönyörűségtől? ’:D Nekem annyira erőltetett volt Ian és ez a nagy LOVE, ami hirtelen a semmiből alakult ki Vee és közte, de mégis annyira erős volt, hogy túlélte a MERSZ feladványait, folyamatosan támaszt nyújtott és egyikük se fordult a másik ellen. Főleg azért volt nekem szürreális ez a kapcsolat, mert kb. másfél napja ismerték egymást, ez idő alatt kétszer találkoztak és az első találka alig tartott 20 percig. Azt meg senki se próbálja meg nekem beadni, hogy ha nem lövöldözi megszállottan egy fantasy elem miatt Cupido a nyilait, akkor egy éjszaka alatt ennyire nyakig bele lehet zuhanni valakibe…

Ami sokat dobott a regényen és megmentette attól, hogy fél ponttal kevesebbet adjak neki, az a MERSZ utolsó fordulójának az a része volt, amitől kezdve végre észhez tért Vee és rádöbbent, hogy ez nem egy olyan megrendezett játék, ahol ha szakadékba kell ugrani, akkor lent vár egy háló vagy egy párnákkal kibélelt trambulin. A végső kihívás alatt felpörögtek az események, annyi akciót kaptam, amennyit az előtte lévő 250valahány oldalból összesen nem sikerült kihozni. Maximálisan elégedett voltam onnantól az események alakulásával, úgy merültem el a történetben, mint ahogy arra minden könyvmoly vágyik, amikor a kezébe vesz egy regényt. Ha ehhez a jelenetsorhoz nem késő este jutok el, mikor már a szemeim erősen tiltakoztak a további nyüsztetéstől a délelőtti hosszas, fekete alapon, pici fehér betűkkel kivitelezésű Mötley Crüe interjú olvasás után, akkor a finálét egy ültő helyemben le is daráltam volna. De…mivel az említett interjú közbeszólt, ezért az utolsó 18 oldal ma délelőttre maradt meg. Ahogy néztem a többiek értékelését, Vee sutaságán kívül a befejezéssel kapcsolatban voltak ellenérzéseik. Nekem nagyon tetszett, hogy ilyen sejtelmesen zárta le Jeanne a könyvet, bevallom nektek, az epilógus olvasása közben nagyon el voltam keseredve, ennyi minden után annyira furcsa, jobban mondva ócska lett volna az a vég, ami felé az oldalak haladtak, úgyhogy nagyon örültem, hogy az írónő az utolsó oldalakra még bedobta ezt a fordulatot… ’:D

Összességében szerintem minden hibája ellenére egy jó kis könyv volt és, ha hasonló típusúak, mint ez, akkor az írónő több ötletével is megismerkednék. Vee-t néha-néha felnyársaltam volna egy vasvillával, de nem akartam a vesztét a történeten belül, azért került ebbe a kutyaszorítóba, mert eszméletlenül buta volt, de akkor is átverte őt valamilyen szinten a MERSZ, mint ahogy mindenki mást is. A már sokat emlegetett Kék Bálna ügy miatt még aktuálisabb szerintem ennek a regénynek a megismertetése, ha az Idegpálya a súlyossági skálán még enyhébb fokozatot is ér el. Sokban hasonlítanak, de én továbbra is fenntartom azt a véleményt, miszerint a Kék Bálna komolyabb ennél, az áldozatokat pedig nem lehet egy kaptafa alá venni. A valós kihívás játékosai elvesztették minden reményüket az élettel szemben és még egyszer utoljára érezni akarják, hogy tartoznak valahová, a MERSZ nem poénból vagy mondvacsinált, figyeleméhes indokokkal indulói pedig azért játszanak, mert reménykednek benne, hogy a nyereményeik által jobb lehet majd nekik később. A mozgatórugójuk pont, hogy ellentétes. Az Egri csillagoknak és hasonló műveknek nem mondom, hogy nincsenek meg a maguk értékei, de mivel szerencsére manapság nem készül minket leigázni egy idegen ország se, így ezek a harcra ösztönző, nagy hazafias gondolatok nem annyira fontos témák a mindennapokban, mint amit az Örökké a tiéd vagy az Idegpálya feldolgoz. A mostani, 21. századi fiataloknak jóval nagyobb szükségük van olyan kötelező olvasmányokra, mint az a könyv, amit Jeanne is alkotott. A nyelvezete is egy könnyebben emészthető téma, így talán kevesebben menekülnek be egy soha többé könyvet! feliratú ajtó mögé, amint letették a kötelezőt és … momentán fontosabb is az üzenete. Nagyobb szükség lenne azt tudatosítani, amit tudatosítani akar a történet.

Borító: 5/5 – Az ennyire sokszínű borítók nem szoktak a szívem csücskei lenni, de ez nagyon tetszik. Olvasás közben rengetegszer elgyönyörködtem benne, az egész rendkívül ötletes és, ami azt illeti, nem mostanában találkoztam olyan borítóval, amire ránéztem és ennyire hűen tükrözte vissza a mű hangulatát. A cím úgy néz ki, mint egy neonfelirat, a kérdés és a JÁTÉKOS, illetve NÉZŐ rubrika a MERSZ weboldalának a benyomását kelti, a lilás, zöldes, kékes és sárgás, neonos árnyalatok pedig azt a hatást keltik, mintha Emma valóban egy monitor előtt állna. A kötet kivitelezésével kapcsolatban annyi hibát tudnék megemlíteni, hogy a gerincének a környéke meg a lapok eléggé… hogy is fogalmazzak, kemények és tömörek. Nem túl könnyű lapozni/tartani, mert a borító és az oldalak is nagyon elszántan tartják magukat, idézeteket kiírni belőle meg pláne Mission Impossible feladat. Raktam a bal és a jobb lapokra telefont, tévé távirányítót, pár követ és egy kisebb kerámia maszkot is, de még úgy is becsukódott. :/
Kedvenc karakter: Sydney
Legutáltabb karakterek: Vee, Tommy, Eulie, Liv,
Kedvenc részek: amikor Tommy és Syd próbálták lebeszélni Vee-t, az utolsó feladat, az epilógus, Ian hátterének a bemutatása, annak a folyamatnak a bemutatása, ami során Vee-t egyre jobban beszippantotta a MERSZ
Mélypontok: Vee viselkedése, a karakterek nagy része sablonos, sok a nyűglődés
Szerelmi szál: Meglehetősen nyálas és erőltetett, de belefér a YA kategóriába jesszusom, ha még ezeknek az első együttlétét is el kellett volna olvasnom…

Nemsokára megnézem majd a könyvből készült filmet is, ha találok megfelelő minőségű feltöltést és utána hozok róla értékelést ^^

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01