2017. április 28., péntek

Susan Ee: End ​of Days - A vég napjai (Angelfall 3)

Sziasztok! ^^ Ma a kedvenc angyalos sorozatom befejező kötetéről hoztam egy értékelést. A már megismert apokaliptikus világ egyre drasztikusabb fordulatot vesz, borzalmasabbnál borzalmasabb lények bukkannak fel, amikkel szemben az angyalok se védettek és a Hírvivői poszt megszerzéséért ők is megosztottá válnak. Egyértelműen közeleg a vég... De vajon meg is fog érkezni, vagy meg lehet fékezni?

Fülszöveg:

Az Angelfall trilógia befejező kötete.
A vég napjai Susan Ee bestseller trilógiájának záró kötete. Penryn és Rafi menekülnek, miután az angyaloktól sikerül megszökniük. Kétségbeesetten keresnek egy orvost, aki helyre tudná hozni azokat a változtatásokat, amiket az angyalok végeztek Rafin és Penryn húgán. Kutatás közben felbukkan valami Rafi múltjából, és olyan sötét erőket szabadít el, melyek mindkettejükre nézve végzetesek lehetnek.
Az angyalok által az emberekre szabadított apokaliptikus rémálomban mindkét oldal a totális háború felé sodródik. Valószínűtlen szövetségek köttetnek, a haditervek folyton módosulnak. De ki fog győzedelmeskedni? A Föld feletti uralomért folyó harcban Rafinak és Penrynnek döntenie kell, melyik oldalra álljanak, kit válasszanak: a saját fajtájukat vagy egymást?
Gonosz angyalok és egy talpraesett hősnő, aki nem nyavalyog. Üdítő változatosság.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-04-28 15:45:17
Méltó befejezése egy lélegzetelállító trilógiának, ami számtalan boldog és izgalomban égő pillanatot hozott a napjaimba. ♥
A második kötetet már több, mint egy éve olvastam és bár tavaly év végén majd’ kiugrottam a bőrömből az örömtől, amikor megjelent a fordítása magyarul és hasonlóan éreztem, amikor decemberben megszereztem, mégis viszonylag későn tudtam sort keríteni rá. Ennek meg az lett a kellemetlen következménye, hogy A vég napjai megkezdésére kiestek egyes részletek a fejemből. Nagyobb vonalakban tudtam, mi történt, de pont a fontos részleteket, pl. hogy konkrétan mivel és hogyan ért véget a történet, azt nem. Susan Ee írásaiban az egyik legjobb dolog, hogy hozzávetőlegesen ugyanott folytatja a cselekményt, ahol a korábbi részben abbahagyta és nem fecsérel arra hosszas fejezeteket, hogy felvázolja, mi is történt korábban. A már említett egy éves kihagyás miatt ez a pozitívum nálam hátrányként ütötte fel a fejét, jó néhányszor homályos volt, hogy Ennek most mi volt az előzménye?, Hogyan kötöttek ki ott, ahol éppen tartózkodtak?, persze semmi sem akadályozott meg abban, hogy kezembe vegyem a World After-t és pár helyen belelapozzak, de minek is oldanék meg valamit egyszerűen, ha lehet a sötétben is tapogatózni? viszont pár fejezet múltán felszínre kerültek az emlékeim és visszarázódtam az angyalok támadásától sújtott, lassan, de biztosan végleges pusztulás felé döcögő, Angelfall univerzumba.


Penryn és Rafi, Paige-nek és a kislány szolgálatába szegődött sáskáknak köszönhetően az előző kötet végén egy újabb fergeteges szökést hajtottak végre az angyalok Fészkéből, a túszként magukkal hurcolt Beliellel egyetemben. De ennek a csöppnyi napfénynek, ennek az időleges sikernek nem örülhetnek maradéktalanul, ugyanis a közvetlen életveszély elmúlása ellenére a problémáik nem szívódtak fel. A mezőnyt vezeti a már első kötet óta fennálló gond; Rafi szárnyainak a visszaszerzése. A démonszárnyak is betöltik a fő funkciót, azaz tud velük repülni, de egy arkangyalnak mégsem az igaziak és a többi angyal sem akaródzna maguk közé fogadni valakit, akinek a repülőszervén tollak helyett borotvaéles kampók meredeznek. Ameddig nem kapja vissza a régi szárnyait, esélye sincs visszatérni az övéi közé és azt már az olvasók megtapasztalták, hogy az angyalokat nem a magányos farkas életformára teremtették. Tehát Rafinak mindenképpen orvosra van szüksége. Mint ahogy Penrynnek is, csak neki a húga miatt. Feltett szándéka, hogy rendbe hozatja azt Paige-n, amit a Fészek orvosa, Doki, elrontott, amivel megfosztotta a normális élet lehetőségétől a testvérét, emberi hús evésére és fájdalmakra ítélte. Ezen kívül ott dübörög a kapunk az a bizonyos világvége is, amit Uriel szakembereket, időt és energiát nem sajnálva készített elő, hogy magához ragadhassa a Hírvivői hatalmat… A nyakukba szakadt, óriási zűrökön kívül persze képbe kerültek az ezekhez képest elhanyagolhatónak, de a karakterek nézőpontjából mégis nyomós terhek. A legkiemelkedőbb, ami miatt több YA töltetet kapott ez a rész, hogy mi lesz, ha Rafi visszakapja a szárnyait és, ha visszamegy az angyalok közé. Az Angyalok bukása nagy részében a kényszer miatt, a túlélés érdekében maradtak egymás mellett, de mostanra igencsak Penryn szívéhez nőtt az angyal és minden jel arra mutat, hogy ez valamennyire kölcsönös is. Ámde Penryn nem kerülhet az angyalok közé, a Földhöz van kötve, Rafit pedig sosem fogadnák be az emberek pláne azok után, amit az angyalok műveltek velük és ő is legalább annyira az éghez tartozik, mint a lány a talajmenti területekhez… Így első végiggondolásra igencsak csekély esély van rá, hogy az ő személyes történetük happy enddel végződik, akkor is, ha a világ elpusztulását kivételesen figyelmen kívül hagyjuk…

Némileg döcögősebben indult a zárókötet, mint a korábbi részek és eleinte Penryn magához képest több az átlag, középszerű főhősnőkhöz (akik között neki vitathatatlanul nincs helye) képest viszont kevés olyan lépést tett meg, amiben nem láttam sok logikát… de, ahogy előrehaladt a sztori, fokozatosan kikerekedett, aminek ki kellett kerekednie. Minél többet oldalt tudtam magam mögött, annál jobb lett az egész könyv, fokozatosan beleszerettem A vég napjaiba és a megfelelő időben az írónő pont olyan mennyiségben és pont olyan tempóban kezdte adagolni a már bevált trükkjeit, a rá jellemző, egyszerre csodálatos és hajmeresztő elemeket, hogy egy-két apróságtól eltekintve a harmadik rész is megütötte a többi mércéjét. Ugyanis, ha valamiben profi Susan, akkor az a világfelépítés és a rémálomba illő, hátborzongató szörnyetegek megteremtése, illetve az, hogy nem fél véres, durva, az apokaliptikus közegbe illő kegyetlen valósággal sokkolni az olvasókat. Ezt alapul véve nem is meglepő, hogy a regény legnagyobb durranásaivá azok a fejezetek váltak, amik a pokolban játszódnak. *-* Fenomenális lett! Imádtam minden sorát, ugyanúgy láttam magam előtt a sivár, minden négyzetcentiméteren veszélyt rejtő, válogatott rémekkel teli helyet, mintha én is szereztem volna egy angyalkardot, amivel egy kapun keresztül élvezhetem a lélekemelőnek vagy kellemesnek optimális körülmények között nem nevezhető városnézést.

„Az égbolt megváltozik, itt valószínűleg ez lehet a nappal megfelelője. A korábban látott lilásfekete derengés helyett most vörösen parázsló kupola borul fölénk, és színezi ördögi árnyalatokkal a sivatagot. Nincs igazán éjszaka, de nappal sem.”

A hely megjelenítésének a komplexsége volt az, ami a leginkább elnyerte a tetszésemet, a regény hosszához képest viszonylag rövid ideig tartózkodnak a hősök odalent, mégis részletes képet kap az olvasó arról az agóniáról, amire az oda kerülteket ítélték és kapunk egy kis ízelítőt a pokol történelméből még azelőttről, hogy Lucifer és a haverjai akcióba lendültek. A múlt ezen kis darabkája alapján pedig felvetődik, hogy talán, valamikor régen, a pokol is olyan volt, mint a mi világunk és, hogy bár förtelmesnek vannak bemutatva a pokolfajzatok, és azok is sokkal többen hasonlítanak az emberekre, mint ahogy azt elsőre sejthetnénk.

„A pokolban látott romok képe villan be. Vajon a pokol őslakói között is volt egy butuska, epekedő tinédzser, aki elárulta őket? A gondolat, hogy egy szoborszerűen tökéletes exangyal szerelembe esik egy pokolfajzattal, nevetésre ingerel. De lefogadom, hogy a pokolfajzat tinédzser nem így gondolta.”

Ha már a pokolfajzatok… muszáj megemlítenem a kötet szörny-készletét is, mivel az írónő túlteljesítette még saját magát is. Az előző részek veszedelmei, a sáskák a lehetőségekhez mérten háziasítva lettek Paige által, így szükség volt egy kis vérfrissítésre… olyan szerzetekre, amik kellően rémesek ahhoz, hogy a borzongás-faktor mérője ne csússzon lejjebb. Erről a vérfrissítésről mind a démonvezérek, mind az ostorokra erősített, testet kereső fejek, mind a hatosok a felbukkanásuk 90%-ában a Denazen sorozat hatosaira asszociáltam megjelenítésével mesterien gondoskodott Susan Ee. Mindegyik lényben megvolt az a tipikus, beteges feeling, amire szükség van egy ilyen sztoriban… ^^ A vég napjai sok eseményt és karaktert helyez új megvilágításba, olyanok lettek szimpatikusak vagy, ha azok nem is, de megértettek, akiket korábban utáltam, olyanok kerülnek vezetői szerepbe és birkóznak meg ezzel, akikről álmomba se feltételeztem volna, hogy egy játékhajót épp a Titanic megy a tévében, szóval ezt nem hagyhattam ki is el tudnak kormányozni egy fürdőkádban. Bőven lehet számolni váratlan fordulatokkal, az írónő mindent megtett, hogy úgy keverje a paklit, hogy az olvasó mindent megkérdőjelezzen magában, amit a sorozatban eddig az egyes emberekről, döntésekről gondolt. ’:D A nagy összecsapástól tartottam egy kicsit, mert manapság egyre többször bénázzák el a trilógiákban azt a nagy finálét, amire mindenki vár, de szerencsére most nem ez az eset állt fent, remek megkoronázása volt a kötetnek, nem okozott csalódást a harc. A befejezéssel és egyes szálak lezárásával viszont nem voltam ennyire maradéktalanul elégedett, nem lett rossz… de elbírt volna még egy vagy két fejezetet ez a rész, hogy minden normálisan el legyen varrva.

Penryn egy igazi amazon karakter, aki nem várja meg, hogy megmentsék, hanem nekiáll bunyózni a rosszfiúkkal és szét is rúgja a seggüket, nem keveredik a saját hülyesége miatt gödörbe, ahonnan másoknak kell kihúzni, talpraesett és kemény. Szóval számomra megtestesít mindent, amit egy könyv főhősnőjében keresek műfajtól függetlenül. Lehet, hogy vannak olyanok, akiknek ő már túl vad… de engem meg a gyermekien naiv,- magyarul életképtelen- érzékeny virágszálak kergetnek a sírba, akiket mindig pátyolgatni kell. :P Tizenéves létére már az első kötettől kezdve azon munkálkodott folyamatosan, hogy egyben és életben tartsa a családját, egy eltántoríthatatlan harcos volt. A leginkább talán az fogott meg benne, az emelte ki nálam a legtöbb disztópiás, tinédzser főhősnő közül, hogy nem akarta megmenteni egymagában az emberiséget, nem ő akarta elhozni a világbékét és a totális utópiát a Földre. Csak a húga és az időnként erősen kettyós anyja védelme számított neki, ez volt az, ami minden nap felkelésre és lefekvésre bírta. Mindig kell egy vezető és hasonló helyzetekben a tömegeknek is jobb, ha akad egy önjelölt hős, de nekem szimpatikusabb volt sokkal, hogy végre valaki önző volt és a sajátjai érdekelték. Épp ezért nem egy pozitív típusú fordulatként fogadtam azt, amikor az írónő nem árulom el, hogy mikor, de változtatott ezen. Szép és jó az, amit Obiék csinálnak, de nekem az is tökéletesen megfelelt volna, ha kivételesen nem a főszereplő tetszeleg Gandhi vagy Terézanyu szerepében és Penryn megmarad annak, ami volt, egy tizenéves lánynak, aki a számára fontos személyeket védi. Néhány oldal után megszoktam ezt a felállást, de elsőre idegen volt. Mint ahogy az a viselkedés is, amit a kötet elején tanúsított Penryn. Nem csapott át hál’ az égnek, visongatós, csöpögős liba üzemmódba, de nem is volt száz százalékban önmaga. Nem vallott rá, hogy így csőbe engedte magát húzni és ez a dilemmázgatás se illett a már megismert énjéhez. Gondolom Susan ezekkel akarta érzékeltetni, hogy a kilátásban lévő pusztulás ellenére még Penryn annak a korosztálynak a sorait erősíti, aminek a központi témája más könyvekben a pasizás, de attól még fura volt. Szerencsére nem esett át ezzel az érzékeltetéssel a ló túloldalára az írónő és az említett első fejezetek után vissza is tért az a Penryn, akit annyira bírok. :3 Magával a szerelmi szál szervesebb felbukkanásával nem volt bajom, ennyi minden után igenis járt főszereplőknek, hogy egymásra találjanak, hogy egy kicsit ellegyenek a másikkal. Vannak, akik szerint ez szürreális volt egy disztópiában, de én úgy gondolom, ennyi hétköznapiságra/boldogságra szükség volt különben is gyakran születnek válsághelyzetek alatt szerelmek… és vállalható keretek között maradt a dolog, édesek voltak együtt Rafiék <3 Néha elég ütődött arcukat mutatták meg, de nem váltak idegesítővé, páholyt kaptak a kedvenc párosaim között :)  Azt mondjuk értékeltem volna, ha kitalál menetközben az írónő egy kiskaput, hogy az élettartamuk, az öregedési léptékük hogyan egyeztethető össze vagy az olvasók elé dob erről valamikor egy magyarázatot… Mert így oké, hogy a közös jeleneteiknél ezerrel olvadozott az olvasó velük, de nekem mindig ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy de, ha ebből kimásznak, mi lesz 20 vagy 30 év múlva? Az Angelfall, a World After és a befejező rész alatt is számtalanszor ki lettek hangsúlyozva az angyalok és emberek közötti különbségek, ezért szükség lett volna a reálisság, a valószerűség kedvéért rá, hogy legalább felvázolja az írónő, hogyan működhet hosszútávon egy ilyen kapcsolat… :/  

A harmadik részre végre megbékéltem Paige-dzsel, mert habár kedveltem a kiscsajt és sajnáltam azért, amit Doki művelt vele, egy vegetáriánusnak már csak azt is piszkosul nehéz lehet feldolgozni, hogy élete végéig csak húst ehet eddig párszor nem tudtam őt hová tenni. Mostanra valamennyire megerősödött és érzékeltem, hogy miért is áradozott róla az első részben annyit Penryn, hogy miért tartották annyira kis jólelkűnek. Ő valóban az a fajta ember, aki mindenben és mindenkiben képes meglátni a jót, de nem az idétlen, balek-kategóriás, akit kedvükre átverhetnek, akiknek csak kedvük szottyan ehhez. Ha a helyzet úgy adódik, ugyanúgy képes ő is küzdeni, mint a nővére, jó párszor ő húzta ki a többieket a szószból. Penryn anyja egy olyan szereplő, aki kész érzelmi hullámvasutat képes elindítani minden olvasóban, én a magam részéről eddig néhány normálisabb pillanatát leszámítva masszívan utáltam és csapnivaló szülőnek tartottam. Azokat a stikliket most sem sikerült jóvá tennie a nőnek, amik miatt kivívta az ellenszenvemet és egyértelműen nem százas, de összességében, amikor szükség volt rá… akkor ott volt. Nem a legelfogadhatóbb módszerekkel, de megpróbált gondoskodni róla, hogy Paige a megváltozott táplálkozási szokásai ellenére is élelemhez jusson és Penryn segítségére sietett, amikor kellett. Ha eléggé erősen a maga módján is, ami nem egyeztethető össze a szokványos vagy az elfogadott móddal, de szereti a lányokat és, ami kitelik tőle, azt megteszi, amikor már nagyon közel lebeg a fejük fölött a viharfelhő. Továbbra sem kedvelem, továbbra sem tudom sok döntését vagy akár őt magát megérteni, de emberibb volt az itteni szereplése alatt, mint az első két kötetben együttvéve. És, ami azt illeti, a megfelelő típusú embereket ügyesen tudja vezetni/megvezetni/irányítani.

Irányítás, irányítás… Ebben a kötetben még jobban központi témává vergődte ki magát az, ugyanis három formában is alakot öltött. Egyrészt a szekta által, aminek a beledolgozását a sztoriba lehet nevezni elcsépeltnek vagy klisésnek, de még inkább hihetővé tette annak a világnak a létezését, amiben a főszereplők élnek. A tömegek elkeseredettek, a legtöbben tisztában vannak vele, hogy eljön a vég és konkrétan semmi esélyük hosszútávon a túlélésre. Ilyenkor a hasonló szervezetek mit csinálnak? Lecsapnak az ingatag vagy kellően kétségbeesett emberekre, adnak nekik egy célt vagy egy megnyugvást arról, hogy a Nagy Spagetti szelleme, Hókuszpók vagy akárki  vigyázni fog rájuk/a haláluk után gondoskodik róla, hogy jó legyen nekik és ennyi. Megkaparintotta őket, úgy forgathatja őket, amerre csak akarja. Ebben az esetben az a mocsok nem bukkant fel, aki ennek az egész lepedős, hajleborotválós parádézásnak az első értelmi szerzője volt, de maguk a lepedős követők még ijesztőbbek voltak, mint a hatosok. Kevés dolog létezik, ami elvakult, fanatikus csürhéknél nagyobb károkat tud okozni, vegyük csak alapul azt a tömeghisztériát, ami az 1800-as években volt Salemben. Az angyalokat pedig hiába szeretem nagyon, főleg egy bizonyos angyalt, hiába felsőbb rendűek, mint mi és halálosan veszélyesek, ebben a cél/irányítás kérdésben ők sem különbek, mint a szektások. Kell nekik egy vezér, aki megmondja, hogy te most odalépsz, te pedig felállsz arra a kisszékre, különben el vannak veszve. Ezzel a nagy csordaszellemmel sosem tudtam és valószínűleg nem is fogok tudni azonosulni, nem látom benne  semmi rációt, hogy csak úgy kérdés nélkül mindenki teszi azt, amit mondanak neki és megvan a veszélye is az ennyire erőteljes birka-pásztor rendszernek… Mégpedig, hogy előbb-utóbb a szamárlétra lentebbi fokain ülők elfelejtenek gondolkozni, mert a fentebb lévők úgyis jobban tudják, mit kell csinálni. Ezt bizonyítja az is, hogy ameddig Rafi nem vezette rá az angyalokat, hogy milyen érdekes, pont akkor jelennek meg az apokalipszis jelei, amikor Uriel a közelben van vagy a közelben van és beszél is róluk, addig ez senkinek fel sem tűnt, nem fordult meg a fejükben, hogy ez nem varázsütésre történik, hogy nem lehet ennyi véletlen. Ha bennem nem is az merül fel, hogy az ügyeletes főnököm hazudik, annyi sütnivalóm van, hogy tudjam, nem akkor kezd el pirkadni, amikor az éjszaka közepén kiállok az erkélyre és elkiáltom magam, hogy „lőn világos!” Ha a felszólalásom eredményez is némi fényt, az is maximum a szomszédok udvaráráról származna, akik kimentek és felkapcsolták a kerti villanyt, hogy megnézzék, milyen idióta üvöltözik ilyen későn... Ez a birka-üzemmód az Ellenállás embereit is hasonló mértékben jellemzi, mint kedvenc, tollas barátainkat, teljesen Obira utalták magukat, tették, amit Obi mondott, mert Obi tudja. Azt pedig csak elméleti síkon se futtatták le magukban, hogy Obi is csak egy ember, aki ugyanannyira sérülékeny, mint ők, így mi lesz, ha Obinak meglövik a lábát, eltörik a karját vagy akármilyen más, komolyabb sérülést szerez, ami nem engedi neki, hogy fent álljon a pódiumon és irányítsa őket. Talán még Du és Dam számolt ezzel a lehetőséggel, de a többiek… olyan biztos pontnak vették, mint a reggelente felkelő napot, ami nagy hiba volt, hiszen, mint írtam, Obi sem sérthetetlenebb, mint ők.

Tehát az Ellenállás tagjai nem lettek a személyes kedvenceim, sajnáltam az embereket, amiért ezt tették velük az angyalok, de fejjel mentek a falnak vagy megtorpantak és csak álltak és vártak, nem is próbáltak meg önállóan tervezni vagy agyalni rajta, hogy mi legyen, illetve rögtön egymás torkának ugrottak, amikor valaki olyan keveredett közéjük, aki nem ugyanolyan volt, mint ők na, igen…van valami, ami nem változik… Akik kiemelkedtek közülük, azok az ikrek voltak, Du és Dam, rájuk semmi sem volt igaz abból, ami a többieket jellemezte. A bolondságukkal feldobták az oldalakat, amiken felbukkantak, sokszor eszméletlen hülyék voltak, de nem ostobák. Ha csináltak valamit, annak megvolt a célja és meggondolatlanságot követ el az, aki a lazaságuk és a viccelődéseik miatt lebecsüli őket, nagyon hatékony és valamilyen szinten veszedelmes csapatot alkotnak ők ketten. Nagyon szerettem őket, a stílusukat, azt, ahogy befejezték egymás mondatait. Eszméletlen arcok mind a ketten, akik képesek felrázni az embereket :D

A színpadon az ikrek vigyorogva parádéznak.
– Hölgyeim és uraim, és mindazok, akik nem tartoznak e két kategória egyikébe sem! Én vagyok a műsorvezető, Subiduuu! – Meghajol. – És itt van mellettem a segítőm, testvérem és életem megrontója, Subidaaam!”


Rafi az első kötet óta nagy változáson ment keresztül, leadott az angyalokra jellemző felsőbbrendűségéből, elkezdte jobban átlátni a helyzeteket és nem utolsó sorban, bármennyi gondot is okozunk mi, ember lányai, nem felejtette el egy pillanatra sem Penrynnek, hogy mit tett érte, hogy nélküle meghalt volna, miután az Angyalok bukásában megfosztották a szárnyaitól és az angyalok elfordultak tőle. Ehhez mérten pedig, bár Penryn nem egy folyamatos megmentésre szoruló kislány, ha olyan szituációba került, amiből az emberi mivolta miatt nem jöhetett volna ki győztesként, Rafi nem habozott a védelmére kelni. Még akkor is, ha a környezetnek olyanok a feltételei, amik egy angyal számára megtestesítik a földi poklot. Most már elismeri, hogy kötődik a lányhoz és ugyanannyira szeretne vele is lenni, mint a társaival, ha az angyal-szabályok, a szabályok, amik az ő csapatát is a pokolba juttatták anno, engedélyeznének egy ilyen kapcsolatot. A tiltott szerelemben mindig van valami izgalmas… de többnyire mégsem rajongok érte annyira, mert az írók túl sok lapot pazarolnak arra, hogy a szereplők azon szüttyögjenek, miért nem működhet ez, miért jobb, ha külön vannak, ahelyett, hogy bemutatnának egy hatalmas középső ujjat a világnak és együtt lennének. De ez nem egy átlagos sorozat és nem a szerelmi szál az, amihez társul egy cselekmény, hanem fordítva, ezért nem jelentkezik annyiszor ez a malmozás, hogy zavaró legyen. Érződik, hogy táplálnak érzéseket egymás felé a főszereplők és, hogy a búcsúzás mindkettőjüknek fájó lesz, de nem ez képezi a központi témát, nem e körül forog a világuk. Hanem például ott van a Hírvivő választás is, amin Rafi is esélyes a győzelemre a démonszárnyakon töltött idő és a többi, nem igazán tökéletes jelöltté tevő húzása ellenére is. Az angyalok választását egy nagyon egyedülálló, egyszerre véres és különleges folyamatként mutatta be az írónő, ami legalább annyi ponton hasonlít, mint különbözik, a mi választásainktól. Tetszett, hogy ezt az eseményt is részletesebben lehetett nyomon követni és nem csak ez van alapon lett ismertetve a végeredmény és a választás alatt történt fontosabb események. Rafi ebben a részben nagy választás elé kényszerül, hiszen azt már az elején is tudtuk, mindent még arkangyalság ide vagy oda, ő sem kaphat meg. Én Susan részéről egész ironikusnak is találtam, hogy a végén ahhoz, hogy megszerezze, ami igazán számít neki, pont arról kell lemondania, amit annyira akart, amit, ha úgy tetszik, korábban választott. Várható volt, hogy hogyan fog dönteni és örültem neki, hogy az utolsó pillanatokban ezzel kapcsolatban nem hozott be az írónő egy nem várt csavart, ha máshogy viselkedett volna Rafi, nem lett volna méltó arra a sok rajongásra és szeretetre, amit az olvasók tanúsítottak az irányába.

Ennyi idő és elvétve elejtett információ morzsa után igazán időszerű volt végre közelebbről is megismerni Rafi legendás csapatát, a Felvigyázókat. ^^ A neveik okoztak nekem néhány szemöldökráncolással és fintorgással vegyes percet, badass, szoborszépségű angyalkatonákhoz társítva ezek a nevek valamennyire nevetséges összhatást adtak… de végül is nem kaphat mindenki a Rafaelhez vagy az Urielhez hasonló, fenségesebb csengésű nevet… Néha-néha az a benyomásom támadt, mintha egy táborozó, tinédzserekből álló sportcsapatot alkotnának a fiúk egy elit angyalhadtest helyett, de szerethető kis csapat volt és feltűnően hamar belerágták magukat az olvasó szívébe. Látszott, hogy mennyire elhivatottak Rafi felé, mennyire bíznak benne és jó volt olvasni, hogy a pokolban átélt szörnyűségek után is képesek még feloldódottan viccelődni egymással. Penryn-t is azonnal a csapat teljes jogú tagjává léptették és ő is megkapta a maga részét a csipkelődésükből. A kedvenc jelenetem velük az volt, amikor először ültek kocsiban és mind szédelegtek és rosszul lettek, rögtön az ugrott be róla, amikor a GoT második évadában tengeribetegek lettek a dothrakiak. Biztos van ebben valami beteges, de valamiért mindig vigyorgásra késztet, amikor a hozzájuk hasonló nagy, erős férfiak hányinger miatt nyúlnak a padlón… xD

„Az a benyomásom, hogy mindjárt elhányják magukat. Nincsenek abban az állapotban, hogy repülni tudnának. Én is szédülök, de a gyomromnak semmi baja. Persze ők valószínűleg még soha nem utaztak anyámmal. Mondjuk valószínűleg autóban sem ültek soha.”

A mellékszereplők közül Beliel helyeződött a leginkább új megvilágításba, valamilyen szinten ő vált az Angelfall-trilógia Perselus Piton-jává, akit nagyrészt megvetettek vagy unszimpatikusnak találtak az emberek, de a teljes története megismerése után már máshogy vélekedtek róla. Nagyon utáltam azért, amit Rafival meg úgy összességében minden mozgásképes karakterrel művelt, de a korábbi énjének a megismerésével sokkal árnyaltabb lett a személyisége. Értelmet nyert, hogy mit miért csinált és ettől nem lettek ezek a dolgok helyesebbek vagy elfogadhatóbbak, de azt kell, hogy mondjam, megértettem. Megértettem, hogy miért utálja annyira Rafit és a többi angyalt, megértettem az indokait. Nemrég néztem a Szupercellát újra és ott mondta Sly Stallone karaktere, hogy egy embert meg lehet ölni, de ha kitépik a szívét, ha elveszik tőle, ami fontos neki, akkor szenved a legjobban. Nos, Beliellel a feljebb valói, az angyalok döntéshozói pontosan ezt tették, mint ahogy a többi Felvigyázóval is. A különbség annyi közöttük, hogy míg a Felvigyázók ugyanúgy szerették Rafit és nem tartották ludasnak a bukásukban, addig Beliel őt is felelősnek tartotta azért, hogy oda jutott, ahová, a számára fontos illetővel együtt. Ezek nem mentik fel őt azért, amit az első két kötetben művelt, viszont szörnyű belegondolni, hogy a régi és a jelenbeli énjét nézve, mennyit kínlódhatott, mennyi borzalmon mehetett keresztül, hogy ennyire megváltozott, hogy ennyire kifordult abból az önmagából, ami még megvakítva küzdött a pokolban a túlélésért és segítő kezet nyújtott az új jövevénynek.

Józsiás okozott még egy kisebb meglepetést, amikor felbukkant, biztosra vettem, hogy hátba fogja támadni Rafiékat, amint tudja és ez az egész csak csel… de viszonylag kellemesen csalódtam benne a jelenléte nagy részében. Sőt, azt kell mondanom, az emberekkel szemben nem kicsit lekezelő a stílusa, de a maga módján egy egész jópofa, józan, két lábbal a földön álló karakter. Annyira, hogy még a vége felé el is kezdtem shippelni Penryn anyjával… nem, nem állok semmilyen tudatmódosító szer hatása alatt Érdekes párosítás lennének, annyi biztos… de szerintem jól megférnének egymást mellett… :D

Még ejtenék pár szót arról, amit még az irományom elején megemlítettem, azaz a befejezésről. Nem lett rossz, de tartom magam ahhoz az elképzelésemhez, hogy meg kellett volna toldani pár fejezettel. Nem összecsapott vagy függővég és az utolsó jelenet viccesre is sikeredett, de hasonló volt a zárás, mint az előző kötetekben. Azaz a fő jelenetvonal le lett zárva és valamennyire a többi is, de hosszasabban ez nincsen kifejtve. Az utolsó résznél pedig erre szükség lett volna, ugyanis hiába ért véget a harc és egyúttal maga a történet is, de az nem derül ki még az Epilógusból sem, hogy mi volt később. Hogy A vég napjai után, milyen lett a világ, hogy hogyan és hol élnek az életben maradottak, hogy mennyiben változott az élet az apokaliptikus felálláshoz képest. Lehet mondani, hogy ez az olvasó fantáziájára van bízva, de én szívesen fogadtam volna azért az írónő verzióját is a sejtelmesség helyett… Hátha kapunk még valami 80-100 oldalas novellácskát, amiben ezt a homályos foltot kiélesíti… :D

Nagyon örülök, hogy anno rábukkantam erre a sorozatra egy könyves blogon és, hogy úgy döntöttem, el is fogom olvasni. Nem vetem meg, szeretem Cassandra Clare könyveit, az Angyali gonosz trilógiát és a Csitt, csitt sorozatot, de számomra ez a No.1 angyalos sorozat, amit nem lehet felülmúlni <3 :3

Borító: 5/5 – Szavakba önthetetlenül gyönyörű, csakúgy, mint az első és a második kötet borítója is. Nem is tudok kedvencet választani közülük, mert ugyanannyira nagy kedvencem a nyitókötet sötét, borongósabb lilás borítója, mint ez az aranyszínű, világos és a második rész kékes, denevérszárnyas borítója. Nagyon tetszik, ahogy az egyes tollakon megcsillan a fény, kétségkívül királyi *-*
Kedvenc karakterek: Penryn, Rafi, Du és Dam, Beliel, Józsiás, Paige
Legutáltabb karakterek: Uriel, a kopaszok, Doki
Kedvenc részek: a pokolban játszódó fejezetek, amikor először felbukkantak a hatosok, a nagy összecsapás, amikor a Felvigyázók rosszul lettek, Penryn és Rafi közös jelenetei, az angyalok választása, Tündérmackó új funkciója, amikor Paige a sáskáiért harcolt, amikor Penryn anyja Penryn megmentésére sietett, Penryn és Beliel küzdelme, Penryn és Józsiás párbeszédei
Mélypontok: Penryn eszetlenebb lépései az elején, a helyenként hiányos lezárás, a csoportok csordaszelleme, az, ami Beliellel történt
Szerelmi szál: Van néhány perzselőbb jelenete a főszereplőknek, de minden marad a YA keretei között… sajna…
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése