2017. április 8., szombat

Gail Carriger: Heartless - Szívtelen (Napernyő Protektorátus 4)

Üdv, halhatatlanok és halandók! :D Bár nehéz szülés volt, atyaég, nem hiszem el, hogy pont ennél a könyvnél sütöm ezt el de megírtam az értékelésemet a Napernyő Protektorátus sorozat negyedik és egyben a jelenleg utolsó, magyar nyelvű kötetéről. A szédületesen humoros és szövevényes steampunk sorozatban ezúttal merénylet készül a királynő ellen, amit csakis Lady Maccon akadályozhat meg...

Fülszöveg:

A ​lélektelen Lady Alexia Maccon ismét alaposan felforgatja Londont…
Ezúttal azonban nem a saját hibájából szakadt a nyakába a baj. Amikor egy őrült kísértet megfenyegeti a királynőt, Alexia veszi kezébe az ügyet – és a nyomok a férje sötét múltjába vezetnek.
Mindezt megtetézi a húga (döbbenetes!) csatlakozása a szüfrazsett-mozgalomhoz, Madame Lefoux legújabb találmánya és tarajos zombisülök áradata – Alexiának arra sem marad ideje, hogy saját előrehaladott terhességével foglalkozzék.
Vajon sikerül rájönnie, ki akarja megölni a királynőt, mielőtt túl késő lenne? Megint a vámpírok szervezkednek, vagy az áruló ezúttal farkasbundát visel? És egészen pontosan micsoda fészkelte be magát Lord Akeldama második legjobb szekrényébe?
created by HunHowrse Layout Generator on 2017-04-08 22:48:31
Csak a szememet szoktam forgatni, amikor valami olyasmit látok leírva, hogy ez a sorozat minden egyes kötettel egyre jobb és jobb, de most kénytelen leszek én is pont ezt lepötyögni ugyanilyen szemforgatásokat előidézve nálatok, ugyanis jelen esetben ezek a szavak foglalják össze a legjobban azt a véleménynek nevezett szájtátásokban és hangos felnevetésekben megnyilvánuló lenyűgözöttséget, amit Alexia Maccon történetének ragyogóan tökéletes negyedik felvonása váltott ki belőlem.
A Szégyentelen kiolvasása után határozottan kijelentettem, hogy megtaláltam a kedvenc kötetemet a Napernyő Protektorátusban. Most ez a határozottság némileg megingott, mivel az írónő a Szívtelennel is rendesen kitett magáért, megugrotta vele a harmadik regény szintjét. Szóval, ha egyelőre rangsoroláshoz hasonló valamik kerülnek porondra, akkor lázadni fogok darabügyileg :P. Carriger ismét egy nagyon szövevényes, fordulatokkal teli cselekménnyel rukkolt elő, ami egy pillanatra sem hagyja unatkozni az olvasót és sok meglepetést tartogat. Olyan tekintetben talán még túl is teljesítette vele a Blameless-t, hogy eddig ezt a kötetet éreztem a leginkább Gail Carrigeresnek, ebben jelentek meg a legtöményebben azok az elemek, amik az írónő stílusát jellemzik, amik miatt a többi rajongóval karöltve annyira imádom ezt a steampunk sorozatot. Minden egyes sort, minden egyes eseményt áthatott az, a különös, leginkább bizarr és ironikus szituációkból adódó végtelen humor, ami annyira egyedivé teszi ezeket a könyveket, nem csak a műfajbeli társai között. Így jó pár nappal az utolsó sorok elolvasása után, visszagondolva még a logikus okokból alakuló, komolyabb töltetű, izgalmas történések láncolata is valami igazán abszurd, röhögésre ösztönző összképet adtak… ’:D Mármint nem azért, mert a fő konfliktus volt nevetséges vagy a kivitelezése gyatra, hanem olyan hihetetlen, hogy ennyi minden jöjjön össze egy napra módon festett röhejesen a dolog.
A gigászi lavinát, ami a fentebb említetteket sodorta magával, a Szívtelen esetében egy ismeretlen, kissé széteső félben lévő és ez okból nem egészen ép elméjű kísértet felbukkanása indította el. A jelenés az értelmetlen halandzsázásai és figyelme elkalandozgatása közben figyelmeztette mindenki kedvenc éles nyelvű, lélektelen grófnéját, hogy merénylet készül a királynő ellen. Alexia pedig nem is lenne igazán önmaga, ha a természeten túli mivoltából adódó gyakorlatiasságától vezérelve nem hányna fittyet áldott vagy az ő esetében inkább áldatlan állapotára ha az ebből adódó kellemetlenségek és pozitívumok arányát nézem és kezdene el minden tudásával és erejével a lehetséges merénylő után kutatni… Aki talán ugyanaz a személy, aki anno Lord Maccon előző falkájánál is kezdeményezett egy hasonló akciót… És bár Lady Maccon egy logikai beállítottságú nőszemély, diszkrét jelenségnek semmiképpen sem nevezhető, a tevékenykedése emberesen felkavarta az állóvizet a múlt és a jelen ügyeiben egyaránt és alapjaiban rázta meg London egyes részeit – szó szerint. Annyi biztos, hogy se a Maccon házaspár, se a Woosley falka, se a vámpírok, se a város halandó lakosai nem fogják hosszú évtizedekig elfelejteni azt a napot, amikor megszületett az első és Alexia kijelentését alapul véve, utolsó Tarabotti-Maccon baba. De nem is erről a szereplőgárdáról lenne szó, ha egy ilyen történés is hétköznapi keretek között ment volna végbe, Lady és Lord Maccon csemetéje már csak ezért is bele fog illeni a későbbiekben a csapatba… ^-^

A harmadik rész lezárulása óta Alexia igencsak megterebélyesedett, de ez nem jelent neki különösebb akadályt, a rá jellemző precizitással kialakított maga körül egy rendszert, ami által a lehetőségekhez mérten legkevésbé korlátozta a mozgásban vagy válik alapjában véve tehetetlenné abba inkább ne menjünk bele, hogy a terv megvalósításához hány farkasember és talpas van állandó készültségben… Ugyanúgy végzte az Árnyékkormányban az új potentát és a déván mellett a munkáját, ugyanolyan alapossággal ütötte bele az orrát mindenbe, mint a kigömbölyödése előtt és már a könyv elején előre átkozza azt a percet, amitől kezdve egész napos heverészésre kényszerül. Merthogy Lady Maccon egyáltalán nem az a típus, aki egy másodpercre is nyugton bír maradni a feneként, ha ki akar deríteni valamit, fel akar göngyölíteni egy rejtélyt. Egy kificamodott boka és egy nemsokára megszülető gyerek sem tudja ledönteni a lábáról, sőt, amennyire kreatív Woosley grófnéja még a visszahúzó hatásokat is az előnyére tudja fordítani a megfelelő helyzetekben. A terhességes szállal kapcsolatban csak magnókazettát tudok játszani, azaz ismételni azt, amit az előző részről szóló kritikámban már megjegyeztem: változatlanul nagyon örültem neki, hogy az írónő úgy kezelte Alexia állapotát, ahogy. Hogy még most sem varázsolt belőle egy bosszantóan érzelgős, gügyögős libát, hogy megtartotta abban a kemény, határozott, tornádószerűen megállíthatatlan formájában, mint amiben az olvasók megszerették. :) Erre a legendás lendületére pedig még nagyobb szüksége volt, mint eddig bármikor, mivel a megszokottnál több komplikáció is szakadt a szereplők nyakába. Az első megoldandó problémát az jelentette, hogy mihez is fognak kezdeni a hőseink, ha megszületett a kis bőrlopó, hiszen a Maccon házaspár utódját már jóval a világra jövetele előtt is meg akarták ölni a vámpírok. A karaktereknek nem kergettek hiú ábrándokat arról, hogy a merényletkísérletek fantasztikus módon megszűnnek, azután, hogy a gyerek már Alexián kívül lesz. Mellettük folyamatos veszélynek lenne kitéve, de egyértelmű okokból a szülők nem is akarnak csak úgy lemondani az ivadékukról. Szerintem az ilyen szituációkra lehet a legnagyobb bizonyossággal használni azt  a szót, hogy patthelyzet. De, mint a legtöbb patthelyzetet ezt is orvosolni lehet, jelen esetben pusztán egy meglehetősen csicsás szótárral és ruhatárral rendelkező vámpírra volt csak szükség ehhez… és így ez a dolog a fő elhárítandó vészhelyzethez képest még viszonylag könnyen rendeződött. Na, de, hogy mi a fő elhárítandó vészhelyzet? Az a királynő elleni merénylet, amit már fentebb említettem. Lady Maccon meggyőződése szerint ez az eset szorosan összefügg a férje előző falkájának merényletkísérletével,  feltételezi, hogy az értelmi szerző mindkét esetben ugyanaz az illető és ennek az illetőnek talán lehet valamilyen köze a BPR-hez is… Alexia, mint mindig, most is hatékonyan dolgozott, fokozatosan ledöntötte a férje előző falkájának sötét titkát óvó falakat, bármennyire is igyekezett ezeket állva tartani több személy is, többek között a chesterfieldi Channing családból származó Channing Channing. Miután pedig Lady Maccon a vágyott információk birtokába jut, amik teljesen új fényben tüntetnek fel bizonyos karaktereket, felmerül a kérdés, hogy mihez kezdhet az adatokkal a királynő elleni merénylet megakadályozásának az érdekében vagy, hogy kezdhet-e egyáltalán velük valamit…

A Szívtelenben Carriger egészen elkényezteti az olvasókat Alexia családját illetően, ugyanis a csodálatosan ügyefogyott Loontwill famíliának csak egyetlenegy tagjának jelenlétével boldogítja az olvasókat, Felicity-vel. A szőke lányt eddig a masszív utálatosság jellemezte, a legálnokabb és legundorítóbb lépések tárházát vonultatta fel rövid szereplései alatt, az írónő hébe-hóba mégis elhintett egy-egy mikroszkopikus jelet, amiket alapul véve a merészebb egyének arra következtethettek, hogy valamilyen szinten, gyenge követelmények mellett Felicity is egy értelmesnek és nem annyira förtelmesnek nevezhető élőlény. Most pedig Gail még többször tett így és nem igazán értettem, miért óhajtja ennyire elhitetni azt az olvasókkal, hogy ez a nő fejlődőképes lehet. Bevallom őszintén, erre nem láttam a magam részéről sok esélyt, de amikor díszítő jelzőt kapott, azaz kiderült, hogy Lord Akeldama kedveli, egy cseppet elbizonytalanodtam. Lord Akeldama karakterével nem könnyedén barátkoztam meg, de mostanra azt megjegyeztem, hogy ha szerinte egy ember rendben van, akkor az bizony tényleg rendben van… O.o Felicity esetében talán cserben hagyhatta a felmérő készsége, a cselekmény komolyabb ecsetelgetése nélkül annyit tudok mondani, hogy egy pillanatra sem szerettem meg Alexia testvérét még a jobb pillanataiban sem. A kis titkai felszínre kerülése után pedig még jobban meg akartam tépni a drágalátós kisasszonyt, mint az előző három kötet alatt együttvéve.

Floote szereplésének, mint mindig, most is nagyon örültem ^.^ Nem annyit volt jelen, mint a Blameless-ben, de a fontosabb eseményeknél azért felbukkant, méghozzá mindig a legjobb pillanatban. Már jó párszor elgondolkoztam rajta, hogy talán van valamilyen természetfeletti vér ebben az inasban, az időzítő készsége valami hihetetlen, mint ahogy az is, ahogy ki tudja találni, éppen mire van szüksége Alexiának. Talán gondolatolvasó az öreg… :D Mindenesetre nagyon kedvelem a karakterét és epekedve várom, hogy kiderüljön már, mi az a dolog, amiről ennyit tud, de csak harapófogóval lehet kierőszakolni belőle ezt a tudást. A Szívtelenben az volt tőle a kedvenc jelenetem, amikor átadta Alexiának az üzenetet, amit Ivy küldött neki:

„– Asszonyom, rendkívül érdekes étergramsorozat érkezett imént. Úgy vélem, önnek küldték.
– Úgy véli?- pillantott fel érdeklődve Alexia.
– A Fordos Napernyőnek címezték. Kétlem, hogy bárki is kommunikálni próbálna egy kiegészítővel.
– Valóban.
– A feladó úr Darázsolt Főkötőnek nevezi magát.”


Ivy néhány oldalnyi aktív szereplése alatt okozott jó néhány meglepetést, később pedig azt is kiderült, hogy a nyomozói szakmában fényes jövő várhatna rá, ha neki és Tunny-nak nem jön be végül a színészkedés. Bevallom nektek, nem gondoltam, hogy ilyen rövid idő alatt sikerül kihúznia azokból a térdet mutogató, skót barbárokból, amire Alexiának szüksége volt.  Woosley grófnéjának legjobb barátnőjéről kezdetben igencsak rossz véleményem volt, de amikor a harmadik részben megmutatta a normálisabb oldalát, némileg megkedveltem és ez az érzés most még jobban mélyült. Azok alapján, amiket most megtudtam róla, azt kell, hogy mondjam, Ivy flepnisségének sokkal nagyobb része megjátszott, mint valós. Ez nem azt jelenti, hogy nincsen benne egy szemernyi buggyantság van, mert vitathatatlanul nem tökéletesen százas… de sokkal több rejlik benne, mint amit kinéznek belőle az emberek. Olvasás közben néhányszor Johnny English jutott az eszembe róla, bár nála a megjátszott-valós arányok egy kicsit jobban csúsznak a bolondság felé.. :D

Az új potentátot, Lord Akeldamát azt hiszem mostanra sikeredett 100%-osan megszoknom, a nevetséges becézős megszólításai és a cirádás beköpései ebben a részben csak mosolygást idéztek elő nálam gyötrődő fintorok helyett. Félreértés ne essék, még mindig megőrülnék, ha negyed órára is összezárnának vele egy szobába… de papíron keresztül most nem zavartak azok a kis egyedi hülyeségei, amik a Soulless-ben még igen. A vámpírúr hozta a formáját mind ravaszság, mind humorosság terén, amikor Biffy hirtelen ötlettől vezérelve beugrott hozzá, nem nagyon bírtam normálisan levegőt venni a röhögéstől. Örültem neki, hogy meg lehetett tudni egy keveset a múltjáról, még ha nem is annyira életbevágóan fontos adat az, hogy ember korában rajongott a kisállatokért és, hogy mennyire sajnálja, hogy most már csak egy van a házában. :)

„– Igen. Nagyon felzaklató, hogy mostanra mindössze egy macska maradt a társaságom.
Alexia nem emlegette fel a seregnyi divatos ifjút, akik folyton a házban, a házon kívül vagy a ház körül keringtek.
– Talán meggondolhatná, hogy több macskát tartson.
– Ó, te jóságos, semmiképpen. Akkor mindenki úgy emlegetne, mint az a vámpír, a macskákkal!”

A költözéses krízisnél újból bebizonyította, mennyire hűséges barátja Alexiának, a kedvéért félretette az ellenszenvét, amit Biffy átváltoztatása miatt érzett a Woosley falkával szemben. Ha ő úgy döntött volna, hogy nyalogatja inkább a sebeit és visszahúzódik a partvonalra, akkor még nagyobb fejfását okoztak volna a vámpírok a főszereplőknek. Azzal a javaslatával pedig, hogy hol kellene elszállásolni a konyhaajtaja előtt letáborozott, hívatlan vendégeket, véglegesen megnyert magának! ^^ Az valami zseniálisan ördögi húzás volt, biztosította, hogy még nagyobb hatalomhoz jusson és úgy finoman be is tartott vele a Biffy-s eset miatt. Már elméleti síkon is pazar ötlet volt, de a gyakorlatban… nem győztem törölgetni a szememet a nevetéstől, amikor az utolsó 30valahány oldalon az ötlet kivitelezésének a következményeit olvastam. :D

Madame Lefoux mellőzését eleinte nem tudtam mire vélni, nem éreztem fairnek, hogy pont azután szorul háttérbe, hogy minden fenntartás nélkül  megszerettem a feltalálónőt… „~.~  A maga idejében persze értelmet nyert a távolléte, de addig is sajnáltam, hogy olyan ritkán bukkant fel Genevieve és, hogy akkor sem volt annyira önmaga. A döntései miatt el lehetne ítélni, legalább olyan hosszasan lehetne róla vitázni, hogy mennyire volt ez helyes/helytelen, minthogy melyik az American Horror Story legjobb évada, hogy kinek kellett volna életben maradnia a Harry Potterben vagy, hogy a Könyvefeszten hogyan lehet a legpraktikusabban kihasználni a rendelkezésre álló időt.  Egyértelműen nem az volt a legokosabb intézkedési mód, ami mellett Madame Lefoux döntött,  de én meg tudom érteni, hogy mit miért csinált. A Changelessben elveszítette az egykori szerelmét, a nénikéje állapota is folyamatosan romlott, nem csoda, hogy nem akart végleg lemondani az egyetlen megmaradt szerettéről sem. Szerencsére egész jól megúszta a franciás temperamentumának ezt a megnyilvánulási formáját, de így is bőven eheti a későbbiekben a kefét…
Genevieve nagynénjét, Néhai Beatrice Lefoux-ot megszerettem, a kemény, katonás felszín alatt a szellemen érződött, hogy mennyire fontos neki az unokahúga és, hogy amennyire az erejéből kitelt, megpróbálta a megfelelő irányba terelgetni.
Monsieur Trouvé csak egyszer jelent meg említés szintjén, de eléggé aggódok miatta, hogy történt vele valami és azért nem érkeztek meg a mechanikus katicák, amiket az előző rész végén kisajtolt Alexia Conallból.

A sorozat java részében a vámpírok el akarták tenni láb alól Lady Maccon-t, ezért még komoly nyelvbotlás következtében se neveztem volna őket a kebelbarátaimnak. Az alapvéleményem most sem változott róluk, a módszereik meglehetősen álnokak, és amikor nyakig voltak a szarban, akkor se éreztem rá túl sok indíttatást, hogy együtt érezzek velük. Ami érte őket, azt csakis maguknak köszönhették, gondolhatták, hogy ennyi áskálódás és ennyi ármánykodás után egyszer lesz valaki, azok közül, akikkel korábban ujjat húztak és azt mondja, hogy csesszétek meg, vérszívók!, majd visszaüt. Nádasdy grófnő bolyából még a herceget tartottam a leginkább épkézláb vámpírnak, ő volt a legjózanabb tagja a bagázsnak. Kicsit olyan volt a vámpírok között, mint Lyall professzor a farkasembereknél. Lord Ambrose rendre viszolygást váltott ki belőlem, de a bolykirálynőjével szemben táplált hűsége elismerésre méltó. Magát Nádasdy grófnőt képtelen voltam komolyan venni, az, hogy ilyen hosszú időn keresztül meg tudta őrizni a pozícióját, jelenthet valamit, de nem tartottam a nőtől és nem is értettem, hogyan vitelezte ki az élen maradást. Ahogy arra Alexia is rámutatott, nem egy félelmetes jelenség és nem is egy érzelmileg stabil természetfeletti, ha nyomás nehezedik rá, akkor könnyen megtörik. Bármennyire is vicces volt, amikor kiakadt és, amikor feleszmélt ebből a fura, tébolyodott állapotból, szerintem nem való vezetőnek.

Lord Maccon, a feleségéhez hasonlóan pontosan azt nyújtotta, mint a sorozat többi részében, cseppet sem okozott csalódást az olvasóknak és nagyon édes volt, ahogy Alexia mellett tyúkanyóskodott :3 Erősen vizuális beállítottságú vagyok, így nem bírtam ki, hogy ne képzeljek el legalább egy ilyen jelenetet, ami a meghittségen kívül bőven nevetséges is volt Conall méreteit figyelembe véve… :D A párosukat nem lehet nem imádni, ha finomabban is, de folyamatosan oltogatják egymást, civakodnak és messziről ordít róluk a nagy szerelem, ami ráadásul nem vesz elviselhetetlenül nyálas irányt sem. Még mindig nagyon jók együtt Alexiával, igazi alfa páros, remekül kiegészítik egymást és kíváncsi vagyok, hogyan fognak majd szuperálni majd szülőként, amikor Proudence elkezd növekedni… le merem fogadni, hogy nem fenyegeti őket majd a szürke hétköznapok veszélye. Lord Maccon ebben a részben leginkább a védelmező szerepében tetszelgett, egyrészt igyekezett távol tartani Lady Maccon-t a kalamajkától, már, ha ilyesmi természetfeletti képességek birtokában is lehetséges a fennmaradó időben meg azon ügyködött, hogy Biffy megtalálja a helyét a falkában. Az előbbi vállalkozása már akkor halálra volt ítélve, amikor először megfogalmazódott benne gondolati szinten, morgott egy sort a párja akciói előtt és tett egy-két próbát Alexia eltérítésére, aztán kénytelen-kelletlen elfogadta, hogy az erőlködése fabatkát sem ér, ha valamit a fejébe vesz a felesége, azt úgyis véghez viszi. Ezeknek a kis huzakodásoknak megvolt a sajátos bájuk, nem bírtam megunni őket :) Biffy beillesztése a falkába már teljesíthetőbb küldetést jelentett, de a szokásos farkasemberekhez szokott alfának legalább annyira furcsa volt Lord Akeldama volt tanítványának a viselkedése és mentalitása, mint Biffy-nek a farkasoké. Conall falkavezér vénájának eddig az erőskezű oldala volt jobban előtérbe helyezve, most meg lehetett ismerni azt a törődő részét is, amit a falkatagok ismerhetnek csak igazán, az alfát, aki szüntelenül azon dolgozik, hogy minden farkas jól érezze magát. Hogy megszokják a teliholddal járó procedúrákat és belerázódjanak a hellyel-közzel fájdalommentes alakváltásba. Azt eléggé bántam, hogy a Szívtelenben nem bukkant fel az, az ennivaló skót akcentusa, ami akkor tör felszínre, ha ideges… de nem lehet minden tökéletes. :P :D

Channing Channing irányába nem növekedett meg a szimpátiám, hasonlóan viszonyulok hozzá, mint Alexia, elviselem, ha nagyon muszáj…de különösebben nem kedvelem. Olyan igazi, nyálas pojáca alkat. Erősen remélem, hogy az a kis romantikus szál, ami közte és Felicity között felvetődött nem lesz folytatva a jövőben, mert biztos brutális vége lesz annak, hogyha ezt a kettőt összeeresztik.. xD

Már arra kitértem, hogy meg lehetett tudni egy apróságot Lord Akeldama múltjáról, de arra a személyre nem, akinek a háttértörténete a legkomplexebb bemutatást nyerte ebben a kötetben és ez az illető nem más, mint a Woosley falka mindig szolgálatkész, türelmes és visszafogott bétahímje, Lyall professzor. Korábban egy végtelenül megbízható, szelíd, igazi támaszt jelentő valakinek ismerhették meg az olvasók Randolph-ot, aki elsimítgatta a Lord Maccon bárdolatlan viselkedése miatt gerjedt nézeteltéréseket és helyrehozta a gróf ruháit, amikor egy nyakkendőkötésnek nevezett összecsapásból nem Conall került ki győztesen. Egy idő után gyanítottam, hogy mi is az a piszkos folt a háttérben, amit Lyall annyira bőszen próbál takargatni, mégis ért egy kisebb döbbenet. Annyira elütött ez a tett a természetétől, hogy a tények és az indokai ismeretében is nehéz volt elhinni. Bár csakúgy, mint Madame Lefoux-ot, Lyall-t sem lehet megkövezni azokért cselekedetekért, amiket évtizedekkel korábban vitt véghez. Egy kicsit igazságtalannak azt érzem, hogy Alexia végül nem világosította fel Lord Maccon-t arról, amit megtudott, ha valakinek, akkor neki igazán joga lett volna az információkhoz :/ Azt pedig, hogy kicsoda Sandy, rögtön tudtam :D

Tűkön ülve várom az ötödik kötet, a Timeless magyar megjelenését, amiben a főszereplők már csak a borítóból kiindulva is Egyiptomba látogatnak ^.^ Addig is pedig a várakozás idejéig, „fájdalomdíjként” szívesen venném Lady és Lord Maccon csemetéjének külön sorozatának az első kötetét is… *-*

Borító: 4/5 – Kezdem a pozitívumokkal: nagyon örültem a borító alján annak az aranyozott polipokból kirakott sávnak és igazán hangulatos az, az épület a háttérben, külön tetszenek rajta a farkas szobrok. Ami legnagyobb negatívum a számomra, hogy most lemaradt az angol cím a borítóról :( Úgy mutatott jól a feliratoknak fenntartott részleg, hogy felül van az író neve abban a stílusban, mint itt is, a magyar cím stílusában az angol cím, alatta pedig kisebb betűkkel a magyar cím. Oké, hogy ez a magyar kiadás, így a magyar címet kell kihangsúlyozni… de a korábbi köteteknél nem így volt és ezért a sorozat többi részéről eléggé elüt ez a borító. Ha egymás mellé rakom a négyet, egyértelműen kilóg a sorból.
Kedvenc karakterek: Alexia, Conall, Genevieve, Néha Lefoux, Lord Akeldama, Biffy, Lyall professzor
Legutáltabb karakterek: Felicity, Nádasdy grófnő, Lord Ambrose
Kedvenc részek: Alexia és Conall csipkelődései, az a nap, amikor Prudence megszületett, Lord Akeldama macskás megjegyzése,  amikor Floote átadta Ivy üzenetét, amikor Conall megpróbálta leszerelni a betörőt és belegabalyodott a lepedőbe, az ismeretlen szellem felbukkanása, Lord Akeldama orgonás ötlete, a mechanikus sülök
Mélypontok: Lyall múltja, az, hogy Conall nem lett felvilágosítva a korábbi falkája lázadási okairól, Nádasdy grófnő vészhelyzet-kezelése, Felicity tettei
Szerelmi szál: A vaskalapos orvosok utasításai és az időhiány miatt nem nagyon volt olyasfajta turbékolás a főszereplők között, ami miatt korhatár jelzés szükséges.
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése