2017. április 15., szombat

Dan Wells: I Am Not A Serial Killer - Nem vagyok sorozatgyilkos (John Cleaver 1)

Sziasztok! ^^
Egy ideje nem már nem jelentkeztem, így ideje bepótolnom a legutóbb olvasott könyvemről a kritikát, de mielőtt erre rátérnék, két dolgot szeretnék. Először is, nagyon-nagyon köszönöm nektek azt a rengeteg megtekintést, amivel "Most már lelki ikrek lehetünk..." című posztomat jutalmaztátok! <3 Egy nap alatt összesen 110-en kattintottatok rá! :D Amikor néztem a statisztikákat, azt hittem leesek az ágyamról a döbbenettől, óriásiak vagytok! Még egyszer köszönöm :)) Azóta 178-ra emelkedett a szám, így eddig az lett a Goodbye Agony legnépszerűbb bejegyzése.
Másodszor pedig felfedem a rövid eltűnésemnek az okát, az ajakkarikám miatt gyenge hangon kiütődtem. Aki azt merészeli mondani nektek, hogy egy ilyennel úgy lehet folytatni az életet, mintha mi sem történt volna és, hogy a betételtől számított egy hónapban nem fáj úgy reggelente és lefekvés előtt, hogy majd' kifolyik a szemetek, az egyszerűen hazudik :P
És végül jöhet a lényeg is: a Nem vagyok sorozatgyilkos. A mostani értékelésemet egy különleges történetről hoztam, amiben egy olyan fiú ered a városa lakóit tizedelő sorozatgyilkos nyomába, aki maga is megszállottan érdeklődik az ilyen emberek iránt... és tart tőle, hogy a nyomdokaikba lép...

Fülszöveg:

John Wayne Cleavernek hívnak.
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim.
A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.

John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…
Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket.
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-04-15 18:47:35
Jó egy éve még nem gondoltam volna, hogy valaha kezembe fogok venni olyan könyvet, aminek a fülszövegének már a harmadik mondatából kiderül, hogy a főszereplő szociopata és nem csak később, a zsákbamacska kicsomagolása után döbben rá az olvasó, hogy megszívta, mert ismét egy olyan kattant főhőssel van dolga, mint amilyen például az Alkonyaté. Az meg pláne nem jutott volna eszembe álmomban sem, hogy ennyire fogok szeretni egy ilyen könyvet pedig nekem aztán van fantáziám!

Ez a második olvasmányom Dan-től, az első a Részlegesek trilógia nyitókötete volt, ami nem nyűgözött le maradéktalanul, rövid időn belül az agyamra ment az a sok terhesség körüli hiszti, ami benne volt. Az egyiknek az a baja, hogy kötelezik rá, ezt még 100%-osan meg is értettem , a másiknak az a baja, hogy a barátnője nem akar gyerekgyár lenni, a harmadik a képviselő úr szülőgépe óhajt lenni, a negyedik amiatt sipákol, hogy meg fog halni a gyereke a születése után, amit pontosan tudott, mielőtt teherbe esett de a köztes időben bizonygatja, hogy ő csak azért is anya akar lenni, ezért megéri. Úgyhogy… valószínűleg nem az én idegrendszeremhez szabták azt a történetet. :P Ezek után a felkapottságán kívül emiatt a nem egészen pozitív élmény miatt is tartottam a Nem vagyok sorozatgyilkostól. Mire megkaparintottam a könyvet, a kétségeim nagy része eloszlott, de az olvasás megkezdésekor szabályszerűen leesett az állam még így is. Nem akartam elhinni, hogy a két könyvet ugyanaz az ember írta, annyira égbekiáltó volt a különbség. Tehát, kedves Mr. Wells, ha lehet hanyagolja a tizenéves/húszas éveik elején járó nők agonizálását és maradjon a személyiségzavaros tinédzser fiúknál :D
Ez a regény számtalan tekintetben különleges, meg egy icipicit beteg sok olyan elemet vitt bele az író a történetbe, amiről nem gondoltam volna, hogy megférnek egymás mellett. Ennek ellenére nem ütöttek el egymástól az egyes részletet, nagyon egyben volt a sztori, sosem olvastam még hasonlót sem. Aki egy nagyon egyedi történetre vágyik, megtalálta a tökéletes könyvet! ^^ Mielőtt belemennék a részletekbe, nézzük az alaphelyzetet: Van egy főszereplő fiúnk, John Wayne Cleaver, aki egy nagyon okos, gyors észjárású, jó humorú, kicsit magának való srác. Egy bökkenő van csak vele kapcsolatban: szociopata. Az érzelmeit nem tudja úgy kifejezni, ahogy szeretné és az érzelmi központú szituációkban is el van veszve, a többi tini között furán érzi magát és a társas érintkezés szinte minden formája nagyon kínos a számára. Az emberek érzelmi okokból meghozott döntéseivel sem tud mit kezdeni, mert nem lát bennük ésszerűséget. Akkor érzi magát felszabadultnak, akkor érez igazán, ha sorozatgyilkosokról beszélhet, ha a családi hullaházban tartózkodhat vagy, ha azt tapasztalja, hogy félnek tőle. De attól függetlenül, hogy tudja, valami nincs vele rendben, nem akar szörnyeteg lenni, minden erejével azon ügyködik, hogy olyan szinten normális legyen, hogy csak a fura srác a suliból címet birtokolja és ne vegyék át felette az uralmat a hajlamai. Így például nem figyel sokáig egy embert, ha pedig mégis megteszi, akkor hetekig kerüli, nehogy elkezdje komolyan felmérni, úgy kukkolni, mint a rendezett sorozatgyilkosok az áldozataikat. Eredetileg épp azért is kezdte kutatni Ted Bundy-nak és társainak a „pályafutási” történetét, hogy ha jelentkezik valamilyen hasonló „tünet”, akkor tudja milyen stádiumban van és meg bírja tenni a szükséges ellenlépést. Azonban, amikor a helyi autószerelőt holtan találják, a beleit pedig mellette egy kupacba halmozva, akkor minden megváltozik. John biztosra veszi, hogy egy sorozatgyilkos ólálkodik a városukban, egy olyan figura, mint akikről olvasott, mint Ed Gein vagy, mint Pogo, a bohóc, de az anyja és a nagynénje nem hisznek neki, csak belemagyarázza, hogy erről van szó alapon lelegyintik. És így tesznek akkor is, amikor meghal egy második, egy harmadik és egy negyedik ember is. John képtelen tétlenül nézni, ahogy lassan mindenki kipusztul körülötte, elhatározza, hogy megtalálja a gyilkost és hatástalanítja. Miután elolvastam egy pár értékelést, tisztában voltam vele, hogy van misztikus szál a könyvben, a felbukkanásakor mégis meglepődtem. A korábbi tapasztalataimhoz mérten nagyon hamar lett lerántva a lepel a titok oroszlánrészéről, annyira hirtelen és természetesen, ez van módon robbant be a tény, hogy elsőre elég idegennek éreztem. A főszereplő érzelmi süketségét nézve logikus és  briliánsan kivitelezett dolog volt, hogy John nem borult ki és nem produkált hatalmas meghökkenés köröket a természetfeletti létezésének felfedezése miatt… de kellett egy kis idő, hogy megszokjam ezt. A gyilkos cselekedeteinek mozgatórugóját azonnal kitaláltam, mégis rengetegszer vártam izgalommal, hogy mi fog történni, eközben számtalan elméletet gyártottam a végkifejletet illetően ezek egyike, hogy John megkegyelmez a gyilkosnak, akiből aztán a fiú„mestere” lesz. Sokat mosolyogtam a főszereplő belső monológjain és beköpésein, a khm… érdekes pillanatait leszámítva nagyon bírtam a gyereket azt inkább ne kezdjük el elemezni, hogy pontosan mit árul el rólam, hogy szimpatikus lett egy szociopata…Köszönöm! :D A holttestek temetésre való előkészítését részletesen leíró jelenetek nélkül viszont meg tudtam volna lenni, ha nehezen is, de fel bírtam volna dolgozni a hiányukat… Na, de most már legalább ilyen téren se vagyok tudatlan csak arra kell rájönnöm, mikor és milyen körülmények között tudom hasznosítani ezt a tudást.

Ennek a könyvnek számtalan erőssége van és a legkiemelkedőbb mind közül John karaktere. A többi szereplő elhalványul mellette, felületesen vannak kidolgozva. És ez nem azt jelenti, hogy az író lusta volt vagy trehány, hanem épp ellenkezőleg, a mellékes karakterek részletesebb bemutatásának a hiányával pont azt érzékeltette, hogyan tekint rájuk John, hogy a fiú szemszögéből ők az idő java részében csak úgy vannak. Lehet, hogy csak a nagy American Horror Story és thriller imádatom az oka, de nekem óriási élmény volt egy antiszociális ember fejében lenni! :D Egy olyanéban, aki bár eléggé a szakadék szélén táncol, de nem menthetetlenül elborult, még. Nagyon érdekes volt és boldogan fogadtam, amikor John produkált valami olyan „tünetet”, amiről már olvastam korábban. ^^ Ezek közül a legszembeötlőbb maga ez a mentőakció volt, aminek a keretében le akarta vadászni a gyilkost, ugyanis ez neki nem szimplán hősködésből állt, hanem jó ürügyet is képezett. Egy indokot, egy fedő sztorit arra, hogy kiengedje a falak mögül a sötét oldalát és elintézze a gyilkost, hiszen a közjó érdekében teszi ezt és nem ártatlanoknak árt. Az olvasó, a regény szemszögéből persze emiatt valóban ő lett a hős, de a másik oldalról megközelítve, ez is egy olyan keressünk valamit, amivel takarózhatunk típusú történet volt, mint ami Gacey-re és a legtöbb sorozatgyilkosra is jellemző. Bár ezt a mellékes információt pont John árulta el a sorozatgyilkosokra vonatkozóan, ő maga mégsem volt tudatában, mennyire követi ezt a mintát. Nehézkesen vetemedett rá, hogy szabadjára engedje a szörnyeteget a hatékony munka érdekében, de a döntés meghozatalakor ez az „ürügy” sokat segített neki. A cselekmény nem váltotta volna ki a bele fektetett reményeket, ha John nem lendül a brutálisabb énjét is csatasorba állítva akcióba, de ez is egy remek átfedés volt szerintem az író részéről. Ügyesen hintett el ilyen apróságokat és még zseniálisabban mutatta be, ahogy a nyomozás előre haladásával egyre jobban széthullik John önkontrollja, egyre jobban szétesik ő maga is. Az, hogy a vége felé nem billent teljesen át, nem történt katasztrófa, az dr.Neblin érdeme, akit nagyon kedveltem, a pszichológus ezerszer rendesebb volt Johnnal, mint a hozzátartozói. A közbelépése pedig óriási szerencse, ugyanis John adottságait nézve, az eszét, a precizitását és az óvatosságát, igazán félelmetes sorozatgyilkos lehetne belőle.

Az antiszociális személyiségzavar egy olyan dolog, amit nem lehet megszüntetni és, ami miatt többet kínlódik a beteg környezete, mint maga a beteg, de a regény nagy részében nagyon haragudtam John hozzátartozóira. Az anyján hébe-hóba látszódott, hogy igyekszik, de az még messzebbről ordított, hogy nem tudja, hogyan kéne viselkednie a fiával, hogy nem tudja kezelni. Órainga szerűen ingázott a heves tagadás, a tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne és az erőltetés között és egyik sem volt nyerő taktika. Vagy görcsösen akarta megváltoztatni a fiút vagy úgy viszonyult hozzá, mint egy átlagos tizenéveshez, nem gondolva arra, hogy John nem átlagos:

„– Egyáltalán honnan tudsz ilyeneket? – csattant föl. – Még csak tizenöt éves vagy, az isten szerelmére! Még a lányokat kéne hajszolnod, vagy videojátékokkal játszani.
– Azt mondod egy szociopatának, hogy hajszoljon lányokat?”

Szerencsére az esetek nagy részében az ötleteit vagy komment nélkül vagy a fentebbihez hasonló, szarkasztikus, öniróniával is rendelkező megjegyzéssel elvetette John, de abba már belegondolni is ijesztő, mi lett volna, ha az anyja valamelyik tippjét megfogadja… Lehet, hogy az anyjának vagy a nagynénjének bizarr, horrorisztikus volt azt hallgatni, ahogy John a sorozatgyilkosokról beszél, mellesleg nincs semmi borzasztó abban, ha róluk olvas, az AHS után én is rákerestem azokra az emberekre többször, akik a karaktereket ihlették, pedig tudtommal nem vagyok egyáltalán kattant de szerintem sokkal kedvezőbb eredményt hozott volna, ha nem hurrogják le folyton. Lehet, hogy John érzelmei máshogy vannak beállítva, mint az övéik, de attól ugyanannyira szarul esett neki, hogy nem oszthatja meg azt senkivel, ami érdekli, mint akárki mást. Azt a dobálózós incidenst is el lehetett volna kerülni, ha nem úgy viszonyulnak a sráchoz, mint aki egyáltalán nem érez, hanem csak máshogy érez. Mert, amiket sokszor a fejéhez vágtak, igenis bántotta, az anyjáéknak nehéz lehetett elhinni, de ilyen szempontból pont, hogy elég érzékeny is volt sokszor. Ezt alapul véve pedig, ha kicsit türelmesebben, kicsit óvatosabban és, ha nem erőltetetten, hanem csak finoman, több érzelemmel fordulnak John felé… akkor sokkal jobban kordában lehetett volna tartani az állapotát, nem lett volna ilyen ingadozó a kapcsolatuk. Az elmélet helyességét  bizonyítja, hogy az apja karácsonyi ajándékának is az érzelmi oldala volt az, ami jobban feldobta Johnt, mintsem maga az iPod, hogy fektetett bele elméletben az öreg annyi energiát, hogy rátegye a zenéket neki. A kedves mama bizonyos idő elteltével kezdett megvilágosodni… de az elején nagyon el lett rontva az egész.

Ha már az elrontásnál tartok, a hullaházban való segédkezés is ebbe a kategóriába esik. Erre már többen is kitértek és én is úgy gondolom, hogy egyszerűen nem normális, hogy egy gyerek minden nap hallottak közelében van és „bennük turkál”. Ez egy olyan gyerek fejében is sok mindent összekavarhat, aki olyan, mint John, hanem átlagos. A halottasházakat is kell üzemeltetni, az elhunytakat szépen elő kell készíteni a temetésre, ezt aláírom, de ez nem egy gyerek feladata még közreműködési szinten is. Ez John rokonainak a munkája, az ő vállalkozásuk, a FELNŐTTEKÉ. Ha valakinek a családja vegyes boltot üzemeltet, akkor még azt mondom, oké, lehet engedni a gyereknek, hogy ezt-azt kipakoljon a polcokra, besegítsen. De egy halottasház üzemeltetése nem ez a kategória, egy szívsebész, egy tűzoltó, egy bíró, egy rendőr vagy egy útmunkás anya/apa sem viszi el a csemetéjét a munkájába, mert nem ott van a helye és a munkakör sem olyan feladatokkal jár, amikbe tanácsos belevonni a gyereket. Sokszor meg lett említve, hogy John nagynénje és anyja nem készülne el olyan hamar a munkával, ha ő nem működne együtt velük, de ez is egy ócska kifogás, a lehető legrosszabb megoldás. Ha nem tudják ketten elvégezni a munkát és kell egy harmadik ember, akkor vegyenek fel valakit, a fenébe is! >.< Valakit, aki felnőtt és úgy lépett a pályára, mint ők. Egy fejlődésben lévő gyerekre nézve semmilyen körülmények között nem egészséges, ha folyton hullák között tölti az idejét. Mint, ahogy az sem hat túl jól rá, ha kvázi ebben a közegben nő fel, aztán egyik nap gondolnak egyet a felnőttek és úgy döntenek, mostantól kész, vége, nem jöhet oda hozzájuk, amikor dolgoznak. Nincs ebben semmi logika vagy következetesség… Hamarabb kellett volna rájönniük, hogy ennek nem kedvező következményei lesznek és akkor megvonni Johntól a halottasházbeli tevékenységet, nem akkor, amikor már annyira a napi rutinja része, mint másnak az, hogy felkelés után elugrik a vécére és megmossa az arcát. -.-

Akármilyen történetről van szó, a gyilkos az a figura, akit mindig könnyű megítélni, akinek az elbírálása nem okoz gondot, hiszen hogyan is lehetne minimális szimpátiát is táplálni valaki iránt, aki sorra gyilkolja az embereket? Egy sima thriller, pszicho-thriller és krimi esetében valóban pofonegyszerű a döntést, a gyilkos az, akit mindig utálunk. De, ha képbe kerül egy fantasy szál is, akkor bonyolódik a képlet, a természetfeletti véna hatására az egyén tetteihez olyan „indokok” járulhatnak, amiket figyelembe véve, már nem is annyira egyszerű sötétnek vagy világosnak bélyegezni őt. Ott vannak például a vámpíros könyvek. Viszolyog az olvasó kapásból azoktól a karakterektől, akik ebbe a fajba tartoznak azért, mert vért isznak és, így gyilkolnak? Az esetek nagy részében nem, sőt. A többség velem az élen pont az olyan vérszívókat szokta szeretni, akik normális vámpírhoz méltón viselkednek és vadásznak, mert az életben maradásukhoz és az ösztöneik kielégítése végett erre van szükség, nem úgy, mint azok a kiherélt klón példányok, akik előbb ugranak hasast egy nyárfa karókkal kibélelt verembe, minthogy egy ártatlan lénynek is ártsanak. Épp ezért, én ezt a gyilkost sem tudom igazán hibáztatni azért, amiket tett, mert hülyén hangzik, de kénytelen volt rá. A zombik agyat esznek, a vérfarkasok teliholdkor átváltoznak és az emberi énjüket elveszítve vadásznak, a teke-teke levágja az útjába kerülők lábait, nem tudnak ezek ellen mit tenni. Sok szempontból még annak ellenére is, hogy szépen megtizedelte Clayton lakosságát, sokkal emberibb, sokkal empatikusabb mint a legtöbb ember. Ahogy arra a kék bálnás ügyre is rengetegen reagáltak… Á, tudjátok mit? Inkább nem is idegesítem magam rajta fel újra. Az ilyen típusú könyvekben a fő gonoszt illetően az szokott ütni a legnagyobbat, amikor kiderül, ki is áll a dolgok hátterében, ebben az esetben is érdekesre sikerült ez, de az igazi nagy durranás az a folyamat volt, ami során John becserkészte a gyilkost. Hiánytalanul nem tudnám összegyűjteni a kedvenc részeimet a Nem vagyok sorozatgyilkosból, de ez a gyilkosra vadászás mindenképpen dobogós helyezést érdemel. Fenomenális volt ez az üzengetés. Kapásból Marilyn Manson életrajza jutott róla az eszembe, én tényleg próbáltam megállni, hogy kivételesen ne őt hozzam fel példának annak idején az ismerőseivel „pszichológiai teszt” címszó alatt ő is rengeteg hasonló cetlit dobogatott be random postaládákba meg egyszer karácsonykor a templom előtt felállított jászolból kiszedték a Jézus figurát és egy sonkát tettek a helyére, de ez már végképp nem tartozik ide… xD Manson esetében elmaradt a reakció, biztos nagyon halvérű környékében próbálkozott, de itt a gyilkos nem okozott csalódást, minden egyes üzenet után egyre idegesebb és szétszórtabb lett. Ezzel arányosan növekedett John merészsége is, bár már szinte paranoiát súrolóan óvatos, jó sokszor került meleg helyzetbe, ahonnan meglepően ügyesen dumálta ki magát :D

Az elején már említettem, a főszereplő a veszélyes hajlamok elzárására tett hadműveletet már sikeresnek ítélte, hogyha csak különcnek tartják. Az iskolai életéről nagyon keveset tudhatott meg az olvasó, de az egyértelműen kiderült, hogy John mozog annak a fazonnak a státuszában, akit minden nagymenő büntetlenül rugdoshat. Ez őt nem is zavarja, levegőnek nézi őket, ameddig egy Halloween bulin, ahová az anyja unszolására megy el, meg nem ismerkedik valakivel, akinek a jelenlétében már nem tűri el a leégetését. Meg lehet botránkozni rajta, hogy mennyire ráijesztett az illetőre, de nem John ütött először és bár ördögi, szemét húzás volt, nagyon jól szórakoztam rajta :D Nem kell félni, nem vagyok amúgy szadista. És, hogy ki ez a személy, aki miatt megszakította a tűrésszériát? Egy lány… Sokan megjegyezték, hogy ez a halvány szerelmi szál nem illett bele túlzottan az alapkompozícióba, hogy felesleges volt. Szerintem, ha nem is volt akkora jelentősége a történet előmozdításában, kellett azért a sztoriba. Egyrészt Brooke által jó volt látni, hogy végre valaki normálisan viszonyul Johnhoz és próbál értelmesen közeledni felé. Másrészt, ezzel is komplexebb képet lehetett kapni róla, hogyan gondolkozik egy szociopata, hogyan gondolkozik, ha megtetszik neki valaki. Egyszerre volt az érdeklődése valamennyire aranyos és ijesztő, az utóbbi alatt pedig azt még nem is értettem, hogy pontosan mit akart csinálni a csajjal John, az… azt jobb, ha egy külön csoportba osztom.

„– Hogy van Brooke? – halkította le anyu a tévét. Én még mindig a képernyőt néztem.
Jól van, köszöni – gondoltam. – Mindjárt itt a szülinapja, és kihalásztam az ottalvós buli teljes vendéglistáját a kukájukból. Szereti a lovakat, a mangákat, a nyolcvanas évek zenéjét, és mindig későn indul el, ezért futnia kell az iskolabuszhoz. Fejből tudom az órarendjét, az adószámát, a jelszavát és az e-mail címét.”
Illetve, harmadrészt, ez a szál erősítette azt, hogy a főszereplő is csak egy ember, bármennyire különbözik is a legtöbb embertől, legbelül ő is egy egyszerű tizenöt éves fiú.
John egyetlen és „legjobb” barátjához fűződő kapcsolata szintén nem mindennapi, ha úgy tetszik, kölcsönösen kihasználták egymást. Maxnek szüksége volt valakire, aki meghallgatja a szófosásait, valakire, akihez ebédkor oda tud ülni, akivel tölthet némi időt. Johnnak meg kellett egy ember, aki a barátságával, a jelenlétében még inkább arra ösztönözheti, hogy két lábbal álljon a földön. Elvégre az őrülteknek nem szoktak barátaik lenni. Mindkettőjüket sajnáltam valamilyen szinten, ugyanis Maxnek nagyon fájó volt azzal szembesülni, hogy John csak azért van vele, hogy ne legyen annyira egyedül, mint a kisujja, hogy csak azért lóg vele, mert más nincs és nem maga miatt. Johnnak meg kétségbeesetten kellett ez a Maxszel töltött idő, az amit a fiú tud neki nyújtani, akkor is, ha az ifjabb John Wayne finoman fogalmazva szar barát volt. Ha a kihasználási mércét nézzük, ő élősködött erősebben Maxen, mint fordítva, de őt is meg lehet érteni. Mint ahogy Max csalódottságát és haragját is meg lehet érteni, John szemszögéből bármekkora érvágás is volt ez.

Sokat bosszankodtam rajta, hogy milyen rövid ez a könyv, igen, tudom, hogy van olyan kiadás, amiben együtt van az első három rész, de a második és harmadik kötet borítójára is fáj a fogam… :D de legalább rendesen le lett zárva, függővég nélkül. Ha nagyon kötekedni akarnék, és miért tenném ezt pont a legújabb kedvencemmel? akkor a végével kapcsolatban annyi negatívumot tudnék felhozni, hogy az ügy nagyságához mérten elég könnyen került sínre. Alig várom, hogy olvassam a következő kötetet, a Szörnyeteg urat és a napokban meg fogom nézni a belőle készült filmet is ^.^

Borító: 5/5 – Nagyon tetszik, hogy füzetszerű benyomást kelt a könyv és a betűk is nagyon mutatósak, ötletesek -> bár véresebb sztorira engednek következtetni, mint amilyen.
Kedvenc karakterek: John, a gyilkos, dr. Neblin
Legutáltabb karakterek: John a kettyósabb pillanataiban , John rokonai, a srác, aki a Halloween bulin rászállt Johnra
Kedvenc részek: az, ahogy John becserkészte a gyilkost,a Halloween buli, a beszélgetés Maxszel az ebédlőben, John szabályai, amikor dr. Neblin és John Brooke-ról beszélte, dr. Neblin utolsó jelenete, John elmés megjegyzései
Mélypontok: az, ahogy John  családja megközelítették a fiú problémáját, a két részletesebb hullaházas jelenet
Korhatár: Van egy kissé beteges felhangja a történetnek, de erősebb gyomorral 14-15 évesek szerintem gond nélkül kézbe vehetik :)
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése