2017. március 28., kedd

Stephen King: 11.22.63

Sziasztok! ^-^ Hosszabb kihagyás után most egy könyvkritikával jelentkezek, ami nem is egy akármilyen könyvről, hanem egy King regényről szól! :D A Tortúrában "mester" felhívta a figyelmet az írói lét esetleges veszélyeire, most ugyanezt tette az időutazásra vonatkozóan, bár a jelenlegi veszélyhelyzetbe azért egyelőre nehezebben lehet beleesni, de jobb előre felkészülni... King főhősének a Kennedy gyilkosságot kell megakadályoznia, miközben a hírhedten csökönyös múlt igyekszik ott akadályozni ahol tudja. De vajon mi eredményez nagyobb csapást az emberiségre nézve, ha nem jár sikerrel, vagy, ha igen?


Fülszöveg:

Dallas, ​1963. november 22.
Három lövés dördül.
John F. Kennedy, az Egyesült Államok elnöke halott.

„Pörög egy tízcentes, és tótágast áll a világ. Ki tudhatja, mikor múlik egy pillanaton az élet, és miért?”
Jake Epping kisvárosi angoltanár, jóképű, művelt, harmincas fiatalember. Amikor a gimnázium felnőtt angol kurzusán „A nap, amelyen megváltozott az életem” címmel íratott dolgozatokat javítja, elé kerül a pedellus fogalmazása: Harry Dunning ötven évvel azelőtt valahogyan túlélte, ahogy az apja lemészárolta a tulajdon családját. Jake teljesen odavan… ám kisvártatva még nagyobb titok birtokába jut, amikor öreg barátja, Al, az egyik helyi bisztró tulajdonosa azzal a bizarr kéréssel áll elő, hogy előzze meg azt az eseményt, amelytől ő Amerika és a világ romlását datálja: akadályozza meg Lee Harvey Oswaldot Kennedy elnök meggyilkolásában. Hogy hogyan? Egyszerű. Lépjen át a bisztró spájzában nyíló időkapun, és térjen vissza a nagy amerikai kocsik, Elvis Presley és az általános dohányzás korába. Jake az idő előrehaladtával nem tudja eldönteni, áldja-e vagy átkozza Alt, amiért erre a küldetésre rávette, azt azonban egyre biztosabban tudja, hogy a múltban vagy a jövőben szeretne-e élni.
Stephen King regénye nem pusztán zseniális időutazás és páratlanul izgalmas, váratlan fordulatokban gazdag történet, hanem a véletlenről, a választásainktól és a sorsról szóló tűnődés is. Letehetetlen.
created by HunHowrse Layout Generator on 2017-03-28 15:21:25
Amikor kezembe vettem a maga majdnem 900 oldalával ezt a regényt első körben az futott át a fejemen: na, ez legalább kitart majd egy darabig. Jegyzőkönyvezzétek is nyugodtan, amióta blogolni kezdtem talán először mondom azt egy könyvre, hogy nevetségesen vékony volt. A Tortúrában King felhívta a figyelmet az írói lét esetleges veszélyeire, most ugyanezt tette az időutazásra vonatkozóan, bár a jelenlegi veszélyhelyzetbe azért egyelőre nehezebben lehet beleesni, de jobb előre felkészülni... :D Az időutazás szerintem egy olyan témakör, ami a legtöbb ember fantáziáját megmozgatja, közületek is sokaknak megfordulhatott a fejében, hogy milyen lesz majd vajon a világ 40 év múlva, milyen lesz a technológia vagy a környezetszennyezés mai állását nézve lesz-e levegő, amit egyáltalán be lehet lélegezni. Ugyanez a helyzet a múlttal is, mindenkinél megvan az a kor, amire kíváncsi, amibe ha nem is örökre, de egy-két napra visszatérne egy kis nyaralás kedvéért. Személy szerint pl. én örömmel elmennék egy igazi, régi Alice Cooper vagy Joan Jett koncertre és még valakiére, akit most nem nevezek meg konkrétan, mert így is úgy bukkan fel minden bejegyzésemben, mint a George név ebben a könyvben. King a múltra vonatkozó lehetőséget megteremtette, azonban a főszereplője közel sem egy olyan vakációzós helyzetbe kerül, mint amit felvázoltam, egy barátja megbízásából meg kell akadályoznia Amerika történelmének az egyik leghíresebb gyilkosságát és még jó pár eseményt, amit saját magától vállal időközben. Mit ne mondjak, már az első lapokon odaragadtam a kötet elé és a napi olvasási adag után kissé bedagadt csuklóm mielőtt belekezdtek, nyugodtan edzhettek egy kicsit karra, mert egy átlagos könyvhöz viszonyítva rohadtul nehéz :P a biztosíték rá, hogy nem is nagyon sikerült magam elszakítani előle. Alapjáraton kerülni szoktam az időutazást szerepeltető filmeket és könyveket, mert vagy annyira egyedit akarnak a készítők, hogy ők maguk is belezavarodnak az elméleteikbe vagy túl görcsösen törekednek a lehetőségekhez mérten valószerűt alkotni tervhez. A végeredmény viszont mindkét esetben ugyanaz: úgy röpködnek a logikátlanságok és a furcsa kivitelezések, mint a Mercedes utcában a petárdák. Stephen King nem is Stephen King lenne, ha trehány munkát végezne, jól kidolgozta a maga variációját a dologgal kapcsolatban, a szükséges információkat elárulta, de a kényesebb témákat, amik a fentebb említett bonyodalom-hullámokat indíthatták volna el, ügyesen kikerülte. Tehát nem mondja el, hogyan jelenhetnek meg vagy, ha már itt tartunk, hogyan létezhetnek a nyúlbarlangok, hogy mi a pontos működési mechanizmusuk, mert ezt Al sem tudja, csak azt, amit ő is megtapasztalt a kiruccanásai során. Így Jake és mi is kénytelenek vagyunk ugyanúgy tenni, azaz megbékélni azzal, hogy az útravaló adatok eddig terjednek. Menet közben persze rá lehet jönni még jó pár érdekességre, a végére arra is fény derül, hogyan vehette meg Al kis milliárdszor ugyanazt az adag húst és, hogy mennyire totális reset az a totális reset, de a tudományosabb vizeket érintő elemek végig homályosak maradnak. Nem olyan módon, hogy a világfelépítés összecsapott hatást kelt, ezzel véletlenül se lehet vádolni a 11.22.63.-at vagy az írót, sokkal inkább azt lehet mondani, hogy emiatt a típusú információhiány miatt végig körüllengi a sztorit egyfajta misztikum és rejtélyesség. Nekem ezáltal a legtitokzatosabb figurák a Sárga Kártyás Ember, majd a későbbi utódja, a Zöld Kártyás Ember lettek. Róluk és a feladatukról jótékony rejtélyesség ide vagy oda, azért szívesen olvastam volna még bővebben is… :D

Nektek is ismerős lehet az, az érzés, amikor az ember végzi a szürke mindennapjait kitevő, megszokott kis tevékenységeit, (bevásárol, beugrik egy étterembe, elmegy az iskolába és végkimerülésig koptatja a padot vagy, ha az Ania Ahlborn: Vértestvérek-beli Morrow családot vesszük alapul, akkor meggyilkol és megnyúz egy-két embert) aztán egyszer csak megérkezik derült égből a villámcsapás, a vízválasztó pillanat, ahogy a könyvben hivatkoztak rá, ami után minden megváltozik. Jake is egy ilyennek lett az áldozata, amikor a nem annyira közeli, de az egyszerű ismerős státusznál azért feljebb való barátjának,  Alnak a telefonjának a hatására beugrik a férfi bisztrójába. Első sokként az éri, hogy a cimborája a legutóbbi találkozásuk óta, ami előző nap volt, látványos leépülésen ment keresztül, ha úgy tetszik; évtizedeket öregedett és egy súlyos betegséget is összeszedett csak úgy a semmiből, második hideg zuhanyként pedig Al azt állítja, hogy a bisztrója kamrájában van egy időkapuféleség, ami visszavisz az ’50-es évek végére. Jake eleinte erősen szkeptikusan állt ehhez a hírhez, ami nem is csoda, mert ez azért egy meredek feltevés, még akkor is, ha utólagosan igaznak bizonyult. Miután hagyja magát rábeszélni egy rövid próbára és visszatér, Al megosztja vele a meghívásának a bővebb okát: hogy egy utódra bízza a múlt megváltoztatását, John Fitzgerald Kennedy amerikai elnök 1963-as meggyilkolásának a megakadályozását. Al okfejtése szerint ez volt az a történés, ami hazájuk történelmében elindított egy olyan lavinát, ami során többek között megölték Martin Luther King-et is, ezzel a feketék és fehérek közötti viszonyt és a férfi úgy érezte, ha már egy olyan erővel bíró helyre akadt, mint ami a kamrájában van, akkor jó állampolgárhoz méltón kötelessége tenni valamit a világért a kitűnő minőségi hamburgerei felszolgálásán kívül is. Mivel pedig ő ekkor már nem volt jó bőrben, ahhoz, hogy tovább próbálkozzon, arra döntött egy fiatalabb és kevésbé haldokló egyénre, azaz Jake-re hagyja a világmegmentő akció kivitelezését… Ehhez segítségként felruházza a tanárt a szükséges papírokkal, szóban ellátja néhány alaptanáccsal és ad neki egy füzetet, ami azokat a jegyzeteket tartalmazza, amit a balul elsült missziója során készített az általa feltételezett gyilkosról és a fontosabb eseményekről. Illetve figyelmezteti Jake-t, hogy nem lesz könnyű dolga, mivel a múlt, ha változtatni akarnak rajta, harap.

A nyúlbarlang megalkotásának sok részlete tetszett, de a leginkább az, hogy habár a jelenben lényegesen rövidebbnek érződik a múltban töltött idő, átlagosan 2-3 percnek, de az időutazást végző emberen nyomot hagy. Tehát, ha valaki gyerekként lemászik a nyúlbarlangba és lent tartózkodik az ottani dátumtól számítottam hatvan-hetven évet, leél egy életet, akkor a mi időnkben hiába csak két percre tűnik el, mégis egy öregemberként tér vissza. Ezzel valóságosabbnak tűnt a múltban eltöltött idő és nagyobb súlya is lett az egésznek. Ugyanígy éreztem a nem sokkal feljebb leírt mondatot érintő részleteket illetően, jó ötletnek találtam, hogy minél nagyobb változást igyekszik eszközölni valaki, annál nagyobb akadályokat gördít elé az idő. Elvette volna a dolognak a varázsát és a komolyságát, ha csak úgy meg lehetett volna például ölni egy embert a múltban, aki azóta keresztülment még bizonyos dolgokon és él valahol a jelenben vagy X évesen meghalt, de akkor is történt vele még ez-az, mielőtt ez bekövetkezett. Ez a „múlt csökönyös” szál persze egy idő után már kissé nevetséges fordulatot vett, amikor Jake igazából a tettek mezejére lépett… de ez elkerülhetetlen volt ezt az elméletet követve, mert bármennyire is abszurddá és röhejessé alakult a kép, az akadályokat növelni kellett. Ami azt illeti,  a valóságban is elérkezik egy pont, ami után az ember már csak röhög, amikor valami nagyon nem akar összejönni bár az igaz, hogy a könyvön kívül ezek az akadályozó tényezők általában nem lépnek ilyen magasságokba… jó esetben. A pillangó effektust is remekül beledolgozta King a történetbe, örültem, hogy ilyen formában bukkant fel, ezt a témát már régóta szeretem, kisebb koromban egyenesen rajongtam a Mennydörgő robaj filmért az már egy elhanyagolható, nem annyira fontos lábjegyzet, hogy akkor rendesen be voltam szarva még, hogy mire a vaksötétben végigbámult film után másnap felkelek, nálunk is ellepik az utcákat gyilkos gyíkszerű lények, a mérgező, őskori növények és a majomemberek.. :/ :D Itt az icipici változtatások nem eredményeztek azért olyan drasztikus következményeket, mint a filmben, - azért arra kíváncsi lettem volna, hogy mennyiben járult hozzá az egészhez az a tehenek között elásott mobil vagy a The Rolling Stones dal- de abban biztos voltam, hogy ha sikerül Jake-nek életben tartania Kennedy-t, akkor valami gigászi katasztrófára fogja fogadni, mikor visszamászik a bisztróba…  Mert igen, Kinget ismerve azt sem vettem készpénznek, hogy Jake meg tudja akadályozni a gyilkosságot.

Olvasás közben több verzió is alakot öltött bennem a végkimenetelt illetően, azt most nem fogom nektek elárulni, hogy valamelyik bejött-e, vagy, hogy ha igen, akkor melyik, viszont megosztom őket veletek… :’D Szóval első körben ragaszkodtam ahhoz az elképzeléshez, hogy JFK megmarad, de amikor Jake visszajön a jelenbe, akkor valami olyan kaliberű katasztrófa fogadja, mint ami a már említett, kedvenc dinoszauruszos filmemben volt. Másodjára a merénylő személyével kapcsolatban kezdtem el magamban variálni, megfordult a fejemben, hogy Oswald ott lesz, ahol lennie kell és Jake hatástalanítja, de a szemközti házból időközben valaki ugyanúgy kilövi az elnököt. Ezzel a verzióval Oswald valamennyire még igaz, hogy merénylőnek minősül… de szigorúan véve mégse, hiszen nem ő húzza meg a ravaszt. Utána, amikor sok visszautalgatás volt a Sárga Kártyás Emberre, akkor eszembe jutott, hogy talán nem Oswald, hanem a Sárga Kártyás Ember fogja várni Jake-t a tankönyvtár hatodik emeletén és a múlton nem lehet ilyen mértékben változtatni közlés kíséretében lelövi JFK-t, aztán Jake-t is. Ezt követően meg átfutott az agyamon, hogy maga Jake fogja meghúzni a ravaszt és küldi át a másvilágra az elnököt. Ezt pedig vagy valami olyan miatt teszi saját megfontolásból, mert időközben történik valami, ami miatt erre az útra lép avagy ismét belép a képbe a Sárga Kártyás Ember és ő veszi rá vagy Jimla, de róla végképp nem mondok semmi konkrétat, azzal sok vért csapolnék le a regény ijesztőbb vénájából. És a múlt csökönyös séma szerint az a lap is belekerül a paklimba, hogy a gyilkosság idejére Jake-t távol tartja valamilyen külső tényező a helyszíntől. Mint láthattátok, a legtöbb bizalmat az olyan verzióknak szavaztam, amikben Jake utazása az eredeti terv szerint eredménytelen lesz.

Még soha életemben nem olvastam ilyen terjedelmű regényt, a legtöbb 600 valahány oldal környékén megállt és épp ezért a pontozásnál nagy bajban is voltam. Nagyon tetszett a 11.22.63., izgalmas volt, lehengerlő, letehetetlen fűszerezve a Kingre jellemző zsenialitással, de lényegesen több volt benne a „töltelékanyag”, mint a Tortúrában. Néhányan már figyelmeztettek rá, hogy a hosszabb művei esetében az író szereti nyújtani a dolgokat, mint a rétestésztát, de azt vettem észre, hogy az úgymond unalmasabb részek alatt sem unatkoztam olyan nagyon. Nem mondom, hogy csömöltem be néha-néha a különféle reklámszlogenektől, mert ezekkel kifejezetten bőkezűen bánt most a mester, egyem a szívét ha nem is volt rájuk annyira eget rengetően nagy szükség. Inkább azt mondom, hogy megszoktam őket, mint a Trónok Harcában a fedetlen melleket és fenekeket, ha egy pont után már komolyan nem is értettem, konkrétan mi szükség van rájuk. A Derry-ben töltött hosszas, eseménytelen megfigyeléseknek és a Jodie-beli idilli, kisvárosi életnek is megvolt a maguk bája, de ezek, leginkább az utóbbi, annyira nem az én műfajom, így egy bizonyos oldalszám után önmagukban belőlük is elég volt. :D Viszont Kinget nem véletlenül istenítik világszerte, ugyanis elképesztő tehetsége van az íráshoz, annyira olvasmányosan és érdekesen tud elképesztő hosszúságokban, mégsem unalmasan írni úgy, hogy szinte nem is történik semmi érdemleges, hogy az hihetetlen! Ez az ember túlzás nélkül egy zseni és most már olyan szinten vagyok jelenleg vele, hogy ellenkezés és szájhuzogatás  nélkül elolvasnék egy olyan könyvet is tőle, amiben 800 oldalon keresztül ír a tehénfejésről vagy a matematikai egyenletekről. Egyik téma sem a gyengém, mielőtt félreértés esne. Sokszor fel sem tűnt, a cselekmény szépítés nélkül egy helyben toporog, annyira belemerültem a könyvbe és a mellékszálakba, amik előtérbe kerültek. Amikor pedig mégis kezdte enyhén szúrni az olvasó szemét, hogy nem igazán halad az, amiért ez az egész elkezdődött, akkor bedobott egy izgalmas csavart, egy kis utalást vagy valamilyen borzongató apróságot, ami felbirizgálta az olvasó fantáziáját és fellendítette a történetet. Ezt a kis pörgetést pedig mindig óramű pontossággal a legmegfelelőbb pillanatban eszközölte, az időzítésnek ez a típusa is szerintem egy olyan dolog, amit nem lehet felszedni minden tűzcsap mellől.

A fülszövegben meg van említve Jake egyik tanítványa, Harry, aki gyerekkorában valami igazán borzalmas „élményben” részesült Halloween éjszakáján. Ennek a történet szempontjából hatalmas jelentősége van, nagyobb, mint, amit az olvasó a Harry által benyújtott dolgozat olvasását bemutató résznél sejthet. Én magam sem tudom, hogy erre, hogy ezt eddig, hogy nem sikerült szóba hoznom, de akkor most be is pótolom, ha már megtörtént az a na, most valami kimaradt-féle megvilágosodás, ami akkor a legkellemetlenebb, ha közben egy csukott sütőajtó előtt guggoltok, ami mögött már növekszik a süteményetek a tepsiben. Jake-t, akit az exfelesége ha nem is így konkrétan kimondva, de érzéketlennek tartotta, nagyon megrázzák a dolgozatban  leírtak, hogy Harry alkoholista apja egy kalapáccsal támadt a testvéreire és az anyjára, akiket meg is ölt. Egyedül Harry maradt életben a családjából, de ő is mai napig viselte annak a horrorisztikus éjjelnek a következményeit. Mielőtt Jake belevág a Kennedy expedícióba úgy dönt, hogy kipróbálja, mennyire tud helytállni a múlt röghöz kötöttségével szemben és ennek keretében megmenti Harry-t és a családját a szörnyeteg apától Halloweenkor. Jake a tanítványa szülővárosába költözik, miután átbújik a nyúlbarlangon és Frank Dunning, a szóban forgó „apa” megfigyelésével tölti az idejét az október 31.-ei este előtt, hogy a legtöbbet tudhassa meg az áldozatáról és, hogy a legjobb pillanatban csaphasson le rá. Ennél a résznél tettem meg azt a felfedezést, amit a molyon már megosztottam a nagyvilággal, azaz, hogy Harry szülővárosának a nevét, a „Derry-t” már láttam valahol, mint ahogy az a bohócos gyilkosság is ismerős volt, amiről a helyiek beszéltek. Egy ideig agyaltam rajta, hogy pontosan hol is láttam már ezeket az infókat és végül rámentem King egy másik regényének, az AZ-nak a molyos adatlapjára, amivel már korábban szemeztem. És mit láttam a helyszíneknél? Hát Derry-t! :D Pár oldalt követően újabb ismerős nevekbe botlottam Beverly-ébe és Ritchie-ébe, akikről viszont 100%-osan biztosan tudtam, hogy az AZ főbb karakterei közé tartoznak az utólagos ellenőrzés is ezt igazolta. Eddig még nem találkoztam olyannal, hogy egy regényben mellékszereplőként felbukkannak az író egy másik könyvének főszereplői vagy egyes eseményei úgy, hogy nem spin-off sorozatról/kötetről van szó. Egyrészt meglepődtem, egyrészt piszkosul örültem neki, hogy „megoldottam a feladványt” és észrevettem ezt az utalgatást, összefüggés. Változatlanul nagyon jópofának tartom ezeket a kis átfedéseket ^-^ És mivel most már a többiek jóvoltából tudom, hogy King gyakran tesz bele ehhez hasonló utalásokat a könyveibe, amiknek a jelentőségét a „törzsolvasók” értik a legjobban, a jövőben célirányosan fogom keresni az ilyeneket :D

Jake kitartása és önuralma előtt muszáj lesz fejet hajtanom, ugyanis ahogy ismerem a természetemet, én biztosan nem bírtam volna ennyit várni a közbelépésekkel, Oswaldot a helyében valószínűleg már azért megöltem volna első adandó alkalommal, amit a feleségével művelt, ha bűnös lett volna később JFK lepuffantásában, ha nem. Jake is egy hasonló karakter, mint a Tortúra-beli Paul, nem vádolhatja azzal az olvasó, hogy lapos, de hogy is fogalmazzak… olyan simulékony. Azt hiszem ez a legjobb kifejezés rá. Elviszi a hátán a történetet, nem idegesíti fel az olvasót a hülyeségeivel, nem akadékoskodik, jobban belegondolva nem csinál semmit, amivel erős ellenszenvet válthatna ki abból, aki a kezébe veszi a könyvet, nem kiugróan badass és nem fájóan idétlen/elesett hanem csak teszi a dolgát és nem gerjeszt problémákat feleslegesen, aminek meg kell történnie, az megtörténik attól, hogy ő van és nem úgy, hogy szerencsétlen olvasó vért izzad, mire valami összejön. Jake-nek is megvannak a maga hibái, hiszen ő is ember, viszont szerintem még mindig ő az, akire rá lehet húzni azt az inget, hogy ő a tökéletes főszereplő. És abból sem a bosszantóan tökéletes, hanem egy okos, humoros, találékony fickó, aki nem malmozik a semmin és, akit legfontosabb tényezőként, nem akartok a sorokat fogyasztva kilökni egy vonat elé és akibe bőven szorult önirónia is. Ezt bizonyítja az is, hogy amikor elérkezett Frank Dunning kiiktatásának a napja és a múlt bevetette a nehéztüzérséget, bár szerencsétlennek szó szerint nyúlt a bele, meglátta a helyzetnek a nevetséges oldalát is. Mint, ahogy arra ő is rámutatott a könyvekben tényleg nem lehet találkozni olyan helyzettel gyakran, hogy a főhőst elkapja a hányás meg a hasmenés, amikor elérkezik a nagy cselekvések ideje… :D Alapjáraton sem volt egy olyan egyén, akit a fejére ejtettek, de minél hosszabb időt töltött a múltban, annál jobban kikupálódott, „felnőtt a feladathoz”, mialatt George Amberson bőrébe bújt rátalált önmagára. A kedvenc megmozdulásaim a részéről azok voltak, amikor megfenyegette De Morhenschildtet és, amikor helyre tette a Sadie elleni szóbeli támadások gerjesztőjét, illetve az, amit a vége felé alakított, amikor „meghallgatták.” Na, az valami eszméletlen volt, megérte volna, hogy befejezze és kiadja a regényét, ha hirtelenjében is ilyen történetet tud rögtönözni… :D A legvégéről is elengedhetetlennek tartom, hogy ejtsek egy-két szót, de ugyebár spoilerezés nélkül az lehetetlen… az utolsó jelenet a maga módján szép volt és kegyetlen is. Ott volt neki, amire vágyott és mégsem… :(

Sadie-vel, Jake/George szerelmével eleinte nem nagyon tudtam mit kezdeni, olyan szempontból azonosulni tudtam a nővel, hogy mind a ketten törvényszerűen megbotlunk vagy hanyatt esünk mindenben, ami a lábunk elé kerül, de itt jó ideig megállt a tudomány és a szimpátia már, ha lehet valakivel azért szimpatizálni, mert ugyanolyan ügyetlen, ha mozgásról van szó, mint az olvasó. Az exférje miatt, akinek a gyógyszerei jó messzire gurulhattak, miközben azon volt, hogy mindent címkével kifelé, tökéletes sorokba állítson és eközben bacilusokat se szedjen magára, nagyon sajnáltam, szörnyű, hogy mennyi ilyen idegbeteg lófrál a nagyvilágban. :s Sadie esetében meg az a még szörnyűbb ebben a felállásban, hogy mivel a férjét fanatikusan imádó anyjától és a papucs apjától nem segítséget kapott csak hibáztatást és az ez a normális, ha már hozzámentél viseld típusú aranybeköpéseket, ezért ő maga is elbagatellizálta a veszélyt, ami tagadhatatlanul jelen volt. Erről egyáltalán nem Sadie tehet, módszeresen belenevelte a családja, a hasonló gondokkal küzdő ismerősei és a fenomenális férje, hogy hogyan kell látnia ezt az ügyet és, ha már itt tartunk, saját magát is. Egy bizonytalanabb személyiségű, folyamatos lelki terrorban tartott ember egy idő után elhiszi ezeket a tévképzeteket, bármennyire is nélkülözik a realitást. Elég thrillert és pszicho-thrillert forgattak le, ami ezt bizonyítja vagy elég belenézni a hírekbe, ahol még mindig az a sláger, hogy ha megerőszakolnak valakit, akkor az áldozat kihívó öltözékének elemzésébe fektetnek annyi energiát a megkérdezett illetékesek, amit a segítségadásra, a feladatuk végzésére kéne fordítaniuk. Sadie és Johnny története nem durvult volna el ennyire, ha hamarabb felé vetődik egy olyan ember, mint Jake, aki a jó szándékú, bár ilyen tekintetben naivabb és jóhiszemű embereket, mint amilyen Deke is, a megfelelő irányba fordítja. A nőt, mint a történtek elszenvedőjét nagyon sajnáltam, de mint személyt, a szereplése jelentős hányadában nem tudtam megkedvelni, néhányszor nem is nagyon értettem. Az utóbbi esetek közé tartozott az is, ahogy a sérüléseit lereagálta. Szerencsére nem kerültem ilyen helyzetbe, így nem tudom, csak elképzelni bírom, hogy ilyenkor mi futhat át egy embernek a fején. Nálam is beütött volna az, az állapot, amikor elkezdek az arcom miatt keseregni, de elsősorban… nem is tudom… örültem volna, hogy élek és, hogy nem egy „fontosabb” részemet érte ilyen kaliberű csapás. Annyi biztos, hogy kapásból nem az ugrott volna be, hogy minek éljek, amikor örökké megmaradó sebek lepik el az arcomat anno, amikor a körülöttem lévők először elkezdtek a pattanások és az elrejtésük miatt parádézni, azt is letudtam egy vállrándítással és egy a testemhez képest nem aránytalanul nagy a fejem, de akkora azért van, hogy elférjenek rajta típusú mondattal. Attól sokkal jobban elkeseredtem volna, ha a szemem, a kezem vagy a fülem károsodik ilyen mértékben és , így elszakadok a három kedvenc tevékenységemtől, az olvasástól, a zenehallgatástól és az írástól… Szóval ilyen szempontból nem igazán fért a fejembe, hogy Sadie miért gondolja úgy, hogy az a létező legrosszabb kimenetele az ügynek, ha nem tökéletes többé az arca. O.o Amikor elérkezett az a bizonyos november 11.-e, akkor gyökeresen megváltozott a Sadie-ről alkotott véleményem és az akkor tapasztalt tökössége rengeteget emelte a szememben és utólagosan bántam, hogy ez a belevaló csaj a korábbi fejezetekben nem bukkant fel. Egy olyan bátor, vagány és talpraesett oldalát mutatta meg, amit, ha az első, táncikálós jelenetek alatt említ meg valaki, akkor biztos kétségbe vonom. Úgy néz ki, Sadie is egy olyan karakter, akinek egy adott fokozatú krízishelyzet kell ahhoz, hogy kibontakozhasson.

Sadie exférje vitathatatlanul elmebeteg és, mint ilyen, a belső logikáját nem egyszerű meló megfejteni. Az American Horror Story-nak hála, lett egy hozzávetőleges gyakorlatom az őrültek észjárását illetően, de Mr. Clayton ennek is ellentmondott. Mármint… neki nem a fellegekben kellett volna járnia attól, hogy megszabadult attól a szörnyű, bacilushordozó ribanctól, aki képes még alvás közben véletlenül elmozdítania az ő szent seprűjét is?? Sadie anyja is minősíthetetlenül viselkedett a lánya házasságát illetően, megérdemelné, hogy egy ilyen pszichopatával éljen úgy, hogy annyi támogatást és megértést kap mellé, mint amit ő biztosított a gyerekének.

Deke, Mimi és Ellen mind nagyon szeretnivaló szereplők, olyan barátok, akikre a szíve mélyén minden ember vágyik, ők tették annyira otthonossá és kellemes légkörűvé Jodie-t. Mike Coslaw, Jake felfedezettje egy jó fej, csupa szív srác, de volt egy visszatérő „szokása”, ami miatt nem tudtam annyira megkedvelni… Ez pedig, az én és Bobbie Jill indítású mondatkezdése volt. Akkoriban nem ilyen idők jártak és másoknak lehet, hogy nem volt ez a négy szó akkora szálka a szemükben, de nekem mindig azt tanították, hogy intelligens, udvarias ember sosem kezd saját magával felsorolást… így ezzel a szóhasználattal már csak ezért sem bírtam sehogy kibékülni.:P  Pláne azután, hogy Jake többször is kijavította Mike-t és még mindig nem jegyezte meg, hogy ezen fordítania kéne. Egyéni szocproblémaként ugyanennyire sértette a látószerveimet és „a bőrszíntől, nemtől, identitástól függetlenül minden ember egyenlő” szellemiségemet a néger kifejezés is, bár azt értettem, miért volt rá szükség. Ha nem ezt a szót használja King, akkor nem tudta volna ilyen jól lefesteni azt a kort. A Jodie-i polgárok közül a legjobban az, az iskolatanácsbeli nő vívta ki az ellenszenvemet, aki még annyit se ér, hogy az olvasók megjegyezzék a nevét. Ő volt a megtestesítője annak a tipikus, konzervatív kisvárosi képmutatásnak, aminek az oltárán mindenkit kegyetlenül kiszarnak maguk közül az emberek, aki egy hangyányit is különbözni merészel tőlük és az eszméik alapján megalkotott normális emberektől. Az egészben meg az volt a legnevetségesebb és a legszomorúbb, hogy ő ítéli el és ő gerjeszti a rosszindulatú pletykákat Sadie, egy olyan személy ellen, akivel önhibáján kívül egy szörnyűség történt, akire rátámadt egy elmebeteg, miközben ő a nagy, erényes úrinő, tizenhat évesen összehempergett a szénásban egy gyereket „-.- Undorító egy viselkedés és King ezzel jól be is mutatott egy alapvető társadalmi problémát: mindig az olyan emberek ítélkeznek mások felett, látnak meg másokat, mint ez a nő, akiknek sokkal nagyobb csontvázak lógnak a szekrényében, mint a megítélteknek.

Lee Oswald szálánál voltam a legkíváncsibb, hogy mit fog belőle kisütni King, mert ahogy ő is kifejtette a regényen és az utószón belül is, annyi elmélet született meg a JFK gyilkossággal kapcsolatban az évek során, mint ahány unalmas, mondanivaló nélküli pop szám hasonlóan mély értelmű videóval. Azok alapján, amiket King elárult a kutatási folyamatáról, valóban abban a verzióban rejlik a legnagyobb valószínűség, amit ő is kiválasztott a 11.22.63.-on belül. Lehetett sejteni végig, hogy Lee megpróbálja-e megölni Kennedy-t vagy nem, de az író bőven adott okot kételkedésre is az olvasónak, az egyik ilyen fő kételyforrást jelentette De Mohrenschildt személye, aki nem csak Jake-nek okozott fejtörést. Az ő közbenjárásával is Lee lett volna az, aki elvégzi a lövést, de ha ő az értelmi szerző, akkor valamennyire elfogadhatónak mondható Oswaldnak az a mondata a kihallgatásán, hogy átverték/bepalizták. Egyébként Lee-t, mint karaktert és embert csak megvetni tudom, nagyon szorítottam neki, hogy Marina ki tudjon szabadulni a karmai közül. Ő az a fajta egyén, akinek egy-egy imposztorával már biztosan találkoztatok ti is, az a nagypofájú „pukkancs” embercsoport prototípusa, akinek folyton jár a szája és hatalmasnak képzeli magát, amikor nála gyengébbel áll szemben, de rögtön fülét-farkát behúzva bemenekül a sarokba az esetek nagy részében, amikor bizonyítania kéne, hogy mennyire nagy legény/lány is ő. Lee anyjáról is hasonlóakat tudok mondani, mint a fiáról… nem egészen normális finoman fogalmazva. Marinát egészen megkedveltem :) Nagyon elveszett volt Amerikában már csak a hivatalos nyelv miatt is, de minden erejével azon volt, hogy megálljon a lábán és egy nagyon bájos nő benyomását tette, aki a sarkára is tud állni, ha kell. Sokkal több türelmet érdemelt volna a férjétől és a mamocskától egyaránt, a kezdeti szakaszban meg főleg. Nem azt, hogy kiröhögjék, üvöltözzenek vele vagy nekiálljanak püfölni, amikor nem ért vagy félremond valamit, elkeserítően kiszolgáltatott szituációban volt az új otthonában. :/ George De Mohrenschildt irányába kialakult haloványan valamiféle szimpátia bennem, jókat röhögtem, ahogy folyamatosan hülyét csinált Lee-ből, ő is hasonlóan jól szórakozhatott közben… xD

Az, az idős hölgy, aki Marina és Lee szomszédságában élt, nagyon rövid ideig szerepelt, de ennyi elég is volt ahhoz, hogy megszeressem :D Igazi kemény, temperamentumos, belevaló nőszemély és fogadok, ha segédeszköz nélkül tudott volna járni, akkor nekiugrott volna Lee-nek, amikor elkezdte a házuk előtt bántalmazni Marinát. A sok málé marha csak állt és nézett, de ő cselekedett volna, ha tud. Jót vigyorogtam, amikor rápirított Jake-re, hogy micsoda gyáva alak, amiért csak tétlenül nézi a jelenetet és ekkora nagy ember létére nem tesz ellene semmit. Alberta persze azt nem tudta, hogy Jake milyen, már évekkel korábban megkezdett akció tartja vissza.

A Kártyás Embereket már megemlítettem az irományom elején, ahol olyan hatvan-hetven évvel ezelőtt járhattatok körülbelül… :D Arra, hogy mit is tud a Sárga Kártyás Ember a nyúlbarlangról és az ő idejéhez képest a jövőből érkező szerzetekről, sokáig foglalkoztatott, de mivel Al és Jake is nagy vonalakban letudták annyival a kérdést, hogy nem érdemes vele foglalkozni, mert annak az embernek nincs egészen rendben a szellemi épsége, aki előállhatna a válaszokkal, így egy idő után én is ejtettem a témát. Miután Rosette és a tábla által belekerült az egyenletbe „JIMLA” is, akit végig körüllengte valamilyen baljós légkör, de nem tudhatta meg az olvasó az utolsó oldalakig, hogy konkrétan ki vagy mi is lenne, újra elkezdtek a rejtélyes alak körül forogni az agyamban a kis fogaskerekek. Ennek a regénynek nehéz egyértelműen meghatározni a műfaját, mert vegyes elemeket tartalmaz, amik alapján lehet thrillernek,  disztópiának és egy kis részben sci-finek is tekinteni. A misztikus, természetfeletti légkört adó oldal java részét a Kártyás emberek nyújtották, akiket meg is lehet ismerni meg nem is. Ők azok a megfoghatatlan csodabogarak, akik ebben a koszos ablakon keresztül szemlélt, homályos nézőpontból a legütősebbek, mégis többet szeretnétek róluk megtudni. Annyi kiderült, hogy emberek, de nagyon érdekeltek volna a pontosabb meghatározások. Például, hogy mi a teljes feladatuk és, hogyan kerülhetnek bele ebbe a feladatkörbe vagy, hogy hogyan végezhetik egyáltalán, amikor elvileg ők szimpla emberek… Na, mindegy… A Kártyás Emberek is örökre olyan jelenségek maradnak, mint a Bermuda Háromszög és társaik… :D

Borító: 5/5 – Tökéletesen passzol a sztorihoz és még ez az elsőre egymástól fájóan elütő narancsos is zöldes árnyalat is egész jól mutat együtt. Az érmék külön tetszenek rajta, amiknek nem csak azért van nagy jelentőségük, mert Kennedy arca díszeleg rajtuk… ^^
Kedvenc karakterek: Jake, Alberta, Deke, Mimi, Sadie, a Kártyás emberek
Legutáltabb karakterek: Frank Dunning, Johnny Clayton, Lee Oswald, Lee anyja és Sadie szülei
Kedvenc részek: az utolsó „rész”, amikor Jake megfenyegette az iskolatanács gyöngyét és De Mohrenschildt-et, Alberta első jelenete, amikor Marina megpróbált kiállni Lee mellett az anyósával szemben, Mimi és Jake első találkozása, amikor Jake megpróbálta kiiktatni Dunning-ot és közbeszólt a múlt, amikor Jake a kórházban volt és össze-vissza beszélt, amikor telefon érkezett Jake meghallgatása alatt és maga a meghallgatás, az, hogy bele lett dolgozva részben az AZ is a történetbe
Mélypontok: amit Dunning tett a családjával, amit Sadie-nek és Marina-nak kellett elviselniük a férjeik miatt, Sadie utolsó jelenete a múltban, a múltban élő mellékszereplők begyepesedett okoskodása
Korhatár: Szerintem itt nem lehet nagyon ilyenről beszélni, mert olyan „hű, de durva, megrázó” részek nincsenek benne.

A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

8 megjegyzés:

  1. Kingtől én anno egy könyvet kezdtem el olvasni,de végül nem fejeztem be-amit sajnálok is,de sajna kölcsön könyv volt :D

    VálaszTörlés
  2. És melyik volt az? Kezdésként átlagban rövideket szoktak ajánlani.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A mobil. Meg nálam volt a Borzalmak városa is,de abba nem olvastam bele. Nem a hosszúságával van a baj,hanem úgy a közepe-vége felé nem tetszett a sztori. Az elejét imádtam nagyon. Meg amúgy ez nem is egy hosszú könyv. Mondjuk nincs kizárva,hogy olvasok majd még tőle,de jelenleg van egy rakás másik könyvem. (:

      Törlés
    2. Azt én is el szeretném olvasni (mármint a Mobilt), ahogy a molyosok írják, azok nem az erősebb King könyvek közé tartoznak, mint a Tortúra, a Ragyogás, a Carrie vagy a 11.22.63., hanem a "gyengébbek" közé, mint a Joyland. Valószínűleg a közepe táján ezért laposodott el.

      Törlés
    3. *az nem az erősebb King könyvek közé tartozik

      Törlés
    4. Hát biztos igazuk van ha ezt mondják. Sajnos nincs összehasonlítási alapom,bár azt tudom,hogy a Carriet,meg a Ragyogást mindenki ajánlja. A Carriet én filmben láttam és pl. semmi olyan nagy dolgot nem láttam benne,mint amennyire túl sztárolják az emberek =/ Viszont a Borzalmak városa tetszett (filmben), csak még nem olvastam el sajna.

      Törlés
    5. Átlagban a könyv elolvasása után nézek filmet, így csak a Tortúra adaptációját láttam, az a regényhez képest nagyon gyenge, pedig az zseniális. A Carrie-nek melyik változatát láttad? (ha jól tudom van három is, a legfrissebbet szokták a legjobban dicsérni).

      Törlés
    6. Jobb esetben én is úgy szoktam filmet nézni,de van ami könyv csak később kerül hozzám.
      Hát régi Carriet láttam,de ja hallottam,hogy van neki egy mostani átdolgozása- azt viszont még nem láttam.

      Törlés