Fülszöveg:
A kalózkirály megindult a végeken. Senki sem tudja, a mentálok mit tesznek, védik az emberiséget, vagy a sorsukra hagyják őket.
Don rájön, hogy az események láncolata mögött a Gonosz áll, és a
Navran bolygón élők kiirtását akarja. Mi a bölcsesség útja,
beavatkozhat-e az emberiség sorsába egy mentál erőszakkal? És mit forral
Lucy az árnyas, tóparti fák alatt?
Lucyt felkavarja Don jelenléte, és felbosszantja Chester politikai ügyeskedése. Rendet akar a világegyetemben, és úgy avatkozik be a harcba, amire senki sem számít. Ám a segítségnek ára van, és Lucy megfizet érte. Vajon elhiszi neki valaki, hogy helyes döntéseket hoz?
Scar még Artúr szerelmi vallomásán dühöng, miközben a katonai központban elkezdi az ügynökképzést. Megpróbál beilleszkedni, de rögtön gyanússá válik. Főleg, hogy megérkezik Don, és egy akció után a feje tetejére áll a titkosszolgálat.
Mindeközben Artúr az események sűrűjében próbáll helyt állni, az életét kockáztatja, hogy véghezvigye az astori szerelőkkel a lehetetlent. Ráadásul találkozik Scarral. Vajon el tudja mondani, mit érez? Isten vagy a Sátán kísértése az a különös éjjel?
És mit tesz mindeközben Chester?
Lehet-e a jó ügyért rosszat tenni? Feláldozhatók-e mások magasabb célokért?
Mi a szerelem? Felszabadító erő, pusztító sötétség, vagy egy váll, ahol békére találsz?
Lucyt felkavarja Don jelenléte, és felbosszantja Chester politikai ügyeskedése. Rendet akar a világegyetemben, és úgy avatkozik be a harcba, amire senki sem számít. Ám a segítségnek ára van, és Lucy megfizet érte. Vajon elhiszi neki valaki, hogy helyes döntéseket hoz?
Scar még Artúr szerelmi vallomásán dühöng, miközben a katonai központban elkezdi az ügynökképzést. Megpróbál beilleszkedni, de rögtön gyanússá válik. Főleg, hogy megérkezik Don, és egy akció után a feje tetejére áll a titkosszolgálat.
Mindeközben Artúr az események sűrűjében próbáll helyt állni, az életét kockáztatja, hogy véghezvigye az astori szerelőkkel a lehetetlent. Ráadásul találkozik Scarral. Vajon el tudja mondani, mit érez? Isten vagy a Sátán kísértése az a különös éjjel?
És mit tesz mindeközben Chester?
Lehet-e a jó ügyért rosszat tenni? Feláldozhatók-e mások magasabb célokért?
Mi a szerelem? Felszabadító erő, pusztító sötétség, vagy egy váll, ahol békére találsz?
created by HunHowrse Layout Generator on 2017-02-28 22:29:39
A Calderon 2. kiolvasása után mindenképpen szükségem volt még egy dózisnyi On Sai-ra, ez a fejemben jópofán hangzott, de leírva inkább jön ki, mintha odaszabadult volna egy drogfüggő a billentyűzetem elé egy óvatlan pillanatomban így fénysebességgel nyúltam a Szivárgó sötétség sorozat következő részéhez, ahol ezúttal a nekem első körben komoly állásfoglalási problémákat okozó Lucy került a legnagyobb rivaldafénybe. Emellett az entitásokat, a céljaik mozgatórugóját övező rejtély kezd lépésről-lépésre kikristályozódni és egyúttal az eddigieknél is bonyolultabb, zavarosabb fordulatot venni- más nem is várható, ha a kedvenc logikusan, hideg fejjel gondolkozó mentáljaink nekiállnak bibliát elemezni. A lavinát Ferrington indítja el, aki arra dönt, lévén uralkodói vér csörgedezik az ereiben, megindítja egy bolygó ellen a csapatait, ezzel az eddigieknél jóval élesebben kinyilvánítva a hatalomátvétellel kapcsolatos szándékait. A mentálok pedig patthelyzetbe kerülnek, ugyanis vagy beavatkoznak a harcba, hogy elkerüljék a háborút, megszegve a saját, megfontoltan felállított törvényeiket vagy sorsukra hagyják Chestert és azokat a szerencsétleneket, akik a kalóz útjába kerülnek, egyszóval az emberiséget. Bár a mentálok a vezetőjük által hamar döntésre jutnak az ügyben, ez a kötet mégis a választások körül forog, személyes és egy egész fajt illető döntések körül. Egy magasabb hatalom mikor léphet közbe a „jó érdekében”? Egyáltalán lehet-e jogosan azt mondani, áldozatokat kell hozni a nagyobb jó érdekében? Megpróbálhat-e egy ember beleszólni abba, ami messze túl mutat az ő hatáskörén? Ha egy elágazáshoz érsz, mi a legjobb; ha jobbra mész, ha balra vagy, ha egyszerűen úgy döntesz, akkor „én itt most lecövekelek és nem moccanok”? Még a malmozásra nem annyira hajlamos emberek is gondolkodóba eshetnek, ugyanis akármilyen álláspont mellett történik meg a kikötés, másik megközelítésből már nem annyira tűnhet az jó megoldásnak. Nem hiába szokták annyiszor mondani, hogy nem lehet semmit se úgy csinálni, hogy mindenkinek jó legyen. Nekem jó 90%-ban megvolt a stabil, határozott elképzelésem azoknak a témáknak a megoldásáról, amik a szereplők képzeletbeli mókuskerekeit képezték- de Scar-ék entitása sokat fogta volna a fejét már, ha van neki a szörnyülködéstől. A vége felé én is sokszor tettem így, egyszerűen nekem nagyon idegen volt az a mentalitás, ami a „jók” szerint a helyes utat képezte. Az érzéseimet erről leginkább az a Jack Sparrow idézet tükrözi, hogy nem a probléma a probléma, a probléma a hozzáállásod a problémához . Igen, léteznek olyan dolgok, amiket lehetetlenség az embereknek az irányításuk alatt tartani, de ez a már-már nihilizmusba hajló lehet, mégis van valami abban a mondásban, hogy „minden emberben van egy Sid Vicious” struccpolitika, amit produkáltak, az számomra egyenesen felfoghatatlan volt. Biztos azért van, mert elég „harcos természetem van”, de sosem tudtam átérezni azt a mentalitást, miszerint bízzunk a legjobban és majd minden kialakul. Magától nem oldódik meg semmi, csak az, amiért tesznek valamit- még akkor se garantált a siker. Szóval habár az utolsó oldalakon jó pár embert megráztam volna, hátha beléjük rázódik az a realitás, amit két űrcsata közben kiszórtak a világűrbe… egy, az előzőhöz hasonlóan zseniális kötetet volt szerencsém elolvasni. :) Az erős, merengésre ösztönző alaphoz mind a négy szemszögben bőven járult akció, galaktikus sakkjátszma és az elmaradhatatlan, nevettető szituációk sokasága. A történet kirántja az olvasót abból a tér-és időzónából, amiben az oldalakat fogyasztva tartózkodik, az utószó utolsó mondatáig megszünteti a külvilágot, ami még ezek után is nagy nehézségekkel szivárog vissza.
A karakterekről alkotott véleményem változott, de az alaptételek ugyanazok: Scar a maga időnként gyerekes módján vakmerő és kemény csaj, Lucy egyszerre zseniális és ijesztő, csakúgy, mint Chester, Don egy igazi önjelölt hős, Artúr meg… nos őt, bármelyik percben szemrebbenés nélkül az aberek elé vetném.
Scar a cselekedeteivel a történet nagy részében negatív és pozitív irányba sem mozdította el drasztikusan vele kapcsolatos hozzáállásomat, de kétségkívül ellentmondásosabban viselkedett, mint abban a kötetben, ami az ő nevét viselte címként. A könyv az ő szemszögével indul, arra az űrhajóra siet, ami elviszi a jelentkezőket a titkosszolgálat kiképzőközpontjába. A lány igyekszik a már bevált, beleveszek a szürke tömegbe taktikát alkalmazni, de bármennyire ügyesen is megy neki ez a kaméleon-üzemmód, az átlagon felüli képességeit az elején se tudja rejtve tartani. Míg mindenki más felelőtlenül kikotyogta magáról a fél életét a várakozás alatt, addig ő meghúzódott és nem adott ki magáról semmilyen információt, sőt, a társairól is megszerzett pár adatot. A szülőbolygója drasztikus életkörülményeinek „hála”, a Manó nevezetű központba való megérkezés után is messze túlteljesíti a többieket, - bár ezt is csak a kellő szakértelemmel rendelkező emberek veszik észre- a számukra megterhelő körülményeket ő könnyedén veszi. Még arra is maradt ideje és ereje, hogy a lehetőségeihez mérve felderítse a mentál által tervezett, kiismerhetetlen alaprajzú központot is, aminek a folyosói folyamatosan mozgásban vannak. Megmaradt az a talpraesett, nagyszájú énje, amit az első kötet alkalmával megismertem és megszerettem, de sajna a naiv és logikátlan oldalára helyeződött a hangsúly. A más említett ellentmondásokat, amiket a részéről észleltem, pont ezek okozták. Elsősorban például azt nem értettem, hogy egy ennyire okos, értelmes csaj, aki nála sokkal nagyobb embereket terít le és szemrebbenés nélkül áll ki képzett ügynököket is darabokra törő kínzásokat, mégis, hogy nem veszi észre még mindig, ha egy ellenkező nemű egyed érdeklődést mutat az irányába? O.o Ha nincs Kéz, akkor nem is merek belegondolni, mi minden történhetett volna vele Alfa segítségnyújtásakor is… A másik érdekesség a részéről az a „másik entitás” létezését kétségbe vonó, szinte már nevetségesen gyerekes tagadás volt. Ez a gyerekes vonal valamilyen szinten már megszokottá vált az első részben, az ebből adódó kis hülyeségek annyira a részét képezik Scar egyéniségének, mint a hajának a babrálása, ezek eredményezik a vicces helyzeteket is, nélkülük nem lenne ugyanaz. :D Itt viszont ez a tulajdonsága vett egy bosszantóbb kanyart, azzal, ahogy élesen elutasította Don ábráját. Komolyan, akkora patáliát csapott belőle, mintha egy szerettének a legyilkolását nézették volna vele végig újra és újra. És igazából az indokát se értettem, miszerint „ameddig nem látta az ábrát, nem hitt a másik entitás létezésében, ha pedig nem hisz benne, nem is árthat neki” Ez így önmagában korrekt magyarázat is lehet, csak egy olyan száz oldallal korábban meg pont ő mondta, hogy „attól, hogy nem hiszel az asztalban, még létezik asztal”. Ezt a szemléletmódot alapul véve a Gonosz is létezik/létezett attól, hogy ő nem hitt benne. Hébe-hóba előfordul, hogy az emberek saját magukat hazudtolják meg, de ennyire élesen nekem furcsa, álszent hatást keltett. Egy kicsit ezekben az esetekben úgy viselkedett, mint az astoriak, akiknek megvannak a nézeteik, de azok csak addig jók ezek a nézetek, ameddig a saját tetteiket, megnyilvánulásaikat igazolhatják vele. A „valódi jókról” szóló véleményével se értettem egyet, ugyanis a példaként felhozott emberek között jó páran nemhogy nem szerények, hanem piszkosul nagy jelentőséget tulajdonítanak saját maguknak- bár Artúr fejébe nem láthat bele, így ezért nem is hibáztatható. Ezeket az érdekes momentumokat leszámítva hozta a leányzó a formáját, kitörő örömmel vetette bele magát az életveszélyes manőverekbe és a rá jellemző vérmérséklettel jó pár olyan pillanatot eredményezett, amiknél folytak a könnyeim a röhögéstől. Ilyen volt például a vizsgáján, amikor a pszichopata kérdésen töprengett vagy, amikor Miklósék hajójáról „segítséget kért egy mentáltól”. xD Remélem, hogy az eljövendő kötetekben sikerül magának leakasztania egy normális társat is.
Amigo eleinte szimpatikus volt és sokáig szurkoltam is neki, hogy alakuljon már valami közte és Scar között… később már vegyesebb érzéseim voltak őt illetően… Nehéz dűlőre jutni a fickóval, mert sokszor mondható határozottan ijesztőnek és unszimpatikusnak, de a maga módján meg segít, amikor szükséges.
Scar korábbi edzőjének, Kéznek a visszatérésének nagyon örültem. ^.^ Megmutatkozott ebben a részben a kíméletlenebb, katonásabb oldala is, de nagyon édes volt, ahogy pátyolgatta, terelgette Scar-t :D
Az astori lakosoknak most is szerveznék egy rövid bekezdést, akiket még mindig képtelen vagyok úgy kezelni, mintha ebbe a felállásba ők lennének a kedves, idős nénikék, akik süteményt osztogatnak minden feléjük tévedő vándornak- maximum mérgezettet. Miklós véleményét velük kapcsolatban nagyrészt adom, a szívük mélyén rendes srácok lehetnek… csak talán túlzottan is egyszerű emberek. Olyanok, akik feleslegesnek találják az önálló gondolkozást, akik befolyásolhatóak, akik csak vak hittel megcsinálnak mindent, amit a hőn szeretett vezetőjük mondd nekik. Ez a hűség és a közösségüknek az ereje nekem inkább hátborzongató képet mutatott esetükben, mint megnyugtatót, továbbá az a szint, amin ők egyensúlyoznak már csak egy kis ugrásra van attól az elmebeteg, agymosott fanatizmustól, ami a fasiszta szervezetekre volt jellemző. Amikor a sorfalállásnál és elkezdtek énekelni vagy a vita végén nekiálltak kántálni a Kérlelés szövegét, akkor rögtön a második világháborús nácikra asszociáltam. Összességében csak azt tudom mondani a témáról, mint az előző részről írt kritikámban, mindenki eldönti miben, hisz, milyen mértékben rendeli ennek alá az életét, de ésszel! , az istenért „-.-… Szilárdék felfogásából sajna pont ez a hasznos, ámde elhanyagolható „apróság” hiányzik.
Artúr a sorozatnyitó kötetben piszkosul leírta magát nálam- aki gondolati síkon is bántalmazná a „szerelmét”, azt én egyszerűen nem bírom emberi lényként kezelni- és az a helyzet, hogy itt sem szerzett magának piros pontokat/ macis matricákat vagy tudom is én, miket osztogatnak manapság az elsős tanulóknak „jutalomként”. Ő pont egy olyan alkat, akit könnyen el tudok képzelni egy ilyen szemellenzős őrültekből álló brigád élén, hiszen bármennyit is tiltakozik, Márk azt jól látta, hogy tetszik neki, hogy ő a góré, hogy egy csettintésére bárkit véresre vernek, ha úgy adódik. Miklós nem alaptalanul fél, hogy a szerelőbrigád átalakul valamilyen szektává… A Scar-ral való elválásukról szóló gondolatai miatt is szívesen kilöktem volna űrruha nélkül a mélyűrbe, a valódi természete és a róla kialakított kép összeegyeztethetetlen. Szerénynek, jámbornak és igazságosnak tűnik, de igazából a kelleténél irreálisan nagyobb jelentőséget tulajdonít magának és megkérdőjelezhető az igazságérzete szilárdsága. Ez nem azt jelenti, hogy nekem konkrétan az önteltséggel van bajom, mindig azt mondom, hogy valakinek inkább valamivel több önbizalma legyen a normálisnál, mint kevesebb… de neki nincs mire föl ennyire nagyra lenni magával. Mert végül is ki ő? Egy egyszerű ember egy isten háta mögötti kis bolygóról, aki abban a szent meggyőződésben él, az általa legminősíthetetlenebb módon porig alázott lánynak, megtisztelve kéne éreznie magát, amiért meg méltóztatja dobni a szeretete egy-kéz kis kenyérmorzsájával - ez szerepelt is az ő szemszögében olyan megfogalmazással, hogy azt hitte, megtisztelve érzi majd magát - , csak azért, mert náluk odahaza ő volt a Jani , akit mindenki körbeugrált. Na, menjen a koenyálba… -.- Aki olyan mértékű önértékelési gondokat okoz valakinek, mint amit ő eredményezett Scar-nál, puszta „szerelemből”, annak inkább olyan szinte el kéne szégyellnie magát, hogy a saját tükörképét se bírja látni és tepernie, mint az állatnak, hogy helyreállítsa a másik belső mércéjében azt a kárt, amit okozott, nem nagyokat csodálkozni, hogy ennek a hülyének vajon miért nem jött be a vallomásom? Ezek után nagy pofára esésként ért, hogy Scar megbocsájtott neki. Azt hittem, van annyi önérzete és annyi értékrendje saját magával szemben, hogy ilyen bánásmód után ne adja be a derekát… valakinek, aki csak lábtörlőt csinál belőle. A srác részéről értékeltem azt, hogy kimentett Ferringtontól egy kutyát, de ez csak egy csepp a tengerben, nem nyomott annyit a latba, hogy ne tartsam egy gyenge jellemű majomnak.
Márk a haverjával ellentétben fejlődést mutatott, még mindig ő a csapat taplója és a stílusának a nyerssége feszegeti az elfogadhatónak a határát, de valamennyire normalizálódott a csempész. A rázós helyzetekből nagyon jól ki tudja magát dumálni és egész jól beledolgozódott a csapatba is, sokat morog, de teszi, amit tenni kell. Azzal is kivívott magának egy adag elismerést azzal, ahogy ebben a kötetben Scar-hoz viszonyult. Most már, hogy ismeri és látta, milyen ügyesen vezet, jelentősen átformálódott a véleménye.
Lucy az előző rész végén még egyfajta köztes állapotban maradt nálam, sokat filóztam rajta, kedveljem ezt a szereplőt vagy ne, de volt egy olyan sejtésem, az ő kötetében pozitív irányba billen majd vele a mérleg. Igazam lett, a regényben ő vált a legnagyobb kedvencebbé és már nem is nagyon értem visszagondolva, korábban miért voltak vele problémáim. A döntései, a motiváció vannak, akiket elborzadásra késztetnek, vannak akiknek meg mindez imponál, ő tipikusan az a karakter, akire lehet használni a „megszoksz vagy megszöksz” szófordulatot, de annyi biztos, az előbbi esetben elkerülhetetlen a megszeretése. :) Egy nagyon összeszedett, kemény nő, aki egy kicsit kimért, de vág az esze, racionálisan mérlegeli a szituációkat és nagyon tekintélyt parancsoló jelenség- mint kiderült, a fiatal mentálok körében jelentős rajongótáborral. Az egyenessége is nagyon szimpatikus volt benne, kertelés nélkül felvállalja, hogy alapjáraton utálja az embereket és ennek szellemében nem is bonyolódik velük bájolgásokba. Ha segít is nekik, - ebben a részben a fajjal szemben táplált érzései ellenére nagyon is kitett magáért- azt úgy teszi, hogy közben tudatja szegény, „alsóbb rendű” életforma mihez tartsa magát :D Részben ezért tartja az emberek és a mentálok nagy része is félelmetes jelenségnek, akitől nem lehet túl sok jóra számítani… de ez csak az, az oldala, amit az elsőre áthatolhatatlannak tűnő páncélján kívülre engedett. Ezt a védelmi rendszer azért növesztette maga köré, amit az előző értékelésemben is említettem, mert óriási erőfeszítések árán tornászta fel magát abba a pozícióba, ahol tevékenykedik, mert akármit csinált, szinte mindig csak hideget kapott és nem akart még több támadási felületet hagyni magán. De legbelül egy sebezhető személy rejlik benne, aki sokkal jobban vágyik a szeretetre és a megbecsülésre, mint amit ő maga is feltételezne magáról. Eleinte nagyon drukkoltam neki, hogy összejöjjön Donnal, mert úgy gondoltam, megfelelően kiegészítenék egymást, de a tónál történtek után bármennyire is szeretem Dont, már nem tartottam elég jónak hozzá. Ha valaki, akkor ő tényleg hosszú ideje ismeri Lucy-t, így tudnia kellett volna, mekkora erőfeszítésbe és bátorságba került neki, hogy így kitárulkozzon… :( A Chesterrel közös szála nagyon érdekes és olvasás közben bosszankodtam egy sort, hogy nem jutott eszembe, milyen lenne, ha ők ketten lennének összeboronálva… :D Mindent visszavonok, amit előzőleg vele és Donnal kapcsolatban írtam, Chesterrel passzolnak össze a legjobban! :3 <3 Nagyon szorítok neki, hogy a következő részekben ne legyen elhajítva ez a szál, mert eszméletlenek lennének együtt *-* Tetszett, hogy meg lehetett ismerni az őseit, ezáltal a mentáloknak az aberek vadászásával foglalkozó csoportját. A mentáltársadalom mostani berendezkedése miatt az ő tudásuk, a tőlük eredő öröksége primitívnek és feleslegesnek hatott, de bebizonyosodott, mégis van az a fajta életveszélyes szituáció, amikor jól jön a jó öreg, vadász ősök tapasztalata. Ennél a jelenetnél még jobban megszerettem Lucy köpenyét is, nagyon aranyos volt, ahogy megpróbálta megvédeni a mentált a növényektől ^^ És Lucy részéről is egy nagyon „emberi” lépés volt, hogy végül csak nem hagyta ott a lényt. Szerintem nagy teher gördült le a válláról azzal, hogy elfogadta végre a gyökereinek ezt az oldalát is, komplexebbé vált a személyisége, jobban kiteljesedett azzal, hogy nem próbálta elnyomni azt az oldalát, ami tőlük ered. A csodálatra méltó adottságain- valami észbontó volt, ahogy a Főmentált rávette Don „összerakására”, két legyet egy csapásra- és erős személyiségén kívül humorral is színesítette a könyvét, a tőle származó bibliai értelmezések, illetve a mondás-fejtegetések még nevetségesebbek, mint, amiket Don produkált korábban. xD Ennek az is lehet az oka, hogy ő még inkább gyakorlatiasan, szabályszerűen gondolkozik, mint a másik mentál, amire ékes példa a következő két idézet:
„Szemet szemért, fogat fogért. Ez volt a kedvenc megfejtendő rejtélye. Lehetséges, hogy a szervátültetés valami titkos cserekereskedelem alapján történt? De mi az értelme annak, ha más fogát ültetik be? Pláne a szemét. Izgatta a kérdés.”
*
„– Rendben, elolvastam. Ilyen rövid?- Elhallgatott, és megcsóválta a fejét. - Ez teljesen zavaros. - A szép arc elkomorodott. - Emberáldozatok. Szóval ezt akarják az entitások…
– Tessék?!- Scar hangja felívelt. - Az a könyv a szeretetről szól!
– Ez? – Lucy megcsóválta a fejét. - Nem, a központi téma a megtorlás. Statisztikailag a legtöbb konfliktus az engedetlenségből ered, aminek legsúlyosabb formája a bálványimádás. Bálványok, egyenlő istenek, ami egyenlő más entitásokkal. Tehát lehetséges, hogy nem csak ez a kettő van.”
Az astori népek köpni-nyelni nem tudtak az eszmefuttatásait hallgatva, de szerintem még mindig Lucy verzióiban van több logika, mint az övéikben… :D
Don az egész könyvben azt tette, amit világ életében szeretett volna, amihez a legjobban ért, azaz az embereket segítette. Eleinte a közmunkája keretében tartandó előadásait intézve járta a különböző bolygókat, eközben minél több információt tárt a hallgatói elé a fajtájáról, hogy a mentálok és emberek közötti gátakat, különbségeket csökkentse, illetve a Mentáltanácsot próbálta a haladás útjára vezetni. Később pedig, mikor a kalózok akcióba lendültek, azon munkálkodott, hogy megóvja a Navran lakosságát, amennyire az ő képességei ezt engedték. Az ügy érdekében még azt is bekockáztatta, hogy ne tudják összekaparni a társai a részecskéit. A Scar-ban még csak eszmei szinten, szóban hirdette inkább a változásokat, most viszont a tettek mezejére lépett és ebben az sem akadályozta meg, hogy ezzel az agymosását kockáztatja és a saját fajtája törvényeit szegi meg. Volt egy-két eset, amikor már kicsit megszállott hatást keltett, például, amikor mindenáron ki akarta csikarni Scar-ból a válaszokat az ábrája által felvetett kérdéseket illetően… De alapjáraton, ha valaki, akkor ő tényleg csak jót akart, azon volt, hogy minél kisebb veszteségekkel lehessen megúszni a harcot és a későbbi zűrzavart is. A nagy világmegmentés közepette Scar-ról sem feledkezett meg, mielőtt komolyabb intézkedésekben kezdett, gondoskodott róla, hogy a lány megkapja azt mértékű tudást, ami védelmet biztosít neki, arra az esetre, ha hiba csúszik a gépezetbe és vele történik valami. Jót nevettem, amikor elmagyarázta „leegyszerűsítve”, hogy Scar miért lett rosszul az információk átadása alatt xD A Lucy tavánál tanúsított viselkedésével viszont nem tudok egyetérteni, a nő hatalmas fejlődést mutatott a korábbi mentalitásához képest, ha valamikor, akkor abban az időpontban egyáltalán nem volt jogos a fejéhez vágni, hogy „mennyire gonosz” stb. Cselekedni kellett persze, mielőtt a Navran lakosai megfertőződnek a biofegyverektől és teljes lesz a katasztrófa, de egy-két szóra meg egy ölelésre, egy „később megbeszéljük bővebben” kíséretére azért futotta volna az időkeretükből és akkor a másik megalázó helyzetbe hozását is el lehetett volna kerülni, ha már száz évekig kerülgették egymást… A kómájával kapcsolatos jeleneteken rengeteget mosolyogtam, azzal semmiképpen sem lehet vádolni Scar-t, hogy megszokott vagy éppen túl óvatos módszerrel térítette magához a „mesterét” xD Talán mindenki közül Don a legszerethetőbb figura, de a végére kissé ő is bekattant, talán akkor jött ki rajta a bolygós incidens néhány mellékhatása… mindenesetre örültem nagyon, hogy szorult Lucy-be annyi tartás, hogy ne fogadja el az ajánlatát.
A Főmentál nem volt és nem is lesz a kedvencem, van egy olyan szintű karótnyeltség, ami fölött már nem lehet túl egyszerűen osztogatni a rokonszenvet, de most egy rövid időre bebizonyította, hogy ő sincs fából…
Chester-t már az előző kötetben is nagyon megkedveltem, ebben részben még mesteribben alakított, szó szoros értelemben minden eszközt megmozgatott annak érdekében, hogy maga és az emberiség mellett tartsa a mentálokat, nem riadt vissza semmitől. Terítékre került a sima kérleléstől, a manipulálásig minden, amit el bír egy kiterjedt fantáziával rendelkező személy képzelni… Kétségkívül nagy koponya a császár és kellően rafinált is, ő is egy „kemény fogaskerék” csakúgy, mint Lucy, minden jelentéktelennek tűnő megmozdulása mögött nyomós tervek állnak, a vérében van a taktikázás. Azt, hogy mire gondolt az esős célzásával, három-négy bekezdéssel hamarabb fejtettem meg, mint Don, szóval ilyen szempontból lett egy kis diadal-érzetem :D Kíváncsi vagyok, hogy a következő részekben mennyire tudja majd elrejteni a nyilvánosság előtt a titkát…
Borító: 5/5* - Az első köteté egy fokkal jobban tetszik, de ez is kiemelkedik a borítók tömegéből, nagyon sajátos, misztikus hangulata van *-* Minél több ideig nézed, annál több apróságot fedezel fel rajta, alul például a robbantásokkal keletkezett füst is játszódik. De a legjobban az tetszik benne, hogy Lucy szemében a „fényt” átszerkesztették négyzet formájúra, ezzel is jelezve, mennyire utálja a mentál a gömb alakú dolgokat :D
Kedvenc karakterek: Lucy, Chester, Kéz, Don, Scar
Legutáltabb karakterek: Artúr, a Főmentál, Gruló
Kedvenc részek: amikor Lucy az entitások céljait fejtegette, amikor Scar a vizsgán kijelentette, hogy ő nem pszichopatát imitál, Scar rádiós segítségkérése, amikor a Mentáltanács ülésén Don és Lucy köpenye elkezdett játszani, Chester meg „labdázni”, Lucy és Chester közös jelenetei, amikor Ignác azt mondta, hogy „urunk, küldj segítséget” és abban a pillanatban megjelent Scar, amikor Lucy elkérte a veséket, Don ébredése a kómából, amikor Kéz megakadályozta Alfát a „segítésben”, amikor Lucy-t megmentette a köpenye az aberektől,
Mélypontok: Don viselkedése a tavaknál, az, hogy Scar megbocsájtott Artúrnak, az astoriak mentalitása, a struccpolitika
Korhatár: konkrétan szerelmi szálakról nem lehet beszélni, mert „szigorúan véve” még senki sincs annyira együtt senkivel, de a többi tényező miatt 16-os karika.
A karakterekről alkotott véleményem változott, de az alaptételek ugyanazok: Scar a maga időnként gyerekes módján vakmerő és kemény csaj, Lucy egyszerre zseniális és ijesztő, csakúgy, mint Chester, Don egy igazi önjelölt hős, Artúr meg… nos őt, bármelyik percben szemrebbenés nélkül az aberek elé vetném.
Scar a cselekedeteivel a történet nagy részében negatív és pozitív irányba sem mozdította el drasztikusan vele kapcsolatos hozzáállásomat, de kétségkívül ellentmondásosabban viselkedett, mint abban a kötetben, ami az ő nevét viselte címként. A könyv az ő szemszögével indul, arra az űrhajóra siet, ami elviszi a jelentkezőket a titkosszolgálat kiképzőközpontjába. A lány igyekszik a már bevált, beleveszek a szürke tömegbe taktikát alkalmazni, de bármennyire ügyesen is megy neki ez a kaméleon-üzemmód, az átlagon felüli képességeit az elején se tudja rejtve tartani. Míg mindenki más felelőtlenül kikotyogta magáról a fél életét a várakozás alatt, addig ő meghúzódott és nem adott ki magáról semmilyen információt, sőt, a társairól is megszerzett pár adatot. A szülőbolygója drasztikus életkörülményeinek „hála”, a Manó nevezetű központba való megérkezés után is messze túlteljesíti a többieket, - bár ezt is csak a kellő szakértelemmel rendelkező emberek veszik észre- a számukra megterhelő körülményeket ő könnyedén veszi. Még arra is maradt ideje és ereje, hogy a lehetőségeihez mérve felderítse a mentál által tervezett, kiismerhetetlen alaprajzú központot is, aminek a folyosói folyamatosan mozgásban vannak. Megmaradt az a talpraesett, nagyszájú énje, amit az első kötet alkalmával megismertem és megszerettem, de sajna a naiv és logikátlan oldalára helyeződött a hangsúly. A más említett ellentmondásokat, amiket a részéről észleltem, pont ezek okozták. Elsősorban például azt nem értettem, hogy egy ennyire okos, értelmes csaj, aki nála sokkal nagyobb embereket terít le és szemrebbenés nélkül áll ki képzett ügynököket is darabokra törő kínzásokat, mégis, hogy nem veszi észre még mindig, ha egy ellenkező nemű egyed érdeklődést mutat az irányába? O.o Ha nincs Kéz, akkor nem is merek belegondolni, mi minden történhetett volna vele Alfa segítségnyújtásakor is… A másik érdekesség a részéről az a „másik entitás” létezését kétségbe vonó, szinte már nevetségesen gyerekes tagadás volt. Ez a gyerekes vonal valamilyen szinten már megszokottá vált az első részben, az ebből adódó kis hülyeségek annyira a részét képezik Scar egyéniségének, mint a hajának a babrálása, ezek eredményezik a vicces helyzeteket is, nélkülük nem lenne ugyanaz. :D Itt viszont ez a tulajdonsága vett egy bosszantóbb kanyart, azzal, ahogy élesen elutasította Don ábráját. Komolyan, akkora patáliát csapott belőle, mintha egy szerettének a legyilkolását nézették volna vele végig újra és újra. És igazából az indokát se értettem, miszerint „ameddig nem látta az ábrát, nem hitt a másik entitás létezésében, ha pedig nem hisz benne, nem is árthat neki” Ez így önmagában korrekt magyarázat is lehet, csak egy olyan száz oldallal korábban meg pont ő mondta, hogy „attól, hogy nem hiszel az asztalban, még létezik asztal”. Ezt a szemléletmódot alapul véve a Gonosz is létezik/létezett attól, hogy ő nem hitt benne. Hébe-hóba előfordul, hogy az emberek saját magukat hazudtolják meg, de ennyire élesen nekem furcsa, álszent hatást keltett. Egy kicsit ezekben az esetekben úgy viselkedett, mint az astoriak, akiknek megvannak a nézeteik, de azok csak addig jók ezek a nézetek, ameddig a saját tetteiket, megnyilvánulásaikat igazolhatják vele. A „valódi jókról” szóló véleményével se értettem egyet, ugyanis a példaként felhozott emberek között jó páran nemhogy nem szerények, hanem piszkosul nagy jelentőséget tulajdonítanak saját maguknak- bár Artúr fejébe nem láthat bele, így ezért nem is hibáztatható. Ezeket az érdekes momentumokat leszámítva hozta a leányzó a formáját, kitörő örömmel vetette bele magát az életveszélyes manőverekbe és a rá jellemző vérmérséklettel jó pár olyan pillanatot eredményezett, amiknél folytak a könnyeim a röhögéstől. Ilyen volt például a vizsgáján, amikor a pszichopata kérdésen töprengett vagy, amikor Miklósék hajójáról „segítséget kért egy mentáltól”. xD Remélem, hogy az eljövendő kötetekben sikerül magának leakasztania egy normális társat is.
Amigo eleinte szimpatikus volt és sokáig szurkoltam is neki, hogy alakuljon már valami közte és Scar között… később már vegyesebb érzéseim voltak őt illetően… Nehéz dűlőre jutni a fickóval, mert sokszor mondható határozottan ijesztőnek és unszimpatikusnak, de a maga módján meg segít, amikor szükséges.
Scar korábbi edzőjének, Kéznek a visszatérésének nagyon örültem. ^.^ Megmutatkozott ebben a részben a kíméletlenebb, katonásabb oldala is, de nagyon édes volt, ahogy pátyolgatta, terelgette Scar-t :D
Az astori lakosoknak most is szerveznék egy rövid bekezdést, akiket még mindig képtelen vagyok úgy kezelni, mintha ebbe a felállásba ők lennének a kedves, idős nénikék, akik süteményt osztogatnak minden feléjük tévedő vándornak- maximum mérgezettet. Miklós véleményét velük kapcsolatban nagyrészt adom, a szívük mélyén rendes srácok lehetnek… csak talán túlzottan is egyszerű emberek. Olyanok, akik feleslegesnek találják az önálló gondolkozást, akik befolyásolhatóak, akik csak vak hittel megcsinálnak mindent, amit a hőn szeretett vezetőjük mondd nekik. Ez a hűség és a közösségüknek az ereje nekem inkább hátborzongató képet mutatott esetükben, mint megnyugtatót, továbbá az a szint, amin ők egyensúlyoznak már csak egy kis ugrásra van attól az elmebeteg, agymosott fanatizmustól, ami a fasiszta szervezetekre volt jellemző. Amikor a sorfalállásnál és elkezdtek énekelni vagy a vita végén nekiálltak kántálni a Kérlelés szövegét, akkor rögtön a második világháborús nácikra asszociáltam. Összességében csak azt tudom mondani a témáról, mint az előző részről írt kritikámban, mindenki eldönti miben, hisz, milyen mértékben rendeli ennek alá az életét, de ésszel! , az istenért „-.-… Szilárdék felfogásából sajna pont ez a hasznos, ámde elhanyagolható „apróság” hiányzik.
Artúr a sorozatnyitó kötetben piszkosul leírta magát nálam- aki gondolati síkon is bántalmazná a „szerelmét”, azt én egyszerűen nem bírom emberi lényként kezelni- és az a helyzet, hogy itt sem szerzett magának piros pontokat/ macis matricákat vagy tudom is én, miket osztogatnak manapság az elsős tanulóknak „jutalomként”. Ő pont egy olyan alkat, akit könnyen el tudok képzelni egy ilyen szemellenzős őrültekből álló brigád élén, hiszen bármennyit is tiltakozik, Márk azt jól látta, hogy tetszik neki, hogy ő a góré, hogy egy csettintésére bárkit véresre vernek, ha úgy adódik. Miklós nem alaptalanul fél, hogy a szerelőbrigád átalakul valamilyen szektává… A Scar-ral való elválásukról szóló gondolatai miatt is szívesen kilöktem volna űrruha nélkül a mélyűrbe, a valódi természete és a róla kialakított kép összeegyeztethetetlen. Szerénynek, jámbornak és igazságosnak tűnik, de igazából a kelleténél irreálisan nagyobb jelentőséget tulajdonít magának és megkérdőjelezhető az igazságérzete szilárdsága. Ez nem azt jelenti, hogy nekem konkrétan az önteltséggel van bajom, mindig azt mondom, hogy valakinek inkább valamivel több önbizalma legyen a normálisnál, mint kevesebb… de neki nincs mire föl ennyire nagyra lenni magával. Mert végül is ki ő? Egy egyszerű ember egy isten háta mögötti kis bolygóról, aki abban a szent meggyőződésben él, az általa legminősíthetetlenebb módon porig alázott lánynak, megtisztelve kéne éreznie magát, amiért meg méltóztatja dobni a szeretete egy-kéz kis kenyérmorzsájával - ez szerepelt is az ő szemszögében olyan megfogalmazással, hogy azt hitte, megtisztelve érzi majd magát - , csak azért, mert náluk odahaza ő volt a Jani , akit mindenki körbeugrált. Na, menjen a koenyálba… -.- Aki olyan mértékű önértékelési gondokat okoz valakinek, mint amit ő eredményezett Scar-nál, puszta „szerelemből”, annak inkább olyan szinte el kéne szégyellnie magát, hogy a saját tükörképét se bírja látni és tepernie, mint az állatnak, hogy helyreállítsa a másik belső mércéjében azt a kárt, amit okozott, nem nagyokat csodálkozni, hogy ennek a hülyének vajon miért nem jött be a vallomásom? Ezek után nagy pofára esésként ért, hogy Scar megbocsájtott neki. Azt hittem, van annyi önérzete és annyi értékrendje saját magával szemben, hogy ilyen bánásmód után ne adja be a derekát… valakinek, aki csak lábtörlőt csinál belőle. A srác részéről értékeltem azt, hogy kimentett Ferringtontól egy kutyát, de ez csak egy csepp a tengerben, nem nyomott annyit a latba, hogy ne tartsam egy gyenge jellemű majomnak.
Márk a haverjával ellentétben fejlődést mutatott, még mindig ő a csapat taplója és a stílusának a nyerssége feszegeti az elfogadhatónak a határát, de valamennyire normalizálódott a csempész. A rázós helyzetekből nagyon jól ki tudja magát dumálni és egész jól beledolgozódott a csapatba is, sokat morog, de teszi, amit tenni kell. Azzal is kivívott magának egy adag elismerést azzal, ahogy ebben a kötetben Scar-hoz viszonyult. Most már, hogy ismeri és látta, milyen ügyesen vezet, jelentősen átformálódott a véleménye.
Lucy az előző rész végén még egyfajta köztes állapotban maradt nálam, sokat filóztam rajta, kedveljem ezt a szereplőt vagy ne, de volt egy olyan sejtésem, az ő kötetében pozitív irányba billen majd vele a mérleg. Igazam lett, a regényben ő vált a legnagyobb kedvencebbé és már nem is nagyon értem visszagondolva, korábban miért voltak vele problémáim. A döntései, a motiváció vannak, akiket elborzadásra késztetnek, vannak akiknek meg mindez imponál, ő tipikusan az a karakter, akire lehet használni a „megszoksz vagy megszöksz” szófordulatot, de annyi biztos, az előbbi esetben elkerülhetetlen a megszeretése. :) Egy nagyon összeszedett, kemény nő, aki egy kicsit kimért, de vág az esze, racionálisan mérlegeli a szituációkat és nagyon tekintélyt parancsoló jelenség- mint kiderült, a fiatal mentálok körében jelentős rajongótáborral. Az egyenessége is nagyon szimpatikus volt benne, kertelés nélkül felvállalja, hogy alapjáraton utálja az embereket és ennek szellemében nem is bonyolódik velük bájolgásokba. Ha segít is nekik, - ebben a részben a fajjal szemben táplált érzései ellenére nagyon is kitett magáért- azt úgy teszi, hogy közben tudatja szegény, „alsóbb rendű” életforma mihez tartsa magát :D Részben ezért tartja az emberek és a mentálok nagy része is félelmetes jelenségnek, akitől nem lehet túl sok jóra számítani… de ez csak az, az oldala, amit az elsőre áthatolhatatlannak tűnő páncélján kívülre engedett. Ezt a védelmi rendszer azért növesztette maga köré, amit az előző értékelésemben is említettem, mert óriási erőfeszítések árán tornászta fel magát abba a pozícióba, ahol tevékenykedik, mert akármit csinált, szinte mindig csak hideget kapott és nem akart még több támadási felületet hagyni magán. De legbelül egy sebezhető személy rejlik benne, aki sokkal jobban vágyik a szeretetre és a megbecsülésre, mint amit ő maga is feltételezne magáról. Eleinte nagyon drukkoltam neki, hogy összejöjjön Donnal, mert úgy gondoltam, megfelelően kiegészítenék egymást, de a tónál történtek után bármennyire is szeretem Dont, már nem tartottam elég jónak hozzá. Ha valaki, akkor ő tényleg hosszú ideje ismeri Lucy-t, így tudnia kellett volna, mekkora erőfeszítésbe és bátorságba került neki, hogy így kitárulkozzon… :( A Chesterrel közös szála nagyon érdekes és olvasás közben bosszankodtam egy sort, hogy nem jutott eszembe, milyen lenne, ha ők ketten lennének összeboronálva… :D Mindent visszavonok, amit előzőleg vele és Donnal kapcsolatban írtam, Chesterrel passzolnak össze a legjobban! :3 <3 Nagyon szorítok neki, hogy a következő részekben ne legyen elhajítva ez a szál, mert eszméletlenek lennének együtt *-* Tetszett, hogy meg lehetett ismerni az őseit, ezáltal a mentáloknak az aberek vadászásával foglalkozó csoportját. A mentáltársadalom mostani berendezkedése miatt az ő tudásuk, a tőlük eredő öröksége primitívnek és feleslegesnek hatott, de bebizonyosodott, mégis van az a fajta életveszélyes szituáció, amikor jól jön a jó öreg, vadász ősök tapasztalata. Ennél a jelenetnél még jobban megszerettem Lucy köpenyét is, nagyon aranyos volt, ahogy megpróbálta megvédeni a mentált a növényektől ^^ És Lucy részéről is egy nagyon „emberi” lépés volt, hogy végül csak nem hagyta ott a lényt. Szerintem nagy teher gördült le a válláról azzal, hogy elfogadta végre a gyökereinek ezt az oldalát is, komplexebbé vált a személyisége, jobban kiteljesedett azzal, hogy nem próbálta elnyomni azt az oldalát, ami tőlük ered. A csodálatra méltó adottságain- valami észbontó volt, ahogy a Főmentált rávette Don „összerakására”, két legyet egy csapásra- és erős személyiségén kívül humorral is színesítette a könyvét, a tőle származó bibliai értelmezések, illetve a mondás-fejtegetések még nevetségesebbek, mint, amiket Don produkált korábban. xD Ennek az is lehet az oka, hogy ő még inkább gyakorlatiasan, szabályszerűen gondolkozik, mint a másik mentál, amire ékes példa a következő két idézet:
„Szemet szemért, fogat fogért. Ez volt a kedvenc megfejtendő rejtélye. Lehetséges, hogy a szervátültetés valami titkos cserekereskedelem alapján történt? De mi az értelme annak, ha más fogát ültetik be? Pláne a szemét. Izgatta a kérdés.”
*
„– Rendben, elolvastam. Ilyen rövid?- Elhallgatott, és megcsóválta a fejét. - Ez teljesen zavaros. - A szép arc elkomorodott. - Emberáldozatok. Szóval ezt akarják az entitások…
– Tessék?!- Scar hangja felívelt. - Az a könyv a szeretetről szól!
– Ez? – Lucy megcsóválta a fejét. - Nem, a központi téma a megtorlás. Statisztikailag a legtöbb konfliktus az engedetlenségből ered, aminek legsúlyosabb formája a bálványimádás. Bálványok, egyenlő istenek, ami egyenlő más entitásokkal. Tehát lehetséges, hogy nem csak ez a kettő van.”
Az astori népek köpni-nyelni nem tudtak az eszmefuttatásait hallgatva, de szerintem még mindig Lucy verzióiban van több logika, mint az övéikben… :D
Don az egész könyvben azt tette, amit világ életében szeretett volna, amihez a legjobban ért, azaz az embereket segítette. Eleinte a közmunkája keretében tartandó előadásait intézve járta a különböző bolygókat, eközben minél több információt tárt a hallgatói elé a fajtájáról, hogy a mentálok és emberek közötti gátakat, különbségeket csökkentse, illetve a Mentáltanácsot próbálta a haladás útjára vezetni. Később pedig, mikor a kalózok akcióba lendültek, azon munkálkodott, hogy megóvja a Navran lakosságát, amennyire az ő képességei ezt engedték. Az ügy érdekében még azt is bekockáztatta, hogy ne tudják összekaparni a társai a részecskéit. A Scar-ban még csak eszmei szinten, szóban hirdette inkább a változásokat, most viszont a tettek mezejére lépett és ebben az sem akadályozta meg, hogy ezzel az agymosását kockáztatja és a saját fajtája törvényeit szegi meg. Volt egy-két eset, amikor már kicsit megszállott hatást keltett, például, amikor mindenáron ki akarta csikarni Scar-ból a válaszokat az ábrája által felvetett kérdéseket illetően… De alapjáraton, ha valaki, akkor ő tényleg csak jót akart, azon volt, hogy minél kisebb veszteségekkel lehessen megúszni a harcot és a későbbi zűrzavart is. A nagy világmegmentés közepette Scar-ról sem feledkezett meg, mielőtt komolyabb intézkedésekben kezdett, gondoskodott róla, hogy a lány megkapja azt mértékű tudást, ami védelmet biztosít neki, arra az esetre, ha hiba csúszik a gépezetbe és vele történik valami. Jót nevettem, amikor elmagyarázta „leegyszerűsítve”, hogy Scar miért lett rosszul az információk átadása alatt xD A Lucy tavánál tanúsított viselkedésével viszont nem tudok egyetérteni, a nő hatalmas fejlődést mutatott a korábbi mentalitásához képest, ha valamikor, akkor abban az időpontban egyáltalán nem volt jogos a fejéhez vágni, hogy „mennyire gonosz” stb. Cselekedni kellett persze, mielőtt a Navran lakosai megfertőződnek a biofegyverektől és teljes lesz a katasztrófa, de egy-két szóra meg egy ölelésre, egy „később megbeszéljük bővebben” kíséretére azért futotta volna az időkeretükből és akkor a másik megalázó helyzetbe hozását is el lehetett volna kerülni, ha már száz évekig kerülgették egymást… A kómájával kapcsolatos jeleneteken rengeteget mosolyogtam, azzal semmiképpen sem lehet vádolni Scar-t, hogy megszokott vagy éppen túl óvatos módszerrel térítette magához a „mesterét” xD Talán mindenki közül Don a legszerethetőbb figura, de a végére kissé ő is bekattant, talán akkor jött ki rajta a bolygós incidens néhány mellékhatása… mindenesetre örültem nagyon, hogy szorult Lucy-be annyi tartás, hogy ne fogadja el az ajánlatát.
A Főmentál nem volt és nem is lesz a kedvencem, van egy olyan szintű karótnyeltség, ami fölött már nem lehet túl egyszerűen osztogatni a rokonszenvet, de most egy rövid időre bebizonyította, hogy ő sincs fából…
Chester-t már az előző kötetben is nagyon megkedveltem, ebben részben még mesteribben alakított, szó szoros értelemben minden eszközt megmozgatott annak érdekében, hogy maga és az emberiség mellett tartsa a mentálokat, nem riadt vissza semmitől. Terítékre került a sima kérleléstől, a manipulálásig minden, amit el bír egy kiterjedt fantáziával rendelkező személy képzelni… Kétségkívül nagy koponya a császár és kellően rafinált is, ő is egy „kemény fogaskerék” csakúgy, mint Lucy, minden jelentéktelennek tűnő megmozdulása mögött nyomós tervek állnak, a vérében van a taktikázás. Azt, hogy mire gondolt az esős célzásával, három-négy bekezdéssel hamarabb fejtettem meg, mint Don, szóval ilyen szempontból lett egy kis diadal-érzetem :D Kíváncsi vagyok, hogy a következő részekben mennyire tudja majd elrejteni a nyilvánosság előtt a titkát…
Borító: 5/5* - Az első köteté egy fokkal jobban tetszik, de ez is kiemelkedik a borítók tömegéből, nagyon sajátos, misztikus hangulata van *-* Minél több ideig nézed, annál több apróságot fedezel fel rajta, alul például a robbantásokkal keletkezett füst is játszódik. De a legjobban az tetszik benne, hogy Lucy szemében a „fényt” átszerkesztették négyzet formájúra, ezzel is jelezve, mennyire utálja a mentál a gömb alakú dolgokat :D
Kedvenc karakterek: Lucy, Chester, Kéz, Don, Scar
Legutáltabb karakterek: Artúr, a Főmentál, Gruló
Kedvenc részek: amikor Lucy az entitások céljait fejtegette, amikor Scar a vizsgán kijelentette, hogy ő nem pszichopatát imitál, Scar rádiós segítségkérése, amikor a Mentáltanács ülésén Don és Lucy köpenye elkezdett játszani, Chester meg „labdázni”, Lucy és Chester közös jelenetei, amikor Ignác azt mondta, hogy „urunk, küldj segítséget” és abban a pillanatban megjelent Scar, amikor Lucy elkérte a veséket, Don ébredése a kómából, amikor Kéz megakadályozta Alfát a „segítésben”, amikor Lucy-t megmentette a köpenye az aberektől,
Mélypontok: Don viselkedése a tavaknál, az, hogy Scar megbocsájtott Artúrnak, az astoriak mentalitása, a struccpolitika
Korhatár: konkrétan szerelmi szálakról nem lehet beszélni, mert „szigorúan véve” még senki sincs annyira együtt senkivel, de a többi tényező miatt 16-os karika.
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése