FÜLSZÖVEG:
MIT HIGGYEN EL?
KIT ÁRULJON EL?
MIKOR MENEKÜLJÖN?
Dr. Maria Martinez plasztikai sebész, aki Asperger-szindrómában szenved. Miután elítélik egy katolikus pap meggyilkolásáért, börtönbe kerül, ahol teljesen magára marad, de ami a legszörnyűbb számára, hogy semmilyen emléke nincs a gyilkosságról.
A bűntett helyszínén talált DNS azt mutatja, hogy Maria ott járt, ám ő határozottan állítja: ártatlan. Majd egyszer csak emlékezni kezd…
Egy különös szoba. Különös emberek. Állandóan figyelik. Ahogy Maria egyre közelebb kerül az igazsághoz, egy titkos nemzetbiztonsági cselszövés hálójában találja magát, és már nemcsak azért kell küzdenie, hogy tisztára mossa a nevét, hanem hogy életben maradjon.
created by HunHowrse Layout Generator on 2017-03-09 18:48:11
Ezzel a
könyvvel olyasmire vetemedtem, amit nem emlékszem, hogy valaha is megtettem
volna: a fülszöveg ismeretét leszámítva teljesen vakon, védőkötél és úszógumi
nélkül kivételesen csak a felfújható fajtát vegyük számba belevetettem magam a habokba azaz a
vásárlásba a kötettel a kezemben. Az
olvasás megkezdése előtt részben féltem, részben izgatott voltam, hogy mennyire
fog tetszeni, ugyanis komoly utánajárásokkal is előfordul, hogy egyszerűen
felsülök- legékesebb, avagy legdurvább példa erre a Gombnyomásra. Már az első
mondatok után megnyugodtam, nem lesz tragédia, valahogy éreztem a zsigereimben,
hogy erre maximum pontot fogok adni. Kicsi olyan érzés járt át, mint a Csak
egy árnyék olvasása alatt aminek az istenítése már a figyelőim könyökén jön
ki és piszkosul sajnálom, hogy nincs még a sorozat másik két része lefordítva.
:-/ Jó ideig csak kérdések kattogtak a fejemben, mert azon kívül, hogy alapból
adott nekünk egy spanyol nő, aki
elméletileg megölt valakit és ezért börtönbe került - a gyilkosságból nem
emlékszik semmire, viszont minden mást megjegyez, amit valaha hallott vagy
látott- és, akit kérdezget valaki… nem lehetett tudni szinte semmit. Akkora
volt a homály, hogy őszintén szólva gőzöm sem volt, hogy mi fog kisülni ebből,
hogy hogyan futnak össze a múltban és a jelenben játszódó szálak és, hogy
egyáltalán hogyan került oda a főhősnő, ahol jelenleg tartózkodik mert az
életfogytosok azért nem szoktak csak úgy mindenfelé rohangálni, bár még nem
voltam eddig az, így nincs személyes tapasztalatom. Nikki Owen nevét egy életre megjegyeztem és
mostantól gondolkodás nélkül rárepülök mindenre, amin meglátom a nevét, mert
akinek az első regénye is ennyire ütős… annak a későbbieket nem is lehet
megfelelő jelzőkkel illetni, pedig ez egy nagyon szinonimákban gazdag nyelv.
Nagyon ügyesen adagolta hozzá ehhez az óriási, elsőre kuszának látszó, de
összetett rendszeren alapuló pókhálóhoz a szálakat . Mindig csak annyit árult
el, hogy az olvasó úgy érezze, közelebb került a megoldáshoz, aztán meg
két-három mondatban felébressze benne a kételyt: bakot lőtt. Fokozatosan előre
haladva érzitek, itt valami nagyon komoly, több ember erején is túlmutató dolog
húzódik a háttérben és hinni akartok a főszereplőnek, de aztán az író mégis
bedob valamit Maria kérdezőjén keresztül,
amitől az, az egyetlen logikus válasz, hogy Maria pszichéjével nagy
gondok vannak és szerencsétlennel csak a képzelete játszik. Foggal-körömmel harcol a főszereplő azért,
hogy bizonyítsa az igazát és az így felszínre került tények magukért beszélnek,
de egy füst alatt át lehet fordítani olyan nézőpontba is a szituációt, amiben
egy szimpla „mindenki engem akar elkapni” rögeszme lesz a végeredmény. És
valahol ez is az igazság. Csak arra kell rájönnie az olvasónak, hogy milyen
értelemben… A végkifejlet, a történet mozgatórugója, a pók, ami elkezdte szőni
ezt halálos hálót, amibe Maria szerencsétlenségében belekeveredett, briliáns lett!
Lehengerlően izgalmas sztori, ami nem engedi szabadulni az olvasókat az utolsó
oldalig, amiből kiderül, hogy „csodabogárnak” lenni veszélyesebb lehet, mint
ahogy az átlagember képzelné.
És eljött a saját nyomozási készségem dicsőítésének az ideje! Bár az írónő
mindent megtett, hogy megizzassza a könyvet forgató önjelölt detektíveket, így
utólagosan kijelenthetem, viszonylag magas hatásossági faktorral fedeztem fel a
fontos jeleket. Ezekből már a fele előtt összeállt bennem egy elmélet, amihez
eltökélten ragaszkodtam és epekedve vártam, kiderüljön, hogy jól kombináltam-e.
A rejtély fő pontját nézve a válasz igen lett, a kávéval kapcsolatban pedig
gyorsabban kiraktam a kirakóst, mint Maria a Rubik-kockát, úgyhogy minden okom
megvolt az elégedettségre :D
A főszereplő, Maria azonnal szimpatikus lett és ez a benyomás a regény végéig sem változott, megfogott vele, hogy mindent ilyen alaposan megfigyel és, hogy ennyire lexikonszerű ismeretei vannak szinte mindenről. Ezek persze a betegsége, az Asperger-szindróma járulékai, de szerintem nagyon érdekessé és jópofává tették a személyiségét a személyes kis „megszokásai”, a benne lévő ellentétesség. Hiszen bár egy kimagaslóan magas IQ-jú, gyors észjárású nőről van szó, a nem szó szerint értelmezendő mondásokkal és az inkább érzelmekre, mint logikára épülő helyzetekkel meggyűlt a baja, ilyenkor többnyire egy elveszett kislánnyá váltés ehhez mérten az ilyen szituációkban kezdte nagyon hiányolni
az apját. A kis szokásai közön azon nevettem a legtöbbet, amikor a legabszurdabb
pillanatokban elkezdte valakinek elemezni a nevének az eredetét. :’D Amikor még
nem derült ki, hogy mi miért van, akkor erősen furcsálltam, hogy egy embert,
akinek egy ilyen betegsége van, akinek az állapotának a fenntartásához különleges igények kielégítése szükséges,
akinél ennyire figyelni kell az őt érő ingerekre, mégis hogyan dughatták be egy
olyan börtönbe, amit egészséges, átlagos raboknak terveztek. Mármint nem vagyok
annyira otthon ebben a témában, de úgy tudom, hogy azokat az embereket, akiknek
valamilyen pszichiátriai betegségük van, nem szimpla börtönbe zárják, hanem
valamilyen intézetbe. Mariánál hamar jelentkeztek is a megszokottól eltérő
ingerekből eredő következmények, a szindrómája felerősödött, még gyorsabban
pörgött az agya és még görcsösebben szüksége volt a megszokott dolgaira, hogy
egyben tartsa magát. A megszokott dolgai közé tartozott a füzete is, amibe a
változatos időközönként, az elméjébe betörő információkat, ismeretlen
matematikai képleteket és első ránézésre
értelmetlen kódokat írta le. Már kiskora óta alkalmazta ezt a módszert, hogy
úgymond „kiürítse” a fejét, mielőtt túlterhelődne, de a börtönben egyre
többször kellett írnia és egyre több olyan adatot körmölt le, amit soha
életében nem tanult még, amikről még nem is hallott… Ha pedig ez nem lenne
önmagában megterhelő a számára, idővel beléptek a képbe bizonyos betörő
emlékképek is, olyan dolgok, amikre korábban nem emlékezett vagy, amikre
korábban azt mondták a körülötte lévők, hogy csak képzelgések. Az új tudás
rakódása közben Maria azon kapja magát, hogy már nem csak az új helyzettel való
megbirkózás a legnagyobb problémája és az, hogy bizonyára teljesen ártatlanul
ítélték életfogytra, de még a börtönön belül sincs biztonságban, mert valakik el
akarják tenni láb alól azért. Nem tudja, hogy kik, nem tudja, hogy miért, de valószínűleg
az a tudás az oka, ami a birtokában van, ami a füzetében van. Az a rengeteg
adat, ami talán nem is akkora értelmetlen katyvasz, mint amekkorának tűnik.
Maria egyre nagyobb veszélybe keveredik, egy olyan veszélybe, amiben a
titkosszolgálat keze is benne lehet. Legalábbis a jelek arra mutatnak… azok a
jelek, amik Maria állapotát figyelembe véve egyet jelenthetnek a valóság
torzított érzékelésénél- azok szerint, akik a kezükben tartják az életét és
döntő szavuk van az épelméjűségét illetően. Ha minél több embertől hallja
valaki, hogy őrült, minél nagyobb a valószínűsége, igazuk lehet és az őrültek
egyik ismérve, hogy rögeszmésen tagadják az egyik őrültségüket. Tehát, ha mindenki
azt mondja, veletek van a baj és ti tökéletesen elutasítjátok ezt a feltevést,
akkor veletek van a baj a bevett logika szerint, vagy mégsem? Létezik, hogy
valaki ellen tényleg szó szerint „mindenki” összefogott és, hogy mindenhová be
is szivárogtatják a sajátjaikat ezek az emberek, ahol igazolhatná ez az egyén
az igazát?
Hatalmas csillagos ötöst érdemel az írónő azért, ahogy Maria karakterét megalkotta, látszik, hogy fektetett bele energiát és munkát bőven. Többek között nagyon jól bemutatta az Asperger-szindróma jellemzőit, a főszereplő produkált minden olyan főbb tünetet, ami az aspergeres embereknél megjelenik. Az is tetszett, hogy Maria spanyol származását sem csak úgy bedobta a könyvbe „nesze neked fogd meg jól, igen, spanyol, mert miért ne?”, hanem kidogozta annyira, amennyire egy ilyen mellékszálat szükséges. Maria sokat gondolt az otthonára, Spanyolország jellemzőire, megjelent rajta keresztül egy-két jellegzetes étel és a népe történelmének egy-két momentuma is Franco tábornok idejéből. Ugyanígy fel lett vázolva a modern kori politikai helyzet és az, hogy erre mekkora befolyással van a vallás náluk. Maria családját az apján kívül úgy utáltam, ahogy voltak, pedig a kedves papát csak a főhősnő visszaemlékezéseiből lehetett homályosan megismerni. Az a szemléletmód, amit Alarico vagy Maria anyja és testvére követett, tökéletesen ellentétes, a nő apja már az ő kiskorától kezdve nem érezte a különbözőségét problémának. Elfogadta olyannak, amilyen – ami zárójelben megjegyzem, hogy minden rokonnak a kutyakötelessége- és nem úgy tekintett rá, mint egy flepnisre, aki sajna a nyakukon maradt, aki fejfását okoz, hanem egy teljes értékű embernek. És Asperger-szindróma vagy akármilyen más betegség, „különcség”, ide vagy oda, ez is Maria. Egy olyan ember, mint mindenki más. Azt már az elején tudtam, hogy Maria anyja és Ramon is benne vannak valamennyire a buliban, de azért még így is viszonyulhattak volna másként Mariához. Járhattak volna egy olyan úton is, amin nem akarják kétpercenként bolondnak titulálni -.-
Patriciát, Maria cellatársát nagyon megszerettem és sajnáltam is szegényt, ha valaki akkor őt tényleg csak egy minden alapot nélkülöző, mondvacsinált indokkal juttatták rács mögé :( A családja egytől- egyig szar alakokkal van tele, amiért ennyire tönkretették az életét csak azért, mert egy haláleset miatt ő kapott több pénzt. -.- Egy nagyon kedves, szerethető karaktert ismertem meg benne, bízott Mariában és törődött vele, akkor is mellette állt, amikor horribilis dolgokat hallott tőle, amikor pedig betelt nála a pohár, akkor megpróbálta lenyugtatni, amennyire neki ez sikerülhetett. Ó, és a zoknik… :( Nagyon hülyének éreztem magam, hogy nem jöttem rá, mit is akart velük… :/
Bobbieról nehéz spoiler nélkül beszélni, nagyon keveset szerepelt és akkor is kulcsfontosságú tetteket hajtott végre. Annyit tudok mondani, hogy én egy pillanatig sem hittem azt, hogy pszichopata.
Kurtre, a Mariát kérdező férfire már fentebb röviden kitérten, az írónő egy jól ápolt figura képét festette le róla az első jeleneténél, de bennem azonnal gyökeret vert a kérlelhetetlen ellenszenv. Nem tudom, hogy ennek az-e az oka, hogy sok thrillert láttam már, de egyszerűen nem akarta bevenni a gyomrom, hogy ő az, akinek mondja magát és ő az, akinek a főszereplő élete fontos. Ezzel kapcsolatban a könyv elolvasása után sem lehet egyértelmű döntést hozni, hiszen vannak olyan esetek, amiben a közös cél, hogy két fél ugyanazt akarja még nem jelenti azt biztosan, hogy jót is akarnak a másik szempontjából klasszikus értelemben, pedig szigorúan véve egy oldalon állnak. Létezik az a megközelítés, amiben Kurtre nem lehet ráhúzni a gonosz címkét, de nekem nem igazán ment ebben a megközelítésben maradnom. Általa jelenítődött meg a legélesebben a regényben, hogy egyesek mi mindenre hajlandóak a „nagyobb jó” érdekében, hogy mennyire könnyű agymosott idiótákká változtatni az embereket, akiknek nem számít semmi „csak a nagy cél” és végül eljutnak arra a szintre, hogy bizonyos tekintetben semmivel sem különbek, mint azok, akik ellen megkezdték a harcot.
Ez nem köthető annyira élesen Kurthöz, de ott történt meg, ahol Mariának tette fel a kérdéseket, így azt hiszem, ennél jobb helyet nem találok a megemlítésére… szóval minden alkalommal egyfajta katartikus élmény, amikor az olvasó előtt értelmet nyer a könyvcím, amikor rájön, hogy miért pont ezt választotta az író. Ez erre a regényre különösen igaz, fenomenális ötlet volt Nikki részéről a pókos szál! *.* Finoman célozott rá egyszer, hogy egy frissen festett szobában nem lenne helye pókhálónak… mégsem volt konkrét tippem, mit akar majd ebből kihozni. Eléggé meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy ezért volt ott a kis nyolclábú a sarokban… :D
dr. Lauren Andersson a börtönbeli pszichiáter sem keltett bennem onthatatlan bizalmat a felbukkanásával, de azt is meg kell azért jegyeznem, hogy igazából Marián kívül egy karakterben sem bíztam meg 100%-osan, mindenkinek megvoltak a gyanút keltő stiklijei. Azok a cselekedetei, amikkel az írónő igyekezett beleültetni a bogarat az olvasók fülébe, hogy a képet, amit addig kialakított róluk, olyan zavarossá tegye, mint amilyen a víz felszíne lesz, ha belehajítanak egy követ. Olyan szélsőséges volt Andersson viselkedése is, mint a márciusi időjárás, egyszer úgy tűnt, valami rohadtul nem kóser vele, aztán meg az sütött a mozzanataiból, hogy tényleg segíteni szeretne Marián. A nő szereplésének eleinte nem volt annyira nagy jelentősége, de mégis rengeteget hozzáadott a történethez, a Mariával lefolytatott beszélgetései alkalmával lehetett a legjobb rálátást kapni a főhősnő képességeire. Előtte is lehetett rá hozzávetőlegesen következtetni, mekkora lángész is a mi plasztikai sebészünk, de a Rubik-kocka kirakásával ezt a következetetést számbeli adatok is erősítették. A számítógép útmutató nélküli gyors szétkapása és összeszerelése pedig arra engedett még nagyobb rálátást, hogy mennyi bonyolult feladat megoldására képes Maria, amit nem is tanítottak neki, hogy mennyire könnyedén átlát egy összetett rendszert is. Később viszont egyre furcsább lett a viselkedése és, mint kiderült, jó pár olyan eljárást alkalmazott Andersson, ami nem tartozott bele az ő hatáskörébe…
Balthusszal, a börtönigazgatóval először ugyanúgy megvolt a rossz előérzetem, de idővel ez némileg enyhült, végül olyan mértékben, hogy fenntartások nélkül kapott egy klubtagságit a „jók táborába”. Neki is erős fenntartásai voltak az elméletekkel szemben, amikkel Maria előállt és nem igazán hajlott az elfogadásra, de azt becsültem benne, hogy bármennyire is nem látott értelmet abban, amit hallott, a lehetőséget megadta rá, hogy a nő megpróbáljon bizonyítékkal szolgálni. Lehet, hogy ezt csak azért tette, mert anno barátok voltak Maria apjával, ez több, mint valószínű, de azzal akkor is szimpatikussá vált, hogy nem húzott fel szemellenzőt. Mikor meg a felülírhatatlan tények megjelentek, akkor nem is tehette volna meg azt, hogy nem fogadja el a probléma létezését, azt viszont igen, hogy egy „jól van, ez a helyzet, de az nem az én dolgom” felszólalással kilép az ügyből és inkább a saját irháját menti, minthogy ezt a segítségre szorulóéval tenné. Balthus tisztában volt vele, mibe ártja magát, látta a saját szemeivel, mennyire súlyos helyzet ez, de mégsem hátrált ki belőle, hanem Maria mellé állt, amivel újból kivívta a megbecsülésemet. Volt egy hülye húzása az öregnek, amit nem tudtam hová tenni… nem értettem, minek céltáblát festeni a hátukra, amikor úgy tűnik, néhány másodpercre kiásták magukat a szarból… de ezt még döcögősen el lehet nézni. Nem ártani akart vele… csak nem mérte fel, hogy ha ezt teszi, több veszélylehetőséget teremt, mint javulást. Annak külön örültem, hogy az írónő nem sütötte el azt tipikus thriller-es/krimis klisét, miszerint romantikus vizekre tereli a Maria és közte kialakult kapcsolatot a „kaotikus helyzetben legyen valami szép is” címszó alatt. Nem vagyok szerelemellenes, de ebben a felállásban ez nem működött volna jól :P Maria Balthusban egy olyan szövetségesre és apapótlékra lelt, akiről nem csak a thriller könyvek szereplői álmodnak. :)
Egy hasonlóan jellemezhető figura volt Harry is, Maria új ügyvédje, aki nem is egy „szimpla ügyvéd”, hanem egy igazi sztárügyvéd. Vele azért voltak egy darabig fenntartásaim, mert… valahogy túl jó, túl normális volt ahhoz, hogy igaz legyen. Komolyan meglepő, hogy mennyire le bír az ember azon csodálkozni, hogy vannak akik nem ártani akarnak és nem hülyének nézik, miután mindenki más sorozatban azt tette… O.o Ő egy fokkal nyitottabban állt ahhoz a kalamajkához, amibe Maria keveredett, a munkája során valószínűleg több abszurd szituációval is találkozott, mint Balthus a börtönben. Minden követ megmozgatott, hogy kihozza a börtönből Mariát, az ő felbukkanásával törnek felszínre a főszereplő emlékei a gyilkosság időpontjának tájáról, ekkor kezd fokozatosan kiderülni, hogy Maria ölt-e meg azt a papot vagy sem. A tárgyaláson játszódó jeleneteket nagyon élveztem olvasni és Harry tényleg egy igazi varázsló a szakmájában, nagyon ért ahhoz, amit csinál, bármennyire is próbált kukacoskodni a vádat képviselő ügyész és egy nagyon egyenes, melegszívű ember. Ő nem az a típus, aki mondjuk egy válási procedúránál leüvölti az ügyfele fejét, hogy „mégis hogyan lehetett olyan hülye, hogy X-et, Y-t és Z-t csinált, amikor elvette/hozzáment?!”,a példaként
felhozott esetet tegnapelőtt csíptem el egy tévéműsorban hanem elkezdi törni a fejét, hogyan lehet
kiutat találni a problémából. Ő, Balthus és Maria nagyon jó kis triót alkottak,
a két férfi a latin gengszteres filmek „nagybácsijaihoz” hasonlóan védelmezte a
főhősnőt. :) Épp ezért kaptam annál a bizonyos lépcsős jelenetnél egy ahhoz
hasonló sokkot, mint, ami Mariát érte :c Sejtettem, hogy előbb-utóbb meg fog
történni ez, de akkor is nagyon letaglózott.
Nagyon-nagyon-nagyon tetszett, ennél jobban nem is indulhatott volna a közös történetem a Fekete Macska Regénytár köteteivel :’D Az írónő nem egy idegtépő függővéggel zárta le a trilógia első részét, de azért elég sok szálat hagyott elvarratlanul, félretéve. Már csak ezeket nézve is hasonlóan izgalmas második és harmadik kötetre lehet számítani… ^-^ A thrillerek és krimik szerelmeseinek mindenképpen ajánlom és azoknak is, akik ismerkedni készülnek a műfajjal vagy kíváncsiak egy java részt börtönben játszódó regényre, összeesküvés elméletekre.
Borító: 5/5- Nehéz dönteni az eredeti és e között, mert mindkettő illik a maga módján a történethez. Az eredeti nagyon zavaros képet mutat, visszatükrözve azokat a belső állapotokat, amik eleinte Mariában uralkodtak. Ez meg egyszerre sugároz komor és rejtélyes hangulatot, nagyon tetszenek ezek a mélyebb, szürkés állapotok. Az egyetlen szépséghibája, hogy habár a nő nagyon illik az alapkompozícióhoz... bennem nem hiszem, hogy felmerülne, hogy spanyol.
Kedvenc karakterek: Maria, Balthus, Patricia, Harry
Legutáltabb karakterek: Kurt, Lauren, Michaela, Ines, Ramon
Kedvenc részek: amikor Maria kielemezte dr. Andersson nevét, Maria és Bobbie első beszélgetése, amikor Maria meghekkelte a számítógépet és később rátaláltak arra a weboldalra, a tárgyalás, a pókhoz kapcsolódó szál, amikor Maria támadásba lendült a terápiás szobában, Maria, Balthus és Harry közös jelenetei, amikor Balthus eltávolított a börtönből néhány ominózus személyt.
Mélypontok: az, amikor Michaela Mariára támadt, Maria családjának a viselkedése, a Projekt tettei.
Durvasági fokozat: Nem egy olyan regény, ami után csak úgy meritek majd éjszaka megközelíteni a klotyót, ha kivilágítjátok az egész lakást és nem is ver úgy pépesre idegileg, mint a már sokszor emlegetett Csak egy árnyék, de a nagyon galamblelkű emberek azért inkább kerüljék… :D
HA FELKELTETTE A FIGYELMETEKET (AMIT KÉTSÉGKÍVÜL MEGÉRDEMEL), AKKOR ITT TUDJÁTOK MEGRENDELNI :)
A főszereplő, Maria azonnal szimpatikus lett és ez a benyomás a regény végéig sem változott, megfogott vele, hogy mindent ilyen alaposan megfigyel és, hogy ennyire lexikonszerű ismeretei vannak szinte mindenről. Ezek persze a betegsége, az Asperger-szindróma járulékai, de szerintem nagyon érdekessé és jópofává tették a személyiségét a személyes kis „megszokásai”, a benne lévő ellentétesség. Hiszen bár egy kimagaslóan magas IQ-jú, gyors észjárású nőről van szó, a nem szó szerint értelmezendő mondásokkal és az inkább érzelmekre, mint logikára épülő helyzetekkel meggyűlt a baja, ilyenkor többnyire egy elveszett kislánnyá vált
Hatalmas csillagos ötöst érdemel az írónő azért, ahogy Maria karakterét megalkotta, látszik, hogy fektetett bele energiát és munkát bőven. Többek között nagyon jól bemutatta az Asperger-szindróma jellemzőit, a főszereplő produkált minden olyan főbb tünetet, ami az aspergeres embereknél megjelenik. Az is tetszett, hogy Maria spanyol származását sem csak úgy bedobta a könyvbe „nesze neked fogd meg jól, igen, spanyol, mert miért ne?”, hanem kidogozta annyira, amennyire egy ilyen mellékszálat szükséges. Maria sokat gondolt az otthonára, Spanyolország jellemzőire, megjelent rajta keresztül egy-két jellegzetes étel és a népe történelmének egy-két momentuma is Franco tábornok idejéből. Ugyanígy fel lett vázolva a modern kori politikai helyzet és az, hogy erre mekkora befolyással van a vallás náluk. Maria családját az apján kívül úgy utáltam, ahogy voltak, pedig a kedves papát csak a főhősnő visszaemlékezéseiből lehetett homályosan megismerni. Az a szemléletmód, amit Alarico vagy Maria anyja és testvére követett, tökéletesen ellentétes, a nő apja már az ő kiskorától kezdve nem érezte a különbözőségét problémának. Elfogadta olyannak, amilyen – ami zárójelben megjegyzem, hogy minden rokonnak a kutyakötelessége- és nem úgy tekintett rá, mint egy flepnisre, aki sajna a nyakukon maradt, aki fejfását okoz, hanem egy teljes értékű embernek. És Asperger-szindróma vagy akármilyen más betegség, „különcség”, ide vagy oda, ez is Maria. Egy olyan ember, mint mindenki más. Azt már az elején tudtam, hogy Maria anyja és Ramon is benne vannak valamennyire a buliban, de azért még így is viszonyulhattak volna másként Mariához. Járhattak volna egy olyan úton is, amin nem akarják kétpercenként bolondnak titulálni -.-
Patriciát, Maria cellatársát nagyon megszerettem és sajnáltam is szegényt, ha valaki akkor őt tényleg csak egy minden alapot nélkülöző, mondvacsinált indokkal juttatták rács mögé :( A családja egytől- egyig szar alakokkal van tele, amiért ennyire tönkretették az életét csak azért, mert egy haláleset miatt ő kapott több pénzt. -.- Egy nagyon kedves, szerethető karaktert ismertem meg benne, bízott Mariában és törődött vele, akkor is mellette állt, amikor horribilis dolgokat hallott tőle, amikor pedig betelt nála a pohár, akkor megpróbálta lenyugtatni, amennyire neki ez sikerülhetett. Ó, és a zoknik… :( Nagyon hülyének éreztem magam, hogy nem jöttem rá, mit is akart velük… :/
Bobbieról nehéz spoiler nélkül beszélni, nagyon keveset szerepelt és akkor is kulcsfontosságú tetteket hajtott végre. Annyit tudok mondani, hogy én egy pillanatig sem hittem azt, hogy pszichopata.
Kurtre, a Mariát kérdező férfire már fentebb röviden kitérten, az írónő egy jól ápolt figura képét festette le róla az első jeleneténél, de bennem azonnal gyökeret vert a kérlelhetetlen ellenszenv. Nem tudom, hogy ennek az-e az oka, hogy sok thrillert láttam már, de egyszerűen nem akarta bevenni a gyomrom, hogy ő az, akinek mondja magát és ő az, akinek a főszereplő élete fontos. Ezzel kapcsolatban a könyv elolvasása után sem lehet egyértelmű döntést hozni, hiszen vannak olyan esetek, amiben a közös cél, hogy két fél ugyanazt akarja még nem jelenti azt biztosan, hogy jót is akarnak a másik szempontjából klasszikus értelemben, pedig szigorúan véve egy oldalon állnak. Létezik az a megközelítés, amiben Kurtre nem lehet ráhúzni a gonosz címkét, de nekem nem igazán ment ebben a megközelítésben maradnom. Általa jelenítődött meg a legélesebben a regényben, hogy egyesek mi mindenre hajlandóak a „nagyobb jó” érdekében, hogy mennyire könnyű agymosott idiótákká változtatni az embereket, akiknek nem számít semmi „csak a nagy cél” és végül eljutnak arra a szintre, hogy bizonyos tekintetben semmivel sem különbek, mint azok, akik ellen megkezdték a harcot.
Ez nem köthető annyira élesen Kurthöz, de ott történt meg, ahol Mariának tette fel a kérdéseket, így azt hiszem, ennél jobb helyet nem találok a megemlítésére… szóval minden alkalommal egyfajta katartikus élmény, amikor az olvasó előtt értelmet nyer a könyvcím, amikor rájön, hogy miért pont ezt választotta az író. Ez erre a regényre különösen igaz, fenomenális ötlet volt Nikki részéről a pókos szál! *.* Finoman célozott rá egyszer, hogy egy frissen festett szobában nem lenne helye pókhálónak… mégsem volt konkrét tippem, mit akar majd ebből kihozni. Eléggé meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy ezért volt ott a kis nyolclábú a sarokban… :D
dr. Lauren Andersson a börtönbeli pszichiáter sem keltett bennem onthatatlan bizalmat a felbukkanásával, de azt is meg kell azért jegyeznem, hogy igazából Marián kívül egy karakterben sem bíztam meg 100%-osan, mindenkinek megvoltak a gyanút keltő stiklijei. Azok a cselekedetei, amikkel az írónő igyekezett beleültetni a bogarat az olvasók fülébe, hogy a képet, amit addig kialakított róluk, olyan zavarossá tegye, mint amilyen a víz felszíne lesz, ha belehajítanak egy követ. Olyan szélsőséges volt Andersson viselkedése is, mint a márciusi időjárás, egyszer úgy tűnt, valami rohadtul nem kóser vele, aztán meg az sütött a mozzanataiból, hogy tényleg segíteni szeretne Marián. A nő szereplésének eleinte nem volt annyira nagy jelentősége, de mégis rengeteget hozzáadott a történethez, a Mariával lefolytatott beszélgetései alkalmával lehetett a legjobb rálátást kapni a főhősnő képességeire. Előtte is lehetett rá hozzávetőlegesen következtetni, mekkora lángész is a mi plasztikai sebészünk, de a Rubik-kocka kirakásával ezt a következetetést számbeli adatok is erősítették. A számítógép útmutató nélküli gyors szétkapása és összeszerelése pedig arra engedett még nagyobb rálátást, hogy mennyi bonyolult feladat megoldására képes Maria, amit nem is tanítottak neki, hogy mennyire könnyedén átlát egy összetett rendszert is. Később viszont egyre furcsább lett a viselkedése és, mint kiderült, jó pár olyan eljárást alkalmazott Andersson, ami nem tartozott bele az ő hatáskörébe…
Balthusszal, a börtönigazgatóval először ugyanúgy megvolt a rossz előérzetem, de idővel ez némileg enyhült, végül olyan mértékben, hogy fenntartások nélkül kapott egy klubtagságit a „jók táborába”. Neki is erős fenntartásai voltak az elméletekkel szemben, amikkel Maria előállt és nem igazán hajlott az elfogadásra, de azt becsültem benne, hogy bármennyire is nem látott értelmet abban, amit hallott, a lehetőséget megadta rá, hogy a nő megpróbáljon bizonyítékkal szolgálni. Lehet, hogy ezt csak azért tette, mert anno barátok voltak Maria apjával, ez több, mint valószínű, de azzal akkor is szimpatikussá vált, hogy nem húzott fel szemellenzőt. Mikor meg a felülírhatatlan tények megjelentek, akkor nem is tehette volna meg azt, hogy nem fogadja el a probléma létezését, azt viszont igen, hogy egy „jól van, ez a helyzet, de az nem az én dolgom” felszólalással kilép az ügyből és inkább a saját irháját menti, minthogy ezt a segítségre szorulóéval tenné. Balthus tisztában volt vele, mibe ártja magát, látta a saját szemeivel, mennyire súlyos helyzet ez, de mégsem hátrált ki belőle, hanem Maria mellé állt, amivel újból kivívta a megbecsülésemet. Volt egy hülye húzása az öregnek, amit nem tudtam hová tenni… nem értettem, minek céltáblát festeni a hátukra, amikor úgy tűnik, néhány másodpercre kiásták magukat a szarból… de ezt még döcögősen el lehet nézni. Nem ártani akart vele… csak nem mérte fel, hogy ha ezt teszi, több veszélylehetőséget teremt, mint javulást. Annak külön örültem, hogy az írónő nem sütötte el azt tipikus thriller-es/krimis klisét, miszerint romantikus vizekre tereli a Maria és közte kialakult kapcsolatot a „kaotikus helyzetben legyen valami szép is” címszó alatt. Nem vagyok szerelemellenes, de ebben a felállásban ez nem működött volna jól :P Maria Balthusban egy olyan szövetségesre és apapótlékra lelt, akiről nem csak a thriller könyvek szereplői álmodnak. :)
Egy hasonlóan jellemezhető figura volt Harry is, Maria új ügyvédje, aki nem is egy „szimpla ügyvéd”, hanem egy igazi sztárügyvéd. Vele azért voltak egy darabig fenntartásaim, mert… valahogy túl jó, túl normális volt ahhoz, hogy igaz legyen. Komolyan meglepő, hogy mennyire le bír az ember azon csodálkozni, hogy vannak akik nem ártani akarnak és nem hülyének nézik, miután mindenki más sorozatban azt tette… O.o Ő egy fokkal nyitottabban állt ahhoz a kalamajkához, amibe Maria keveredett, a munkája során valószínűleg több abszurd szituációval is találkozott, mint Balthus a börtönben. Minden követ megmozgatott, hogy kihozza a börtönből Mariát, az ő felbukkanásával törnek felszínre a főszereplő emlékei a gyilkosság időpontjának tájáról, ekkor kezd fokozatosan kiderülni, hogy Maria ölt-e meg azt a papot vagy sem. A tárgyaláson játszódó jeleneteket nagyon élveztem olvasni és Harry tényleg egy igazi varázsló a szakmájában, nagyon ért ahhoz, amit csinál, bármennyire is próbált kukacoskodni a vádat képviselő ügyész és egy nagyon egyenes, melegszívű ember. Ő nem az a típus, aki mondjuk egy válási procedúránál leüvölti az ügyfele fejét, hogy „mégis hogyan lehetett olyan hülye, hogy X-et, Y-t és Z-t csinált, amikor elvette/hozzáment?!”,
Nagyon-nagyon-nagyon tetszett, ennél jobban nem is indulhatott volna a közös történetem a Fekete Macska Regénytár köteteivel :’D Az írónő nem egy idegtépő függővéggel zárta le a trilógia első részét, de azért elég sok szálat hagyott elvarratlanul, félretéve. Már csak ezeket nézve is hasonlóan izgalmas második és harmadik kötetre lehet számítani… ^-^ A thrillerek és krimik szerelmeseinek mindenképpen ajánlom és azoknak is, akik ismerkedni készülnek a műfajjal vagy kíváncsiak egy java részt börtönben játszódó regényre, összeesküvés elméletekre.
Borító: 5/5- Nehéz dönteni az eredeti és e között, mert mindkettő illik a maga módján a történethez. Az eredeti nagyon zavaros képet mutat, visszatükrözve azokat a belső állapotokat, amik eleinte Mariában uralkodtak. Ez meg egyszerre sugároz komor és rejtélyes hangulatot, nagyon tetszenek ezek a mélyebb, szürkés állapotok. Az egyetlen szépséghibája, hogy habár a nő nagyon illik az alapkompozícióhoz... bennem nem hiszem, hogy felmerülne, hogy spanyol.
Kedvenc karakterek: Maria, Balthus, Patricia, Harry
Legutáltabb karakterek: Kurt, Lauren, Michaela, Ines, Ramon
Kedvenc részek: amikor Maria kielemezte dr. Andersson nevét, Maria és Bobbie első beszélgetése, amikor Maria meghekkelte a számítógépet és később rátaláltak arra a weboldalra, a tárgyalás, a pókhoz kapcsolódó szál, amikor Maria támadásba lendült a terápiás szobában, Maria, Balthus és Harry közös jelenetei, amikor Balthus eltávolított a börtönből néhány ominózus személyt.
Mélypontok: az, amikor Michaela Mariára támadt, Maria családjának a viselkedése, a Projekt tettei.
Durvasági fokozat: Nem egy olyan regény, ami után csak úgy meritek majd éjszaka megközelíteni a klotyót, ha kivilágítjátok az egész lakást és nem is ver úgy pépesre idegileg, mint a már sokszor emlegetett Csak egy árnyék, de a nagyon galamblelkű emberek azért inkább kerüljék… :D
HA FELKELTETTE A FIGYELMETEKET (AMIT KÉTSÉGKÍVÜL MEGÉRDEMEL), AKKOR ITT TUDJÁTOK MEGRENDELNI :)
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése