M. Leighton: Up to me - Rajtam áll (Rossz fiúk 2)

Bonjour! ^^ A hónap utolsó könyves bejegyzéseként egy olyan regény folytatásáról hoztam értékelést, aminek az első részén anno sokat nevettem. Az írónő most a szerelmes részeken kívül egy krimis szállal is boldogítja az olvasóit, amiben egy olyan oldalát lehet megismerni az orosz maffiának, amit ezelőtt még soha.

Fülszöveg:
Olivia végre megtalálta az Igazit. Cash minden, amire-akire valaha is vágyott. Kiszámíthatatlan rosszfiú, de Olivia kedvéért felhagy zűrös életével, és hagyja magát megszelídíteni. Mert Olivia az a nő, aki elfogadja őt úgy, ahogy van.
Ám a múlt árnyéka kísérteni kezd. Valami van Cash birtokában, amit sötét bűnözők akarnak megszerezni. Mindenáron. És ha Cash nem adja, hát elveszik tőle azt, ami a legdrágább kincse.
Olivia mindig tudta, hogy ha beleszeret Cash-be, pórul járhat. De hogy ennyi veszélynek tenné ki magát, azt nem is sejtette. Most rá kell bíznia az életét a férfira… és Olivia az életét könnyebben bízza rá, mint a szívét.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-03-30 18:57:26

Akármilyen dögös pasi is Cash és bármennyire is kedvelem őt, többnyire egy ilyen döcögős és erőltetett történetet ő sem bírt egymagában elvinni a hátán.
Az első kötetet szerettem, nem egy világmegváltó olvasmány és Olivia úgy rágcsálta az idegszálaimat, ahogy haladtam előre a sztoriban, mint egy kutyakölyök a gazdája szekrényéből megkaparintott drága bőrcipőt, de kikapcsolt a könyv és vicces volt, nagyon sokat nevettem rajta. Ebben a részben is könnyen elmerültem, hamar beállt a külvilágra való süketség… de ezen kívül nagy csalódás volt. Jobban belegondolva ez nem is jó kifejezés, mert nem éreztem olyan lesújtottságot, mint amikor pofára estem egy bizonyos „disztópiával”. Hanem szimplán nem fogott meg, nem láncoltak magukhoz az események és egy alkalomra sem emlékszem, amikor olyan jóízűen felnevettem volna, ahogy az a nagykönyvben meg van írva ha nevettem is, akkor azt a második felétől inkább kínomban tettem. Langyos volt. Egynek elment és nem volt vállalhatatlanul borzalmas sem, de nem hagyott túl mély nyomot bennem. Amit elsősorban sajnáltam, hogy a humor nem ütötte meg azt a szintet, mint az előző részben. Kicsit olyan benyomásom támadt, mintha az írónő eldurrogtatta volna már az ütősebb petárdáit korábban és most csak a doboz alján megmaradt, gyárhibásokat sütötte el. Sejtettem, melyik részeket szánhatta ő poénosnak, de ezek nem viccesek voltak, hanem erőltetettek vagy gyerekesek az ilyen pillanatoknál kezdtem el azon agyalni, hogy nem-e egy tizenhárom év körüli, felajzott kiskamasz írta meg ezeket mondatokat Michelle helyett. Olivia filozofálásai az ő óriási problémáiról, a magasröptű, folyamatosan adagolt életigazságai és az ezekhez hasonlóan satnya, egyéb eszmefuttatásai nagyrészt szerencsére hidegen hagytak, a vége felé viszont egyre többször kaptam magam azon, hogy grimaszolok, látványosan forgatom a szemeimet vagy, hogy a te jó ég és társai típusú klasszikus, megbotránkozó monológokat mormogok az orrom alatt. Igen, a történet szerves része volt annyira lapos, hogy arra kényszerüljek, magamban beszéléssel teremtsek egy kis szórakozást. A Cash-sel lefolytatott andalgásait és flörtölését is jóval többször találtam kínosnak vagy ócskának, mintsem édesnek. A maguk módján ezek is el-elveszegettek a lelkesedésemből, amivel nekiláttam az olvasásnak, de az igazi mélypontot a cselekményt szolgáltató szál szolgáltatta, azaz az a bizonyos maffiás történet... A Down to you-ról szóló  kritikámban megemlítettem, hogy mennyire örültem annak a halovány, bűnözős résznek, amit az írónő beleépített a könyvbe. Kis dózisban érdekes volt és plusz egyediséget adott az alapkoncepciónak, bővebben kifejtve már közel sem volt ennyire csodálatos, inkább silány és egy cseppet képzeljetek el egy körülbelül harminc vagy negyven gallon űrtartalomnak megfelelő cseppet szürreális volt. Egy ezredmásodpercig sem éreztem azt, hogy a szereplőket komolyabb veszély fenyegetné vagy, hogy a kétes körökben mozgó emberek valóban rendelkeznek azzal a fajta tapasztalattal, amit állítanak a többiek. A „nagy krach” beütése után annyiszor hangzott el, hogy az ellenfelek mennyire kemény legények és mennyire megüthetik a főszereplők a bokájukat, mint ahányszor egy hosszabb misén a miatyánk, de valójában nem történt semmi, ami alátámaszthatná ezeket az állításokat. Amiből arra lehetne következtetni, hogy az orosz maffiának a felmérgesített, felsőbb beosztásba lévő tagjai veszedelmesebbek, mint egy házsártos szomszédasszony, aki az időben be nem vitt szórólapok és a fazonra nem vágott bokrok miatt nyivákol.

Nagy thriller és akciófilm rajongó lévén erősen elkenődtem, hogy M. Leighton úgy vitelezte ki ezt a maffiás szálat, ahogy. Első körben amiatt a bevett klisé miatt eresztettem el egy gondterhelt sóhajt, hogy megint az oroszokhoz kellett nyúlni, mint „fő gonoszokhoz”. Azt aláírom, hogy az ő maffiájuk áll az élen az egész világban, de azért a japánok Jakuzáját, a kínai Triádokat, a mexikóiak Sinaola kartellját sem kispályások alkotják és hasonló szervezetek terén az albánok is tudnak mit felmutatni. Jelentett volna némi felüdülést, ha kivételesen a felsoroltak vagy más ország maffiája közül választ az író és nem az oroszokat vonja bele a játékba vagy, ha jelen is vannak, akkor egy másik csapat összekötőjeként, alárendeltjeként vagy bármilyen más módon, ahogy némi egyediséget lehet beléjük tömni… :/ De ezzel még megbékéltem volna, ha legalább jól van felépítve a dolog és normális orosz maffiózókkal rukkol elő az író. Olyanokkal, akik a fenébe is méltóak arra, hogy az elsők legyenek, mert annyira dörzsöltek és elvetemültek! Erre mit kaptam? Néhány kigyúrt pacákot, félelmetes, kék szemekkel meg fura akcentussal. „-.- Komolyan mondom, még a 11.22.63.-beli Sárga Kártyás Ember vagy Molly Weasley is nagyobb félelemérzetet, borzongást váltott ki belőlem, mint ezek a kemény bűnözők. Az írónő nem mozoghat otthon a szervezett bűnözés világában, de az azért elvárható lenne szerintem, hogy mielőtt egy ilyen központú történet megírására adja a fejét, megnéz egy-két hasonló témájú filmet, beleolvas pár maffiákkal foglalkozó könyvbe vagy legalább utánanéz a Bratva-nak az interneten. Ha a három kapásból eszembe jutott kutatási módszer közül csak az egyiket is alkalmazza, máris reálisabb viselkedésű bűnözőket vetett volna papírra. Például bár nekem sincsenek ilyen fajta összeköttetéseim és nem is voltak abban biztos vagyok, hogy ha elrabolnának valakit és azt akarnák, csendben maradjon, akkor szimplán leragasztószalagoznák a száját. Ha pedig mégis elkábítják az illetőt, azt sem klorofomba vagy hasonló anyagba áztatott ronggyal tennék egy-két óránként. Hanem amint elkapják, belé nyomnának egy injekciót, aztán rákötnének a vénájára egy csövet, amin keresztül folyamatosan áramolhat bele az anyag. És nem izgatnák magukat véletlenül se azon, hogy a kábítás milyen utólagos, hosszú károsodásokat okoz a túsz szervezetében. A szereplők reakciói, lépései is nevetségesek voltak a problémát illetően, így a következő következtetéseket vontam le; vagy nincsen se eszük, se létfenntartási ösztönük, vagy a szívük mélyén ők is érezték, hogy ezek a papírmasébűnözők még egy piñatát sem tudnának normálisan eltángálni.

Ugyanis, ha egy értelmes ember tisztában van vele, hogy a földkerekség legveszedelmesebb fickói vannak a nyomában és folyamatosan figyeltetik, akkor meglapul. Nem hívogatja fel minden ismerősét az eldobható telefonon, amit pont azért szerzett meg, hogy ne legyen lekövethető és pláne nem szökik ki hajnalban a biztonságos helyről, hogy megmutassa ő milyen érett és talpraesett, amiért a védelmére odarendelt ember tiltása és az életveszély ellenére is bemegy az iskolába az óráira! Van valaki, aki szerint ebből nem volt borítékolható minimum egy elrablás vagy egyéb plusz procedúra? Fel a kezekkel! Ezen kívül a meglátásom szerint az is egy nehezen bekajálható momentum, hogy valaki tök nyugodtan fürdik, aztán meg olyan mélyen alszik, mint akit kupán vágtak, miközben vadásznak rá és a szerelme a védett zónán kívül van… O.o De ez már lehet, hogy csak szimpla szőrszálhasogatás a logikátlanabbnál logikátlanabb részletek végtelen tengerében.

Oliviát az előző részben még csak ribancnak tartottam, de bebizonyította, hogy képes felül vagy inkább alul? múlnia önmagát ő is, így ezalatt a röpke 256 oldal alatt nehéz felfogású és ostoba is lett a már meglévő alapvonása mellé. A Down to you-ban amúgy eleinte kedveltem, de fokozatosan elveszítette a rokonszenvemet, ahogy egyik iker karjából ugrott a másikéba és egyszer még azt sem tudta megállapítani, hogy melyikkel feküdt le. Ebben a részben is hozta ilyen téren a formáját, de legtöbbször azon kellett eltöprengenem, hogy milyen alapon akarta az író megetetni az olvasókkal azt, hogy ez a nő huszonvalahány éves, ráadásul okos amikor az agykapacitása, a szóhasználata és a gondolatmenetei alapján jóindulattal is egy butább, hebrencsebb hetedikes lehetne. Például mi volt az a jópofa jelenet, amiben fel sem tűnt neki, hogy kifordítva vette fel a pólóját, aztán vigyorgott rajta egy sort, hogy milyen vicces ez? O.o Nemrégiben megkaptam, hogy a humor és az irónia olyan távol áll tőlem, mint Ozzy Osbourne-tól a monogámia, úgyhogy nyugodtan világosítsanak fel kommentben, hogy mi volt ebben a poén, akik meglátták benne a rációt. Ezt még egy szemöldök összevonással és vállrándítással el lehetne intézni, előbb-utóbb a legtöbb íróval megesik, hogy unalmában leír egy bődületesen abszurd szituációt. De a lentebbihez hasonló szellemi sötétségre szerintem nem igazán létezik mentség:

„Ha azt mondom neked, hogy „szeretlek”, az azért lesz, mert úgy is gondolom. Nem azért, hogy illedelmesen válaszoljak arra, amit mondtál.
Tehát azt mondta, hogy szeret? Vagy azt mondta, hogy ha szeretne, azt komolyan gondolná? Vagy csak arról beszélt, mi a véleménye a szerelmi vallomásokról általában?
Úristen, de zavaros!
Minél többet gondolkodom, minél inkább átrágom a szavakat, annál zavarosabb lesz a dolog.”

Ebben mégis mi volt zavaros, könyörgök?! Ezen miért kellett elkezdeni gondolkozni?? „ >.< Nem vagyok ideges, nem vagyok ideges, nem vagyok ideges... Nekem elsőre is sikerült felfognom, hogy Cash ezzel a nyomorult, két mondattal csak meg akarta nyugtatni az ő észkombájn barátnőjét, hogy ha azt mondja majd neki, hogy szereti, akkor azért mondja, mert tényleg szereti és nem azért, mert a szituáció megkívánja ezt a fajta kijelentést. Az egészben, pedig a legkínosabb/legjobban agysejt romboló, ahogy arra az olvasótársam rávilágított, hogy még később telefonos segítséget is kért a barátnőjétől a drága ennek a két mondatnak a megfejtéséhez, mert annyira hülye, hogy az idézetben felvázolt komoly agytorna után se sikerült egyedül dekódolnia ezt a bonyolult, titkos üzenetet, amit Cash szóban intézett hozzá. A megoldandó rejtélyek című listámhoz az is hozzáadódott, hogy hogyan kerülhetett be Olivia egy főiskolára, amikor a szövegértési készségeit alapul véve még általánosban sem engedték volna nyugodt szívvel felső tagozatba a tanárok. Talán a szülei megvették neki a helyét, más ötletem egyelőre nincs. A komoly értelmi leépülésen kívül összességében még az jellemezte most a főhősnőt, hogy sosem azt a problémát részesítette előnyben, sosem arra a gondra koncentrált, ami adott helyzetben a legfontosabb/a legnagyobb volt. Ott van például, hogy bármikor az életére törhetnek neki is a pasijának is, erre csak azon jár az esze, hogy:
A.) majd megőrül, annyira fel van izgulva és meztelenül akar fetrengeni Cash-sel.
B.) mi van, ha Cash is annyira mostohán fog bánni vele, mint a korábbi pasijai is, mert ő rosszfiú, mint ők és a rosszfiúk csak ilyen érzelemmentes szemétládák lehetnek, akik azért élnek is halnak, hogy összetörjék az ő pici szívecskéjét.
C.) szerelmet kellett volna vallania Cash-nek, mert ha véletlenül meghal, akkor nem távozhat el úgy az élők sorából, hogy nem tudott az érzéseiről, de mégsem kéne megejteni talán ezt a nagy vallomást a B pont miatt.
A legnagyobb dilemmát az a bizonyos B pont jelentette és piszkosul untam, hogy ugyanazt az agonizálást kell olvasnom még egy köteten keresztül, amit már egyszer végigszenvedtem. Az egyszeri felidézése még elment volna annak, hogy mennyire sanyarú, csalódásokkal teli szerelmi élet jutott Szent Oliviának, az elesett szüzek védőszentjének, de ennyiszer ez több, mint fölösleges volt. És nem csak ezen a téren futottam bele ilyen időhúzásszerű, de a történet szempontjából sok lényegességgel nem bíró ismétlésekbe. Most én is ezt teszem, mert ugyanazt a mondást sütöm el megint, de AZ OLVASÓ TOVÁBBRA SEM HÜLYE! Előfordul, hogy fáradtan vesszük a kezünkbe a könyvet vagy annyi ideig olvasunk, hogy már összefolyik előttünk egy-két sor, de gyengeelméjűek nem vagyunk. Nem kell ugyanazt röpke 60 oldal alatt minimum hétszer elismételni nekünk, mert elsőre is megértjük és memorizálni is tudjuk. Ez a Cash-is-kihasznál-aztán-eldob-mint-egy-rongybabát-mert-mindenki-más-is-ezt-tette-velem pörgés is csak erősítette bennem, hogy egy mennyire előítéletes nőszemély Olivia, az pedig, hogy minden férfikaraktert kimondhatatlanul jóképűnek talált, ugyanezt tette a könnyűvérűségéről bennem élő képpel. Ha ott van neki valaki, akit elvileg imád és altestben össze is van vele nőve, annyira nem bír magával, akkor miért ábrándozik másról? Az Oliviának szentelt bekezdésemet még annak a megemlítésével zárom, hogy kiderült, Olivia idegileg erősen instabil, ami alátámasztja az anyjának azt az állítását, miszerint nem képes önállóan élni. Már akkor padlón volt és kétségbe esett, amikor ezek a dühös, homokozós vödrüktől megfosztott óvodások vehemenciájával rendelkező bűnözők először hírt adtak magukról és nem érte semmilyen megrázkódtatás. Annyi történt, hogy Cash elmondta neki, hogy pár napig a hotelben kell lenniük. Ez tényleg nyomós ok arra, hogy annyira összeomoljon, mint egy anya, akinek a szeme láttára gyilkolták meg az újszülött gyerekét… -.-

Ha már az anyákra terelődött a szó… ebben a részben a bűnözőkön kívül egy igazi emberbőrbe bújt armageddon is színesíti a szereplők sorait: Olivia anyja. A nő valóban nem egy kedves természet, de bármekkora sárkánynak is festi le mindenki, neki is nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Ha viszont ettől eltekintek, az ő jóvoltából akkor is bekúszott egy nagyon illogikus dolog a történetbe, mégpedig az, hogy a karakterek 90%-a jobban be volt szarva ettől a nőtől, mint az orosz maffiától. Ha fele annyira komolyan veszik azt a fenyegetést, amit a bűnözők jelentenek rájuk nézve, mint amennyire tartottak Olivia anyjától, akkor máris logikusabb a történet menete és a szereplők jobban járnak, nagyobb biztonságban vannak. Nem volt normális, ahogy a lányával viselkedett, de a véleményének néhány részletével egyet tudtam érteni, például, hogy Olivia többek között szenved egy súlyosabb szintű Taylor Swift-szindrómában. Mindig azt állítja, hogy mennyire odavan a jelenlegi pasijáig, aztán csak szapulja, hogy micsoda undorító alak volt, amiért nem tette boldoggá, majd a következőnél kijelenti: de ő most más, tényleg ő az igazi. Ebben a folyamatban az volt a legnevetségesebb, amikor a Rettegett Sárkánynak a lánya megvilágosodott és rádöbbent, hiába gyűlölte az exeit, benne volt a hiba, mert sosem kötődött hozzájuk igazán, de majd most…! Talán én vagyok a koromhoz képest túl öreges, de az ilyen marhaságokkal kapcsolatban nem tudok minimális együtt érzést sem produkálni és megérteni se nagyon bírom az ilyen szituációkat.

A Gingerre vonatkozó rész begépelésétől ódzkodtam a legjobban, mert nem voltam benne biztos, hogy mennyire tudok az elfogadható fogalmazásmód keretein belül maradni, amikor ő szóba kerül. Nem kertelek, egyenesen undorodtam tőle. Amilyen közönséges ez a nő, egy pillanatra elszégyelltem magam, hogy ugyanannak a nemnek a sorait erősítjük. Ginger nem egy vadmacska, nem vicces és nem dögös, hanem egy mocskos kurva :P Nem túlzok, ennek a nőnek éjjel-nappal, ébredéstől elalvásig és még álmában is csak a szexen jár az esze, ekörül forog neki az egész világa és mindeközben annyira minősíthetetlenül vulgáris megjegyzésekkel gyilkolja a körülötte lévők intelligenciáját, amiktől kis híján felfordult a gyomrom. Oliviát sem lehet erényesség-túltengéssel vagy túlzott hűségességgel vádolni, de Ginger százszorosan túltesz rajta, nem is értem, hogyan nevezhet a legjobb barátnőjének egy ilyen mentalitású embert, amikor elméletileg ő egy rendes, értelmes, úrinő. A helyében azon is erősen elgondolkoztam volna Gingerrel kapcsolatban, hogy mennyire lehet durván gusztustalan, már-már beteges szintet súrolóan obszcén a stílusa, amikor még Cash-t is viszolygással tölti el a viselkedése, akire nem egyszer hivatkoztak szoknyavadászként. -.-  Az első kötetben ő volt az, aki arra biztatta Oliviát, hogy feküdjön össze mind a két ikerrel és amilyen gyakran tudja, váltogassa is őket. Most bekattant neki egy félreértés után, hogy micsoda buli lenne, ha hármas ikrekkel kavarna és megjegyezte, mennyire büszke is lenne Liv-re, ha ezt tenné. Nem akar esetleg magának 24 férfit egyszerre? Hogy a biztonság kedvéért a nap minden órájában legyen legalább egyvalaki a lábai között?! „-.- Hánynom kell az ilyentől. Ha ennyire nem bír magával, akkor keressen egy stricit vagy vonuljon be egy bordélyba dolgozni és, akkor biztos nem fog férfihiányban szenvedni…

Cash-t az első részben szerettem és még itt is ő volt talán a legelviselhetőbb, de ő sem volt teljesen önmaga, gyengébb teljesítményt nyújtott a nyitókötethez viszonyítva. Az ő szemszögén ezúttal nagyon szembeötlően érződött, hogy nő írta, aki mivel azt nem nagyon tudja megfejteni, hogy mennyiben gondolkozik másként egy férfi, mint egy nő, ezért töménytelen mennyiségű kanos állapottal igyekezett a tanácstalanságát kompenzálni. Először még egye-fene vicces volt, amikor Cash megjegyezte, hogy Marissa hangjára csoda, hogy nem esett le egy bizonyos testrésze. De, amikor kis változtatásokkal ugyanez a mondat el volt sütve ötször vagy hatszor, akkora kimondhatatlanul untam a leeső vagy lefagyó, intim testtájak emlegetését. „>.< Ez egyszerűen nem érdekelt, nem ezért vettem a kezembe a könyvet, úgyhogy felőlem a férfi szereplők golyói francia drazsévá is változhattak volna vagy szárnyat növesztve elrepülhettek volna egy kviddics mérkőzésre, ha azzal véget ér ez az ócska, pénisz-vicces széria. Olvastam már sok NA regényt és megértem, hogy ha a nagy, bezsongott szerelem közepette eleinte folyton egymásnak akarnak ugrani a párok… de itt semmi más nem történt, amikor kettesben volt Cash a nőjével. Nem beszélgettek, nem voltak szócsaták vagy akármilyen, a helyzetből kihozható közös elfoglaltság pl. a hotelben semmi nem akadályozta meg őket abban, hogy megnézzenek együtt egy filmet közöttük csak egyvalami. Ez alapján pedig nekem nagyon megcsináltnak, laposnak tűnt a szerelmük, gyakran kétségbe is vontam magamban a mélyebb érzelmek létezését, amik a hálószobán kívül is megmaradnak. Ha nagyon őszinte akarok lenni és miért ne akarnék? , akkor elárulom, hogy az sem volt nekem teljesen tiszta, hogy mit szeretnek ezek ketten egymásban, hogy min alapszik a szerelmük vagy egyáltalán mikor alakult ki. Az írónő a kötet elején köszönetet mondd istennek, tehát nagy valószínűséggel erősen vallásos, ebből kiindulva meg az is lehetséges, hogy az Olivia és Cash között fellángolt szerelmet is egy isteni csoda közbelépésének tulajdonította, azért nincs az eredetére logikus magyarázat. Azok a tulajdonságai, amik az első részben megszeretették velem Cash-t sem voltak túl sokat porondon vagy, ha igen, akkor is gyengén, elnagyoltan. A védelmező ösztönének a fel-felbukkanása egyenesen nevetséges formát öltött. Ezen kívül a Cash és az Olivia szemszögén keresztül is főleg Cash-ében felfedeztem egy enyhe szexista felhangot, ami enyhén szólva nem volt az ínyemre. M. Leighton sokszor tett egyértelmű célzást rá, hogy a nőknek folyamatos érzelgősségre és nyáladzásra van szükségük, míg a férfiaknak nem, illetve azt is kihangsúlyozta párszor, hogy a nők logikátlanul gondolkozó bonyolult észjárású hisztérikák és ember legyen a talpán az a fickó, aki képes megérteni őket. Szívből rajongok az ilyenfajta bugyuta általánosításért.

Nash felbukkanása egy nagyon kiszámítható fordulat volt, már akkor tudtam, hogy ő az, amikor belépett a Dual ajtaján és csak rejtetten utalgatott az írónő a kisugárzására. Jó lett volna, ha bővebben is ki van fejtve, hogyan telt el az a hét éve, ameddig halottnak hitték és, hogy Cash apja meg ő miért találták úgy, nem érdemes elárulni az ikertestvérének az igazságot. Ezzel kaphatott volna egy érdekesebb szálat és némi minőségi történést a könyv, ha már alapból ennyire ki lett spórolva ez belőle. De, mint arra a feltételes módból is sejteni lehet, nem így alakult Nash szála. Mint karaktert felváltva találtam kétdimenziósnak és egy érdektelen hólyagnak. Azon kívül, hogy „volt” nem tett semmit, alig beszélt akkor is csak ok nélkül bunkóskodott és nem is lehetett róla megtudni semmit.

Gavin egész rendes figurának tűnt, de, mint szereplő ő is annyira lapos és elnagyolt volt, mint Nash. Nem kapott személyiséget és pláne nem kapott kidolgozott személyiséget. Tényszerűen felsorolt róla és a múltjáról néhány adatot Cash, néha elismételte, amikor az írónő úgy gondolta, az olvasó elfelejtette a lényeget amiknek a hatására nem tűnt teljesen úgy, hogy csak úgy minden cél és előzmény nélkül zuhant bele a történetbe az ausztrál bérgyilkos és ennyivel meg is állt Gavin karakterábrázolása. Eleinte elejtett egy-két erőltetett, macsós poént, mint önálló személy, majd csak annyi szerepe volt, hogy segítsen Cash-nek.

Marissa hirtelen megváltozását is fájóan gagyi, valószerűtlen kivitelezéssel tárta az olvasói elé Michelle, nem láttam semmi hitelességet a kedvessé válásának a módjában, mint ahogy a karakterek sem. Olivia nem egyszer tért rá ki, mennyire ijesztő és bizarr az, ahogy Marissa személyisége 180 fokos fordulatot vett néhány perccel a rázós helyzet elmúlását követően és ebben kénytelen voltam igazat adni neki. De abban már nem, hogy ő és ezáltal az írónő viccet csinált belőle, hogy a jeges, idegesítő és utálatos Marissa egy szempillantás alatt ártatlan, segítőkész jókislány lett, aki bán minden aljasságot, amit korábban az unokatestvére ellen elkövetett. Ha valaki ilyen gyorsan ennyire nagy mértékben kivetkőzik önmagából, ennyire elütően kezd viselkedni a természetétől, akkor a környezetének minél gyorsabban el kell cipelnie egy neurológushoz vagy pszichiáterhez, mert valami komoly gond van a háttérben, ami a változásért felelős. Semmilyen körülmények között sem az a normális reakció arra, hogy bár csodálkozva, de elfogadják, hogy ez van.

Erős jóindulattal érdemli meg azt a pontszámot a sztori, amit adtam neki.

Borító: 5/4 - Az alap nem kifejezetten nagy szám, de nem is közönséges, betűk terén a kiadó most sem okozott csalódást *-* Képen nem látszik olyan jól, mint élőben,de nagyon jól sikerült a betűk árnyékolása és a domborodás kihangsúlyozása a betűk árnyalatának a megfelelő helyeken történő világosításával és sötétítésével.
Kedvenc karakterek: ? Kínosan érzem magam miatta, de nem tudok ilyet megnevezni, ha az első kötetet nem nézem.
Legutáltabb karakterek: Ginger, Olivia
Pozitívumok: Gyorsan lehet vele haladni és bár elég langyos, de könnyen beszippantja az olvasót és emiatt nem teszi le egy könnyen.
Mélypontok: fentebb már kifejtettem őket bőven, röviden az elnagyolt és összecsapott szavakkal fogalmazhatnám meg a történet gyengeségeit.
Szerelmi szál: Nagyon szűkösen még belefér a 16-os karikába.

A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01