2017. március 8., szerda

Colleen Hoover: Losing Hope - Reményvesztett (Hopeless 2)

Helló, ismét! :) A mai második értékelésemet egy férfi szemszögű NA regényről írtam, a Hopeless második részéről. Most végre az olvasók elé tárul, hogyan élte meg Dean Holder az őt és a családját élt veszteségeket, majd az egyik elvesztett személy visszaszerzését...

Fülszöveg:
Colleen ​Hoover, New York Times sikerlistás szerző valósággal megbabonázta olvasóit a Hopeless-szel. A történet egy hányatott sorsú lányról, Skyról szól, aki összetalálkozik rég elvesztett gyermekkori barátjával, Dean Holderrel. A fiú segít a sokkoló családi múlt feltárásában, így Sky végre elcsitíthatja magában a mély sebet hagyó emlékeket és érzéseket.
A Hopeless Sky szemszögéből mutatta be az eseményeket, a Losing Hope pedig bepillantást enged Dean Holder történetébe, akit régóta kísért a kislány elvesztése. Úgy érzi, kudarcot vallott, amiért nem tudta őt megmenteni. Holder életét beárnyékolja a megbánás és a bűntudat. Sohasem hagyott fel Sky keresésével, mert úgy érzi: ha megtalálná, tovább tudna lépni végre. Arra viszont nem számított, hogy a találkozás pillanata még kínzóbb fájdalmat hoz.
Holder a Losing Hope-ban meséli el, hogy a tizenhárom évvel korábbi események miként hatottak az ő és családja életére, s hogyan lett magányos küldetés számára a lány megmentése. A végleges gyógyulást azonban csak a Sky iránt érzett szerelem hozhatja el…

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-03-08 22:39:05
Erről a könyvről lehetne hosszadalmasan beszélni, amit meg is fogok tenni, különben nem is rólam lenne szó a legrövidebben viszont a következő kérdéssel foglalható össze ez a 370 oldal: Lehet nem imádni egy könyvet, ami Dean Holder szemszögéből íródott? Ronda leszek és spoilerezni fogok: nem lehet. Még tavaly májusban vettem kézbe először az első kötetet, sokat nevettem, olvadoztam, szorítottam a karaktereknek és egy bizonyos embert a pokolba kívántam. Most ismét végigéltem ugyanezt az érzelemskálát és újra szerelmes lettem a történetbe <3 A Hopeless-ben már meg lehetett ismerni valamennyire Holder családjának a tragikus múltját, de inkább Sky szála került a középpontba és csak felületesebben lehetett megtudni, pontosan hogyan alakult az életük Hope eltűnése és a Less-szel történtek következtében. Ezzel a kötettel véglegesen felszívódtak az esetleges vakfoltok. Az újdonságok közül leginkább a naplóbejegyzések, amikkel Holder a testvérének üzent és Less levele fogtak meg ebben a kötetben. Ezek egyrészt még egyedibb hangulatot biztosítottak a regénynek, illetve jól lefestették a múltbéli eseményeket, sokkalta ütősebb és különlegesebb megoldás volt ez, mintha csak szimpla visszaemlékezésekhez folyamodott volna Colleen. Visszatérve Less levelére, nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy mit üzenhetett Leslie az öccsének, így bár remek megoldatlan rejtély válhatott volna belőle, ami még a könyv befejezése utáni órákban is ott motoszkál a fejében, ha az írónő mégis úgy dönt, maradhat az a papír a földön, kifejezetten örülök, hogy nem így tett végül. :) Ezzel a búcsúzással rálátás nyílhatott arra, amiről a mostani mesélő sem tudott, hogy mi késztette arra Less-t, amit tett, hogy hogyan élte meg a mindennapjait azután, ami a szórólapok elkészítésében való segédkezése címszó alatt történt a szomszédban. Nagyon sajnáltam szerencsétlen lányt és a sok szörnyűség között ha ez végül nem is nyomott sokat a latba az nem csak Deannek, hanem nekem is adott egy kis megkönnyebbülést, hogy mégsem maradt teljesen egyedül ezzel a gonddal Less. Colleen Hoover ismét elképesztőt alkotott. Egy NA íróval se találkoztam még eddig, aki ennyire fájdalmas eseményeket ennyire valószerűen ír le úgy, hogy mégse vegye el az olvasója életkedvét, sőt még rengeteg vicces, vidám elemet is belecsempész a sztoriba mindeközben, amik a körülmények miatt még értékesebbek. Szinte minden szereplővel, Sky-jal, Holderrel, Karennel és Holder mamájával is hatalmas hasast ugratott az élet egy felforrósodott beton placcra, de előbb-utóbb mind felkaparták magukat a mélyből. És ez a legfantasztikusabb a Hopelessben és a Losing Hopeban, hogy végigkövetheti az olvasó ezt a folyamatot és a végén együtt örül a szereplőgárdával ^^
Dean Holderben az első részben egy kaméleont ismertem meg, egy srácot, aki a híre ellenére távolságtartóbb természetű Sky-t is könnyen az ujja köré csavarta a humorával és a lazaságával, amit fűszerezett egy csipetnyi Bad Guy beütés is, majd az események súlyosbodásával párhuzamosan egyre jobban előtérbe került a komoly, megértő, törődő oldala is, egy igazi támasszá alakult. Avagy az ő szavaival élve a világ legnagyobb papucsává ’:D Szerintem ő az a karakter, akire szinte az összes olvasó gond nélkül rá tudja adni az Álompasi feliratú pólót még akkor is, ha ebben-abban eltér a megszokott kritériumaitól. Most az ő szemszögét olvasva megmaradt bennem hellyel-közzel ugyanez a kép, de mégis kiforrottabb lett. Felszínre került, hogy pontosan mennyi bűntudat és elkeseredés szorult ebbe a fiúba, azért, mert a gyerekkori legjobb barátját konkrétan az orra elől rabolták el, amiért a testvérét annyira maguk alá gyűrték a démonai, hogy nem látta értelmét az élete folytatásának, amiért a rossz hírt neki kellett közölnie a mamájával… Már a Hopelessben szóló kritikámban is megemlítettem, hogy a szeszélyesebb pillanatait sem találtam én annyira meredeknek a már megismert szereplőkhöz viszonyítva, most az egyes, külső szemlélőként nézve bizarr reakciói is logikussá váltak. Például a Sky-jal való első találkozása a lány szemszögéből nézve kissé abszurdnak hat; a parkolóban rátapad az a fura alak, aki már a boltban is megállás nélkül bámulta és a nevéről faggatja, majd, amikor megkapja a választ, akkor egyszerűen megkérdőjelezi a hitelességét. Egy ilyen szituáció közben szerintem sokan kezdenének el a retiküljükben kotorászni a sokkoló, a paprikaspray vagy a kis revolver után az már más kérdés persze, hogy találnak-e ilyet, az utóbbit nem könnyű menet beszerezni. Holder fején is átfutott, hogy mennyire ijesztően festhet ez a helyzet, de nem lehetett hibáztatni ezért a letámadásért és a későbbi, kritikusabb szemmel valamennyire mániákusnak is nevezhető viselkedéséért. 13 év elteltével felderengett előtte a remény, hogy viszontlátja az egyik embert, aki a világot jelentette neki, miután a másikat elveszítette. De ennek az örömnek az ellenére sem rontott ajtóstul a házba az felismerés varázsa után, igyekezett annyi információt gyűjteni folyamatosan, amennyit csak lehet és még utána is sokat gondolkozott, hogy Sky fejére zúdítsa-e ezt a nagy vödörnyi szart. Most kristályozódott ki a legjobban, hogy a párjához hasonlóan ő is egy mennyire erős karakter, még akkor is azon volt, hogy tartsa magát és bátorítsa Sky-t, amikor már nála is nagyon betelt a pohár. A belső monológjain rengeteget nevettem és mosolyogtam, a buszon hülyének is néztek párszor, de ehhez lehet az is hozzájárul, hogy rock szám basszusának az ütemére, amit hallgattam, úgy ráztam a fejemet mindeközben, mint aki konnektorba nyúlt… xD tényleg észbontó humora van, amiben bőven rejlik önirónia. Szerintem mindig az a legjobb, ha valaki a saját idétlenségét is ki tudja figurázni és tud ezen nevetni :D A friss infók közül azon meglepődtem, hogy valójában nem Breckintől származik az a könyvolvasó, amit Sky kapott a születésnapjára, hanem tőle :3 Összességében talán még jobban megszerettem őt mesélőként, mint a barátnőjét.
Less-szel kapcsolatban mindenképpen szeretnék elejteni egy-két mondatot, ráadásul lehetőleg úgy, hogy nem árulok el túl sok „szakmai titkot”. Tisztában vagyok vele, hogy ismételgetem magam, de mást egyelőre nem tudok írni azon kívül, hogy mennyire sajnáltam. Sajnáltam azért, amit el kellett szenvednie, sajnáltam, azért, amiért a történtek még évek múltán is megkeserítették az életét és a leginkább azért sajnáltam, mert nem találta meg az ő Sky-ját. Azt az embert, aki őt is ugyanúgy ki tudja húzni a gödörből, mint Sky Holdert. :( Arról, hogy végül hogyan mászott ki abból a rémálomból, amibe belekerült, évekig lehetne vitatkozni. A hasonló esetekről szóló cikkek alatt bőven szokott menni az okoskodás arról, mennyire gyenge lépés az, amit Less is meglépett vagy, hogy „mekkora bűn ez”. Aki annyira elkeseredett, hogy eljut ennek a „lehetőségnek” a megfontolásáig is, biztosan pont a „lelki üdve” miatt fog aggódni "-.- Nekem is megvan a véleményem a témáról, amit Ashley Purdy, a Black Veil Brides basszusgitárosa a következőképpen fogalmazott meg:
“Az öngyilkosság nem gyávaság. Elmondom mi a gyáva dolog: annyira bántani az embereket, hogy azok véget akarnak vetni az életüknek.”
Szerintem totálisan igaza van. Less iskolatársainak is inkább azon kellett volna elgondolkozniuk rosszindulat és pletykálkodás nélkül, hogy milyen borzalom érhette ezt a lányt, amiért nem látott más megoldást.
Egy lényegesebb új szereplő érkezett a történetbe, akit az első felbukkanásakor meg is kedveltem a szó legteljesebb értelmében: Holder legjobb barátja, Daniel. Mielőtt belekezdtem a regénybe, belefutottam egy-két tőle származó idézetbe és akkor legalább annyira horrorisztikus elképzelésnek tűnt, hogy megszeressem ezt a srácot, mint Galilei korában az űrutazás. Aztán megtörtént a csoda: röpke fél oldal alatt megvett magának ez a kissé izgága, kissé tenyérbe mászó, idegesítően színpadias, végtelenül jóindulatú alak a beköpéseivel és az idióta beceneveivel. xD Nem állítom, hogy teljesen százas a gyerek, sokkal több hülyesége van, mint ami egy normális ember fejadagja általában… :D De kétségkívül csodálatos barát és ezzel a pattogós, izgága stílusával fel tudta vidítani Holdert, amikor arra volt szükség és mindig gondolkodás nélkül, teljes mellszélességgel kiállt mellette. Volt egy-két érdekes produkciója, nálam az ebédlőben lezavart műsora vitte a prímet, valami haláli volt, amit ott alakított, ennyire kreatívan és hatékonyan talán még egy könyvben sem vetettek véget a pletykáknak. A kiegészítő kötettől eddig még ódzkodtam Six miatt, a csaj enyhén szólva sem a kedvencem… de Daniel miatt talán még mérlegelni fogom :)
Breckin-t a Hopeless-ben is nagyon szerettem és remek barátnak tartottam, nem hiába kapta meg a világ legeslegjobb öribarija címet Sky-tól most meg ott tartok, hogy az ő főszereplésével is elolvasnék egy kiegészítő kötetet. Aki az első részben kedvelte nagyot fog csodálkozni, mert ennek a könyvnek az elolvasásával bizonyosodik be, amit arról tudtunk meg, milyen barát is a srác, az csak csepp a tengerben. Ha egy külön bejáratú Daniellel nem is tudna mindenki megbirkózni, egy saját Breckin tényleg járna minden embernek, mostantól, ha meghallom valahol azt, hogy hűséges barát, akkor azonnal ő fog az eszembe jutni. Nagyon tetszett az, az oldala, amit megmutatott, amikor Sky és Holder között mosolyszünet állt fent, még képes lett volna leállni verekedni is vele és Daniellel azért, amiért bánatot okozott Sky-nak. Minden mozzanatából sütött, hogy mennyire jót akar a lánynak, hogy mennyire elszomorítja őt is az állapota és, hogy mennyire szeretne változtatni ezen. Nagyon édes volt.
Sky-t illetően az ő kötetében voltak döcögősebb momentumok, amik okoztak jó pár homlokráncolást nekem, de a regény nagy részében szerettem a csajt. Holder szemszögéből is érződtek azok a pozitív tulajdonságok, amikkel megszerettette magát velem a Hopelessben, de valahogy halványabbnak tűnt a lány… Nem tudtam annyira erősen kedvelni, mint a saját könyvében, amihez hozzájárult az is, hogy Holder oldaláról nézve sokszor tartottam logikátlannak, agyamentnek vagy egyenesen bántónak a viselkedését. Azért kifejezetten berágtam rá, amiért hitelt adott a Holderről szóló híreszteléseknek, miközben az ő szekrényét meg a céda szó változatos szinonimáival teleírt cetlikkel dekorálják ki az iskolatársai. Egy kicsit álszentnek hatott az egész. Ennyi erővel, akkor Holdernek is el kellett volna hinnie, ami Grayson és a többiek által terjengett róla meg az ablakáról?? >.< De ettől függetlenül azt is megértettem, hogy mivel nyűgözte le Holder-t, hogy mit szeretett meg benne. Ezt is nagyon szépen mutatta be az írónő, nem nyálasan vagy bosszantóan szentimentálisan, de a közös perceikben folyamatosan érződött, hogy mennyire sokra tartja Holder őt, mennyire jól érzi magát vele. Ezeket a már korábban megismert közös jeleneteiket kellemes élmény volt újra átélni és jót vigyorogtam, amikor kiderült, hogy az írónő egy másik könyvét, a Slamned-et olvasta fel hangosan Holder-nek azon a hétvégén, amikor Karen elutazott és ő sütit sütött. :D Jó poénnak találtam a Colleen részéről, hogy Sky-ék világában az a történet ugyanúgy „csak” egy könyv, mint nekünk, olvasóknak. Mivel, mint már fentebb részletesen kitértem rá, itt arra helyeződött a hangsúly, a Holder családot mi hogyan érintette, az ő múltja jobban háttérbe került. Ebben meg az a legérdekesebb, hogy ettől nem hatott elnagyoltnak vagy kidolgozatlannak, mint ahogy az ő könyvében sem Holder szála a lényeg ugyanúgy lejött, ha nem is annyira mélyen… De talán a lányban rejlő erő nagyságával pont az ellenkező helyzet áll fent, nekem itt valahogy jobban szembetűnő volt a strapabírása.
A Karenről alkotott véleményemet Holder szemszöge sem bírálta felül, egy csöppet még meg is erősített benne, hogy korábban jól ítéltem meg. Neki is kijutott a rémségekből a kedves rendőrúr jóvoltából, mégis sikerült rengeteg erőt gyűjtenie magába és visszamennie, hogy megmenthessen valakit, akinek nem létezne egyedül remény. Ha ő nem lett volna, valószínűleg Hope is arra a sorsra jut, mint Less.
John-t Sky és Holder szemszögéből is ugyanannyira gyűlöltem, egy undorító féreg. Nem is tudom, hogy Sky-t, Karen-t vagy Less-t és ezáltal Holder-t sajnáljam-e a legjobban azok miatt a dolgok miatt, amikben az ő közreműködésének köszönhetően lett részük. Azoknak, akik olvasták a Hopelesst, biztos nem kell magyaráznom, Sky, Karen és Less miatt miért vérzett a szívem. Azt, hogy Holderrel kapcsolatban mi volt ennek az oka, leginkább az igazság fájdalmas szófordulattal tudnám összefoglalni, a szó szoros értelemben láttam magam előtt, ahogy az elhangzottak hatására még egyszer, még jobban összeomlik belül… John szálában a legelkeserítőbb, hogy mindezt megúszta azok után, hogy mennyi életet tett tönkre csak azért, mert egy perverz szarjankó. Pedig próbáltak tenni ellene, nem arról volt szó, hogy senki sem tett lépéseket ellene… csak egyszerűen nem törődtek az illetékesek ezekkel a próbálkozásokkal, nem foglalkoztak a tényekkel. Rengeteg thriller-t és krimit láttam már a tévében és ezeket látva mindig elgondolkozok rajta a rendőrök közötti összetartáson. Annak egy nagy pozitívumnak kéne lennie, hogy ennyire családias, baráti légkör tud kialakulni és, hogy ennyire kiállnak a kollégáik mellett… de mégsem az. Mert ez óriási károkat okoz, ha ezt a támogatást, szolidaritást olyan emberek kapják meg, akiknek semmi keresnivalójuk ilyen munkakörben. Legegyszerűbb és leggyakoribb példa: az emberünk veri a feleségét, a nő bemegy és feljelentést tesz. Erre mi történik? Semmi, mert a munkatársak fedezik egymást és inkább megelégszenek azzal a verzióval, hogy az áldozat kattant vagy szemet hunynak az egész felett, minthogy kétségbe vonják a haver jóságát. A ’20-as években épp emiatt volt tele egy Chicagói elmegyógyintézet szinte csak rendőr feleségekkel, akikkel egyedül annyi, nem pszichiátriai jellegű probléma volt, hogy hozzámentek egy elborult állathoz, aki vissza tudott élni a hatalmával. Nagy vonalakban itt is a példában felhozott „bajtársiasság” indított meg egy olyan lavinát, amire ráment egy ember teljesen, kettő meg kis híján…

Természetesen ez a kötet is a kedvenceim között landolt ^-^

Borító: 5/4- Szép a kidolgozása és passzol az előzőhöz, de ezt a srácot egyszerűen képtelen vagyok összeegyeztetni Holderrel… Nem tudom, hogy csak azért van-e, mert túl idősnek tűnik… de nem fér össze a fejemben kialakult képpel.
Kedvenc szereplők: Holder, Sky, Daniel, Breckin, Karen
Legutáltabb szereplők: John ebben a kötetben a nevét nem említik, de az előzőben igen , Grayson
Kedvenc részek: amikor Holder a naplóbejegyzéseket írta, Sky és Holder „első” találkozása, Daniel műsora az ebédlőben, az SMS-ek, az, amikor Holder elolvasta Less levelét, az olvasós nap, amikor Holder beállított Breckin-hez, amikor Daniel azt ecsetelte, a Teresa nevű barátnőjét miért Val-nak szólítja.
Mélypontok: Less öngyilkossága és minden, ami John hibájából történt, az iskolai pletykaáradat, Sky eleinte fennálló előítéletessége.
Szerelmi szál: Ebben a kötetben a főszereplők kapcsolatának az érzelmi oldala kapott a legnagyobb teret, a dolog fizikai részével annyi sem volt élesen foglalkozva, mint a Hopelessben. A 16-os karika alsó határába sorolnám.
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése