2017. február 21., kedd

Ania Ahlborn: Brother - Vértestvérek

Sziasztok! Rémhíreket rémhírek hátán hallunk a tévében és olvasunk az interneten, a sorozatgyilkosok úgy elszaporodtak, mint a poloskák. Megfordult már a fejetekben, hogyan tengetheti a mindennapjait egy család, aminek a tagjai szabadidős tevékenységként fiatal lányokat ölnek? Ha igen, a legújabb értékelésemben bemutatott regény igazi csemege lesz számotokra és minden horror-rajongó számára egyaránt! :D

Fülszöveg:
Az ​Appalache-hegység mélyén található egy ház, messze a civilizációtól. A Morrow család lakja, akik magányos, maguknak való emberek. Csak néha mennek be a legközelebbi városba, egyébként senkit nem zavarnak. S épp ezért senki nem megy hozzájuk kérdéseket feltenni, amikor eltűnik egy-egy fiatal lány. Pedig elég lenne csak felásni a környéküket, és Nyugat-Virginia állam legkegyetlenebb gyilkosai lepleződnének le.
A tizenkilenc éves Michael is kötelességtudóan részt vesz családja erőszakos tevékenységében, de sosem lelte örömét benne. A fákon át visszhangzó sikolyoktól sokszor kirázza a hideg. Normális életre vágyik, és bízik benne, hogy egyszer meg is kapja… Mikor a szomszédos kisváros lemezboltjában találkozik Alice-szel, azonnal megigézi valami, és meglátja a kiutat. Egy pillanatra elfelejt minden szörnyűséget, ami az életét kísérte. Azonban a családja rögtön emlékezteti, hogy hol a helye.
created by HunHowrse Layout Generator on 2017-02-20 23:19:17
Az előző olvasmányom után valami brutálisra és elborultra volt szükségem: a Vértestvérek mindkét kritériumnak megfelelt.
Amikor először találkoztam ezzel a könyvvel, azonnal az American Horror Story: Roanoke egyik mellékszálára, pontosabban a Polk családra asszociáltam. Őket a sorozatban ki nem állhattam, előbb választottam volna a Mészárost és az őrült kísértet haverjait, mint őket, és akkor lett is volna egy autogramom Kathy Bates-től de nagyon kíváncsi voltam, milyen lehet egy történet, aminek a középpontjában egy hasonló… khm… „életvitelű” család áll. Az írónő már az első oldalon belevezeti az olvasókat, hogyan zajlik az élet Morrow-éknál, kint sikoltozik egy lány, Michael, a legfiatalabb tag a családban, igyekszik kizárni a hangokat a tudatából, ameddig az anyja nem hívja, hogy kivegye a munkából a részét… Mert a családi vállalkozást mindenkinek segítenie kell, ha jót akar magának, akár bírja gyomorral a munkát, akár nem. Vannak családok, akik túrázni járnak vagy hétvégenként leülnek a nappaliba egy kis nassolnivalóval filmet nézni. Morrow-ék fiatal lányokat rabolnak el, hogy addig kínozzák őket, ameddig már nem könyörögnek a halálukért. Ezek a pincebeli jelenetek nem voltak túlzottan kirészletezve, éppen csak annyira, hogy az olvasó fülében elültetődjön a bogár a legdurvább lehetőségekről. Az írónő elvégzi ezt a felvezetést, aztán az olvasó fantáziájára bízza, hogy mit kezd a helyzettel, mint nagy fantáziával rendelkező ember azt mondom, ütött ez a megoldás akkorát, mintha lett volna még +100 oldal, amin az írónő által kreált verziók folynak. A nagy része a felvezetésről, feszültségkeltésről szólt, meg lehetett ismerni a családot és a többi karaktert, a szükséges vakfoltokkal. Mint pl. hogy Michael mennyire utálja a Mama főztjét, mert bármennyire is igyekszik, tudja, miből van a vacsora, hogy Misty mennyit szenved az anyjuk miatt, hogy Michael állandó félelemben van a bátyja miatt és, hogy mindent a Mama étvágyának kielégítése végett tesznek. Az állapotok súlyossága leginkább a gyerekek viselkedéséből érződött kezdetben, hogy milyen reflexek alakultak ki bennük, az élesebb visszaemlékezések valamivel később jöttek. Röviden ezt úgy lehetne jellemezni, hogy ott motoszkál bennetek végig, mi rejlik emellett a kisebb-nagyobb kirohanásokkal tarkított ridegség mögött, de információ hiányában sokáig nem tudjátok megmondani, miért is éreztek így. Ez is elég érdekes volt, de egy darabig mégiscsak tengődött a történet, főleg az utolsó harmadához viszonyítva. Na, az valami szédületesen, fantasztikusan idegtépőre és izgalmasra sikeredett! *o* És egyúttal értelmet nyertek azok a jelentéktelennek látszó apróságok, amiket az írónő itt-ott elejtett, valami zseniálisan előkészítette a nagy finálét. Már említettem egy párszor, hogy a kannibalizmus nálam a gyomorforgató témák közül a plafon, de itt a legvégéig egész jól bírtam… bár azt végig gyanítottam, hogy kiből készült az a pörkölt… :P A rémségek között muszáj azt is megemlítenem, mennyire tetszett, hogy az írónő pár évtizeddel korábbra helyezte a történet időpontját. ^^ Sajátos hangulatot adott és jól esett egy olyan igazi, klasszikus lemezboltról olvasni, ahol Janis Joplin és Jimi Hendrix poszterek lógnak a falon meg olyan bandák neveit találni a mondatokban, mint a KISS vagy a The Cure. Az nem volt egyértelműen, évszám szerint leírva, hogy hol jár a sztori az időben, de a kis jelek alapján a ’70-es évek végére vagy a ’80-as évek elejére tippeltem. Aztán, amikor a szereplők elmentek a moziba megnézni a Ragyogást, akkor bebizonyosodott a második sejtésem, aminek nagyon örültem :D Ja és a vége… már egész hamar rájöttem, mi fog ebből az egészből kisülni, de mégis döbbenetes lett, főleg az utolsó mondatok. Az a zárás egyenesen kegyetlen. Egy véletlenül elveszett epilógust akarok sürgősen! xD
Michael a kakukktojás a családban több okból is, a leginkább azzal lóg ki a sorból, hogy ő nem élvezi a lányok gyötrését, a gyilkolást és ennek a tevékenységnek minden apróságát, ami a testvérért Rebel-t, és az anyjukat Claudine-t felcsigázza benne. Ő kényszerből űzi a közös „hobbit”, a nővére és a saját viszonylagos biztonsága miatt, ugyanis ha a Mamának nem jut kaszabolnivaló, akkor a lányán éli ki a betegségét. Képtelen átérezni a témában a Morrow életérzést, amihez nagyban az is hozzájárul, hogy ő örökbe fogadott gyerek ha nem is a szokványos módon. Míg a családtagjai legnagyobb részt genetikai okokból pszichopaták, öröklötten alakult ki közöttük gyilkolási hajlam, addig Michael a saját maga kis dilijeit amik azért nem a közveszélyes kategóriában vannak szerezte. Tipikus mintapéldája annak, hogy mi történik egy szellemileg teljesen ép emberrel, ha belekerül még pici korában egy ilyen közegbe. Az otthona egy pokol, de inkább marad ott, mert az élő, normális emberek között egyáltalán nem tud mit kezdeni magával, nem tudja, hogyan kell velük viselkedni. Igazából nincs hozzászokva, hogy társaságban legyen, mert, ha sokat lennének szem előtt, az a birtokukon zajló dolgok lelepleződését jelentené előbb-utóbb és azt, hogy mindenkit elhurcolnak a rendőrök. Mint írtam, Michael nem leli örömét abban, amit tesz, de viszonylagosan belenyugodott, így fog eltelni az élete… ameddig abban a fentebb említett lemezboltban bele nem futott egy lányba. Egy lányba, aki nem rohan el a félénkségét és az elszigeteltségből adódó kis esetlenségeit látva, hanem próbálja megismerni. Ezalatt az idő alatt pedig Michael előtt minden kis apró lépéssel feldereng, hogy milyen lehet egy rendes élet, olyan, amit nem sorozatgyilkosok által neveltek élnek. És ez az élet egyre jobban megtetszik neki… egyre jobban váltani akar. De vannak bizonyos tényezők, amik akadályozzák… Az végig érződött, hogy a srácnak helyén van a szíve, de nekem nem lett kifejezetten szimpatikus. A személyiségének minden területére kihatott az, amin otthon ment át, a fejlődésére is, de sok gondolatmenete nekem túl bugyutának hatott egy húsz éves sráctól. Így volt reális… de mégis párszor fárasztóan hatott. :/ Amikor a legutolsó 10-20 oldal környékén a házba érkezett, akkor már fogtam a fejem, hogy édes fiam, hogyan lehetsz ennyire naiv, nem látod azt, ami majd’ kiböki a szemedet? . Szinte két oldalanként megfordult nekem a fejemben egy szökési terv és nem értettem, miért nem dugták össze a fejüket Misty-vel és találták ki, hogyan pattanhatnának meg. A szimpátiám akkor ugrott meg az irányába, amikor kilépett az évek óta berögzült, falhoz lapulós üzemmódból és végre a kezébe vette az irányítást. :) Összességében a maga módján szerethető volt a srác… de mégsem tudom a kedvenceim közé rakni, az a nyulas incidens nagyon beleégett a retinámba.
Misty Dawn, Michael nővére volt ebben a förtelmes családban a legnagyobb áldozat. Az anyja hangulatingadozásának és haragjának ő volt a legerősebben kitéve, mindegy, ha szerencsétlen meg sem mukkant, Claudine akkor is fővétkessé tudta avanzsálni. Emellett meg Rebel is ott nehezítette az életét ahol tudta és ő is vitte be neki a kegyeletdöfést. Rajta egészen ellentétes formában mutatkozott meg a bezártság, mint Michael-en, ő nem befelé forduló lett, hanem már szinte mániákusan szeretetéhes. Benne nem fedeztem fel túl nagy elborultságra utaló jelet, igazából a légynek se akart ártani, csak annyiban vett részt a pincében zajló eseményekben, hogy elfogadta Michael-től azokat az ékszereket, amiket a lányoktól szerzett. A napi verés-adagja elől nem tudott megmenekülni, de próbált valamiféle normalitást kialakítani maga körül a lemezeivel, a saját készítésű, hippi stílusú ruháival és a regényeivel. Sokszor eltöprengtem rajta olvasás közben, milyen élete lett volna, ha valahogyan kiszabadul a szülei és a bátyja karmai közül… :/ Sajnáltam, de összességében ő és Lauralynn járt talán a legjobban.
„nagyiékhoz”Ha, már kitértem Lauralynn-re… őt a visszaemlékezésekből lehetett megismerni és az első felbukkanásakor nem értettem, ki is ő, amikor a jelenben nem szerepel. Aztán kiderült, hogy miért nem… mert a "nagyiékhoz" nem igazán nevezném így ezt a két embert irónia nélkül, így már csak ezért is szükségét érzem az idézőjeleknek került, miután rosszul viselkedett. Misty-hez hasonlóan ő is egy normális lány volt, tervei voltak… a gyerekek közül ő akarta legelsőként felszámolni ezt a család néven futó vándorcirkuszt és külön életet építeni.
Rebel-ről jó ideig nem tudtam eldönteni, hogy ő most a körülmények áldozata akarna lenni az írónő bemutatása szerint, akiben szintén pislákol valami jó vagy, hogy ő a legelborultabb a bolondok házában. Hamar a második verzióra tettem a voksomat, nem akartam elhinni, hogy jót akar Michael-nek, miközben főnök-rabszolga beosztásban léteznek egymás mellett, hiába mutatott minden jel arra. Létezhetett, hogy a maga módján benne is van emberség meg jóság rejtetten, csak nem láttam a motivációját. És bevallom őszintén, azzal sem lopta be magát a csávó a szívembe, hogy Michael visszaemlékezése szerint istenítette John Wayne Gacey-t… Aztán fény derült a motivációra és azt kell, hogy mondjam, ha valaki el tud képzelni félelmetes ellenséget, azonnal cserélje le Rebel Morrow-ra. Ő nem egy „átlagos” pszichopata, hanem a legrosszabb fajta, már csak azért is, mert a főművében nem egy nézet szerint cselekedett, hanem színtiszta, személyes ügyből. Ez még rémisztőbb volt, mintha lett volna egy XY feliratú takarója, amit minden tettére rá bír húzni, mint az anyja. Az ő szála egyszerűen zseniális lett! Nagyon beteg… de ugyanakkor zseniális. Ez a fickó a hátborzongatósági versenyt egyértelműen megnyerte idén és nem vagyok benne biztos, lesz-e olyan ellenfele, aki letaszíthatja a pódiumról. Már gyerek kiadásától is jó pár főgonosz a nadrágjába csinálna. Nagyon örültem, hogy amikor a vége felé jártam a könyvnek, nem volt mozgás se az utcán, se a házon belül, mert ha valaki E/3-as ragozás és a Johnny név nélkül is azt kiáltotta volna, hogy megjöttem , bizisten elhajítom a könyvet xD
Wade, az elméleti síkon családfői pozícióban lévő férfi is egy olyan egyén volt, akivel nehezen lehetett dűlőre jutni. Rá még azt mondanám, hogy erős, gyógyszeres kezeléssel talán menthető lett volna. Ő nem rendezett folyton akkora cirkuszokat, mint Claudine és úgy tűnt, valamilyen szinten szereti Michael-t, ha a többi gyerekét nem is annyira érezhetően… de nem tett semmit, amikor a feleségének elgurultak a bogyói. Csak állt vagy ült és hagyta, hogy minden menjen a maga medrében. Ez meg legalább ugyanannyira borzasztó, mint Claudine tettei, mert módjában állt volna leállítani a nőt. Vele kapcsolatban leginkább azon gondolkoztam el, hogy milyen szintű pszichológiai felméréseknek vethetik alá a hazatérő katonákat, ha ilyen embereket, komoly rehabilitáció nélkül csak úgy szélnek eresztették… O.o A párja Claudine csak a legvégén mutatott egy apró-cseprő reakciót, ami emberi mivoltját igazolta, azon kívül félelmetes és egyenesen undorító, amit a lányaival művelt a „Mama” >.< Ő volt ennek a hagyomány kialakításában a főkolompos, gyönyörűen megmutatkozott az, hogy mekkora károkat tud okozni egyetlen ember is… Éreztem irányába sajnálatot azért, amit a gyerekkorában kellett elszenvednie, de erre nem ez a megoldás a fenébe is >. < Ha már bosszút akar állni valakin a szenvedéséért, akkor a felelősökön vegyen elégtételt, ne a lányain meg vadidegeneken, akiknek a történtekhez az ég adta világon semmi közük, még nem is léteztek akkor! Szerintem gond nélkül kivitelezhető lett volna ez az eljárási mód…A Morrow házaspárt és a gyerekeket illetően felmerült bennem pár kérdőjel. Hogy nem kellett soha iskolába járatniuk őket? Nyugat-Virginiában nem létezik gyámhatóság? O.o Vagy bármilyen hivatalos szerv, ahol fel kellett volna tűnni, mi folyik abban a kis házban az erő mélyén?
Bonnie-ról spoilerezés nélkül nem tudok mondani szinte semmit… de ő szívta a legkegyetlenebbül mindenki közül, aki kontaktusba került Morrow-ékkal, neki tették a legtöbb ízben tönkre az életét :(
Az egyetlen, és legnagyobb kedvencem a történetben Alice lett! :D Nem csodálom, hogy azonnal megragadta Michael figyelmét, mert nagyon különleges, egyedi egyéniség. A stílusát egyszerűen imádtam, valahová a punk és a gót közé tudnám talán behatárolni, amikor a külsejéről szerepelt leírás, akkor mindig Joan Jett képe jelent meg a lelki szemeim előtt :3 Michael-hez hasonlóan ő sem volt elégedett az életével csak ő egy sokkal átlagosabb okból, nem akart egy isten háta mögötti kisváros lemezboltjában megpenészedni a falra ragasztott Bob Marley plakáttal együtt. El szeretett volna költözni egy valamivel forgalmasabb helyre, hogy a kedvenc időtöltéssel, a képregény rajzolással keresse meg a pénzét. Egy nagyon életre való, jó fej lány volt, akinek nagyon csíptem a különféle beszólásait és jót vigyorogtam, amikor betrappolt bakancsban, szegecses övben és fekete ruhákban a szoba közepére, Lucy meg kis híján guta ütést kapott, hogy hogyan fognak így jó benyomást kelteni. Az ő és Michael kapcsolatát leginkább az aranyos jelzővel lehetne jellemezni, nem kevés melójába telt előcsalogatni Michael-t a falak mögül, amiket az életben maradása érdekében épített maga köré. A közös szálukkal kapcsolatban is beigazolódott a megérzésem. Még nem utalt rá semmilyen jel, hogy ez fog történni, de egyszer azon kaptam magam, hogy pont ezen a mi van, ha…? kérdésen gondolkozok. Az a bizonyos nem létező epilógus leginkább miatta érdekelne :)

Az ilyen típusú regényeket a Csak egy árnyék kiolvasása után megfogadtam, ahhoz fogom hasonlítani. Azt a szintet nem ugrotta meg, de nagyon tetszett a regény és pont azt adta, amire a Gombnyomásra okozta kínok után szükségem volt ^.^


Borító: 5/5- Nagyon figyelemkeltő, remekül visszaadja azt a hidegrázós, feszült hangulatot, ami a történetet jellemzi. Egyedül azt nem sikerült megfejtenem, hogy miért pont sárgák lettek a betűk. Mármint egy ilyen könyvhöz nem inkább a vörös dukált volna?
Kedvenc szereplő: Alice
Legutáltabb szereplők: Claudine, Rebel, Wade
Kedvenc részek: a lemezboltban játszódó jelenetek, amikor a szereplők megnézték a Ragyogást, amikor Alice és Michael megpróbáltak kisajtolni a McDonald’s-ban egy gyerekmenüt, a Michael születésnapját végigvezető nap.
Mélypontok: a Lauralynn-t és Misty-t ért csapások, az, ami Bonnie-val és a családjával történt, az állatok kínzása ,
a fácánnál meg a nyulaknál és Rolfw-nál nagyon kiakadtam. :(az, hogy Michael nem állt előbb a sarkára.
Brutalitási fok: Nem pszichés szempontból borzasztó leginkább, hanem gyomor-téren. Egy erős gyomor mindenképpen kell hozzá és még akkor sem ajánlom, hogy egyetek/igyatok olvasás közben. Élelembevitel nélkül annyira nem durva.
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése