Díjat kaptam, pedig nem is voltam ott az Oscar-on: Liebster Blog Award

Sziasztok! Ma hajnalban lezajlott az Oscar átadó és mivel tudomásom szerint senki se látott a tévében... az aranyszobrok kiosztásával kapcsolatos meghívómat valaki biztosan elkeverte a feladáskor. Talán jobban odafigyelnek jövőre. :P Annak a lehetőségét ugyanis teljesen kizárom, hogy ekkora szaktekintély létemre meg sem fordult a fejükben felvenni a vendéglistára, abban egyetérthetünk, hogy mennyire nélkülözhetetlen a jelenlétem egy ilyen helyen... mondjuk annyira, mint egy tütüs pudlié. De szörnyű technikai malőrök ide vagy oda, ezt a jeles napot mégsem úsztam meg díj nélkül :D brygusz, az Egy olvasó lány naplója bloggerinája kihívott/ "jelölt" a Liebster Blog Awardra. A kezdeti poénkodást meg nem történtnek véve: igazából nagyon meglepődtem, egyáltalán nem számítottam rá, hogy a közeljövőben bármi hasonló érintheti a Goodbye Agony-t. ^^
És ha már a szenzációknál tartok, akkor egyúttal megemlítem a tegnapit is; a kedvenc magyar íróm bekövetett a molyon *.*

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-02-27 16:10:18

Mi az a Liebster Blog Award?
Ez egy online díj, amit a bloggerek adhatnak egymásnak. Az egésznek a lényege az, hogy új blogokat ismertessenek meg a díjazottak, illetve, hogy az ő blogjukat is megismerjék mások.

A szabályok:
1. Ismertesd a szabályokat! (na, igen... ez az, ami per pillanat zajlana, ha nem lett volna egyértelmű xD)
2. Nevezd meg, és linkeld be, akitől kaptad a díjat és köszönd meg neki!
3. Válaszolj az általa feltett 10 kérdésre!
4. Tegyél fel 10 kérdést!
5. Jelöld meg azokat a blogokat, akiknek továbbadod a díjat!

Köszönet:
Mint már írtam a kis bevezetésemben, brygusz lepett meg a díjjal, az Egy olvasólány naplója blog vezetője. Még egyszer nagyon köszönöm a jelölést ^^

A válaszaim a kérdésekre:
1.) Nevezz meg egy olyan könyvet, aminek elolvasás megváltoztatott benned/rajtad valamit! Ha volt ilyen, nevezd meg milyen változás történt!
Az A.O. Esther: Gombnyomásra kétféle változást is elért, egyrészt amióta kiolvastam, sokkal jobban becsülöm a kedvenc könyveimet és, ha ilyen egyáltalán lehetséges, még jobban utálom a becézett/kicsinyítő képzőkkel telenyomott kifejezéseket.
2.) Ki a kedvenc írod és miért?
Remélem ennél a kérdésnél nem csak egy személyt lehet megnevezni, különben óriási szószban vagyok... A kedvenceim között viszont szerepel pl. Stephen King, Karine Giébel, On Sai, Gail Carriger, J.L. Armentrout, Sarah J. Maas, Jay Crownover, Tammara Webber, Leigh Bardugo, Melissa Landers, Daniel Suarez, Kylie Scott, Julie Kagawa, Elizabeth Richards, Katie McGarry, Simone Elkeles és Jus Accardo.
3.) Melyik az a könyv, amit bárkinek ajánlani tudnál és miért?
Nehéz ügy, mivel ahány ember, annyiféle ízlés. Például én hiába tartom egy zseniális könyvnek a tegnap értékelt, On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál-t, de aki nem szereti a sci-fit, annak úgyse tetszene az űrhajós elemek miatt, hiába nem kézikönyv-szagúan vannak beleírva. Ugyanez a helyzet a Karine Giébel: Csak egy árnyék-kal, a tökéletes pszicho-thriller, de akinek gyenge az idegzete, az úgysem fogja bírni... Talán a Louise O'Neill: Örökké a tiéd az a könyv, amit minden ember kezébe belenyomnék, bármennyire kapálózik is ellene. Remekül megmutatja, merre halad a világunk, és bár valószínűleg, aki olyan viselkedést folytat, ami a szereplőkére hajaz, az úgyse értené... de másoknak hátha felnyitja a szemét.
4.) Melyik a kedvenc műfajod könyvek terén?
Mint, ahogy az íróknál, itt se egyetlen egy nagy kedvencem van. Nagyon szeretem a disztópiákat, pszicho-thrillereket, New Adults könyveket, urban fantasy-kat, high fantasy-kat és sci-fiket meg a steampunk-ot.
5.) Olvasásnál a kedvenc műfajodon belül mozogsz vagy szeretsz kilépni a komfortzónádból?
Mivel elég kiterjedt a kedvenceim palettája, inkább azon belül maradok, ami már bevált.
6.) Az előző kérdéshez kapcsolódóan melyik volt az a műfaj, amiről azt gondoltad biztos nem tetszene és, amikor olvastál azon belül kellemes meglepetésként, valamint kellemetlen meglepetésként ért? Nevezz meg egy-egy könyvet!
Nem igazán emlékszek ilyenre, nem vagyok annyira kísérletezős típus, ahogy már egyel fentebb említettem. Nem vagyok türelmes jellem, ezért könnyebben felhúzom magam egy könyvön vagy egy filmen, így olyan műfaj felé meg egyáltalán nem szoktam kapálózni, amiről sejtem, hogy nem fog bejönni. Nem okozok magamnak tudatosan stresszelést.
7.) Foglalkoztat-e az írás gondolata? Ha igen, írtál-e már saját történetet/történeteket?
Igen ^.^ A blogolás meg az olvasás mellett az a harmadik hobbim, formailag regénynek tekinthető módon írok történeteket, jelenleg 13 félét- rossz szokásom azonnal belekezdeni abba, ami az eszembe jut és nem tudom beleékelni a már meglévőkbe, így gőzerővel növekednek az egymással összeegyeztethetetlen, önálló sztorit igénylő világfelépítések. Van néhány 400 oldal körüli, ami már elméletileg kész van, de folyton javítgatom őket. A közeljövőben remélhetőleg összekapok egyet annyira, hogy megfeleljen a nagy maximalista elvárásaimnak :D
8.) Mióta vezeted a blogod?
Tavaly január óta.
9.) Kaptál-e negatív kritikát? Ha igen, ,,építőjellegűek” voltak, vagy inkább csak szurkálódások? Hogyan élted meg?
Az esetek 90%-ában azt tapasztaltam, hogy az olvasóim egy-két kivétellel valamiért rettegnek használni a blog komment szekcióját - pedig esküszöm, hogy nem rejtettem el az elküld gomboknál virtuális medvecsapdákat. A visszajelzések, amik eddig érkeztek, azok pozitívak voltak.
10.) Van egy ismerősöd, aki nem rajong a könyvekért, valamint az olvasásért. Hogyan szerettetnéd meg vele, milyen érvekkel győznéd meg, hogy öröm elolvasni egy, vagy akár több könyvet?
Attól függ. Ha a szóban forgó személy élből elutasítja az olvasást, minimálisan se hajlik a könyvek értékének az elismeréséhez, akkor sehogy. Nem fektetek semmi olyanba energiát, aminek nincsen értelme. Viszont, ha az illető nem azt az egyre elterjedtebb, "minek olvasni meg könyvet venni, ha ott az internet?" nézetet vallja, akkor megpróbálnám rávezetni, hogy nem csak olyan könyvek léteznek, amik anno megutáltathatták vele az olvasást- legtöbb esetben a kötelezők. Ezek után olyan témából ajánlgatnék neki regényeket, amik hasonló témában mozognak, mint azok a filmek/sorozatok, amiket szeret. Ha már komolyabb, érvekkel alátámasztott indokokra van szükség, mert az illető allergiás a betűkre, az veszett ügy.

A saját kérdéseim:
1.) Van a blogodon valamilyen posztsorozat, amin belül azonos időközönként jelennek meg bejegyzések (pl. "kedvencek kedden", "havi összesítés" stb.)?
2.) Ha az előző kérdésre a válasz igen; előfordult már, hogy egy külső tényező miatt, az egyik poszt csúszott? Ha a válasz "nem volt", akkor tervezel a későbbiekben valami hasonlóba belevágni?
3.) Hány könyvet olvastál el az előző évben (2016-ban) ?
4.) Csak könyvekről írsz kritikákat vagy másról ( pl. zenéről/filmekről/sorozatokról) is?
5.) Ki az, az író, akinek úgy befürödtél az egyik könyvével, hogy mostantól mindentől menekülsz, amin meglátod a nevét?
6.) Melyik az a felkapott regény, amit már hosszú ideje el szeretnél olvasni, de valamiért mégis mérlegeled még, mert félsz, csak túl van hypeolva?
7.) Van olyan hely, ahol hiába lenne időd olvasni, sosem vennéd elő a könyvedet, nehogy vizes legyen vagy más módon lepecsételődjön?
8.) Mi(k) az(ok) a kulcskifejezés(ek), ami(ket), ha meglátsz egy könyvvel kapcsolatban, garantáltan elriaszt(anak) tőle?
9.) Olvastad már egy általad kedvelt zenész életrajzi könyvét?
10.) Ha felkérnének a Roxfortba tanárnak, melyik tárgyat tanítanád a legszívesebben?

A jelölteim:
- @Levandra és @Sol a Bookhunters-től.
- @Virág_Blogger a Never Let Me Go-tól.
- @kellyolvas és @Greylupus a Kelly és Lupi olvas-tól.

A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál (Calderon 2)

Sziasztok! ^^ Ma egy igazi remekműről hoztam értékelést, a Calderon második kötete egy izgalmakkal és utánozhatatlan humorral rendelkező történet, ami remekül ötvözi a modern, sci-fis és a kultúrák tradicionális elemeit. Azt hittétek, a világűr és a szamurájok nem férhetnek össze? Hát, ide süssetek! :D 

Fülszöveg: 
Calderon ​kapitány élete pokol: a sajtó árulónak hiszi, a nemesi körök megvetik, ráadásul még az űrhajón is próbára teszi türelmét a nőkből álló legénység. Calderon el akar jutni a hadgyakorlatra, nehogy merényletet kövessenek el a császár ellen, de áldásos tevékenységének hála a Ferrero Ház a bukás szélén táncol.

Ami a legbosszantóbb, Taina körül is felbukkan egy jóképű, szőke szamuráj.
Calderon kénytelen cselekedni, bár nem épp úgy, ahogy mások várják…
Taina élete is kemény. A nagyapja férjjelölteket válogat, ám a lány megsejti, hogy a szamurájokat nem a keze érdekli, hanem egy érthetetlen politikai játszma.
Kicsoda ő? Miért irtották ki a család Tivesgei-ágát?
Barátja vagy gyilkosa a szamuráj, aki a nyomában jár?
Taina csak két dolgot szeretne: nyugalmat és Calderont.
A fiatal főnemes és a makacs japán lány összefog a Birodalom megmentéséért. Azonban most Sexert báró az ellenség, aki mindenkinél ügyesebben űzi a Játékot.
Vajon sikerül megvédeni a császárt a merénylőktől? És önmagukat a császártól?
De legfőképpen, ki kerül ki győztesen abból a harcból, ahol a szerelmi ötszög tagjai rajtuk kívül egy nemes hölgy, egy szamuráj és egy élő kard?

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-02-26 13:09:04

Egyre erősödik bennem a meggyőződés, hogy valami gigantikus zavar lehet az illetékes emberek fejében, amiért nem emeltek még szobrot ennek a nőnek!
A Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál fantasztikusra sikerült! Ha az előző részt imádtátok, akkor készüljetek fel lelkiekben, mert ennek a könyvnek az elolvasásával kialakul és masszív gyökeret ver bennetek a gyógyíthatatlan függőség…
Az első rész alatt Calderon, ha eleinte nehézkesen is,
hála a felesége családjának és az általuk őrszemként szolgálatba állított szomszédoknak és a további megpróbáltatásoknakde elengedte a halálvágyát, letett az öngyilkossági kísérletek halmozásáról, viszont az élete az élni akarás tényétől sem lett szokványos vagy éppen könnyű. A Békanyál fedélzetén uralkodó állapotok hatására visszasírja az anarchistákat, a csupa vérmes nőből álló legénységtől sokat tanulhatnának, akik még a kapitány intim zaklatásától se riadnak vissza… Ez pedig még csak a jéghegy csúcsa, ugyanis On Sai ismét addig növelte módszeresen a főhőse nyakába zúduló problémák súlyát, ameddig nem emelkedett meg a tét a Birodalom és az egész Galaktika sorsára. Ugyanazt az unalmas lemezt játszom le most is, amit már számtalanszor olvashattatok tőlem, de a történet egyetlen hibája, hogy túl rövid. Annyira izgalmas, lélegzetelállító az események sorozata, annyira magába szippantanak a sorok, azt az illúziót keltve, te is ott ülsz egy ülésben a fedélzeten és egy biztonságos burokból szemléled a történéseket, hogy 508 oldal brutálisan kevés.
_Kimondhatatlanul hálás lennék, ha a felsőbb erők megszánnának a remélhetőleg minimum kétszer ilyen hosszú kézirattal :3A „Nem lehetek a tiéd, szamurájlány” sláger után valaki komolyan létrehozhatna egy „Még több Calderont!” civil szervezetet…
a transzparensek elkészítéséhez szükséges nyomdaköltségbe beszállokés egyúttal lehetne a dal az induló. :D Mert ezzel a világgal és magukkal a karakterekkel is lehetetlen betelni. Fél lapnyi vontatottabb rész sem vegyült a könyvbe, egyedül a töménytelen mennyiségű akció, humor és egy zseniális világ várja az olvasót, ha kinyitja a regényt- na meg egy olyan romantikus szál, amiért képtelenség nem rajongani. <3 Ismételten lenyűgözött az, ahogyan a sci-fis elemeket beledolgozta az írónő a történetbe, meg van magyarázva, hogyan működnek az űrhajók egyes elemei, az adott típust is kellő alapossággal bemutatja, az ember mégse érzi azt, mintha egy szakkönyvet bújna, amiben úgy röpködnek a száraz adatok, mint a Hadgyakorlat közben a lövegek. Nagyon tetszett, hogy meg lehetett ismerni Taina szülőbolygóját, a modern vonallal érdekes kontrasztot alkottak a japán hagyományok, mégis remekül összeillettek a lézerek, a szamurájok, a bonyolult, hajlongásos formaságok és az óriási űrsiklók. ^.^ Így első elgondolásra összeegyeztethetetlenebbnek nem is tűnhetnének a felsoroltak, de mégis annyira maguktól értetődően kapcsolódtak egymáshoz a regényben, mintha mi sem lenne természetesebb. Ó, és mindenképpen meg kell említenem a kardokat is. Mit ne mondjak, imádom az On Sai regények élőlényekre jellemző tulajdonságokkal bíró tárgyait. :D A Szivárgó sötétség köpenyeivel együtt belopta a szívembe magát Calderon kardja is
amit én is végig egy kisállattal azonosítottam, akármennyire megbotránkoztató is ez nemesi körökben :P.

Calderon nem hazudtolta meg magát, hozta azt a formát, amit az első kötetben történő megismerése után várni lehet tőle, a rá jellemző módszerekkel és stílussal birkózott meg az útjába kerülő akadályokkal. A vaskalapos legénységét úgy kényszerítette térdre képletes értelemben,
Taina segítségévelhogy az érintettek élesen észre sem vették. Az elején a telefonálós megszorítással teljesen egyetértettem, a hajón élő gyerekek apái nem halnának bele, ha időnként ők állnák a beszélgetési költséget…
ennyi okos nő esetében nem is értettem, miért háborodtak fel ezen az ötletenelvégre az ő gyerekük is, aki telefonál
mondhatom, igazi mintaszülők az úriemberek, amint az ő cechükre ment a csevegés, rögtön rövidre fogták. A környezet és az apró-cseprő tényezők változhatnak, de Calderon mindig mesterien ért hozzá, hogy azt az oldalát mutassa, amit a helyzet megkíván… és az időközben becsúszó megalázó szituációkat is olyan tartással kezeli, amit tanítani kéne
de felesleges is, ilyen adottságokat nem szed magára az ember minden második bokorban. Az okok között pedig szerepel az is, hogy Taina szamurájaitól a különleges képességeknek már nem jut hely a levelek és ágak között.A lepedős jeleneten például nagyot röhögtem, főleg akkor, amikor a felhívott fél meghökkent a látványon… :D Nem tudom jobban jellemezni se őt, se a párját a zseniális jelzőnél, nem hiába élvezi annyira a Játszmázást, valamilyen szinten a vérében is van az a manipuláló-készség és ravaszság, ami ezekhez az élő sakkmeccsekhez szükséges. A rokonság előbb gyújtaná fel a tulajdonukban álló összes műkincset, minthogy Calderon legyen a családfő, de szerintem minden készsége adott hozzá, hogy olyan jól elvezesse a Házat, mint az apja
de persze Enternóból csak egy van *.*.Ezt bizonyítja az is, ahogy leszervezte az űrhajó felújítását, miután a szükséges kerettől betartásból megfosztották a nemesek, az a kampány videó kifejezetten kreatívan lett leforgatva. Az is egy külön művészeti ág lehet, hogy hogyan lehet ennyire vonzó színben feltüntetni azokat a katasztrofális állapotokat, amik a Békanyál fedélzetén uralkodtak. De Calderon ezt is megoldotta. A kardjával viszont hosszabb távon gyűlt a baja, mint a szokásos „úttorlaszokkal”, amikre az átlag megoldása valószínűleg kimerülne egy szájtátással társított fejvakargatásban. Ugyanis Zorach
azaz a kardnagyon szereti éreztetni a többi fegyverrel, hogy hol a helyük, az említett fegyver korától és forgatójának rangjától függetlenül, még a kapitány által se engedi magát lenyomni, kiváltképp, ha Taináról van szó. Sokféle szerelmi sokszögről olvastam, de olyannal ezelőtt nem találkoztam, ahol a főhős számára a legnagyobb konkurenciát egy KARD jelenti. Elsőre nevetségesen hangozhat, de higgyétek el, Zorach van annyira féltékeny és területvédő, hogy az összes természetfeletti alfahím bemenekül egy védett sarokba előle. :’D Taina és Calderon párosának már az előző kötetben is nagyon szurkoltam, ez most se változott. Döcögősen találtak egymásra és bőven akadtak félreértések, de nekem mindig nagyon mulatságos azt olvasni, hogy két ilyen kemény egyéniség ennyire nagy szamárként viselkedik. Nagyon erős, okos és határozott karakterek, akik egy súlycsoportban vannak, így az a veszély se áll fenn, hogy az egyikük mellett elhalványulásra kényszerül a másik. A szenvedélyességükből kifolyólag az benne van a pakliban, hogy úgy Ferrero-módra egymás torkának ugranak minden ötödik együtt töltött percben, de még menthető a helyzet, ha lassan ölő mérget használnak… Tudják, mikor kell a kis privát csatározásaikat berekeszteni, félelmetesen hatékony párost alkotnak, semmi sem állhat az útjukba. ;) Külön-külön is fenomenálisak, de együtt… az valami elképesztő, amit úgy alakítanak. A legnagyobb közös hadműveletük keretében például kiharcoltak még maguknak egy „érdekházasságot” is.
Calderon apját már korábban is csíptem, de ezzel a résszel kiüthetetlen helyet szerzett magának a kedvenceim között Enterno :3 Amikor néhány kijelentése olyan irányba ment, hogy meg találné torpedózni Taina és Calderon kapcsolatát, nem volt a szívem csücske, de azon kívül megkockáztatom, hogy még jobban megszerettem,mint a fiát. Sőt, összességében az egész Ferrero famíliáért rajongok, elképesztő figurák egytől-egyig! :D A Házak őket vetik meg a legjobban, őket tartják a legnagyobb léhűtőknek, de igazából ők a legnagyobb koponyák mindenki közül. Megvannak a furcsaságaik, a piperkőcségük néha-néha komolyan röhejesen mértékeket öltött, de észbontóan jó játékosok :D És a legnagyobb franc mindannyiuk közül egyértelműen Enterno, széles vigyorral olvastam a merész, sokszor meglehetősen tiszteletlen beköpéseit. Valamiért mindig azonnal megvesznek maguknak a hozzá hasonló karakterek, akik ilyen bámulatosan rángatják zsinóron a többi szereplőt. *-* A császárhoz fűződő kapcsolatánál éreztem olyan szinten egy ¬¬¬¬¬¬enyhe Shadow&Bone beütést, hogy szerintem ebben az esetben sem annál van igazából a hatalom, aki a trónon ül. :D
A helyzetet jól szemléltetik a következő mondatok, amiket a herceg intézett a császárhoz:
„A gróf szavai nyomán a fehérből is fekete lesz. Mire befejezi, nem csak a lányt viszi, de hálából még egy bolygót is neki adsz.”
 Való igaz, a kedves papa nagyon jól tudja csavarni a szavakat, akármilyen rázós helyzetből kivágja magát és a többieket, ha az utóbbi helyzet áll fenn, akkor annyira magától értetődően vág közbe a beszélgetésbe valami oda nem illő semmiséget, hogy a manipulált és sokszor a mentett félnek sem tűnik fel, direkt terelés történt. Nem csodálkozok, hogy a maga módján annyira kedvelte a császár is, hiába fenyegette folyton miheztartás végett a lefejezésével, az ő karizmatikus, vicces, egyszerre modortalan és hihetetlenül elegáns stílusából adódó személyes „báj” ellen nem is létezik megfelelő védettséget biztosító energiapajzs. :3 Amikor kiderült, hogy a felesége gyújtogatása közben megsemmisült néhány műkincs és ő elsírta magát, akkor hiába sajnáltam szegényt, nem bírtam megállni nevetés nélkül xD De ahogy Sylvester Stallone mondaná; mindenkinek megvan a maga dilije. Nagyon jó lenne egy kötet vele a főszerepben <3
Másik nagy kedvencem lett Matteo a családból, akiben sokkal több rejlik, mint amit elsőre, sőt sokadszorra is sejtene az ember. Eleinte, a szórakozott viselkedése és a fura, hóbortos öltözködése miatt egy veszélytelen bohócot látnak csak, ha ránéznek, de később kiderül, hogy nem hiába annak a Háznak a tagja, amelyiknek… :D A szamurájokat se lehet leszólni a sikertelen intézkedéseik miatt, de őket se… a jövőben retteghetnek a Galaktikában, ha ez a két csapat egyesíti az erejét. Calderonhoz és Enternóhoz hasonlóan ő is nagyon ért a rendezkedéshez, amikor az utóbbi időlegesen kikerült a képből, precízen eloszlatta a nagyobb hullámokat és megakadályozta a közelgő katasztrófákat. Ráadásul humora is van, hatalmasat nevettem, amikor a vége felé Oregonnal beszélt és elmondta neki, csak azért festette rózsaszínre és lilára a körmeit, hogy ingerelje Terra tábornokot, mert homofób a drága . xD
Elena grófnő és Ferdinánd sem piskóta, ha össze kell magukat kapni… de velük kapcsolatban végig volt egyfajta ellenérzetem. Calderon anyja félelmet keltő látvány lehet, ahogy a legyezőivel harcol és biztosan nem semmiért volt annyira oda érte Enterno, de nekem nem sikerült egy percre se megszeretnem a nőt :P
Huh, az első oldalakat olvasva el nem tudtam volna képzelni, hogy egyszer meg fogom szeretni a Békanyál legénységének a tagjait. Csak egy csomó szemellenzős nőt láttam, akik nem hajlandóak logikusan gondolkozni és belátni, nem Calderonnal kéne üvöltözniük, hanem a drága párjukkal, mert mint ahogy fentebb említettem, a gondot, ami miatt hetekig állt a bál, egyedül ők okozták. Calderon példásan helyt állt, ameddig Taina nem jelent meg, hogy normalizálja a helyzetet, a japán lány közbelépése után hihetetlen változáson mentek át a Békanyál tisztjei. Eleinte sokat hápogtak a megszorítások miatt, de szükségük volt rá, hogy megszűnjön az a zűrzavar, ami kialakult, olyan rendezetlen körülmények között csoda, hogy még minimálisan is bírtak dolgozni… O.o Az is nagy szerencséjük, hogy nem hagyta magát Calderon elüldöztetni, mert biztos nem találtak volna még egy olyan kapitányt, aki ennyire normálisan áll hozzájuk és a gyerekeikhez is.
Alionnal, a navigátorral kapcsolatban tört meg nálam a leghamarabb a jég, kedveltem a nőnek azt a nyugodt, józan, részben kimért, részben cinikus stílusát, amivel hagyta, hogy darabokra szedje a többi tiszt a történet eleje tájékán Calderont… Már az első közös jeleneteiknél éreztem, hogy lesz valami közte és Oregon között, a végére be is ért a dolog. :D Sokáig Sod professzor volt a legellenszenvesebb az egész pereputtyból, de lassan, fokozatosan változott a véleményem róla, ahogy jobban megismertem. Az kifejezetten egy jó megjegyzés volt a részéről, amikor azon sopánkodott, hogy nem halhat meg, mert nem veszhet csak úgy kárba annyi intelligencia, mint amennyi neki van. Rory és Dragon eleinte igazi csirkefogók voltak, olyan típusú kölykök, akiktől minden tanár retteg, akik rajszögekkel tömik tele az illető párnáját a székén és ragasztót öntenek a táskájába… Ebben a felállásban mondjuk a ragasztó a székre került és ezért kényszerült Calderon lepedőben flangálásra, de a lényeg ugyanaz. Kreatív és okos gyerekek, csak kicsit nehezen kezelhetők. Taina és Calderon viszont rájött arra, hogyan lehet hasznosítható irányba terelni ezt a bizonyos kreativitást és bebizonyosodott, akármit mondd Rory anyja, megvolt a haszna annak a sok számítógépes játéknak :D Dejneka volt az a személy, akit a könyv legvégéig sem bírtam igazán hová tenni, utáljam vagy szeressem. Már az első megmozdulásával negatív érzéseket váltott ki belőlem, egyszerűen undorítónak tartom, ha valakiben ennyire nincsen önérzet, hogy így felkínálja magát… A későbbiekben sokszor voltak közönségesek a megnyilvánulásai, idegesített benne, hogy egy kiemelkedő harcos létére, aki hasonlóan kiemelkedő képességgel bír, csak egy valamire tud gondolni. Nem mondom, hogy a kedvencem lett ő, mert nem így van„, de egy idő után megszoktam. Egy hangyányit pozitív irányba billent az őt felmérő mérlegem, amikor odaállt Calderon elé a az idióta főnemesek kezdetű monológjával. Szüksége volt rá a kapitánynak, hogy valaki verbálisan jól megrázza végre és rámutasson, hülyén viselkedik.
Oregont ebben a részben nagyon csíptem, szerencsétlen rengeteget feszengett a nemesi társaságban és végül meg is kapta érte a méltó, életre szóló büntetését… xD Az a kegy, valóban egy olyan kitüntetés volt, amitől annyira irtózott ő, mint a Ferrerók a rossz szabásmintájú bricsesszel. Azokkal a szóvirágokkal és modoros kötéltáncokkal Oregon nem tudott mit kezdeni, amit Calderon apja is járt, de nagyon bátor, hatalmas szakértelemmel bír, helyén van a szíve és tud bánni azokkal az emberekkel, akik az ő hatáskörébe tartoznak. Továbbá van értékrendje is, nem hiába gondolt mindig egyfajta atyáskodással Calderonra és Tainára, a két kedvencére. Jól felmérte a megfelelő személyeket, felismerte bennük a csodálatra méltó tulajdonságokat. A többi szereplő jóvoltából sokszor került kellemetlen, abszurd szituációkba, de amennyire tellett tőle, nagyon jól kezelte az ügyeket… a sokk nagyságától függően. Az a jelenet egy életre beleégett a retinámba, amikor Beller bejelentette, hogy a lánya keresi, ő meg köpni-nyelni nem tudott, mert esküdni mert volna rá, az utóbbi negyven évben nem csinált gyereket. xD A veteránokkal több ízben megcsillogtatta a tudását, de a legjobban akkor érződött, mennyi tapasztalata is van, amikor a császár hajóján a kezébe vette az irányítást. Ha Fay nem ad neki zöld utat, biztos egyikük se jött volna el onnan élve.
A császárban végig volt valami ijesztő, ha valaki egyik másodpercről a másikra, ekkorát változtat a hangulatán, egyszer fenyegetőzik és uralkodói tekintéllyel dühös, aztán meg nekiáll nevetni, akkor kell lenni valami gikszernek a fejében… O.o Ez a következő generációnál, a fiánál ütközött ki a legerősebben, a csávó egy életképtelen hólyag. Romlásba dől a Birodalom abban a pillanatban majd, amint átveszi az irányítást az apjától, ha a Ferrerók nem veszik ki még jobban a részüket a gyeplő tartásából…
Henna egy olyan főgonosz, akit jogosan utálhatna az olvasó, mégsem képes rá, mert akármit is csinál, mindig felmerül a lehetősége annak, hogy nem azon az oldalon áll, mint ami mellett állást foglal. Ami azt jelenti, hogy konkrétan saját maga ellen dolgozik… ugyanis több jel mutatott arra, hogy titokban segíti a főszereplőket bizonyos szempontokból. De többet nem árulok el, bonyolult jellem, majd mindenki szépen belekerül a mélyvízbe és eldönti, mihez kezd vele :D
Tainát már itt-ott megemlítettem az értékelésemben, most elérkezett az ideje, hogy maximálisan rá irányuljon a rivaldafény, hogy övé legyen a főszerep. A lány egy igazi zseni és nem győzök ámulni az önuralmán, elismerésre méltó, ahogyan azt a bánásmódot tűrte, amiben a nagyapjánál része volt. A helyében biztosan megőrültem volna ebben az „engedelmesen hallgatok, mert a fejesek szerint az a dolgom” fázisban. Ő viszont a hagyományok vérlázító áthágása nélkül is érzékeltette, hogy egyes helyzetekről és az intézési módjaikról mi a véleménye, továbbá azt sem tűrte, hogy ostobának vagy tehetetlennek tartsák, ami nagyon tetszett benne. Nem vasvillát és öklöt lengetve, hanem nyugodt formában, de kiharcolta magának a tekintélyt, ami megilleti őt és az oldalak fogyásával ezt egyre erősítette is. Amit a mellé álló szamurájok növekvő száma is bizonyított. Ameddig Calderon Dejnekáék jóvoltából folyamatosan ette a kefét és még repetázott is, addig Tainának a Japán fronton kellett helyt állnia. A sorozat első részében már többször meg lett említve, Mamamoto nagypapa abbéli szándéka, hogy eltakarítsa a lányt a flottától és „normális” japán nőhőz méltóan férjhez adja egy szamurájhoz, akit aztán élete végéig alázatosan szolgál. Most érződött igazán csak, mennyire súlyos is ez a helyzet, ugyanis a Galaktika életéből teljesen ki akarta vonni a lányt az öreg, kezdve a Wellston hőseinek kitüntetési ceremóniájáról, pedig Taina lett közülük az egyik legnépszerűbb az emberek körében. A lánynak nem voltak illúzió, tudta, ha sokáig tűri ezt a felállást, akkor soha nem fog újra űrhajóra jutni, nem válthatja valóra az álmát és mellesleg Calderonnal sem melegedhet jobban össze. És nem is Taináról lett volna szó, ha nem áll azon nyomban a sarkára, pillanatok alatt összeállított magában egy bravúros szökési tervet, ami több beérkező problémát is számba vett, majd ezt bravúrosan végre is hajtotta. Ekkor még azt hittem, az Illatos bolygóról való távozása lesz az itteni főműve, de később többször is sikerült felülmúlnia saját magát. Mint utólag kiderült, az évek során Takoma bácsi rejtetten felkészítette arra, mit tegyen, ha olyan veszély fenyegeti, ami miatt lesz kezdetnek egy, majd később rengeteg, külön bejáratú testőre, így jól tudta kezelni a „szamurájok lelkét”. Tudta mikor kell határozottabbnak vagy egyenesen kíméletlennek lennie Agurival szemben ahhoz, hogy ne okozzon gondot a nagy túlféltése közepette se neki, se saját magának. Tainának olyan egyedülálló életútja van, amit sok történelmi személy megirigyelhet, a neves szamuráj családba született lány csatlakozik a flottához és egyszerű tisztként egyre nagyobb megbecsülést ér el, míg nemzeti hős nem lesz, majd egy igazi keleti úrnő, aki felé azok is tisztelettel fordulnak, akik eleinte irányítani próbálták. Tartottam tőle, hogy az Agurival való belsőségesebb, a nem japánok számára nehezen érthető kapcsolata egy kedvezőtlen fordulatot vesz és veszélyezteti azt, ami Calderonnal kialakulhatna, de nem okozott csalódást sem Taina, sem az írónő. Bármennyire is arra mutatott minden jel, esélye sem volt egy ha ló nincs, jó a szamár is , mélypont fellépésének, ami sajna az övékéhez hasonló, nehezen induló szerelmeket általában jellemzi. A kardtáncnál és a császárnak adott ultimátumnál kifejezetten badass volt :D
Taina húgait nem igazán sikerült megszeretnem, látványosan alacsonyabb szinten vannak minden tekintetben, mint a nővérük. Ők azok a visongató, ütődött tini lányok, akikkel ki szokták parodizálni az adott korosztályt, nem gondolkoznak logikusan… nem akarják többre vinni… Túl röghöz kötöttek minden szempontból. Olyanok, akiknek ha azt mondja valaki; ugorj, akkor ugranak. Taina és ők ég és föld.
Aguri a plázában előadott műsorával elég mélyre ásta el magát nálam, de a célszerszámot úgy tűnik, nem hajította el ezek után túl messzire, ugyanis szinte észrevétlenül megszeretette magát velem, amikor már nem megölni, hanem segíteni akarta a későbbi senseijét. Gyökeres változáson ment keresztül, vér komolyan vette az esküjét, minden erejét arra fordította, hogy óvja Taina életét az arra törő többi harcostól és, hogy a bérgyilkosok leszerelésén kívül is ott segítse, ahol csak tudja. Sokáig nagyon stabil támaszpontot jelentett a lánynak, egyszerre volt kifogástalan testőr és megértő barát, aki előtt nem kellett görcsösen tartania magát. Meglepődtem, hogy az Illatos bolygón még határozottan ellenszenves fényben feltüntetett karakterből hogyan formált az írónő egy ennyire szerethető valakit. :) Az elkötelezettségének a mélysége gyakran ingázott a rémisztő és a nevetséges között, ugyanez a társaira is igaz volt, még belegondolni is durva, hogy annyira védeni akarják a mesterüket, inkább alva elalszanak az ajtó melletti növények mögött állva, minthogy megkockáztassák, valaki rátörjön, ameddig pihen… Ezzel a magatartással a tiszteket is az őrületbe kergették, ameddig Calderon javaslatára Taina fel nem szólította rá őket, hogy naponta egy órát legyenek kedvesek is. Az akcióik kivitelezésén sokszor felnevettem, leginkább akkor, amikor a történet vége felé tömegesen elszaporodtak a japán, karddal felszerelt turisták a fontosabb középületek környékén xD Nagyon sajnálom, hogy Taina és Calderon nászéjszakája végül csak nem került be ebbe a kötetbe, komolyan kíváncsi lettem volna rá, hogyan is bírják majd azt kivitelezni, miközben a szamurájok ott állnak az ágy előtt és bámulják őket… :D Nos, annyi biztos, hogy határozottan bizarr együttlét kerekedett volna belőle…
Örültem Mara családjának a felbukkanásának is, Ella most is olyan volt, mint egy nagy köteg napsütés, Franknek meg sikerült a lehető legalaposabban demonstrálnia, hogy mennyire empatikus.
Oda voltam érte az első sorától az utolsóig, remélem lesznek még további kötetek is… *o* Matteao megjegyzése elültette a bogarat a fülemben arról, milyen háborús fenyegetettség törne ki akkor, ha kiderülne, Taina gyereket vár…
Borító: 5/5* – Álomszép és nagyon jól mutat az első kötet mellett. Nem túl zsúfolt, mégis megjelennek rajta a fontosabb elemek a színek élénkek és bár ezek a narancsos árnyalatok könnyen keltenének harsány hatást, mégsem válnak azzá. Nagyon harmonikus az összhatás.
Kedvenc karakterek: Taina, Calderon, Enterno, Matteo, Oregon, Aguri, Takoma bácsi
Legutáltabb karakterek: a herceg, a Fay-ek, Mamamoto nagyapa
Kedvenc részek: az, ahogy Calderon eltávolította a Hazan-ról Tainát, Enterno jelenetei, Calderon lepedős vonulása, Matteo magyarázata a színekről, Taina menekülése az Illatos bolygóról, a veteránok akciói, az, amikor a szamurájok turistának álcázták magukat, Taina hajlongása a császár előtt, az, amikor Oregonhoz beállított a „lánya”, a Ferrero kardok összeismertetése Zorach-kal, a kardtánc, Taina és Calderon esküvője, Alion és Oregon utolsó jelenete
és igazából felsorolhatnám ide az összes jelenetet, de a helyetekben nekem se lenne türelmem végigolvasni, so megállok
Mélypontok: Nagyon rövid, Elena a viselkedése, a tisztek magatartása a regény eleje tájékán.
Szerelmi szál: Bőven vannak célzások, Taina meg Calderon között izzik a levegő, de inkább csak kölcsönös játszadozásban merül ki ez a szál a körülmények miatt. Hozzávetőlegesen 16-os karika.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket ez a csoda, akkor ITT meg tudjátok rendelni :)

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Szulejmán: Mi történt veled, Hürrem? ("What the hell?" 2. rész)

Sziasztok! :D Ennek a bejegyzésnek a megírása már egy ideje esedékes volt, hiszen már 2-3 hete megjelent a képernyőn a Szulejmán című török, történelmi sorozat új Haseki Hürrem szultánája, de eddig úgy voltam vele, hagyok egy kis kibontakozási időt az "új Hürremnek". Az első részében alig-alig jutott neki valami szerep azt leszámítva, hogy megkerült, az első következtetést még én is erősen elhamarkodottnak éreztem volna. Most viszont a még fiatalnak számító, "What the hell?" bejegyzés rovatom második részének keretében billentyűzet elé ültem, hogy megosszam a véleményemet khm...ellenérzésemet a széria új főhősnőjét illetően.
 

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-02-24 16:49:10

Akik rendszeresen járnak errefelé, emlékezhetnek mér rá, hogy a széria "testvérsorozatáról", a Kösemről korábban írtam egy nem egészen pozitív hangvételű értékelést. Ezt ITT megtekinthetitek, de tömören annyit tudok mondani róla, hogy egy rohadt nagy csalódást jelentett, egyértelműen érződnek a színvonalbeli különbségek. Ezt leginkább a főszereplő okozta, én tényleg nem akarom bántani egyik Kösemet játszó színésznőt sem, na jó, ez hazugság de a nyomába sem értem Meryem Uzerli-nek és ezáltal Hürrem-nek. Őt egyenesen imádtam, egy határozott, kemény, a maga nemében nagyon is badassnak számító karakter, aki nem hagyja, hogy eltiporják, nem hisztériázik, hanem cselekszik és legfőképpen... ügyesebben mozgatta maga körül a bábukat a táblán.
Körülbelül egy hónapja a sorozatból távozott Meryem és az utódja megkeresése alatt hozták be azt a történetszálat, miszerint Szulejmán szultán kedvesét elrabolják, miközben Szelim fia betegsége híre miatt a herceg szandzsákjába siet. Ennek az eltűnt állapotnak valós időben 2 évet számoltak fel és úgy tervezték, a visszatérő már az új, idősebb Hürrem lesz. Egész jó megoldás volt a főhősnő eltüntetésére, ennél jobb magyarázatot nem is találhattak volna arra, az egyik főszereplő nem szerepel és a váltás miatt csak még jobban várták a rajongók Hürrem visszatérését.

Az első benyomásom az új színésznőről az volt, hogy túl koros ehhez a szerephez. Érhető volt, hogy szemléltetni akarták, Hürremen is fog az idő, hozzávetőlegesen 16 évesen került a palotába és mostanra a gyerekei felnőttek és ezalatt végig Meryem alakította, aki értelemszerűen nem idősödhetett ugyanolyan tempóban, mint a karaktere, de ez a színésznő szerintem akkor is túl "mamókás" a történelmi hitelesség szempontjából. Hürrem ugyanabban az évben került meg a sorozatban, mint amikor Mehmed fia meghalt, az igazi Hürrem ekkor a harmincas évei végén, a negyvenes évei elején járhatott, azaz maximum 42-3 éves lehetett. Az új Hürrem viszont minden rosszindulat nélkül kinéz egy jó hatvanasnak, ami már csak azért is furcsa, mert a szultána 56 évesen halt meg...Biztosan úgy gondolták, hogy az új színésznő meg fog felelni az említett korban bekövetkezett halálig, a sminkelésével sem kell annyit bajlódniuk. Csak, ha Hürrem ennyit változott, az felvet egy újabb gubancot...

Ez a gubanc az, hogy bár Hürrem magára kapott jó pár évet, a többiek megmaradtak olyannak, amilyenek voltak. Persze a hercegeket Musztafán kívül lecserélték felnőttesebbekre, Halit Ergenc szakállát őszebbre hagyták és a Maidevran-t játszó színésznő hajába is erőteljesebben vegyítettek ősz szálakat... de a többiek megrekedtek az időben. A legkirívóbb Szümbül aga, aki azóta, hogy Hürrem a Topkaiba került, nem változott szinte semmit. A gyerekek megnőnek, Hürrem fokozatosan öregszik, Szümbülön pedig több, mint két évtized alatt nem fogott semmit az idő, pedig akkor sem volt már annyira fiatal, amikor Hürrem a palotába érkezett... O.o A kapudán pasa sem változott, Matrakos is szinte ugyanolyan, mint amikor Ibrahim meghalt, mint ahogy Mihrimah férje is, illetve Afife asszony és ők csak néhány példát képeznek a mellékszereplők sokaságában.  Erre mit mondjak? Gondolom jók a génjeik. Vagy vámpírok? Viccen kívül szerintem Hürrem nagyon elüt a régi mellékszereplőktől, látványosan idősebbnek tűnik hozzájuk képest. Ha ő ennyire más a korábbi kiadásához mérten, akkor a többieknél is úgy kellett volna alakítani a sminket, hogy passzoljanak hozzá.

Most, hogy ezt a kis esztétikai/összképbeli hibát kifejtettem, rátérnék a színésznő alakítására... én úgy érzem, mintha valahogy nem tudna mit kezdeni a karakterével. Elsősorban azért, mert úgy látom, belőle hiányzik az a tartás, ami Hürrem-hez kellene, nem eléggé "dámás". Szulejmán édesanyjában megvolt ez az uralkodói önbizalom, de belőle hiányzik. Egy olyan idősebb nő lett volna alkalmas a szerepre, akinek hasonló a kisugárzása, mint Nebat Cehre-nek. Amióta átvette a stafétát Meryem-től, azóta voltak olyan tipikus Hürremes jelenetek, amikor finoman elmondja az embereknek a szultána, mihez tartsák magukat és már egy pillantással is mindenkit a sarokba állít. Legalábbis ilyennek kellett volna lenniük ezeknek a jelenetekben, csak a kívánt hatás elmaradt... :/ A mimika nagyon gyenge, a szinkronhang nagyon jól visszaadja a szituációhoz illő érzelmeket, de a színésznő arcán ugyanezek nem tükröződnek. Akármi is történik, szinte ugyanolyan, apatikus az arckifejezése, ha valami nem tetszik neki, akkor is csak egy kis szemöldökráncolást és durcásnak mondható előre meredést láthat a néző. Eddig Hürrem-é volt a rivaldafény, most viszont az utóbbi időben csak az tűnt fel a részekben, hogy Halit Ergenc mennyire jól alakít. Amit eddig is tudtam... de eddig nem tulajdonítottam neki ekkora figyelmet, korábban ő halványult el valamennyire Hürrem mellett, ez most fordítva van. Nem kaszálom még el magamban teljesen az új Hürremet...de az új színészi alakítása látványosan gyengébb  a megszokottnál. Lehet, hogy még feljődni fog, de egyelőre úgy néz ki, kifakult a sorozat legélénkebb színfoltja.

Zárásként még megemlíteném, mennyire ügyesek tudtunk lenni ismét mi magyarok, amikor szinkronizálásról volt szó. Félreértés ne essék, nagyon szeretem Hürrem szinkron hangját, a szinkronszínész nagyon jól végzi a munkáját, jelenlegi esetben lepipálja a színésznőt, akit a tévénkben látunk... de erősen elüt az új Hürremtől. Ha már a szultánát lecserélték és idősebbé tették, akkor az lett volna az okos lépést, ha másik szinkronhangot is adnak neki, hiszen az idővel a hangunk is változik. Vannak olyan nők, akiknek karcosabb vagy sípolósabb lesz a hangszínük, a lényeg, hogy nem marad teljesen ugyanolyan, mint fiatal korukban. Ez alól Hürrem se lehetett kivétel és ehhez a színésznőhöz valamilyen mélyebb, dörmögősebb hang illik. Remélem idővel a szinkronizáló csapat is rádöbben erre, mert ha így hagyják, az nagyon gáz lesz... >.<

Megosztanátok a véleményeteket az új Hürremr-ől? Ne habozzatok, vár titeket a komment szekció ;)

A napokban érkezek még majd a Calderon 2 értékelésével, ha minden úgy alakul, ahogy tervezem, vasárnapra, legkésőbb hétfőre befejezem és... talán időközben még belevágok a Narnia 2-be is. ^^

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Ania Ahlborn: Brother - Vértestvérek

Sziasztok! Rémhíreket rémhírek hátán hallunk a tévében és olvasunk az interneten, a sorozatgyilkosok úgy elszaporodtak, mint a poloskák. Megfordult már a fejetekben, hogyan tengetheti a mindennapjait egy család, aminek a tagjai szabadidős tevékenységként fiatal lányokat ölnek? Ha igen, a legújabb értékelésemben bemutatott regény igazi csemege lesz számotokra és minden horror-rajongó számára egyaránt! :D

Fülszöveg:
Az ​Appalache-hegység mélyén található egy ház, messze a civilizációtól. A Morrow család lakja, akik magányos, maguknak való emberek. Csak néha mennek be a legközelebbi városba, egyébként senkit nem zavarnak. S épp ezért senki nem megy hozzájuk kérdéseket feltenni, amikor eltűnik egy-egy fiatal lány. Pedig elég lenne csak felásni a környéküket, és Nyugat-Virginia állam legkegyetlenebb gyilkosai lepleződnének le.
A tizenkilenc éves Michael is kötelességtudóan részt vesz családja erőszakos tevékenységében, de sosem lelte örömét benne. A fákon át visszhangzó sikolyoktól sokszor kirázza a hideg. Normális életre vágyik, és bízik benne, hogy egyszer meg is kapja… Mikor a szomszédos kisváros lemezboltjában találkozik Alice-szel, azonnal megigézi valami, és meglátja a kiutat. Egy pillanatra elfelejt minden szörnyűséget, ami az életét kísérte. Azonban a családja rögtön emlékezteti, hogy hol a helye.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-02-20 23:19:17

Az előző olvasmányom után valami brutálisra és elborultra volt szükségem: a Vértestvérek mindkét kritériumnak megfelelt.
Amikor először találkoztam ezzel a könyvvel, azonnal az American Horror Story: Roanoke egyik mellékszálára, pontosabban a Polk családra asszociáltam. Őket a sorozatban ki nem állhattam, előbb választottam volna a Mészárost és az őrült kísértet haverjait, mint őket, és akkor lett is volna egy autogramom Kathy Bates-től de nagyon kíváncsi voltam, milyen lehet egy történet, aminek a középpontjában egy hasonló… khm… „életvitelű” család áll. Az írónő már az első oldalon belevezeti az olvasókat, hogyan zajlik az élet Morrow-éknál, kint sikoltozik egy lány, Michael, a legfiatalabb tag a családban, igyekszik kizárni a hangokat a tudatából, ameddig az anyja nem hívja, hogy kivegye a munkából a részét… Mert a családi vállalkozást mindenkinek segítenie kell, ha jót akar magának, akár bírja gyomorral a munkát, akár nem. Vannak családok, akik túrázni járnak vagy hétvégenként leülnek a nappaliba egy kis nassolnivalóval filmet nézni. Morrow-ék fiatal lányokat rabolnak el, hogy addig kínozzák őket, ameddig már nem könyörögnek a halálukért. Ezek a pincebeli jelenetek nem voltak túlzottan kirészletezve, éppen csak annyira, hogy az olvasó fülében elültetődjön a bogár a legdurvább lehetőségekről. Az írónő elvégzi ezt a felvezetést, aztán az olvasó fantáziájára bízza, hogy mit kezd a helyzettel, mint nagy fantáziával rendelkező ember azt mondom, ütött ez a megoldás akkorát, mintha lett volna még +100 oldal, amin az írónő által kreált verziók folynak. A nagy része a felvezetésről, feszültségkeltésről szólt, meg lehetett ismerni a családot és a többi karaktert, a szükséges vakfoltokkal. Mint pl. hogy Michael mennyire utálja a Mama főztjét, mert bármennyire is igyekszik, tudja, miből van a vacsora, hogy Misty mennyit szenved az anyjuk miatt, hogy Michael állandó félelemben van a bátyja miatt és, hogy mindent a Mama étvágyának kielégítése végett tesznek. Az állapotok súlyossága leginkább a gyerekek viselkedéséből érződött kezdetben, hogy milyen reflexek alakultak ki bennük, az élesebb visszaemlékezések valamivel később jöttek. Röviden ezt úgy lehetne jellemezni, hogy ott motoszkál bennetek végig, mi rejlik emellett a kisebb-nagyobb kirohanásokkal tarkított ridegség mögött, de információ hiányában sokáig nem tudjátok megmondani, miért is éreztek így. Ez is elég érdekes volt, de egy darabig mégiscsak tengődött a történet, főleg az utolsó harmadához viszonyítva. Na, az valami szédületesen, fantasztikusan idegtépőre és izgalmasra sikeredett! *o* És egyúttal értelmet nyertek azok a jelentéktelennek látszó apróságok, amiket az írónő itt-ott elejtett, valami zseniálisan előkészítette a nagy finálét. Már említettem egy párszor, hogy a kannibalizmus nálam a gyomorforgató témák közül a plafon, de itt a legvégéig egész jól bírtam… bár azt végig gyanítottam, hogy kiből készült az a pörkölt… :P A rémségek között muszáj azt is megemlítenem, mennyire tetszett, hogy az írónő pár évtizeddel korábbra helyezte a történet időpontját. ^^ Sajátos hangulatot adott és jól esett egy olyan igazi, klasszikus lemezboltról olvasni, ahol Janis Joplin és Jimi Hendrix poszterek lógnak a falon meg olyan bandák neveit találni a mondatokban, mint a KISS vagy a The Cure. Az nem volt egyértelműen, évszám szerint leírva, hogy hol jár a sztori az időben, de a kis jelek alapján a ’70-es évek végére vagy a ’80-as évek elejére tippeltem. Aztán, amikor a szereplők elmentek a moziba megnézni a Ragyogást, akkor bebizonyosodott a második sejtésem, aminek nagyon örültem :D Ja és a vége… már egész hamar rájöttem, mi fog ebből az egészből kisülni, de mégis döbbenetes lett, főleg az utolsó mondatok. Az a zárás egyenesen kegyetlen. Egy véletlenül elveszett epilógust akarok sürgősen! xD
Michael a kakukktojás a családban több okból is, a leginkább azzal lóg ki a sorból, hogy ő nem élvezi a lányok gyötrését, a gyilkolást és ennek a tevékenységnek minden apróságát, ami a testvérért Rebel-t, és az anyjukat Claudine-t felcsigázza benne. Ő kényszerből űzi a közös „hobbit”, a nővére és a saját viszonylagos biztonsága miatt, ugyanis ha a Mamának nem jut kaszabolnivaló, akkor a lányán éli ki a betegségét. Képtelen átérezni a témában a Morrow életérzést, amihez nagyban az is hozzájárul, hogy ő örökbe fogadott gyerek ha nem is a szokványos módon. Míg a családtagjai legnagyobb részt genetikai okokból pszichopaták, öröklötten alakult ki közöttük gyilkolási hajlam, addig Michael a saját maga kis dilijeit amik azért nem a közveszélyes kategóriában vannak szerezte. Tipikus mintapéldája annak, hogy mi történik egy szellemileg teljesen ép emberrel, ha belekerül még pici korában egy ilyen közegbe. Az otthona egy pokol, de inkább marad ott, mert az élő, normális emberek között egyáltalán nem tud mit kezdeni magával, nem tudja, hogyan kell velük viselkedni. Igazából nincs hozzászokva, hogy társaságban legyen, mert, ha sokat lennének szem előtt, az a birtokukon zajló dolgok lelepleződését jelentené előbb-utóbb és azt, hogy mindenkit elhurcolnak a rendőrök. Mint írtam, Michael nem leli örömét abban, amit tesz, de viszonylagosan belenyugodott, így fog eltelni az élete… ameddig abban a fentebb említett lemezboltban bele nem futott egy lányba. Egy lányba, aki nem rohan el a félénkségét és az elszigeteltségből adódó kis esetlenségeit látva, hanem próbálja megismerni. Ezalatt az idő alatt pedig Michael előtt minden kis apró lépéssel feldereng, hogy milyen lehet egy rendes élet, olyan, amit nem sorozatgyilkosok által neveltek élnek. És ez az élet egyre jobban megtetszik neki… egyre jobban váltani akar. De vannak bizonyos tényezők, amik akadályozzák… Az végig érződött, hogy a srácnak helyén van a szíve, de nekem nem lett kifejezetten szimpatikus. A személyiségének minden területére kihatott az, amin otthon ment át, a fejlődésére is, de sok gondolatmenete nekem túl bugyutának hatott egy húsz éves sráctól. Így volt reális… de mégis párszor fárasztóan hatott. :/ Amikor a legutolsó 10-20 oldal környékén a házba érkezett, akkor már fogtam a fejem, hogy édes fiam, hogyan lehetsz ennyire naiv, nem látod azt, ami majd’ kiböki a szemedet? . Szinte két oldalanként megfordult nekem a fejemben egy szökési terv és nem értettem, miért nem dugták össze a fejüket Misty-vel és találták ki, hogyan pattanhatnának meg. A szimpátiám akkor ugrott meg az irányába, amikor kilépett az évek óta berögzült, falhoz lapulós üzemmódból és végre a kezébe vette az irányítást. :) Összességében a maga módján szerethető volt a srác… de mégsem tudom a kedvenceim közé rakni, az a nyulas incidens nagyon beleégett a retinámba.
Misty Dawn, Michael nővére volt ebben a förtelmes családban a legnagyobb áldozat. Az anyja hangulatingadozásának és haragjának ő volt a legerősebben kitéve, mindegy, ha szerencsétlen meg sem mukkant, Claudine akkor is fővétkessé tudta avanzsálni. Emellett meg Rebel is ott nehezítette az életét ahol tudta és ő is vitte be neki a kegyeletdöfést. Rajta egészen ellentétes formában mutatkozott meg a bezártság, mint Michael-en, ő nem befelé forduló lett, hanem már szinte mániákusan szeretetéhes. Benne nem fedeztem fel túl nagy elborultságra utaló jelet, igazából a légynek se akart ártani, csak annyiban vett részt a pincében zajló eseményekben, hogy elfogadta Michael-től azokat az ékszereket, amiket a lányoktól szerzett. A napi verés-adagja elől nem tudott megmenekülni, de próbált valamiféle normalitást kialakítani maga körül a lemezeivel, a saját készítésű, hippi stílusú ruháival és a regényeivel. Sokszor eltöprengtem rajta olvasás közben, milyen élete lett volna, ha valahogyan kiszabadul a szülei és a bátyja karmai közül… :/ Sajnáltam, de összességében ő és Lauralynn járt talán a legjobban.
„nagyiékhoz”Ha, már kitértem Lauralynn-re… őt a visszaemlékezésekből lehetett megismerni és az első felbukkanásakor nem értettem, ki is ő, amikor a jelenben nem szerepel. Aztán kiderült, hogy miért nem… mert a "nagyiékhoz" nem igazán nevezném így ezt a két embert irónia nélkül, így már csak ezért is szükségét érzem az idézőjeleknek került, miután rosszul viselkedett. Misty-hez hasonlóan ő is egy normális lány volt, tervei voltak… a gyerekek közül ő akarta legelsőként felszámolni ezt a család néven futó vándorcirkuszt és külön életet építeni.
Rebel-ről jó ideig nem tudtam eldönteni, hogy ő most a körülmények áldozata akarna lenni az írónő bemutatása szerint, akiben szintén pislákol valami jó vagy, hogy ő a legelborultabb a bolondok házában. Hamar a második verzióra tettem a voksomat, nem akartam elhinni, hogy jót akar Michael-nek, miközben főnök-rabszolga beosztásban léteznek egymás mellett, hiába mutatott minden jel arra. Létezhetett, hogy a maga módján benne is van emberség meg jóság rejtetten, csak nem láttam a motivációját. És bevallom őszintén, azzal sem lopta be magát a csávó a szívembe, hogy Michael visszaemlékezése szerint istenítette John Wayne Gacey-t… Aztán fény derült a motivációra és azt kell, hogy mondjam, ha valaki el tud képzelni félelmetes ellenséget, azonnal cserélje le Rebel Morrow-ra. Ő nem egy „átlagos” pszichopata, hanem a legrosszabb fajta, már csak azért is, mert a főművében nem egy nézet szerint cselekedett, hanem színtiszta, személyes ügyből. Ez még rémisztőbb volt, mintha lett volna egy XY feliratú takarója, amit minden tettére rá bír húzni, mint az anyja. Az ő szála egyszerűen zseniális lett! Nagyon beteg… de ugyanakkor zseniális. Ez a fickó a hátborzongatósági versenyt egyértelműen megnyerte idén és nem vagyok benne biztos, lesz-e olyan ellenfele, aki letaszíthatja a pódiumról. Már gyerek kiadásától is jó pár főgonosz a nadrágjába csinálna. Nagyon örültem, hogy amikor a vége felé jártam a könyvnek, nem volt mozgás se az utcán, se a házon belül, mert ha valaki E/3-as ragozás és a Johnny név nélkül is azt kiáltotta volna, hogy megjöttem , bizisten elhajítom a könyvet xD
Wade, az elméleti síkon családfői pozícióban lévő férfi is egy olyan egyén volt, akivel nehezen lehetett dűlőre jutni. Rá még azt mondanám, hogy erős, gyógyszeres kezeléssel talán menthető lett volna. Ő nem rendezett folyton akkora cirkuszokat, mint Claudine és úgy tűnt, valamilyen szinten szereti Michael-t, ha a többi gyerekét nem is annyira érezhetően… de nem tett semmit, amikor a feleségének elgurultak a bogyói. Csak állt vagy ült és hagyta, hogy minden menjen a maga medrében. Ez meg legalább ugyanannyira borzasztó, mint Claudine tettei, mert módjában állt volna leállítani a nőt. Vele kapcsolatban leginkább azon gondolkoztam el, hogy milyen szintű pszichológiai felméréseknek vethetik alá a hazatérő katonákat, ha ilyen embereket, komoly rehabilitáció nélkül csak úgy szélnek eresztették… O.o A párja Claudine csak a legvégén mutatott egy apró-cseprő reakciót, ami emberi mivoltját igazolta, azon kívül félelmetes és egyenesen undorító, amit a lányaival művelt a „Mama” >.< Ő volt ennek a hagyomány kialakításában a főkolompos, gyönyörűen megmutatkozott az, hogy mekkora károkat tud okozni egyetlen ember is… Éreztem irányába sajnálatot azért, amit a gyerekkorában kellett elszenvednie, de erre nem ez a megoldás a fenébe is >. < Ha már bosszút akar állni valakin a szenvedéséért, akkor a felelősökön vegyen elégtételt, ne a lányain meg vadidegeneken, akiknek a történtekhez az ég adta világon semmi közük, még nem is léteztek akkor! Szerintem gond nélkül kivitelezhető lett volna ez az eljárási mód…A Morrow házaspárt és a gyerekeket illetően felmerült bennem pár kérdőjel. Hogy nem kellett soha iskolába járatniuk őket? Nyugat-Virginiában nem létezik gyámhatóság? O.o Vagy bármilyen hivatalos szerv, ahol fel kellett volna tűnni, mi folyik abban a kis házban az erő mélyén?
Bonnie-ról spoilerezés nélkül nem tudok mondani szinte semmit… de ő szívta a legkegyetlenebbül mindenki közül, aki kontaktusba került Morrow-ékkal, neki tették a legtöbb ízben tönkre az életét :(
Az egyetlen, és legnagyobb kedvencem a történetben Alice lett! :D Nem csodálom, hogy azonnal megragadta Michael figyelmét, mert nagyon különleges, egyedi egyéniség. A stílusát egyszerűen imádtam, valahová a punk és a gót közé tudnám talán behatárolni, amikor a külsejéről szerepelt leírás, akkor mindig Joan Jett képe jelent meg a lelki szemeim előtt :3 Michael-hez hasonlóan ő sem volt elégedett az életével csak ő egy sokkal átlagosabb okból, nem akart egy isten háta mögötti kisváros lemezboltjában megpenészedni a falra ragasztott Bob Marley plakáttal együtt. El szeretett volna költözni egy valamivel forgalmasabb helyre, hogy a kedvenc időtöltéssel, a képregény rajzolással keresse meg a pénzét. Egy nagyon életre való, jó fej lány volt, akinek nagyon csíptem a különféle beszólásait és jót vigyorogtam, amikor betrappolt bakancsban, szegecses övben és fekete ruhákban a szoba közepére, Lucy meg kis híján guta ütést kapott, hogy hogyan fognak így jó benyomást kelteni. Az ő és Michael kapcsolatát leginkább az aranyos jelzővel lehetne jellemezni, nem kevés melójába telt előcsalogatni Michael-t a falak mögül, amiket az életben maradása érdekében épített maga köré. A közös szálukkal kapcsolatban is beigazolódott a megérzésem. Még nem utalt rá semmilyen jel, hogy ez fog történni, de egyszer azon kaptam magam, hogy pont ezen a mi van, ha…? kérdésen gondolkozok. Az a bizonyos nem létező epilógus leginkább miatta érdekelne :)

Az ilyen típusú regényeket a Csak egy árnyék kiolvasása után megfogadtam, ahhoz fogom hasonlítani. Azt a szintet nem ugrotta meg, de nagyon tetszett a regény és pont azt adta, amire a Gombnyomásra okozta kínok után szükségem volt ^.^


Borító: 5/5- Nagyon figyelemkeltő, remekül visszaadja azt a hidegrázós, feszült hangulatot, ami a történetet jellemzi. Egyedül azt nem sikerült megfejtenem, hogy miért pont sárgák lettek a betűk. Mármint egy ilyen könyvhöz nem inkább a vörös dukált volna?
Kedvenc szereplő: Alice
Legutáltabb szereplők: Claudine, Rebel, Wade
Kedvenc részek: a lemezboltban játszódó jelenetek, amikor a szereplők megnézték a Ragyogást, amikor Alice és Michael megpróbáltak kisajtolni a McDonald’s-ban egy gyerekmenüt, a Michael születésnapját végigvezető nap.
Mélypontok: a Lauralynn-t és Misty-t ért csapások, az, ami Bonnie-val és a családjával történt, az állatok kínzása ,
a fácánnál meg a nyulaknál és Rolfw-nál nagyon kiakadtam. :(az, hogy Michael nem állt előbb a sarkára.
Brutalitási fok: Nem pszichés szempontból borzasztó leginkább, hanem gyomor-téren. Egy erős gyomor mindenképpen kell hozzá és még akkor sem ajánlom, hogy egyetek/igyatok olvasás közben. Élelembevitel nélkül annyira nem durva.

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

A. O. Esther: Gombnyomásra 1. (Gombnyomásra 1)

Sziasztok! Blogger- és olvasói tevékenységem egyik fordulópontjához értem, ugyanis... nemrégiben kifogtam életem legrémesebb fantasy regényét. Az A.O. Esther: Gombnyomásra több ízben próbára tette az akaraterőmet és miután sikeresen legyűrtem a kis bestiát, per pillanat úgy érzem, nincs az, az akadály, ami megtántorodásra késztethetne... ;D A nagy pozitív hangulatom persze nem hatott ki a bosszúszomjas énemre, a lentebbi kritikában könyörtelenül visszavágtam a könyvnek minden perc agóniáért, azt hiszem, a létrejötte óta most lehet a legtalálóbbnak titulálni a blogom nevét amit az alatt a három nap alatt okozott, ameddig olvastam.
Figyelem! A bejegyzés nyomokban tartalmazhat káromkodást, dühöngést és szarkazmust!

Fülszöveg:
A ​19 éves Mia Milton élete fenekestül felfordul, amikor álmában megjelenik dr. Cohen, a halott tudós szelleme, és arra kéri, segítsen befejezni a munkáját, amely egy gombnyomásra megváltoztatja majd a világot…
2222-ben járunk, Manipura városában. A Föld igencsak megváltozott. A húsz évvel korábbi Dimenzióváltás óta ugyanis látják az emberek egymás auráját, így nem titok többé, ki milyen ember… A „jók” megalopoliszokba gyűlnek és energiafalakkal veszik körül magukat, a „rosszakat” pedig száműzik a vadonba. A fal egyik oldalán tengernyi luxus, csúcstechnológia és mesés körülmények, míg a másik oldalán középkori viszonyok és véres harcok várnak a túlélőkre, kit hova sorol az élet.
Mia tisztában van azzal, mit kockáztat, amikor sírt rabol és betörést követ el. Menekülnie kell hát a rengetegbe, holott ártatlan. A sors Liam Blackwood, a fejvadász karjába sodorja, aki zsigerből gyűlöli a manipuraiakat, ráadásul súlyos adósság nyomja a vállát bajba került öccse, Russel miatt.
Ruby és Stella két fiatal lány, akik a vadonban, a Hobbs-birtokon élnek. Minden álmuk az, hogy szerencsét próbáljanak a csillogó nagyvárosban, ezért munkát vállalnak, ám hamar rájönnek, hogy a mesés aurák fénye súlyos titkokat rejt.
A vadonban eközben gyilkos mutánsok szedik az áldozataikat, akiket mesterségesen tenyésztett ki a katonaság a népesség-szabályozásra. Dylan, Mason és Liam gyerekkori jó barátok, akik a Hobbs-birtokon élők biztonságát vigyázzák, ám ők sem számítanak a lavinára, amit a Milton-lány kutatása eredményez. A halálesetek sorra követik egymást, és Mia egyre mélyebbre merül a kinti, véres világban. Öl vagy megölik – ez a két lehetőség áll előtte, miközben a lánynak a saját, fojtogatóan sötét múltjával is meg kell küzdenie…
Hőseink útjai ezúttal két, egymástól merőben különböző világba vezetnek, sok-sok izgalommal, könnyed romantikával és forró erotikával fűszerezve.
Készen állsz Te is a nagy utazásra?

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-02-17 22:36:03

Ezek után sokkal jobban meg fogom becsülni a kedvenceimet. Még soha az életben nem ért ekkora csalódás egy könyvvel sem!
Pedig én mennyire akartam, hogy ez tetsszen… Ezeket a sorokat írva is értetlenül meredek magam elé, miközben azon töröm a fejem, nem történt-e valami gigantikus malőr a kiadónál, aminek a következtében a Gombnyomásra borítójába egy másik könyvet kötöttek bele. Képtelen vagyok elhinni, hogy ez komolyan a az a regény volt, amit annyira el akartam olvasni. Kimondhatatlanul becsapva érzem magam. Legelőször a borító vert át, aztán a fülszöveg, végül meg azok a dicsérő vélemények, amik meggyőztek; ez bizony kihagyhatatlan. Igazából azt sem tudom, hogy emiatt a félrevezetés miatt kinek a torkának kéne nekiugranom… így kapásból a fülszöveget megfogalmazó személy alkalmas alanynak tűnik. Abban a hitben kezdtem neki ennek a regénynek, hogy a Gombnyomásra a disztópiák Rocky Balboája lesz! Az igazi bajnok, a felülmúlhatatlan sztár a műfajban! Ami egyedi, kidolgozott alapötleten nyugszik, illetve annyira izgalmas, hogy már az elején csak tátogok majd a lenyűgözöttségtől. A sztori brutalitását is több ízben kiemelték, azt vártam, hogy itt fröcsögni fog a vér, nem győzök majd feleszmélni a röpködő végtagoktól és francia fonatba csavarva fognak lógni a belek a boltívekről. Erre mit kaptam?? Gallyacskát… meg rudacskát… meg tavacskát… és romantikus tornyokat… -.- Durván pofára estem. Az első hideg zuhanyt az írónő fogalmazási stílusa jelentette, aminél pocsékabbat és idegesítőbbet nem pipáltam, pedig már több, mint 110 regényen rágtam magam végig. Az alkotóértékelésnél csak néztem, mint Arthur Weasley a mozgólépcsőre: ilyen létezik? Ezek a vélemények tényleg erről a nőről szólnak? A. O. Esther nem szelíden ír és nem gyönyörűen ír, hanem szimplán gyerekesen és nyálasan, szóismétlésekkel tele, miközben képes arra is, hogy egy szituáció egyszerre legyen undorítóan csöpögős és száraz, mint egy másodfokú egyenlet
amit ráadásul hibásan körmölt fel a tanár a táblára. Egy disztópiában nincsen helye olyan kifejezéseknek, mint a kövecske és társai! >.< Az Éhezők viadalát is ki a bánat venné komolyan, ha Snow elnök azzal a szöveggel menne ki az erkélyére, hogy ”…és sose hagyjon el benneteket a reményecske?” Ha Eszter nem tud az általa választott műfaj korlátain belül maradni és ezeket elfogadva elereszteni ezt a habos-babos, gügyögős stílust, akkor írjon inkább mesekönyvet… bár belelapoztam néhány régi mesekönyvembe és egyikben sem láttam olyan szavakat, amik –cska/-cske végződésűek voltak. Ilyet még a jó öreg Walt Disney se használt nagyon. Legalábbis nekem nem rémlik, hogy Aladdin-nak „csodalámpácskája” lett volna vagy Simba-éknak „trónszirtecskéjük” vagy, hogy Mulan a „háborúcskába” szökött volna el az apja helyett.
A lapokat kínkeserves megerőltetések közepette pörgettem, éreztem, ahogy szerencsétlen agysejtjeim fokozatosan kimúlnak és nem bírtam eldönteni, hogy ez a mű egy szirupos lányregény akar lenni, egy tizenkét éves szárnypróbálgatása a pornón belül, egy Biblia, egy életvezetési tanácsokat osztogató, okoskodó kézikönyv vagy egy gagyi fantasy, amit disztópiának titulálni sértés a disztópiákra nézve. Annyi biztos kifejezetten kommersz olvasmány.
A bővebb elemzést a pozitívumokkal kezdem, amiket volt szerencsém megtapasztalni, ugyanis vérlázítóan kevés volt belőlük. Az alapkoncepció nagyon tetszett, a dimenzióváltás, ami után minden ember aurája látható vált és ezáltal kettéosztották a népességet. A megalopoliszokban, mint amilyen Manipura is, a legmodernebb technológia uralkodik, többek között robotok segítik az emberek munkáját, miközben a városokból kitaszított „romlott” emberek középkori viszonyok között tengődnek. Ráadásul egy mutáns faj is tizedeli őket, amit a katonaság fejlesztett ki és eresztett közéjük a jól bevált rúgjunk még egy nagyot a földön nyomorgó gyomrába mentalitással. A főszereplő lánynak az álmában megjelenik egy nemrég öngyilkosságot elkövetett tudós, aki egy olyan titok felfedését bízza, ami gyökeresen megváltoztatja a világot és semmissé teszi a manipurai idillt, lerántja a leplet a vezetők valódi arcáról. Ez nagyon ígéretesen hangzik így, nemde? Engem azonnal megfogtak az információk. A rákos daganatnak is megfelelő „bibi” viszont az, hogy ennek a különleges világfelépítésnek a magyarázására és a nagy rejtélynek a fejtegetésére a 470-ből maximum 40-et szánt az írónő összesen. Ezt nagyon sajnálom és bosszant, hogy nem lett kihozva ebből az ötletből az, amit egy kis igényességgel ki lehetett volna hozni. Én Manipura történelméről akartam olvasni, a dimenzióváltás előzményeinek és következményeinek okáról, az ottani emberek mindennapjairól, a mutánsok eredetéről és arról, ahogy Mia teljes mellbedobással beleveti magát a nyomozásba és lassan, fokozatosan egyre közelebb kerül a nagy fináléhoz. Arról, amiről ez a könyv ELMÉLETI SÍKON szólna és nem arról, hogy melyik szereplő kivel akar dugni,
lentebb megmagyarázom, hogy miért pont ezt a szót használtamkibe szerelmes viszonzatlanul, kivel fetreng éjszakánként, kibe zúg bele két másodperc alatt és, hogy kire féltékeny halálosan. Vagy éppen arról, ahogy a felsorolt mélyenszántó témák egyikét elemezgetik a karakterek egymás között olyan helyzetekben, ahol egyáltalán nem ezeknek kéne a központi témának lenniük. Tisztára olyan érzetem volt, mintha egy felváltva közönséges és nyálas, „apokaliptikus” szappanoperába zuhantam volna. :P Óvodásokkal a főszerepben.

Most pedig jöjjön a feketeleves… Igyekszek a lehetőségekhez mérten visszafogni magam, komolyabb spoilerek ellövése nélkül elétek tárni, miért akartam szerencsétlen könyvet kétpercenként a földhöz csapni. Akik fel vannak regisztrálva a molyra, tudják, hogy mennyit gyötrődtem olvasás közben a karcaimból. Nem szokásom az értékelés előtt panaszkodni, de ebben az esetben nem voltam benne biztos, kibírom-e ép ésszel, ha nem teszem meg. Sokan feltették azt a kérdést, ami bizonyára a ti fejetekben is átfut most, hogy miért nem hagytam félbe a regényt, ha ennyire láncfűrésszel szaggatta az idegrendszeremet? Büszkeségből. Nevetségesen fog hangzani, de sértette az egómat, hogy pont egy ilyen nyáltenger fog legyűrni.
És ezennel büszkén kijelenthetem: ÉN GYŐZTEM! :D
Kertelés nélkül kijelenthetem, a szereplőket egytől egyig utáltam. Mind gyerekesek, felszínesek, hisztisek, nyálasak és annyira labilisak, hogy ha összehozná őket a sors egy pszichiáterrel, akkor egyikük se úszná meg komolyabb begyógyszerezéses kezelés nélkül. Akiket bent tartanak a zárt osztályon, azoknak nem vesz nonstop annyira élesen húsz mérföldes fordulatot a hangulata, mint ennek a csapatnak. A főbb karakterek közül a legfiatalabb 16 év körüli, a többiek meg nagyrészt húsz fölött mozognak, a szellemi szintjük alapján én közel sem éreztem reálisnak azt a kort, amit A.O. Esther hozzájuk társított. Mia az értelmi és viselkedési intelligenciáját nézve megüti egy fejletlenebb tizenkét éves szintjét, Stella jóindulattal tizenhárom lehet, Amanda meg tíz. A többiek Russel kivételével tizennégy évesek fejben. Russel a legérettebb az egész bagázsban, őt lehet tizenötnek tekinteni.
Az írónő főhősnőjével kapcsolatban egy tanáccsal indítanék mindenki számára: aki egy kis tündibündi, rózsaszín lelkületű ember, az még jó pár pohár whiskey után se próbáljon nehéz sorsú, vagánynak szánt karaktert írni SOHA , mert a végeredmény csak nevetséges lesz. Nem áll szándékomban lebecsülni a nem kifejezetten kemény és határozott embereket, nem lehet mindenki Rambo vagy Lara Craft, attól szép a világ, hogy nem vagyunk egyformák de akinek a szótárában ironikus töltet nélkül szerepelnek olyan szavak, mint a terecske és nincs meg benne a temperamentumosságnak még a szikrája se, az a büdös életben nem fogja tudni elképzelni, hogyan gondolkozik egy ilyen mentalitású ember.

Visszatérve Mia-ra, az elején még valamennyire szimpatikus volt és nagyon sajnáltam az apja miatt, attól függetlenül, hogy milyen idióta, mindenkit mélységesen sajnálok, aki hasonló helyzetbe kerül valaki által. De indokolatlannak tartottam beleszőni a történetbe Mr. Milton-nak ezt a már szinte nevetséges mértékű brutalitását ennyire felületesen tálalva. Csak olyan „nesze neked, fogd meg jól” alapon létezett ez a helyzet, mert úgy volt megírva, hogy a bántalmazáson, mint tényen kívül semmi sem érintett meg benne, nem jött át a főszereplő fájdalma, nem jutott el az olvasóhoz, hogy mit is érez, hogy retteg-e vagy vissza akar vágni… Annyira mély apátiával kezelte az írónő ezt a dolgot, hogy el is veszítette a mélységét, az elkeserítő töltetét, mintha nem is arról olvastam volna, hogy egy szülő véresre veri a gyerekét, hanem az időjárásról. Úgy sejtem, magának Eszternek magas volt ez a téma, így nem is akart annyira belemenni, csak gondolta, beleírja ezt is a könyvbe, hogy sajnálják a főszereplőt. Kicsit hatásvadász húzás volt. Továbbá az is érződött, hogy cseppet sem nézett utána az írónő ilyen eseteknek, mielőtt beledobta volna a levesbe, pedig szükség lett volna rá. Már csak anatómiai szempontokból se ártott volna egy kis utána olvasás, mert akinek belevágják a fejét a falba az garantáltan kap agyrázkódást, ezt orvosi diploma nélkül is tudja minden józanabb futóbolond meg, aki hozzám hasonlóan van annyira érdekes mozgáskultúrájú, hogy gyakran esik el a saját lábában is a többi ütéstől meg agyvérzést és más belső vérzéseket, az érzékszervei és a csontjai is maradandó károsodást szenvedhetnek az emberek. Ehhez képest a hegeken kívül semmit sem említett meg Mia-nál. Ami nem feltétlenül rossz…csak nélkülözi a realitást. Mia karakterét, hol harcos amazonként, hol egy elveszett, bugyuta kislányként akarta a képembe tolni az írónő. Az előbbi egyszer sem jött össze, de az utóbbinál annál inkább sikeresebb volt, ugyanis szemernyi logikát se találtam ennek az egyetemen első osztályt elvégzett, így elvileg valamennyire okos csaj tetteiben. Első körben az jelentette számomra a nagy fekete foltot, hogy hogyan lehet egy ennyi szart átélt lány ennyire naiv? Hogy hogyan feltételezhet mindenkiről jót és döbben le mélységesen, amikor valaki feltárja előtte a csúf igazságot, hogy bármikor megölhetik? Mindent olyan mértékben elbagatellizált, hogy a kalózok biztos beleállítottak volna abba a hülye fejébe egy kis baltát. Ha tehetem biztos a képébe ordítottam volna azért, ahogy azt a manipurai szökést is lebonyolította. Megfontolt időzítés előre megalkotott terv alapján? Minek? Csak induljunk bele az éjszakába sakál részegen, egy ideg összeroppanás után, amint az első szél megfúj minket úgy, hogy éppen azt a ruhát visszük magunkkal, amit viselünk és reménykedjünk a legjobbakban! Francokat…! -.- Egy ilyen akció megszervezésére heteket kellett volna szánnia, minden eshetőséget számba véve és mindezek után úgy kellett volna belevágnia, hogy egy hátizsákban meleg, kényelmes, hellyel-közzel terepszínű ruhákat, élelmet, innivalót és valamiféle fegyvert visz magával Mia, aki ráadásul a tettek mezejére lépésekor színjózan. Ettől a ponttól kezdve azt a pici komolyságát is elveszítette a könyv a szememben, ami eddigre megmaradt. Egy ilyen meggondolatlan, Livin’ on prayer hadműveletnek nem lett volna kedvező kimenetele. Legjobb esetben is nem jutott volna át a falon a főhősnő.

Az se tűnt valószerűnek minimálisan se, ahogy Mia az emberekhez és a vele történtekhez viszonyult. Most komolyan be kellene nekem azt vennem, hogy az éveken át tartó terrorizálásba valaki nem tör meg, sőt, olyan halvérűséggel áll a problémához, amire egy élő életforma sem képes, de attól ideg-összeroppanást, majd később pánikbetegséget kap, hogy rajtakapja a pasiját egy másik nővel hetyegni az íróasztalon? O.o Én személy szerint nagyon utálom, ha egy író hülyének nézi az olvasóit, Esther pedig folyamatosan ezt tette a 470 oldalon át. És azt is be kéne még mellé kajálnom, hogy a totális letargiájából egy csettintésre teljesen felgyógyul ha valódi idegösszeroppanása volt és már készen is áll egy betörésre? Csak ismételni tudom magam, Esther elfogadhatatlan tudatlansággal vett elő komoly súlyú témákat. Az is egy mérhetetlenül unszimpatikus megoldás volt, ahogy ez a pánikbetegség be lett mutatva,vagy inkább nem lett bemutatva? mint annyi minden, ez is elbagatellizálódott, mindenki azt mondta, hogy az egész azért van, mert valaki nem sírja ki magát rendesen, ha megrázkódtatás éri. És, hogy ha ezen változtat a beteg, akkor rögtön el is múlik a betegsége, hogyne, Álomországban a rózsaszín egyszarvúk között biztosan… Számomra a nevetséges tényezők listájához hozzáadódott az is, ahogy Mia Liam-hez viszonyult már az első találkozásukkor. *Nagyot sóhajt és türelmet erőltet magára* Kedves Írónő, akit éveken át nap, mint nap bántalmaztak, az nem fog még hosszas ismeretség után se megbízni idegenekben, nemhogy azonnal és pláne nem engedi azt, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön ezelőtt az idegen előtt még akkor sem, ha majd’ beledöglik a fáradtságba.

Mia és Liam onthatatlan szerelme meg úgy vicc, ahogy van, a fa kategóriából. NEM létezik szerelem első lására, bármennyire is nehezen fogadja ezt be sok ostoba, visongó tinilány. Szimpatizálás létezik első látásra,tetszés igen, vonzalom igen, de szerelem nem. Ezek ketten meg tömör két órás ismeretség után már annyira beleestek egymásba, mint vak ló a gödörbe. Ez nagyon idegesített és kifejezetten untam, hogy folyton arról kellett olvasnom, Miának mennyire szép ívű a válla, mennyire szép ívű MINDENE , mennyire puha a bőre és micsoda nagy mellekkel meg kerek csípővel áldotta meg az anyatermészet. Ez egy disztópiában, a vadonban tényleg nagyon fontos. Liam izmairól és Russel angyalarcáról is hasonló véleményen vagyok, mint ahogy Dylan indián mivoltjával és Amanda kerek arcával kapcsolatban is. Ismételten megjegyzem: az olvasó nem hülye! Nem kell mindent 20x a szánkba rágni, mert felfogjuk elsőre is, köszönöm -.- Az emberek külsejének a leírása annyira szó szerint megegyezett mindenhol, hogy felvetődött bennem a gondolata, az írónő csak crtl+c és ctrl+v megoldással másolgatta ki/illesztgette be ezeket a részeket. De visszatérve a nagy szerelemre… gyerekek, egyenesen hülyét kaptam, amikor Mia valami olyasmit gondolt úgy érzem, egyre fontosabb vagyok a férfinak , miközben ekkor is csak öt órája, maximum fél napja találkoztak először. Elegem volt az arról szóló dilemmázást olvasni, hogy vajon Liam csak játszik-e vele, vajon Liam csak a testét akarja-e stb… Visszavonhatatlanul a Stella irányába tanúsított féltékenységével ásta el magát nálam Mia és jó alaposan megráncigáltam volna a művésznőt, amikor irigyelte a figyelmet, amit Liam a lányra fordított. Irigyelte valaki olyantól, aki semmit sem ártott neki és mellesleg élet-halál között lebegett. Gratulálok, egy ilyen undorító, szívtelen dögről régen olvastam. Mégis milyen megkeseredett, érzelmi és értelmi szegénységben szenvedő ember féltékeny egy betegre?? „O.O
A „szerelmesek” első együttlétükről szóló résznél is csak az állított meg a hajtépésben, hogy így is eléggé erős fájdalom tombolt bennem. Attól most tekintsünk el, hogy az erényes kis szüzike egy szempillantás alatt élvhajhász szajhává vált, aki minden áron szét akarja dobni a lábait, amikor kezdtek alakulni a dolgaik… Higgyétek el, ezen már nem is éri meg fennakadni. Azt viszont szintén Mia mélységes sötétségét támasztotta alá, hogy azt hitte, Liam-nek nem fog feltűnni, hogy ez az első alkalom neki. Nem tanult a kisasszony biológiát korábban? Mifelénk, a 2222-höz képest őskori időkben ez már nyolcadik osztályban letisztázódott a tananyagban. Ezt a kérdést az írónőnek is címzem egyúttal, mert nem létezik, hogy ez a leírtak szerint bonyolódjon le, hogy Mia ne érezzen semmi kellemetlenséget csak egy nagyon enyhe, szinte elhanyagolható fájdalmat, ami el is illant egy csettintésre… A Sweet-ben is hasonló előzményei voltak az első alkalomnak, ott az indoklás még aranyosnak is hatott, nem tökkelütöttnek szóval a srác nem is vetett be kellő óvatosságot, Pearl pedig kiüvöltötte a lelkét is a fájdalomtól és úgy ömlöttek a könnyei a levegővételtől is, mint a megnyitott csapból a víz. És mindez nem ért véget villámgyorsan, csak egy hangyányit enyhült. Hiába van szó jelen esetben fantasy-ról, nem létezik, hogy ezek után maradandó károsodás nélkül ronggyá kefélje Liam Miát… -.- Azt hiszem eljött az ideje annak, amit fentebb emlegettem, hogy megmagyarázzam, miért pont a „dugás” kifejezést használtam. Azért, mert bár bevetett az írónő ezeknél a jeleneteknél rengeteg csöpögős „líraiságot,” annyit, ha nem éjszaka van, biztosan átugrok a szomszéd nénihez megkérdezni, nem hagyott-e nála az unokája egy pár karúszót vagy más strandolós holmit, mert féltem tőle, belefogok fulladni ekkora mennyiségű nyálba ilyen téren ez a könyv mégiscsak egy ócska pornó maradt. Egy Szürke ötven árnyalata imposztor. Rendszeresen olvasok New Adult könyveket és ott rendszeresen le is fekszenek egymással a főszereplők, de az nem ennyire monoton, mégis közönséges formában van leírva. A karakterek testi adottságainak fényezésén kívül ezt a töménytelen mennyiségű dugást is untam olvasni, sokszor át is lapoztam már inkább az ilyen részeket. Forró erotika? Inkább bagzanak, mint a nyulak…

Még egy gondolat erejéig visszaidézném azt a bizonyos első alkalmat Liam és Mia között, a lány körüli logikátlanságok felsorolásakor. Nem értem ugyanis, hogyan működik Mia fájdalomküszöbe. Azt meg sem érzi, ha durván felnyársalják odalent délen, meg se nyikkan egy olyan orvosi beavatkozás alatt, aminél mindenki más szétharapja a száját és felhasítja a vizsgálóasztalon a kárpitot, de attól kikészül, ha leég a napon vagy, ha a kötél, amin mászik, kidörzsöli a tenyerét… O.o Az is egy furcsaság volt nekem, hogy Mia haja a regény első felében sötétbarna volt, a másodikban meg már fekete… biztos befestette időközben. Egy ilyen rációmentes elem volt az is, ahogy Mia alkohol-bíró készségét megjelenítette az írónő: egy pohár bortól kiütődik, de fél üveg pálinka után gond nélkül nekivág az erdőnek. Illetve az önbizalmát és a belső értékeit se tudom hová tenni. Egyszer semmibe se veszi magát, máskor meg annyira el van telve magától, hogy úgy gondolja, egy képzett harcost is gond nélkül meg tud ölni. És, ha már az ölésnél tartunk… egyszer ilyen tervei vannak, két oldallal később meg elborzad a gyilkolás gondolatától is, hosszú oldalakon keresztül malmozik azon, hogy Úristen, én megöltem egy élő embert…! . Cseszed meg virágszálam, ha már halott, akkor nem tudod megölni… xD :P A végén kegyeletdöfésként előállt a csaj a vallási filozofálásával, ami után keresztbe tett ujjakkal drukkoltam neki, hogy nyelje el a Föld Mia Milton-t, minden bölcselkedésével együtt.

Liam, a szerelméhez hasonlóan súlyos személyiséghasadásban szenved, egy pszichopata vadállat nem azért tartom annak, mert fejvadász és hidegvérrel öl és egy önjelölt Rómeó vív élet-halál harcot benne a testének az irányításáért. Nem is értem, ezt a fickót hogyan bírja bárki könyörtelen vadásznak tekinteni, amikor nem több egy országos puhánynál. Milyen fejvadász az, aki fűt-fát kiírt a kreditekért, de azonnal megenyhül, amint meglát egy jó nőt? Mert a csinos, formás csajokat nem ráncigálom vissza a falhoz vagy gyilkolok le, csak a menekülő, negyvenes pacákokat. Ez a felfogásmód hűen tükrözi minden karakternek az értékrendjét, csak az számít nekik, hogy mennyire jó nő/pasi az, az egyén, aki szembekerül velük, csak a külső vonásaikat mantrázzák az olvasó őrületbe kergetéséig. A nagy megvilágosodását taglaló bekezdés szerint, Dylan-t is egyedül az fogta meg az évek elteltével Stella-ban, hogy már nem egy csorba fogú kislány, hanem egy olyan lány, akinek melle nőtt és szépek a fogai. Undorítóan felszínes az összes szereplő egytől-egyig, csak a testét látják a legnagyobb és elsődleges értéknek az emberekben. Hányingerem van az egész bagázstól. Liam-nek kevés normális pillanata volt, 90%-ban idegesítően nyálas, a fennmaradó időben meg röhejesen hirtelen haragú és erőszakos. Nincsen egy olyan vonása sem, ami vonzóvá tenné, amivel megfoghatná az olvasót. Kevésbé voltak ellentmondásosak a cselekedetei, mint Mia-nak, de jó pár tettét, megnyilvánulását kamerával felvettem volna, hogy aztán visszajátsszam neki. Például rosszul érzi magát, mert el kellett törnie a lányok kezét, hogy leszedje róluk az azonosító karkötőt, a totojázás az életükbe került volna. Ha nem sikerült volna eltört ujjakkal se lehúzni róluk, akkor én le is csaptam volna csuklótól a kezüket. Brutálisan hangzik, de végső esetben inkább veszítsék el az egyik kezüket, minthogy belehaljanak a mérgezésbe. de szemrebbenés nélkül belehajítaná a mélyvízbe a húgát, aki nem tud úszni és retteg a víztől. Mint úszni nem tudó ember, én már csak a felvetésért is úgy pofám vágtam volna a csávót, hogy egy hónapig járhatott volna utána fogorvoshoz. Apróságokon húsz oldalak vannak szőrözve egy víziszony, egy félelem meg ennyire semmibe van véve? Biztos azért hal meg vízbefulladásban annyi ember, mert mindenki tud úszni születésétől fogva és éles helyzetben azonnal felélednek az úszást segítő ösztönök -.-

Mason-nal és Dylan-nel kapcsolatban sem rózsásabbak az érzéseim, nekik is csak azon járt az eszük, hogy ki jött össze kivel. Nem baj, hogy kész őrültek háza uralkodik a birtokon és cselekedni kell, inkább arról faggatják Liam-et, hogy összefeküdt-e Miával. Az sokkal fontosabb, mint a szükségállapot… A nőkkel szembeni degradáló kijelentéseket is szívből utáltam a három srác részéről, egyértelműen nem tekintették önmagukkal egyenrangúnak a „gyengébbik nemet.” Az volt szajkózva, hogy a nőknek a konyhában van a helye, mert az a dolguk, hogy ott tevékenykedjenek. Illetve azok a célzások sem voltak az ínyemre aszta! Nem sejtettem, hogy ezt képes leszek káromkodás nélkül leírni! miszerint egy normális nő nem szökik ki éjszaka, mert a nők félnek a sötétben és, hogy egy normális nő lelkileg összeroppant volna azoktól a gondoktól, amik Mia részéről nem voltak többek egy sima hisztinél. Nos, normális nőnek érzem magam, mégsem kezdek el bőgni meg picsogni olyan pitiáner ügyeken, amikben Mia számára eljött a világvége és kifejezetten szívósnak is tartom magam. Mellesleg a sötétben sem fog el a halálfélelem. Ez úgy gondolom, szerintetek nem megbocsájthatatlanul kirívó példa, de az írónő szemszögéből bizonyára én és még sokan mások nem számítanak nőnek. Szóval, gyerekek: mától A.O. Esther-hez köthető közegben egyedül férfiként hivatkozzatok rám ;D Viccet félretéve a modern világról alkotott elképzelésemnek ez a szellemiség azért is kevert le egy piszkosul nagy sallert, mert ezeket egy nő írta le. Ha egy nő így vélekedik a nőkről, akkor nem tudom, mire lehet ezután a férfiaktól számítani… O.o

Ruby-t sajnálom azért, ami a munkahelyén történt vele, de számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb ez fog történni, miután a legcsekélyebb szívbajoskodás nélkül áruba bocsájtotta a testét. Mit ne mondjak, nincs egy szemernyi önérzete sem, ha egy letelepedési papír reményében gondolkodás nélkül gerincre vágódik. Ezen kívül meg erősen könnyűvérű, mondhatni egy rossz kurva, ha még neki tetszik is ez a felállás. Mint mindenki másnak, az ő gondolkodását sem értettem. Ha attól szerinte nem szennyeződött be a lelke, hogy kvázi prostituáltnak állt, akkor miért gondolja úgy, hogy épp attól vált tisztátalanná, amit a főnöke meg a haverjai műveltek vele? Erre a szálra is azt tudom mondani, mint a családon belüli erőszak megjelenítésére, nagyon tényszerű volt és érzelemmentes, még az is több reakciót vált ki az emberből, ha meghallgatja ahogy Rábai Balázs elmondja a híreket az RTL-en. Ő legalább átéléssel csinálja azt, amit csinál.

Stella-ról az elején azt hittem, hogy szeretni fogom. Határozottan tetszett benne, hogy megpróbálta észhez téríteni Ruby-t, de amikor megbánta ezt a lépését, akkor elveszítette minden piros pontját. Azt sem bírtam elhinni, hogy egy ártatlan virágszál sebtében harcos amazonná változik és dárdával legyilkol pár embert, ha olyan helyzet adódik. Amikor ezt követően azon nyávogott, hogy ettől rossz ember lett-e vagy nem romlott-e meg teljesen a lelke, nem veszett-e el a lehetősége a lelki üdvre, mert, akik csoportosan megerőszakolnak egy lányt, akit még be is gyógyszereznek, hogy ne is próbálhasson meg tiltakozni, fasza gyerekek elszakadt az utolsó cérna is, ami arra ösztökélt, hogy tűrjem az ehhez hasonló hülye lelkizéseket, amikből annyit szórt a könyvbe az író, mint a görögök a fokhagymából az ételeikbe. Annak is nagyon mesebelien és ócskán történt a megírása, ahogy feldolgozta Stella az őt élt traumákat. Az írónő nem láthatott a hírekben tömegkatasztrófákat és így nem hallhatott a PTSD-ről sem… amit a legutóbbi buszbaleset túlélői is mind megkaptak… Ami egy olyan horderejű sokkot vált ki, ami után hosszú évek alatt sem lehet rendbe jönni… Tavaly beszélt a tévében egy nő, akit megerőszakoltak, négy évébe telt, mire a lehetőségekhez mérten rendeződött az élete, visszatért a normális kerékvágásba. Ezt alapul véve, Stella-nak kb. két évre lett volna szüksége a feldolgozásra, mivel érzékenyebb, talán háromra vagy három és félre. De NEM 1 napra!

Amanda van annyira idegesítő, hogy gond nélkül lekörözze a már felsorolt díszpintyeket is. Nagyon ostoba és úgy el van szállva magától, hogy csoda, nem egy luftballonként lebegett Russel feje fölött a közös jeleneteiknél. Jót tett neki, hogy Russel könyörtelenül az arcába tolta, mekkora egy álszent birka a többi Manipura-ban élő emberrel együtt. Káromkodtam is egy hosszút és választékosat, amikor bocsánatot kért ezért a kisebb Blackwood fiú. Ezért a visszatáncolásáért Russel-t se szerettem meg végül, de még talán ő a legérettebb és legnormálisabb mindenki közül.
Az összesítés alatt még röviden leírnám, hogyan is megy az élet a kitaszítottak között… Azokat a farkastörvényeket, amiket mindenhol emlegettek, én nem találtam meg egy oldalon se, pedig nagyon figyelmesen kerestem őket. Le van írva, hogy régen középkori körülmények uralkodtak és néha szóba hozzák a mutánsokat meg a bandaháborúkat, ha már kifogytak az aktuális pletykákból és elfáradtak a dugásban- a már jól bevett, „nesze neked, fogd meg jól” stílusban. Mégis, közel sem annyira rossz a helyzet a Hobbs birtokon, mint ahogy azt igyekeztek beállítani, cseppet sem nyomorognak az ott élők. A kastélyt nem fenyegeti a mutánsok támadása, a szobáik jól fel vannak szerelve, bőven van tiszta ruhájuk, kényelmes fekvőhelyük és még tisztálkodó szerekben és ékszerekben is bővelkednek. Gyakran tudnak fényűző lakomákkal kísért bulikat és fesztiválokat rendezni, külön bejáratú termál fürdőik vannak és egy „nagy áruházuk”, ahol a fürdőruháktól a festékekig kezdve minden megtalálható. Aki rendszeresen olvas disztópiát, látott már olyat, hogy a szegény réteg tagjai bármikor elkezdhetnek festeni és kézműveskedni, ha ahhoz jön meg a kedvük? Én se az Angelfall-ban, se Az ötödik hullámban nem olvastam ilyenről, még szerényebb igények teljesüléséről se. A városokon kívülre rekedtek sanyarú sorsát bemutató részek is csak azt igazolják, a Gombnyomásra mennyire gyér, gyenge próbálkozás volt egy valódi, kemény disztópia megteremtésére. Ha az elesett társadalmi réteg is úgy él, mint manapság a nemesek, akkor irónia vagy szarkazmus nélkül nem beszélhetünk jogosan negatív jövőképről.
Egyre növekvő elkeseredés kísért végig ezen a csaknem ötszáz oldal terjedelmű regényen, a végére az ömlengős fogalmazásmódtól cafatokban, kimúlva hevert mellettem a padlón az idegrendszerem. Ha nem lenne a polcomon egy előre láthatóan véresen brutális, olvasatlan regényem, akkor biztos újra olvasnám ezek után a Csak egy árnyék-ot, hogy helyreálljon a lelki békém… ennyi undorítóan rózsaszín mondat után szükségem van a komfortérzetem visszaszerzéséhez arra, pszichopatákról és színtiszta kegyetlenkedésről olvassak. Ha nem hallgattam volna olvasás közben Marilyn Manson albumait és a Sixx. A.M-től a Heroin Diaries albumot, akkor már lehet, hogy nem lennék köztetek épelméjű formában.
Most, hogy ezt kiírtam magamból, nagyon megkönnyebbültem ^.^
Remélem, azért senkit sem riasztottam el ezzel a sok szöveggel és volt, aki győzte türelemmel a végigolvasását. :)
Borító: 5/5- Gyönyörű, a hangulata valami fantasztikus, nagyon különleges sztorit ígér. Öröm ránézni és ez a csoda talán az egyetlen igazi értéke ennek a betűhalmaznak, illetve a belső díszítés. A fejezeteket is gyönyörűen kidekorálták, őszintén bánom, hogy ez az igényesség nem mutatkozott meg a történet kivitelezésénél.
Kedvenc karakterek: Nem volt ilyen.
Legutáltabb karakterek: Mindenki.
Kedvenc részek: az a kb. 40 oldal, ami a világfelépítés bemutatásába és a rejtélybe lett fektetve, az utolsó mondat, azaz, hogy vége az első résznek .
Mélypontok: Minden más.
Szerelmi szál: Még óvodai „románcnak” is gyors tempóban alakul, mértékegységekbe önthetetlenül nyálas és ömlengős, de emellett van annyi és olyan minőségű szexjelenet, ami miatt +17-es karikát biggyesztenék a borító egyik sarkába.

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

C. S. Lewis: The Magician's Nephew - A varázsló unokaöccse (Narnia Krónikái 1)

Sziasztok! :) Ma egy igazi klasszikus sorozat első kötetéről írtam, aminek a szerzője egy olyan világot tárt az olvasók elé, aminek a nyomán gyerek és lélekben gyerek felnőttek ezrei másztak be a ruhásszekrényükbe, téve egy próbát: hátha ők is Aslan országában kötnek ki a beszélő állatok és a faunok között. :)


Fülszöveg:
Tudni szeretnél valamit Narniáról? Ez az a birodalom, ahol megszólalnak az állatok, ahol a legváratlanabb pillanatban egy boszorkány karmai közé kerülsz, ahol a Jó akaratából új világ születik. Ahová véletlenül keveredik a két barát: Digory és Polly. Ha kinyitod a könyvet, őket kísérheted el e titokzatos világba. Abba a világba, ahol semmi sem lehetetlen.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-02-15 22:32:44

Kezdésként megnyugtatok mindenkit, hogy a könyv hosszából kifolyólag ezúttal nem egy olyan terjedelmű értékeléssel álltam elő, aminek a végigolvasásakor beőszültök.
Vannak igazi klasszikussá vált fantasy-k, amiknek a híre életében legalább egyszer eljut mindenkihez attól függően, hogy az illető szokott-e olvasni a műfajban vagy nem. Ilyen a Harry Potter, a Trónok harca, a Gyűrűk Ura és természetesen a Narnia is, amit a kötetek hossza miatt eddig következetesen kerültem. Az utóbbi időben mégis piszkálta a csőrömet, hogy én ezt a sorozatot kihagytam az olvasási pályafutásomból, hiányérzetem támadt. Kicsit olyan volt, mintha valaki úgy tanulna meg biciklizni, hogy közben nem ütközik neki egy parkoló autónak se és nem zuhan bele egy árokba vagy szúrós bokorba se nekem ebből mindhárom megvolt többször is, némi sorrendbeli változtatással kizárólag a monotonitás elkerülése végett. Ezzel az érzettel párhuzamosan egyre több kedvenc regényemben bukkantak fel célzások az országról, amit egy ruhásszekrényen keresztül lehet elérni és megtudtam, hogy a történetvezetési sorrend szerinti első kötet 1955 óta létezik. Azt meg még az olvasásra ösztönző indokok között nem is említettem eddig, hogy mennyire imádtam a második rész alapján készült adaptációt első nézés után annyira rákattantam, hogy a legközelebbi ünnepre már szereztem is egy összesített kötetet, ami tele volt gyönyörű illusztrációkkal, lapozáskor 3D-s nézetbe emelkedő elemekkel, illetve elhúzható csíkokkal és felhajtható hasábokkal, amik alatt rövid információk vagy újabb képek rejtőztek … Hivatalosan is tarthatatlanná vált a számomra ez a Narniátlan állapot, így belevágtam A varázsló unokaöccse c. részbe.

Annak, hogy ilyen későn csöppentem bele C.S. Lewis világába, megvolt az ára, hiszen végig érződött, hogy ez a sztori alapjában véve gyerekeknek íródott, én pedig annyi éves fejjel, amennyi most vagyok, egyszerűen kiestem a célközönség soraiból. Leírásokból többet is el bírtam volna viselni és a világfelépítést egy kissé sarkítottnak tartottam, a karakterekkel együtt. De a korosztályt, aminek a mű lett szánva, bizonyára nem érdekelte volna a hosszas fejtegetése annak, hogyan születhetett meg Narnia, mi a pontos működési elve a világok közötti köztes teret szimbolizáló erdőnek vagy, hogy technikailag hogyan képesek megtanulni a varázslást olyan emberek is, akiknek nincsen mágusvér az ereikben. Őket pont azok a dolgok untatták volna, amikkel kapcsolatban én szükségét éreztem a bővebb elemzéseknek, részletesebb információknak. Az író egy új, varázslatos világba kalauzoló, de mégis könnyed, kalandos és vicces történetet akart az olvasók elé tárni, amiben van olyan mennyiségű és mélységű izgalmas meg „ijesztő” rész, ami fordulatosságot biztosít a sztorinak, de nem áll a happy endnek az útjába. Valamit, ami beszippant annyira, hogy elfeledkezel róla, egy fotelben ülsz a saját otthonodban és elhiszed, valahol megtalálhatod a te saját Narniádat. Ezeknek a feltételeknek maximálisan eleget tett Lewis, mesteri munkát végzett és biztos vagyok benne, ha tíz-tizenegy éves lennék, akkor annyira rajonganék a könyvért, amennyire megkérdőjelezhetetlenül meg is érdemelné. :))) A fogalmazásmód egyszerű, mégis nagyon olvasmányos, finoman szólva nincsen bőven bánva a leírásokkal, a célközönség 500 oldalas „téglát” sem fogadott volna örömmel de filmszerűen jelennek meg az olvasó előtt az események. Tetszett Lewis stílusa, az, hogy bár a regény rövid, mégsem összecsapott. Azért meg végképp megemelem a cilinderemet az író előtt, ha szerzek egy olyat, ami Slash-nek van, amiért kitalált egy olyan világot, amihez hasonló azóta se született. Amit nem is lenne értelme leutánozni, annyira egyedi.
Még egy nappal a kötet befejezése után se győzök csodálkozni, hogy hogyan pattanhatott ki egy ilyen ötlet valakinek a fejéből, főleg abban az időben, amikor azért nem volt olyan könnyű ilyen témában ihletet és adatot gyűjteni. Az ország, amit beszélő állatok, faunok és más mesebeli lények laknak, mára ikonikussá és felejthetetlenné vált. Minden apró momentuma rendkívül érdekes és különleges. Tetszett, hogy nem csak Narniát és annak születését lehetett megismerni, hanem a világok közötti erdőt és egy már elpusztult világot. Az a bizonyos erdő nagy kedvencem lett a könyves helyszínek óriási palettáján, ha úgy vesszük, a tavaival olyan, mint egy dimenziók közötti vasúti pályaudvar, aminek a peronjairól azaz tavaiból akárhová el lehet jutni. Az író megtalálta a módját, hogy röviden és tömören összefoglalja, milyen elv alapján működnek azok a zöld és sárga gyűrűk, amik lehetővé teszik itt az utazást. Jót nevettem, amikor a gyerekek megláttak az erdőben egyikét azoknak a tengeri malacoknak, amik Andrew bácsi kontár kísérleteinek a következtében az erdőben ragadtak. :D Charn egy olyan világ, ahová akkor se utaznék el egy rövid vakációra, ha valami kihagyhatatlan, még a hülyének is megéri kaliberű akcióval állnának elő az utazási irodák. Még abban az esetben sem, ha garantálnák, hogy senki sem kondítja meg a harangot. De nem is azért szőtte bele a történetbe Lewis, hogy létrehozza az álom-üdülő paradicsomot , hanem, hogy megismertesse az olvasókat a boszorkány háttértörténetével, felmenőivel. Ezt hatalmas kár lett volna kihagyni.

A karakterek nagy része szerethető volt, Digory Kirk rendelkezett azokkal a bosszantó tulajdonságokkal, amik az ifjúsági regények hőseit jellemzik, de mivel Polly észhez térítette, ha kezdett hülye lenni, ez nem hatott idegesítően. Ő összességében egy jószívű, erős igazságérzettel rendelkező, talpraesett kölyök. Vigyorogtam egy sort, amikor azt mondta, hogy ha idősebb lenne, akkor jól képen vágná a bácsikáját a viselkedéséért. Meg kell zabálni a srácot, nem? xD Polly-val már nehezebben vergődtem zöldágra, párszor indokolatlanul nyávogósnak találtam, de nagyrészt reálisak voltak a reakciói. Ha nem olyan kalandvágyó embereket veszünk alapul, mint amilyen Digory is, akkor szerintem mindenki rögtön hazahúzta volna a csíkot, amit lehetősége adódott volna rá ahelyett, hogy fejest ugrik teljességgel ismeretlen világokba, ahol tényleg ¬_akármi_ érheti a megérkezés után. És ebben a szituációban meg végképp nem elhanyagolandó tény az, hogy a főszereplők gyerekek. Polly-val kapcsolatban leginkább az zavart, az író időnként nagyon eltúlozva mutatta be azokat a lányos vonásokat, amiket elengedhetetlennek ítélt egy kislány karakteréhez. Igazából mindketten egész korrekt főszereplők voltak, kölcsönösen fenéken billentették egymást, amikor valamelyikük magatartása kezdett nevetségessé válni. A gazdát és a lovát rögtön a szívembe zártam, sokat nevettem az előbbi beköpésein, főleg, amikor Narniában megszólalt a az említett paripa és ő megjegyezte, hogy nem hiába mondogatta, annyira okos ez az állat, mint az emberek, már beszélni is tud! xD Egyedül a tájszólással elejtett mondatainak a kibetűzéseivel akadtak problémáim, hajnalban való olvasáskor ez nagyon komoly próbatételnek bizonyult. Aslan-t megkedveltem, de az oroszlánt bizonyos tekintetben ennek a történetnek az Albus Dumbledorejának lehet nevezni tudom, hogy a nagymacska gyakorlatilag előbb „létezett”, mint a varázsló, de Dumbledore-ral hamarabb ismerkedtem meg, így célszerűbb ebben a formában hasonlítani őket egymáshoz. Jóságos és azoknak a szereplőknek, akik nem a gonoszok ligájában játszanak jót akar, csal „tapasztaljanak és fejlődjenek a gyerkőcök” címszóval odasóz mások nyakába olyan világmegváltó feladatokat, amiket ő maga is elintézhetne, méghozzá könnyebben. De egye fene… az ilyen védelmezőknek biztos olyan velejárója a tanító bácsi szindróma , mint a szemészeknek a szemüvegesség. :P :D A fehér boszorkány egy jól sikerült negatív karakter, akit kedvére utálhat az ember, de van benne annyi manipuláló készség, hogy viszonylag hihetőnek tüntethesse fel az elméleteit. Andrew bácsi leegyszerűsítve egy megveszekedett őrült, de ettől nem válik ijesztővé az olvasók szemébe, az író igyekezett viccesebb színben feltüntetni ezt az őrültséget.

Nem elhanyagolható vonása a kötetnek a viccessége sem, az író az egyedi alapötletet és a kedvelhető szereplőgárdát jó adag humorral is megkoronázta. A fehér boszorkány sárkányos vagy Letty néni részeges megjegyzése a komolyabb, vészjóslóbb helyzeteket is úgymond oldották. Nekem a poénos részek közül ez a személyes kedvencem:
„ – Mármost, uram – szólalt meg hivatalos komolysággal a buldog –, tisztázzuk, mi maga voltaképp? Állat, növény vagy ásvány?”
Azt hiszem kijelenthetem, hogy ez a mondat vált a kedvencemmé, minden alkalommal elmosolyodok rajta, amikor meglátom valahol.

A legjobban úgy lehetne jellemezni A varázsló unokaöccse c. könyvet, mint egy erős előzménykötetet a későbbiekre nézve. Megtudja az olvasó, hogy a sztoriban még gyerek Kirk professzort, akihez a háború alatt elutaztak Lucy-ék, milyen szálak kötik Narniához. A fehér boszorkány háttértörténete teljesebbé teszi a karakterét, mint ahogy a többi információ is komplexebb képet ad a világfelépítésről. Kiderül az oka, miért pont az embereknek, négy embergyereknek kellett megmérkőzniük Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény idejében Jadis királynővel. Ezen kívül arra is fény derül ebben a részben, hogy hogyan került a lámpaoszlop Narniába és, hogy miért lehet a ruhásszekrényen keresztül eljutni oda. Aslan utolsó mondataival pedig az író egy szép előrevetítést tett a második világháborúra, ami a következő részben már tombol is Angliában. Talán mindent egybevetve ez az összekapcsolódási pont fogott meg a legjobban, ez tette a legütősebbé a könyvet.

Borító: 5/5- Nagyon szép a zöldnek ez az árnyalata, megjelennek rajta a kötetre legjellemzőbb elemek, mégsem tűnik zsúfoltnak.
Kedvenc szereplők: Frank, Digory, Aslan, Polly, Szamóca, a bulldog
Legutáltabb szereplők: – egyelőre a negatív karakterek nem voltak annyira rémesek, hogy ide lehessen őket sorolni
Kedvenc részek: az, amikor a bulldog feltette a már fentebb bemásolt kérdést, Letty néni részeges megjegyzése, amikor a fehér boszorkány elmondta milyen sárkányt akar, amikor a fehér boszorkány a lovas kocsival randalírozott, az erődben játszódó jelenetek.
Mélypontok: a rész rövidsége és az, hogy nem lett jobban részletezve a világfelépítés.

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01