Karine Giébel: Juste une ombre - Csak egy árnyék

Bonjour! ^.^ A KMK első kristály pöttyös könyve egy lenyűgöző és egyben kíméletlen pszicho-thriller, ami ledöbbenti, földhöz vágja az olvasót, keresztül vezet rajta egy úthengert, aztán csak, hogy biztos ne bírjon kiszakadni a bűvköréből, még jól meg is tapossa.Az idén olvasott könyvek közül azt hiszem, megtaláltam a mezőnyt vezetőt :D

Fülszöveg:
Erősnek ​hitted magad. Legyőzhetetlennek.
Piedesztálod magasából azt képzelted, irányíthatod a világot.
Manipuláltál – préda leszel.
Uralkodtál – rabszolga leszel.

Normális életet élsz, sőt, inkább irigylésre méltót.
Sikerült elismerést kivívnod, megtalálnod a helyed a világban.
És akkor egy napon…
Egy napon hátrafordulsz, s meglátsz magad mögött egy árnyékot.
Attól a naptól fogva üldöz. Szakadatlanul.
Csak egy árnyék.
Nincs arca, nincs neve. Nincs megfogható indítéka.
Követ az utcán, lekapcsolja mögötted a villanyt, felbontja a postád.
Megfigyel még a legintimebb pillanataidban is.
A rendőröknek hiába szólsz: pszichiáterhez küldenek.
A barátaid furcsa szemmel néznek rád, majd eltávolodnak tőled.
Senki nem ért meg. Senki nem tud, senki nem akar segíteni neked.
Egyedül vagy.
Nem: a félelem folyton veled van.
Ahogy az árnyék is.
Ott van a hátad mögött, az életedben.
Vagy csak a fejedben…?
Mire megérted, már túl késő.

Parancsoltál? Tanulj engedelmességet.
Megvetettél? Tanulj tiszteletet.
Élni akarsz? Halj meg csendben…

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-01-29 18:49:08

Basszus! Még soha nem kerültem ennyire egy könyv hatása alá! :o
Ez valami eszméletlenül csodálatos volt, emellett meg beteg, idegtépő, izgalmas, elkeserítő…zseniális…letehetetlen…lehetetlen és még egy csomó más, amit igyekszek tűrhető formába mondatokba rendezve kifejteni az ebben az előre láthatóan még hozzám képest is hosszúnak ígérkező irományban.
Ha minden Kristály Pöttyös könyv csak megközelítőleg ilyen jó lesz, akkor nekem bizonyára valami elvonókúrára vagy a pénztárcám és a vásárlásra ösztönözhető rokonaim elzárására lesz szükségem, különben inváziót fognak indítani a kis drágák a polcaimon…
Még több órával az olvasás befejezése után is elképzelhetetlen normálisan nyilatkozni erről a műről, mert az utolsó 50 oldal végképp kisütötte az ingerületátvivő receptoraimat. Most már kezdem kapizsgálni, miért akart a könyvesboltos lebeszélni erről a regényről, mondván ez nagyon durva. Valóban az, de imádtam! :D Karine Giébel nem az a fajta író, aki nem meri a lehető legbrutálisabb módon sokkolni az olvasóit és hasonló precizitással kínozni a karaktereit. Az írónő ügyesen keveri a kártyákat, nincsenek felesleges tölteléktörténések, mindennek jelentősége van és előbb-utóbb mindenkit gyanús fénybe helyez… még magát Cloé-t is. A főszereplő tudni akarja, ki az Árnyék, az olvasó szintén tudni akarja ki az Árnyék. Az ilyen súlyú tudás viszont lavinát indít, ami maga alá temeti a birtokosát. Aki azt kívánja, bárcsak maradt volna meg a békés homályban…
Nehéz lesz spoiler nélkül írni, mert attól tartok, a jelentéktelen morzsákkal is elrontom azoknak az élményét, akik ne adják a Rock Istenei ez alapján a bejegyzés alapján határoznak arra, a kezükbe veszik ezt a csinos kis fél téglát.
Off: Fene gondolta volna, hogy ez ilyen vastag, hogy kereken 600 oldal! O.O Amikor megláttam, némileg meglepődtem, mit ne mondjak…Mindenesetre szerintem megbirkózok majd a feladattal. Elsőként az alapszituációra térnék ki, amit a fülszöveg remekül felvázol, ami azonnal megfogott, amint rákerestem a regényre a molyon. Szóval adott nekünk egy alak… akire a főszereplő csak Árnyékként hivatkozik. Ez a fickó vagy nő? eleinte követi, itt-ott felbukkan, aztán mire Cloé észbe kap, átrendezi a lakásában a falon lógó képeket, feltölti a hűtőszekrényét, nézi alvás közben. Mindenféle kis beteg trükkel emlékezteti rá Cloé-t, ő folyamatosan vele van, csakúgy, mint egy árnyék. Lássuk be ez nagyon para alapszituáció, még a komolyabb eldurvulás előtt is, a fenébe is, még a frigó feltöltése is! Hébe-hóba örülnénk neki mind, ha az üresnek hitt hűtő dugig lenne pont azokkal a kajákkal, pont az olyan márkájú termékekkel, amiket szeretünk, de ez is rém hátborzongató. És ez még csak az ártatlanabb húzások kategória. Még csak belegondolni is marha rizikós és idegtépő. Méghozzá azért, mert az egész történet, az emberek reakciói a történekre annyira reálisak, hogy fenntartások nélkül elhisszük, mindez a valóságban is megeshet. Mert meg is történhet, lehet, hogy valahol a nagyvilágban épp egy hasonló szituáció van kibontakozóban, ami valószínűleg végig így alakul. Mert az embereknek van az a bosszantó szokása, hogy ha valamit nem értenek vagy hihetetlennek tartanak, akkor rögtön őrültnek, bolondnak tartják azt, aki eléjük tárta a hírt. Bizonyára tényleg könnyebb az áldozatból bűnöst csinálni, az ártatlanból eszelőst, minthogy az érintett „külsősök” megmozdítsák a seggüket és tegyenek valamit. Hogy segítséget nyújtsanak, hogy próbáljanak megoldást találni a problémára, egyedül azért, mert egyszerűbb ez biztos megkattant nyugtázással homokba dugni a fejüket. Cloé-t is a lehető legundorítóbb módon hagyták magára az ismerősei, pont akkor, amikor szüksége lett volna rájuk.
Ha már ennyit emlegettem a főszereplőt, be is mutatnám, ugyanis Cloé Beauchamp nem egy szokványos karakter, nem igazán szoktam ennyire összetett és épp ezért ellentmondásos főhősnőt látni. Cloé Párizsban dolgozik nagy Franciaország rajongó vagyok, részben azzal keltette fel az érdeklődésemet, hogy az író francia, illetve, hogy Franciaországban játszódik a regény is ^.^ Nagyon örültem, amikor megláttam leírva egy ottani autómárkát vagy egy másik várost, például Lyon-t egy reklámügynökségnél, a főnök kiskedvence, az vezérigazgatói poszt egyik várományosa. A kezdeti benyomások alapján egy végtelenül arrogáns, egoista nőnek ismeri meg őt az olvasó, aki imádja, ha csodálják és el is várja mindezt, a körülötte lévőket eszközöknek tekinti a céljai eléréséhez, bábuknak a sakktáblán, akiket kedvére tologathat, amerre gondolja. Ezek alapján egy tipikus jégkirálynőnek tetszik, akitől minden alacsonyabb beosztásban lévő kolléga joggal retteg, akit a háta mögött folyamatosan szidnak. És, akire a legjobb barátnője is mélységesen irigy, amiért úgy tündököl, mint egy csillag, elvonva az irányából a férfiak figyelmét. Ilyen tájékon még vegyes érzéseim voltak vele, az önteltsége még nekem is sok volt, de lenyűgözött az ereje, a fegyverzet, amit magával hord. Nem az a típusú ember, akivel csak úgy szarakodni lehet, ezt nem tűri. Épp ezért kerül is az Árnyék prédajelöltjei közé. Később azonban kiderül, azelőtt sem volt fenékig tejföl az élete, hogy az Árnyék által megváltotta volna a jegyét a pokolba és őrületbe tartó express-vonatra. A múltjából nem sokat szeretnék feltárni, ez is levonna az élményből, a nő személyiségének a kibontakozásából…egy nem annyira spoileres dologként megemlítenék viszont egy erőszakos, a történet idejébe szerencsére már csak ex férjet. Ezeket figyelembe véve már nem meglepő, hogy Cloé olyan páncélzatot és karmokat növesztett, amikkel a külvilág számára egy meglehetősen kiállhatatlan hárpiává vált. Időnként valóban az is volt… időnként ráfért volna, hogy valaki jól megmondja neki, merre hány méter, de ennél sokkal több rejlik benne igazából. Ő egy sok viszontagságon keresztülment személy, aki az élet további pofonjait elkerülendő, bombabiztos falakkal vette körbe a lényét. Sajna az Árnyék ellen ezek se védték meg. Kimondhatatlanul sajnáltam és valamikor menet közben nagyon meg is kedveltem ezt a néha nevetségesen rátarti, temperamentumos nőcit :D Ezt a természetet még mindig jobban tolerálom a bosszantóan hisztis vagy az imádnivalóan naiv prototípusnál. A reakciói egyébként nagyon embereik voltak, kicsúszott a lába alól a talaj párszor, néha hülyeséget lépett, de mindig felkaparta magát a padlóról valahogy. Ezt pedig nagyra becsültem benne. Épp ezért vérzett a szívem érte egyre jobban az Árnyék minden disznóságánál. :( Egy idő után olyan volt, mintha egy kedves, régi ismerőst látnék kínlódni úgy, hogy nem tehetek érte semmit, bármennyire is szeretnék.
Bertrand, Cloé pasija az elejétől irritált és éreztem, valami nem klappol a viselkedésével. Azt evidens nem mondom el ő az Árnyék vagy sem, de akár így van, akár nem kezeltetnie kéne magát, mert nem komplett… O.o Valahogy mindig első megjelenésükkor lelepleződnek előttem az ilyen megnyerő külsőbe és modorba csomagolt agresszív, pszichotikus görények. Abban nem volt ludas, amiért ha úgy vesszük bűnhődnie kellett , de akkor se sajnáltam, más okból simán megérdemelte volna, amennyit pusztított.
Carole-lal, a fentebb megemlített mélységesen féltékeny, legjobb barátnőszerű fegyverhordozóval nem nagyon tudtam mit kezdeni. A személyisége olyan sótlan volt és megkeseredett… meg idegesítő is valamilyen szinten, hiszen ebbe a nagy letargiába ő taszította saját magát. Nem lehetett nagy buli 20 éven keresztül árnyékba veszni Cloé mellett, de senki sem kényszerítette rá, hogy barátkozzon vele. Bármikor mondhatta volna, hogy köszönöm, elég lesz. Az nagyon dühített, ahogy Cloé baját kezelte, egyszerűen hagyta a kétméteres medencében fuldokolni azt, aki nem tud már egyedül úszni. Tökéletesen egyetértek azzal az idézettel, amit kiírtam, aminek az a lényege, hogy NEM nevezzük őrültnek a legjobb barátnőnket. Neki kutya kötelessége lett volna feltétel nélkül támogatnia és hinni neki, hol volt az a nagy „csaj-kódex”, amiről már annyi helyen hallottam város legendákat? Talán ő vitte a csúcsra a pácban hagyás művészetét, ez olyan volt, mintha Ron és Hermione hosszas tanácskozás után arra jutottak volna, nincsenek is horcruxok, Harry meg Dumbi is tébolyodott volt, hagyjuk a fenébe az egészet. „O.O Amit csinált, az egyszerűen NEM segítség volt. Ő és a barátja minden egyes lépésükkel csak a legközelebbi sárga ház felé lökdösték Cloé-t. -.-
Többször mutattak arra a jelek, a főhős fejében nem klappolnak a fogaskerekek, de én ezt nem akartam bekajálni, nem akartam úgy állni a helyzethez, mint az ismerősei. Kizárt volt a számomra, hogy ezt csak képzelte. Ezen a ponton inkább kockáztattam meg azt, hogy valaki kicserélte a pirulákat a szívgyógyszerének és az altatójának a dobozában… O.o Végül igazam is lett ezzel kapcsolatban, hurrá! :D
Pardieu, Cloé főnöke szintén nem egészen ép, ez a folyamatos hitegetés nagyon gerinctelen húzás volt a részéről. Philip valamiért korrektebb volt azért, mert nem akart ebbe belemenni, normális fickónak tűnt, annak, aki bár akarja a munkát, de nem akarja a földbe tiporni a vetélytársát.
Alexandre Gomez, a nyomozó ennél rosszabbul nem is indíthatott volna nálam, az első jeleneténél konkrétan gyűlöltem. Vele kapcsolatban is megtévesztett a látszat, undorodva, de elfogadtam, amit először láttam: egy zsarut, aki épp felképel egy "forrást", akinek a lakására ment információgyűjtés céljából. Egy agresszív állatot, aki visszaél a pozíciójával és hatalmaskodik a kihallgatott félen. Később megbántam, hogy így elkapáltam Alex-et, amikor a tudomásomra jutott a fájdalmas teher, amit olyan sokáig cipelt. Amikor konkrétan a szemeim előtt hullott darabokra kis híján. Amikor rádöbbentem, ő egy jópofa, kissé cinikus, kissé szarkasztikus, kissé morgós, vagány ürge, akit szinte lehetetlen nem kedvelni. Hamar felméri az embereket, elszántan üldözi a célpontját és a lehető leghatékonyabb módszerekkel göngyölíti fel az ügyeket, egy igazi kincs a rendőrségnek. Leszámítva a félig-meddig nyers modorát és az ebből adódó balhézásokat, nem fél megszívatni a kollégákat, saját magát is megalázó helyzetbe hozni azért, hogy utána a szerencsétlen alanyok még jobban megalázva érezzék magukat. xD A bemutatkozását valamennyire el is néztem neki ezek után. Nem volt kérdés előttem egy percig sem, hogyan kapcsolódik az ő szála majd az Árnyékhoz és Cloé-hoz. Szerintem senkinek sem mondok újat azzal, hogy mi várható, ha adott egy bajban lévő nő és egy mindenre elszánt, kicsit őrült rendőr, akik valamilyen varázslatos módon összetalálkoznak… :D Alexandre az, az egy ember, aki volt annyira flepnis, hogy megtörve a rendszert, higgyen Cloé-nak és segíteni akarjon neki… Imádtam a közös részeiket, ahogy húzták egymást, pedzegették a másik idegrendszerének a tűrőképességét és a végletekig veszítve a húrt, civakodtak :3 Meglepődtem, hogy ennyit fogok nevetni egy pszicho-thrilleren, hogy ekkora kedvencem lesz egy ilyen kaotikus helyzetben egymásra találó pár. Fantasztikusak voltak együtt *-* Cloé ellensúlyozta Alexandre morgását, Alex meg Cloé királynői illúzióit tartotta kordában. Annyira szurkoltam nekik, hogy legyenek jól… hogy másszanak ki ebből valahogyan. Mindkettőjüket nagyon szerettem. És, ó, Alex… :( Téged is annyira sajnáltalak legalább, mint Cloé-t, nem is akartam elhinni, hogy ennyi szarság érhet… :( A sok szomorú eset közül megemlíteném itt a könyveset, annyira szörnyű, hogy át sem adhatta Sophie-nak, miután ennyit ment utána…
Ez a könyv hosszú, mégsem tűnik annak, cseppet sem elnyújtott, ha ennél rövidebbre írja Karine, összecsapja. Az utolsó 50 vagy 100 oldal környéke pontosan nem tudom behatárolni meg kész emberkínzás, én komolyan azt hittem, meg fogok őrülni, ha nem kapom meg azt, amit várok! >.< A sztori fokozatosan durvul el, apránként, az említett időszakaszra teljesedik ki ez a durvaság, onnantól már az olvasó is úgy szenved, mint a szereplők. Amikor Alex utoljára járt a lakásán, azt hittem, elsírom magam, amikor Cloé megkapott egy bizonyos hírt, akkor szintén. Pedig megjegyezném, engem ez a reakció maximum akkor szokott fenyegetni, ha egy állat meghal az adott könyvben. Piszkosul könnyű belemerülni a könyv világába, piszkosul könnyű a barátaidként, élő személyekként kezelni a főszereplőket. Amikor az utolsó fejezetnél valaki megszólított, akkor fejben annyira Párizsban voltam, annyira filmszerűen élt előttem az cselekmény és olyan mértékben süket lettem a külvilágra, hogy ugrottam egy nagyot az ágyamon és kis híján fel is kiáltottam, annyira meglepődtem vagy inkább megijedtem?
Kész érzelmi hullámvasútba esik az olvasó a Csak egy árnyékkal, reménykedik, a körmét rágja az izgalomtól nevet, elkeseredik, szenved. A történet megrág, kiköp, lehúz a vécén, aztán amikor már a lefolyóban úszol, akkor is lecsap rád és eléd tol egy szakadékot. Az utolsó oldalakon is képes volt ez a nő a képembe tolni egy olyan fordulatot, hogy ahhoz képest semmi volt, amikor a napokban megszédültem és összefejeltem a tükörrel
ja, nem igazán vagyok jóban a berendezési tárgyakkalO.o
Már az elején kiszúrtam egy morzsát, ami sok gyanúsítottat kizárt az Árnyék szerepéből aki egyébként olyan mértékben pszichopata, hogy ha még egyszer ennyit írok, akkor se tudom rendesen kifejezni és tűrhetően kidühöngeni magam miatta. Egyet tudok mondani, élje át pontosan ugyanazt, amit ő is művelt!
így nagy részben egy embert gyanúsítottam. Aztán a gyanú másra terelődött és az első sejtésemet félredobva, kitaláltam, hogy ki az Árnyék és azt is összeraktam, mi lesz ennek a vége. Mégis megrázott, amikor odaértem. Szörnyen. Meg persze egy részem ujjongott is, hogy kitaláltam :D De csak rövid ideig, ez a végkifejlet annyira sokkolt, hogy szabályszerűen vákuum képződött körülöttem. Arról nem nyilatkozhatok, mennyire van happy end. A legvége bizonyos értelemben pozitívum, de az előtte történtek annyira borzalmasak, hogy nem tudtam neki úgy örülni, ahogy kellett volna.
Ha valamelyikőtöknek volt türelme idáig elolvasni az irományomat még annyit kijelentenék a SPOILER mezős dühöngésem és az összegzés előtt, hogy zseniális alkotásnak tartom, amit a kötélidegek büszke birtokosainak mindenképpen ajánlok. ^. ^ Van egy olyan érzésem, az évben még sokszor fogok áradozni a Csak egy árnyékról.
Illetve, valamire még szeretném felhívni a figyelmeteket, valamire, ami nagyon fontos. Ha egy ismerősötök hozzátok fordul egy félelmével kapcsolatban, bármennyire abszurdnak is hathat az, ne vegyétek félvállról. Nem tudhatjátok, milyen következményekkel jár majd. Jelentéktelennek tűnhet a dolog, de az is lehet, kihat majd a későbbi életére, méghozzá drasztikus módon.

SPOILER-ES KESERGÉS/DÜHÖNGÉS. CSAK AZ JELÖLJE KI, AKI ELOLVASTA MÁR A KÖNYVET VAGY NEM ZAVARJA, HA LELŐ MAGÁNAK EGY NAGY "POÉNT":
Ezt még muszáj kiadnom magamból, szóval leírom... Amikor azt olvastam, hogy Alexandre-t megölte az Árnyék, majd, hogy Cloé egy éven és három hónapon keresztül szenvedett ennek a perverz disznónak kiszolgáltatva az elmegyógyintézetben, ameddig a sok megerőszakolás után végső elkeseredésében öngyilkos nem lett...  akkor bennem összeomlott egy-egy világ, mit ne mondjak, nagyon fájt. :( Annyira segíteni akartam nekik és annyira elkeserített, hogy mivel olvasóként csak "külső szemlélő vagyok", semmit sem tehettem értük. Ezek után ez annyira kegyetlen sors volt nekik! ;((( Aztán meg jött az, hogy az Árnyék Cloé halála után új áldozat után néz, aki ráadásul Valentine... Nos akkor jutottam odáig, hogy az érzelmeim egy kifacsart rongykupaccá gyűltek :(( Erre nem is találok szavakat... ez a végítélet kibaszottul szörnyű volt. Még akkor is, hogy előre vetíthetően Laval elcsípi azt a férget és Valentine nem követő a sorban Laura-t és Cloé-t. :(


Borító: 5/5- Nem győzök betelni vele, tökéletesen illik a regény hangulatához, minél tovább nézem, annál több új részletet fedezek fel *.*
Kedvenc karakterek: Cloé, Alexandre, Lavar
Legutáltabb karakterek: Bertrand, Carole és természetesen az Árnyék. Aki lehet, hogy az egyike kettőjüknek... és lehet, hogy nem. ':D
Kedvenc részek: Cloé és Alexandre szócsatái, amikor pontosabb képet lehetett kapni Cloé személyiségéről, a nyomozási folyamat - bővebb információk szintén spoileresek lennének.
Mélypontok: Ha őszinte akarok lenni, az egész könyv egy nagy mélypont. Nem olyan értelemben, hogy az írónő valamit végzetesen elkúrt, Jimmy Ferris után szabadon hanem, mert azért nem ébreszt kellemes érzéseket életek tönkretételéről olvasni. Azok a történések viszont viszik a prímek, amik az után mentek végbe, hogy Cloé megkapott egy bizonyos hírt és cselekedni kezdett... ;(
Korhatár: Kizárólag nagyon erős idegzetűek vegyék kézbe. Ha nem tudjátok végignézni fapofával, ahogy egy American Horror Story kaliberű filmben elevenen megnyúznak egy karaktert, nagyon ki fogtok készülni tőle... Én ez a kategória vagyok, valamilyen szinten mégis megviselt. A legjobb, ha a befejezését követően be tudok szervezni egy könnyesre nevettetős könyvet :)


Akiknek felkeltette a figyelmét ez a csoda, ITT rendelheti meg :)

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Kylie Scott: Lead - Szóló (Stage Dive 3)

Üdv! ^^ A Marilyn Manson életrajzának olvasásával fellépett alváshiányt pótoltam és meghoztam az értékelést a Stage Dive rockbanda énekesének a történetéről. Jimmy Ferris egy igazi nehéz eset, akit csak egy nagyon erős, nagyon csökönyös csaj szelídíthet meg. A kritikámból kiderül, mennyire jött ez össze neki :))


Fülszöveg:
Megszelídítheti a szerelem a rock n’ roll leghírhedtebb fenegyerekét?
A Stage Dive énekese, Jimmy Ferris megszokta, hogy azonnal megkap mindent, amit csak akar – egész eddigi élete a vad bulizásról és könnyű csajokról szólt. Végül azonban túltolja a rock n’ rollt, és az elvonón találja magát, utána pedig megkapja személyi asszisztensnek Lenát, akinek egyik legfontosabb feladata megakadályozni, hogy visszaessen.
Lena nem hajlandó elviselni szexis főnöke allűrjeit, és annak ellenére, hogy az első pillanattól kezdve szinte izzik körülöttük a levegő, elhatározza, hogy a kapcsolatukat szigorúan szakmai alapon tartja. Jimmy azonban túlságosan messze megy, és a fenegyerek hirtelen rádöbben, hogy nagyon könnyen elveszítheti a legjobb dolgot, ami az életében valaha történt. Vajon meg tudja győzni makacs asszisztensét, hogy vállalják a kockázatot, és hagyja, hogy a szíve vezesse?

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-01-25 22:24:47

Vártam egy kicsit ennek a kritikának a megírásával, hogy érlelődjenek bennem a dolgok , de a lényeg ugyanaz maradt: szerelmes lettem! ❤
A könyvbe és Jimmy-be is. Meg abba az Antichrist Superstar nevezetű albumba, amit olvasás közben hallgattam, de ennek már végképp nincs semmi köze a témához…és nem is kíváncsi rá senki :PA Stage Dive második és első részéről írt értékeléseimben – meg úgy alapjáraton mindenhol- nem győztem hangsúlyozni, mennyire birizgálja a fantáziámat, mit lehet kihozni majd a banda énekesének a sztorijából és, hogy mennyire megkedveltem mellékszereplőként is az itteni főszereplőket. Mire megszereztem mondhatni csillagászati elvárásaim lettek a kötettel szemben és tartottam tőle egy idő után, nem tudja majd teljesíteni szerencsétlen könyv ezeket, de a félelmeim alaptalannak bizonyultak. Pontosan az történt, amiben reménykedtem, a három rész közül a Lead lett a legnagyobb kedvencem. ^^ Ezúttal másmilyen volt a történet tempója, mint az eddigiekben, sokkal lassabban találtak egymásra a főszereplők, a regény legnagyobb részében inkább csak válogatott módszerekkel tépték a másik haját szerelmes andalgás helyett. Én pont ezt a felállást imádom annyira, szóval cseppet sem panaszkodtam, amikor például ez a két vehemens természetű személy földre nyomta egymást egy doboz cigiért :D Az ehhez hasonló kis összecsapások
bár a verbális fajtából volt többrengeteg életet vittek a regénybe és igaz, hogy továbbra is Mal kötetet a „vicc-könyv”, de itt is gyakran elkapott egy-két röhögőgörcs. Azon a jeleneten, amikor Lena odanyomott Jimmy-nek egy rózsaszín inget, amin apró, párzó rénszarvasok vannak minta gyanánt, percekig megállás nélkül nevettem. xD Sok hülye szituáció adódott még, hiszen egy többrétűen nem egészen normális bagázsról van szó
már csak, ha Malt-t és az ő tökfejét vesszük, aminek a tagjai nem szívbajoskodnak ott belekotyogni a fő karakterek életébe, ahol csak tudnak, ez az egy mégis kiemelkedett közülük. Ezeknek a megállás nélkül tartó csatározásoknak, csipkelődéseknek az ellenére a tipikus, „egy lépést előre, két métert hátra” elven működött a komolyabb nyitás a másik felé. Lena-nak és Jimmy-nek is megvolt a maga kis csigaháza, amit a világért se akartak elereszteni.
Egy időben gyűjtöttem a csigaházakat meg a kagylóhéjakat, úgyhogy nem is lehet ezért hibáztatni őket… ':DKiváltképpen Jimmy volt, aki foggal-körömmel küzdött a sajátjának a védelméért, azért, hogy a főhősnő véletlenül se kerüljön az említett csigaházon belülre. Így az a tippem be is igazolódott, miszerint Jimmy lesz a legnehezebb eset a csapatból :D
,ami érthető is, az ő lelki nyavalyája is volt a legsúlyosabb. Mégsem volt egy pillanatig sem vontatott a Lead, nem éreztem úgy, mintha egy-egy elemmel csak az időt akarná húzni és az olvasók idegeit szaggatni az írónő. Ha gyorsabban oldódnak meg egyes problémák, azzal nem is lett volna hihető az alapszituációt és a szereplők múltját, természetét nézve. Nagy reflektorfénybe került a Ferris testvérek anyja és annak a gyerekkornak a részletei, ami egy ilyen kedves, törődő
a káromkodást ezúttal igyekszem minimálisra csökkenteni, ugyanez a szarkazmussal kapcsolatban nem garantáltnő mellett kialakulhatott… Lena is Jimmy is nehézfejűek, ha valamin összevesznek, kő kövön nem marad, mégis náluk jobban senki sem érti a másikat, hogy mi motiválja forgásra bennük a fogaskerekeket. Ha összekerülnek annak a lehető legjobb és a legrosszabb kimenetele lehet egyszerre. Optimális esetben a kettősük olyanfajta drog, ami ellen a világ összes rehabja se használ! Mint, ahogy a Lead is egy ilyen függőséget okoz…csak nem a káros fajtából. <3 :))
Lena-ért azóta a Play-beli sörös megmozdulása óta rajongok és már a bevezető fejezetben megcsillogtatta a tudását az ilyen badass húzások terén, szóval attól egy pillanatig sem féltem, hogy ő fog okozni egy olyan agyament fordulatot, amivel meg szoktak őrjíteni a főhősnők. ^.^ Ritka kincs az olyan kemény, temperamentumos női karakter, mint amilyen Miss Morrissey, így ehhez méltó megbecsülés is jár neki, kibillenthetetlen helye van a kedvenc főszereplőim között. Ő egy olyan ember, aki többnyire meghúzódik a háttérben, de gond nélkül a sarokba küld minden Adrian-hoz hasonló önelégült, majmot, aki rögtön bömböl és veri a mellét az öklével, ha valami nem tetszik neki. Talpraesett, olvas, szereti Damon-t a Vámpírnaplókból , nem csípi a pop zenét és a sportokat… ha létező ember lenne biztos hamar megtalálnánk a közös hangot, még ha rajong is Brad Pitt-ért… xD
Oké, senki sem tökéletesRáadásul szemüveges is! :3
Mielőtt félreértés esne, nem azért örülök ennek annyira, mert én is az vagyok…egyáltalán nem. Csak ritkán olvasok olyan főszereplő csajról, aki nem csak időnként hord ilyet, hanem folyamatosanIlletve ahhoz képest, hogy gyakorlatilag neki nem az a fajta képesítése van, ami a munkaköréhez kell, milliószor jobban kezelte Jimmy hülyeségeit, mint aki külön ebbe az irányba írta a diplomamunkáját. Tom interjúja is bizonyította azt, mennyire lehet a kőbe vésett módszerekkel kordában tartani a tüskés hangulatban lévő énekest. Nagyon jól jött, hogy Lena szereti a kihívásokat :D Ez a munka meg nem csak a főnöke harapós természete miatt jelentett számára hatalmas kihívást, hanem azért is, mert menet közben valahol beleszeretett ebbe a távolságtartó méregzsákba. Miután erre rádöbbent gőzerővel szabadulni akart a munkaköréből, mielőtt az éppen csak összeforrt szívén újabb heg keletkezik. Csak volt egy bökkenő a tervben, James Dylan Ferris, aki alapjáraton sem egy készséges jellem, így ebben az esetben sem vált azzá… sőt. Amikor Lena felvázolta, miért akar felmondani, röhögtem egy sort Jimmy reakcióján
ami ironikus is azt a reakciót nézve, aki olvasta, érti mire célzok.Azt már az ötlet megszületésekor tudtam, hogy az „Így Szeressünk Ki Jimmy-ből Hadművelet” nem lesz hatásos, akármit is gondolt az idősebb Ferris, viszont okozott vicces pillanatokat a pontok „teljesítése”. Lena minden nehézségtől függetlenül gyakorlatias csaj maradt, akit nem ejtettek a fejéje, így nem okoztak neki gondok a rázós helyzetek, mindig megtalálta a megoldást. Néhány esetben meglehetősen egyedi és erős járulékos veszteséggel végződő megoldást. Itt gondolok arra az esetre, amikor megpróbálta berúgni Jimmy szobájának az ajtaját és közben kificamodott a bokája. Nagyra értékeltem benne, hogy volt benne tartás, az éles mosolyszünet nem tartott sokáig, de megmutatta vele, hol van a határ. Az ő szemszögét is legalább annyira szerettem, mint korábban Anne-ét és Ev-ét. :) Mást nem nagyon tudok róla mondani, mert csak ismételném magamat, egy igazi tökös csaj. :D
Az ő szüleit kedveltem abban a rövid periódusban, amikor szerepeltek, de Lena fő családi gondjával kapcsolatban nem értettem őket. Miért Alyce volt az, aki ennek ellenére náluk maradt és Lena az, aki elmenekült? Akkor is élesebben ki kellett volna állniuk mellette, ha nem Lena a kedvencük
pedig ő az.Lena testvérét és a vőlegényét nagyon utáltam, mindkettőjük részéről kegyetlenség volt ez. És az egészben a legrosszabb, Alyce fel sem fogta mekkora fájdalmat okozott azzal, amit tett. Amikor rácsörgött Lena-ra, hogy felkérje koszorúslánynak a történtek után, az meg főleg undorító és önző cselekedet volt. -.- Azt a bocsánatkérést is évekkel korábban kellett volna kipréselnie, méghozzá magától , nem Jimmy „külső ösztönzésére”.
Ó, Jimmy…❤ A banda rosszfiúja sikeresen behálózott. Nem hiába fogott már meg a legelején, mint ahogy sejtettem ő lett a kedvencem a srácok közül. Ő, aki ha összeszedi magát a legnagyobb tapló tud lenni minden Stage Dive tag közül és, akivel körülbelül olyan könnyű zöld ágra vergődni, mint egy neveletlen pitbullal… Már nem is lepődök meg rajta, hogy megint a legmegközelíthetetlenebb embert pécéztem ki a felhozatalból, méghozzá már az első felbukkanásakor xD A róla szóló első mondataimmal egy igen borzalmas képet sikerült lefestenem a banda énekeséről, meg is vannak a maga hülyeségei,
nem is kevésde nem egy menthetetlenül förtelmes alakról van szó. Nincs ezen mit szépíteni, kíméletlenül paraszt tud lenni,
nem a szó nemesebb értelmébenha összeszedi magát, sokszor nem egyedül fenyegetés szinten hoztam volna szóba azt a bizonyos műtéti úton eltávolítandó cipősarkat. Alapjáraton viszont csak zárkózottabb, mint az átlag,
ha tehetné valószínűleg tényleg az egész életét a házába elvonulva töltenéugyanazok a falak állnak fent nála is, mint David-nél. A különbség az, hogy nála ezekből lényegesen több van, vastagabbak és a biztonság kedvéért még szögesdróttal is fel vannak szerelve arra az esetre, ha valakit nem kerget át a világ másik végére az előbbi kettő dolog létezésének a ténye. Aminek az oka ugyanaz, mint a testvérénél végül is, a folytonos félelem attól, ha valakit közel enged magához, az csak elhagyja. Az anyjuk David életébe is emberesen belecsepegtette a mérgét, de Jimmy szívott miatta a legtöbbet. Ő nem csak a saját adagját kapta meg, hanem igyekezett az öccse felé is könnyíteni, mert úgy látta, David nem bírná ki a „teljes dózist”. Ezek után nem is csoda, hogy némileg felkapta a vizet, amikor az anyjukkal szemben, Lena-t idézve nem állt azonnal teljes vállszélességgel mellé… Erre még rátett egy lapáttal az, hogy bár a történet kezdetére, már letette az alkoholt, befejezte a drogozást és egyúttal a dohányzást és a nőzést is elküldte melegebb éghajlatra, de nyomás alatt kezdett szinte mindig felütötte a fejét a függőség, amiből 99%-ban már kimászott. Lori temetése előtt is megindult a dühöngés és meg volt győződve róla, ezt az egészet nem tudja majd kibírni, ha nem iszik meg egy pohárral…
amiből bizonyára utána kettő, három, négy és egy üveg lett volna, ha Lena minimálisan is beadta volna a derekát.Már Lena-nál említettem, mennyire szerettem a csipkelődéseiket, amiknek a kirobbanásáért a legtöbbször ő volt a felelős
mivel eleinte Lena is szimplán egy elüldözendő kolonc volt a szemébenés igencsak kreatív volt a lány bosszantásában. Az valami mesteri volt, ahogy ráuszította Tom-ra Mal-t az ő hiperaktív és tenyérbemászó teljességével, miközben ő maga meg páholyból élvezte a műsort xD Meg úgy összességében még nagyobbakat alkotott, amikor kezdett körvonalazódni előtte, hogy pontosan mennyire és milyen módon ragaszkodik Lena-hoz… Egyszerre volt dühítő és édes, ahogy féltékenykedett és finoman jelezte a lehetséges vetélytársaknak, mihez tartsák magukat, már vártam komolyan, mikor akaszt egy „EL A KEZEKKEL, AZ ENYÉM” feliratú táblát Lena nyakába ':D Valamilyen szinten röhejes is volt a viselkedése, mert ő adta ki a parancsot a randizásra, mégis minden eszközt bevetett, hogy megtorpedózza a találkozásokat. Az se volt semmi, ahogyan elbeszélgetett Reece-szel, de azon szakadtam a legnagyobbat, ahogy levezényelte Lena és Ben randiját, beült hozzájuk és folyamatosan megmondta Ben-nek, hogy éppen mit kéne máshogy csinálnia xD Egyem a szívét, szabotőrnek mindenképpen elmehetne, ha egyszer ráun az éneklésre. Ami a legjobban bökte a csőrömet vele kapcsolatban azok az „ez egy X dollárba kerülő Y egyenesen Z-ből, több tiszteletet neki” típusú kijelentések, bár talán csak kettő vagy három volt belőle, mégis szívesen sípcsonton rúgtam volna ilyenkor
ha már a rugdosódás náluk a hobbi.Már a Lick-ben is megmutatta, hogy mekkora mestere a telefonos kiosztásoknak, ezt a tehetségét a saját kötetében is megmutatta a közönségnek, úgy helyrerakta Lena testévérét, hogy csak hápogni tudott a hülye picsa
és, ahogy már régen el kellett volna beszélgetni valakinek vele. Biztos szemét vagyok, de végig széles vigyorral a képemen olvastam, ahogy Jimmy kiállt Lena-ért és, így a földbe döngöli Alyce-t. :DD Akkor nevettem fel a leghangosabban, amikor megkérdezte, nem azért lépett-e le a koszorúslánya, mert az ő pasijával is lefeküdt xD A vége felé összehozta bunkóságból a fő művét és megérdemelte volna, hogy Evelyn megfojtsa a már ikonikussá vált, túlárazott tangjával. -.- Amikor újra felbukkant megint a rá jellemző bocsánatkérést hozta, azaz csak még nagyobb sértődést okozott vele, mint alapból, de később kellően kiengesztelte Lena-t a korábbiakért és a bocsánatkéréséért is. Akkor végre kinyílt annyira, hogy kierőltesse a száján azt a „rettegett szót”. :D A minden lében kanál mellékszereplők jól mondták, tényleg nagyon jó hatással volt rá Lena, nagy változáson ment át a regény alatt.
A Ferris testvérek anyjáról nem is tudom mit mondhatnék, az ilyennek egy gyerek se való, nemhogy kettő. Undorító nőszemély azért is, amit a fiai gyerekkorában művelt és azért is, mert még rájuk akaszkodott és jó sok pénzt is ki akart sajtolni a híresség mivoltjukból, miután majdnem teljesen tönkretette az életüket. "-.- Nagyon jól tette Lena, hogy nekiugrott és abban is igaza volt, hogy többet érdemelt volna. Amikor arról a múltbeli eseményről olvastam, amikor kipakolta a lakást a pasijával és még David gitárját is elvitte volna, ha Jimmy nem állítja meg… pfú, akkor még mélyebben utáltam.
Evelyn és David nem szerepelt annyira sokat, a személyiségük sem kapott akkora teret, inkább arra szolgált a jelenlétük, hogy kerítőt játsszanak, hogy elsimítsák a feszültségeket, mielőtt a főszereplő páros úgy egymás torkának ugrik, hogy nem lehet már helyrehozni a dolgot. David-re amiatt kissé haragudtam, hogy azok után is akart segíteni az anyjuknak, ahogy bánt velük… Ev meg színtiszta tapintattal állt azzal, ami Lena és Jimmy között kialakulófélben volt, szóval minimális finomkodást sem alkalmazott, de eredményesen dolgozott xD
Anne és Mal változatlanul őrültek együtt és ez a rész is azt bizonyította, a dobos pörgését jobban tudom tolerálni, ha mellékszereplő üzemmódban van jelen. ':D Mal országos nagy bolond volt végig, amiben az sem akadályozta meg, milyen mértékben kavarja fel az állóvizet. A fő alakítását Tom-mal és az értékelésem elején említett inggel kapcsolatban nyújtotta, de akkor is jót derültem, amikor a kutyájuk és Jimmy nők iránti viszonyulásával mutatott párhuzamot. Az eljegyzésük is pont annyira zakkantan alakult, amilyenek ők maguk. Ahogy meg Mal felsorolta, mit szeretne az esküvőre, rögtön visszavontam magamban mindenféle kijelentést, amit Maddox-ék legénybúcsújára valaha írtam.
Ben egyelőre nem nyert meg magának túlzottan, főleg azzal a mély apátiával, amivel a randin viselkedett
ebben is Jimmy keze lehetett, de akkor is!:P A Lick-ben volt egy hülye húzása, de azon kívül nem túlzásként megemlítve, de ő szinte csak úgy volt a három részben. Mint egy szobanövény, ami ott van a sarokban a kis asztalon, időnként megemlítik, aztán ennyi. Az ő kötetével kapcsolatban bőven vannak fenntartásaim, mert ő se és az a lány se nyert eddig meg magának elég mélyen, aki majd a párja lesz.
Taylor és Pam rövid felbukkanásának is örültem, főleg, hogy ezáltal Lena rátalált a fényképezésre ^^ Sam-et, a testőrt egy kicsit hiányoltam.

Borító: 5/5- Ez a legnagyobb kedvencem az összes közül, nagyon tetszik a színvilág és maga az összkép is messze a legjobb *--* És tudom, hogy unjátok, ahogy folyton a betűkről áradozok, de ezt a kivitelezést is imádom :3
Kedvenc karakterek: Lena, Jimmy, Mal, Anne, Evelyn, David
Legutáltabb karakterek: a Ferris testvérek anyja, Alyce
Kedvenc részek: amikor Lena az elején kiosztotta Adrian-t, amikor Lena a rénszarvasos inget vitte Jimmy-nek, az, ahogy Jimmy betelepedett Ben és Lena randijára, az, ahogy Mal elkergette Tom-ot, Lena és Jimmy szurkálódásai, Jimmy telefonálása Alyce-szal, amikor Mal kifejtette, hogyan hathat a kutyájukra, az, hogy látta amit Jimmy és Lena csinált a fürdőben, az, ahogy Jimmy tönkretette Lena randizási kísérleteit, az, amikor Lena berúgta az ajtót, a Led Zep-es póló eltűnése
és ennél a felsorolásnál visszafogtam magam :P
Mélypontok: az, amit Lena testvére művelt, Ferris-ék anyjának a tettei, azok a pillanatok, amikor Jimmy különösen seggfej volt és ezek a gyagyái a tárgyakkal, Lena elégedetlensége a külsejével
Szerelmi szál: Ennek a párosnak a legviharosabb a kapcsolata a Stage Dive-ban és ehhez dukál a közöttük lévő kémia mértéke is… A gyengédebb vizekre evezést Jimmy falai nagy mértékben akadályozták kezdetben, de az izzást nem zavarta meg semmi. Jajj, ezek ketten még szex közben is vitatkoztak xD A 16-os karika nagyon necces, inkább a 18-asba hajlik ez a szál.

A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Marilyn Manson & Neil Strauss: (Nehéz) út a pokolból

Sziasztok! :) Ma bemutatom azt a könyvet, ami az utóbbi időben az "esti mesét" szolgáltatta a számomra, kizárólag elalvás előtt olvastam, így a napokban álmomban folyton feltűnt Manson a konyhában, a bevásárlóközpont előtt és a szobám szőnyegén... azaz annak a zenésznek az életrajzát, akinek már csak a nevének az említésétől is égnek áll a begyepesedett tömegek haja. Ez az illető nem más, mint a shock-rock királya; Marilyn Manson! :D
(És ezennel sikerült összehoznom egy bevezetést, ami hosszabb, mint maga a fülszöveg... O.o Virtuális vállon veregetéseket szívesen elfogadok :P)
 
Fülszöveg:
Egy átlagos médiafogyasztó is annyit hallott már Marilyn Mansonról, hogy illene már valamit olvasni is róla, de leginkább tőle. A bulvármédia olyan képet alakított ki róla, mely sok szempontból kiigazításra szorul, s a leghitelesebb forrásnak mégiscsak maga Brian Warner alias Marilyn Manson tekinthető, aki egyébként legalább annyira jó író, mint színpadi előadó.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-01-25 22:42:53

Ezt a könyvet konkrétan azóta el akarom olvasni, hogy először végighallgattam a Sweet dreams-t, ami már jóval egy évvel ezelőtt volt, csak adódott egy bökkenő: ezt a remekművet a szó szoros értelmében sehonnan nem tudtam előkeríteni. Egy könyvesboltban sem volt meg, pedig több városban is kerestem ezeknek a boltoknak egy részében még nem is hallottak se a könyvről, se Manson-ról és rendelni se tudtak belőle, mert a kiadónál elfogytak a kinyomtatott példányok, az utánnyomás terv szinten se jött össze. Aztán január 17-én az internet- és a rockerek védőszentjei végre kegyesek lettek hozzám és találtam egy feltöltött, beszkennelt példányt. Több okból égtem ekkora már a kíváncsiságtól, hiszen egyrészt óriási rajongója vagyok Marilyn zenéjének, a már említett Sweet Dreams-nek, a Coma White-nak, a The Nobodies-nak, a Tainted Love-nak, a Beautiful Poeople-nak... és még egy rakat számnak, aminek a felsorolása az olyan elvetemülteket se érdekli, mint amilyen én vagyok és másrészt, mivel egyes, keresés közben elolvasott cikkek alapján maga a fordító is utált ezzel a munkával foglalkozni, úgy tűnt, arra is választ kapok majd, hogy miért néznek olyan fejjel az emberek, ha megemlítem, Marilyn Manson-t hallgatok, mintha a szemük láttára bukfencezett volna el egy szál tangában az angol királynő... Az oldalakat fogyasztva vegyesen sajnáltam vagy csodáltam Manson-t, néha jól a képébe üvöltöttem volna és időnként röhögtem, mennyi unatkozó, idiótát sodort szerencsétlen útjába az élet még azután is, hogy sok mindent letett az asztalra.
Kezdetnek megemlíteném, hogy úgy általánosságban mi veri ki a biztosítékot a nagy közönségben, ha Manson-ról van szó: "fú, hogy néz ki?", "jajj, ez elmebeteg", "biztos meleg!", mintha az amúgy halálos bűn lenne "fúj, sátánista", "nem ismerem jól, de szörnyen ijesztő, azt se lehet tudni fiú-e vagy lány". Ezeket a minden előítélettől mentes véleményeket nagyrészt Manson starity-s adatlapjáról szemezgettem ki, kis átfogalmazással. Nem vagyok hajlandó olyan szöveget megosztani, amiben helyesírási és nyelvhelyességi hibákkal teli szavak/mondatok vannak, ami ráadásul nagyon primitíven is van megfogalmazva. Ezek meg a könyvben megjelenített történések is ugyanazt bizonyítják, a fő gond nem Manson-nal van, ő sem egy kis angyal, erre lentebb kitérek hanem az emberek hozzáállásával. Meglátják a kontaktlencsés, felemás szemét és az extrém öltözékét, aztán ítéletet mondanak sokszor anélkül, hogy ismernék csak részben is a munkásságát vagy a személyét. Különbözik az átlagtól, a megszokottól és az ebbe az átlagba tartozók máris utálják, mert más. Nos, ez az a hülye látásmód, amire az összes előítélet, rasszizmus, homofóbia stb épült és, ami még mindig jelen van a világban annyira, hogy pl. ha valaki fel merészel pár fekete ruhadarabot, úgy néznek rá, mint egy elítélt gyilkosra. De ugyanez történik persze akkor is, ha két nő vagy két férfi kézen fogva sétál az utcán stb. Manson-nak is emiatt a mentalitás miatt kellett egy csomót szívnia, sokkal többet, mint amit a legtöbb embernek egész élete során. Ha tovább is lépnek valami csoda folytán az első "sokkolási ponton", akkor is a többség újabb falba ütközik, mert az emberek nagy része egyszerűen nem érti Manson-t. Nem értik a dalai üzenetét, az egész mondanivalóját annyira félreértelmezik, amennyire készakarva se lehetne. Egy ilyen eset magában a könyvben is meg van említve, amikor egy lemezcég megkérdezte Manson-t, nincs-e horogkeresztes tetoválása, mert nem akarnak egy ilyen nézeteket valló egyén miatt szar helyzetbe kerülni később. Maga Marilyn meg ezt hallva mélységesen fel volt háborodva és el volt keseredve, merthogy ő pont az ilyen vackok ellen volt, pont azt hirdette, mindenkit fogadjanak el olyannak, amilyen. Annak reményében, hogy a félreértések százai közül párat eloszlatok, ezúttal leírom én is: Manson azt hangsúlyozza, hogy nem azt szeretné, mindenki legyen olyan, mint ő. Arra biztatja az embereket, hogy legyenek önmaguk és, ha ezzel különböznek másoktól, akkor különbözzenek másoktól. Arra ösztönzi őket, legyenek magabiztosak, vállalják fel, amit szeretnek és ne törődjenek azokkal, akik emiatt fújnak rájuk. És most megkérdezlek titeket, ebben mi annyira elfogadhatatlanul elferdült, hogy meghamisított tanúvallomásokkal pert adjon be a koncertje eltörlésére egy családvédelmi szervezet? Komolyan érdekelne, csak én vagyok-e annyira hülye, hogy nem értem. Igen, Manson extrém módszerekkel nyilvánítja ki a véleményét, sokszor nyersen és utálja a képmutatást meg az ostobaságot, de semmi olyat nem tesz, amivel vádolják. Nem tesz ő semmi olyat, ami káros lenne az emberekre nézve, ami miatt "imádkozni kell a koncertjére ellátogatók lelki üdvéért"- ez nem vicc, amikor legutóbb Magyarországra látogatott, a legközelebbi templomban pont ezt csinálták, miután nem sikerült teljesen megtorpedózni a műsort.
A könyvben sok érdekes sztorival ismerkedtem meg, néhányról már nagy vonalakról hallottam. Az eleje leginkább Manson gyerekkorával foglalkozik,többek között a pincében perverzségeket művelő nagyapjával és a keresztény iskolával, ahová járt. Többször is felszínre kerül, mennyire megviselte, amit a tízes évei elején a nagyapja pincéjében elbújva látott az unokatestvérével, ahogy az öreg mindenféle játékszerrel kényeztette magát. A gyerek Manson-t és Chad-et is nagyon sajnálom, nem csoda, hogy annyira rohadtul megijedtek ettől. Manson szüleit meg nagyon utáltam, amikor elmondta nekik, minek volt a szemtanúja és nemcsak, hogy tudtak erről, de ezek után se tettek semmit. Sőt, megtiltották neki, hogy bárkinek beszéljen erről, mert jajj, mit tenne a család hírnevével. Ezen a ponton kezdte megutálni az álszentséget és döbbent rá, mennyire szerves része a mindennapoknak. Most pedig szólnék pár szót a keresztény iskoláról, ahová járt, mert hallottam már egy néhány agyament intézményről/tanárról, de egy ekkora bolondok házáról soha. Én konkrétan megbolondultam volna ott. Minden egyes nap a vallás-órán azzal tömték szerencsétlen gyerekek fejét- akiket ezután rémálmok és folyamatos rettegés gyötörtek- , hogy eljön a hőn áhított világvége, aminek következtében mindenki meghal, de aki nem igaz hívő, az a pokolban fog megrohadni. Még azt is kisilabizálták, hogy az akkori elnök, Ronald Reagen ellen elkövetett merényleti kísérletnek köze van mindehhez, ha úgy tetszik az indította el az eseményeket, mert az elnök mind három keresztneve hat betűből áll. Ami egymás mellé állítva kihozza azt, hogy 666, ami az ördög száma. Zseniális okfejtés, nemde? A szünetekben pedig Queen, Black Sabbath, Alice Cooper és Kiss számokat játszottak az iskolarádióban. De nehogy azt higgyétek, a gyerekek szórakoztatása miatt. A dalokat visszafelé játszották le, miközben a vallástanár a kommentjeivel hívta fel a figyelmet rá, mely sorok tartalmaznak valamilyen "sátáni üzenetet". Freddie Mercury pedig maga volt a tanárok szemében a megtestesült gonosz már csak azért is, mert a férfiakat szerette. Ezután következett a kötelező jellegű agymosás a templomban is, ahol szintén meglehetősen undorító dolgok történtek. Komolyan csodálom, hogy egyetlenegy ép ember is kijutott ennek az "intézménynek" a falai közül... O.o A Scar-ról írt posztomban már kitértem a vallásra, hogy nincs vele semmi baj, mindenki abban hisz, amiben akar,  ésszerű keretek között, ha az emberek nem viszonyulnak másként azokhoz, akik nem követik az ő világnézetüket. Abban a közegben, ahol Manson mozgott, ez az alapvető intelligenciának is nevezett jelenség nem volt adott. Ő nem hitt elvakultan abban, amit módszeresen megpróbáltak a gyerekek fejébe verni, pedig igazán próbálkozott... ezeket a próbálkozásait pont,hogy fordítva "értékelték", neki tetszett Ozzy és a Kiss-es srácok zenéje. Ennek következtében nem találta a helyét sose az iskolában, a tanárai megalázták, amikor csak tudták, ezen kívül az egyik szomszéd-kölyök is molesztálta. Az egyetlen barátja akkoriban a család kutyája volt, akit az említett szomszéd kölyök megmérgezett, amiért a szülei Manson miatt javítóintézetbe küldték. A könnycsatornáim kevés történéstől indulnak működésnek, de azt sosem bírtam elviselni, ha állatoknak ártottak. :( El sem bírom képzelni, hogyan foghat mérget egy 13 éves gyerek és öntheti a husky-nak a kajájába, akit szinte minden nap látott a kerítésükön keresztül... Undorító kegyetlenség! :(
Manson el akart szabadulni ebből a közegből és mindent meg is tett a cél érdekében. :D Imádtam azokat a részeket olvasni, amikben az volt ecsetelve, hogyan igyekezett kirúgatni magát, nagy franc volt a gyerek, az biztos xD Hatalmasakat vigyorogtam, amikor ének órára zenehallgatásra be kellett vinni valamilyen dalt, amit szeretne, ha később elénekelnének, Manson meg kiválasztotta az AC/DC-től a Highway to Hell-t, amikor a bolti árnak majdnem az ötszöröséért tiltott lemezeket árult az osztálytársának és a szünetekben visszalopta azokat vagy, amikor a nagyapja egyik játékszerét az egyik tanárnője fiókjába tette. Üzleti érzék és kreativitás is szorult a kölyökbe bőven ':D Már akkor óriási figura volt. (Ez a lemezes trükközés egyébként később is megmaradt, a lemezboltból, ahol dolgozott évek múlva, papírpoharakban lopta ki a lemezeket xD) De hiába volt minden igyekezet, nem járt eredménnyel, mivel voltak diákok, akiket ösztöndíjjal, ingyen kellett járatniuk a magániskolába, így az iskola vezetősége nem engedhetett el kerethiány miatt senkit a fizetős tanulók közül, akármennyi gondot is okoz. :/
Amikor véget értek a keresztény iskolás idők, akkor a kudarcok folytatódtak, a magazin ahová az írásait küldözgette be csak hülyítette és még több vásárlásra ösztönözte. Illetve a barátnőit nézve is inkább a kudarcok övezték, mágnesként vonzotta magához azokat az embereket még a híressé válása után is, akik megcsalták, hátba támadták, a múltban összehoztak egy gyereket, jegyben jártak vagy egyenesen kettyósak voltak. A kettyós kategóriába esett egy olyan nő, akinek annyira az volt a rögeszméje, ők egymás lelki társai, hogy fenyegetőzött, több ízben zaklatta és egy bárban inzultálni kezdte Manson akkori barátnőjét is. Ezt a nőszemélyt egy időszakban Marilyn-ék meg is akarták ölni, de szerencsére el kellett vetniük az ötletet. Ez a lány, akit a futóbolond nőci kupán vágott egy sörösüveggel, volt Missi és az alapján, ahogy itt bemutatták, nagyon megkedveltem. :) Ő egy nagyon normális, aranyos csaj lehetett ^.^
Örömmel követtem végig a banda megalakulásának a folyamatát, az albumukon való dolgozást és azt, hogyan születtek meg a számok, amiket annyira szeretek :3 Tetszett, hogy meg lehetett ismerni Twiggy-éket is Marilyn-en kívül. A bandatagok színpadon valóban összehoztak pár meredek tettet, a srácok nem megszokott show-t hoztak össze, de egyik sem olyan volt, mint a rágalmakban szereplők. A magyarázatok alapján megvolt a logikája ezeknek a kis műsoroknak a műsoron belül és egyedi megközelítéssel, de lényegesen üzenetet adtak át. Sokat melóztak egy-egy ilyennek az összeállításán és lenyűgözően kreatív volt az egész. De a buktatókból és az abszurd helyzetekből ekkoriban is kijutott bőven Manson-nak és a bandája tagjainak. Jókat mosolyogtam azon, amikor az első menedzserük narkolepsziája miatt újra fel kellett venni valamit, mert a pasi bealudt és belehorkolt a dalba, a fejemet fogtam, amikor a Nine Inch Nails megszívatta őket a turnén és én is nagyon mérges lettem, amikor sokadszorra dobták vissza valami mondvacsinált indokkal az egyik borítótervüket.
Ami az M.M.-et ért igazságtalanságok közül a pálmát vitte nálam, az a letartóztatása volt. Nem elég, hogy nem követett el semmit, csak a nagy zsaruk bosszút akartak állni rajta a nézetei miatt. Nem elég, hogy 16 órán át tartották bent úgy, hogy a bevitele után 5 perccel kipengette a menedzsere az óvadékot, de még olyan brutális módon is bántak el vele, ami vagy milliónyi okból törvényellenes. A meglátásom szerint ő egy nagyon különleges, nagyon okos személy, akit méltatlanul ért rengeteg szarság az életben. Folyton keresztbe tettek neki, folyton elhagyták vagy hátba támadták, meghurcolták ok nélkül. A könyv nagy részében tényleg mérhetetlenül sajnáltam, amiért ennyi mindent kellett kiállnia és fel is néztem rá, amiért ezek után ennyi mindent elért.
Ezek után hihetetlenül hangzik, de voltak olyan momentumok, amiknél, mint amikor írtam is, leordítottam volna a fejét vagy lecsaptam volna egy palacsintasütővel. Bőven megvolt a maga hülye időszaka neki, kezdetnek, az összezördülésekkor az anyja és közötte meg az ebből adódó üveges incidens tartozott ide. A tombolásokról olvasva jó néhányszor viszolyogtam a csapattól, a backstage-ben ellőtt poénok saját ötletből vagy külső motiválásra, a vallatások, a szabályok nagy részét is vitattam... Hiába törekedett arra, hogy ő meg a bandája ne végezzen olyan megaláztatásokat, mint pl. a Nine Inch Nails, de sokszor pont ugyanazt tették. Később ez akkor fajult el drasztikusan, amikor rendszeressé vált a droghasználat, szépen megindult azon a lejtőn Manson, aminek az aljáról kis híján nem tudott feltápászkodni. Eközben pedig Missi-t sajnáltam a legjobban, mert kis híján ráment ő erre az egészre. :/ Nagy felüdülés volt, amikor végre vége szakadt ennek az erőteljes kálváriának és rendesen dolgoztak az Antichrist Superstar albumon és visszaállt az alapfelállásba az élet. Nem volt kellemes élmény ezekről olvasni, de kellettek a történetbe. Manson a képmutatás nagy ellenzője, az életrajzából sem hagyta, hogy kimaradjanak a sötét foltok, azok az események, amiket jobb lenne elfelejteni, egyszerűen a szőnyeg alá söpörni. Mivel én is utálom az álszentséget, amikor egy sztár úgy állítja be magát, mintha sosem tett volna semmi rosszat, semmit amire nem büszke, ezért ez a fajta őszinteség eloszlatta az ominózus események miatt kialakult ellenszenvem egy részét. De továbbra sem látom rózsaszínben Marilyn Manson-t, neki is megvan a fényes és a sötét oldala. Nem egy szent, de nem is az a megtestesült gonosz, aminek megpróbálja beállítani a társadalom.
Ha már a társadalomnál tartok.... a művön belül nagy kedvencem volt az a szakasz, amiben összeszedték azokat az alaptalan marhaságokat, amiket Manson-ról és a bandájáról terjesztettek. A keresetlevelet, a bennük lévő hamis tanúvallomásokkal, amiknek a segítségével meg akarták akadályozni egy turnéjukat és azokat a szórólapokat, amiket Manson utálói osztogattak a jó népnek. Könnyesre röhögtem magam a sok eget rengető baromságot olvasva és őszintén eltöprengtem, mégis ki a francnak van ideje ennyi ökörséget kitalálni és terjeszteni? Az egyik ilyen fantörpikus elmélet, hogy M.M. kivetette a lengőbordáig, hogy leszophassa magát és ezeket a bordákat a műtét után megtartották, hogy azzal dobolhassanak a koncerten. A másik "kedvencem" az volt, miszerint bizonyos "titkos mikulások" drogot szórnak a közönségre a koncertek során, majd mindenki elkezd közösülni a színpadon és a nézőtéren is a drogmámoros állapotban, Manson parancsára. Illetve egy nagyon meredek sztori is van arról, hogy állatkölyköket dob a közönség közé Manson egy zsákból majd felszólítja őket, tépjék szét a kisállatokat az ártatlanul meghaltak jelképezéséül. Marilyn Manson a maga egyedi humorával reagált is a felsorolt pletykákra xD
Marilyn Manson és az ő stílusa mindig is megosztó fog maradni. Nem szeretheti mindenki, nem vagyunk egyformák, de remélem, egyszer meg fog szűnni ez az indokolatlan közgyűlölet, amit az irányába tanúsítanak. Manson egy igazi ikon, aki zenei téren valami fantasztikusan egyedit alkotott és egy nagyon értelmes fickó, aki megéri a pénzét, rengeteg téren nagyon reális világképpel rendelkezik és, akinek a zenélésen kívül még sok mindenhez van tehetsége. A horror novellái, amik be voltak másolva, nagyon tetszettek nekem, az AHS-ben megállnák a helyüket, mint mellékszál. A fejezeteknél lévő rajzok is jól kidolgozottak lettek, a fotók is tetszettek :) A szöveg meg... az tagadhatatlan, hogy helyenként eléggé alpári... xD De egyébként érződik, hogy Manson az újságíráshoz is értett, olvastatja magát a könyv és nagyon jó kis hasonlatok meg leírások vannak benne.

Egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, sőt! :) Mindenkinek ajánlom, azoknak is, akik szkeptikusak Marilyn Manson-nal szemben.

Borító: 5/3 - Nem az a fajta borító, aminél a "meglátni és megszeretni" mondás érvényesül, annyi szent xD Szerintem lehetett volna találni jobb fotót is, meg az elmosás sem jön be annyira nekem, ahogy a betűszín se nagyon illik M.M.-hez. Az Antichrist Superstar album borítóhoz remekül passzol viszont.
Kedvenc részek:
- a munka az albumok körül
- az, ahogy megpróbálta magát kirúgatni az iskolából
- a lopkodás a lemezboltból
- annak az oka, hogy miért művésznéven kezdett működni
- annak az iskolai előadásnak a története, amikor pucéran végigkergették a folyosón xD
- amikor kicserélték a jászolokban a kis jézus figurákat sonkára
- Manson Missi-vel való kapcsolatának a nagy része
- az, amikor megpróbáltak hazakeveredni a NIN poénja után
- az, ahogyan megoldotta, hogy lefesthette a New Orleans-i lakásuknak a falát xD
Mélypontok: a művészi poénok a bandában, amikor M.M. felett nagyon elhatalmasodott az anyag
Korhatár: Durvaság és káromkodás bőven van, galamblelkűek kerüljék a könyvet.

A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Book Tag: Nagy összeesküvés (Book Tag #13)

Helló-helló! :)Ebben az évben is bővelkedni fog a Book Tag-ekben a blog, az első DoktorGonzo saját készítésű kérdéssora, amire tegnap hívott ki a molyon.  Nemsokára befejezem majd a Stage Dive sorozat 3. részét és Marilyn Manson életrajzi könyvét, az utóbbinak az olvasására éjszaka volt csak időm, ami látszik a haladási tempómon :s így a napokban két rock központú bejegyzés is várható. Na, de nem is húzom tovább az időt, legyünk paranoiásak együtt:
 

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-01-24 19:09:06

1.) Gyíkember – nevezz meg egy szereplőt, aki tökéletesen álcázza magát, a háttérből irányít mindent, hogy valóra váltsa gonosz terveit, társai, csatlósai beszivárognak gyanútlan társadalmunk szöveteibe…
Ehhez a ponthoz a legjobban Matthew Sobol felel meg a Daemon-ből, mert az öreg mesterien beépítette az embereit mindenhová úgy, hogy közben nem is élt... de tudtak róla a hatóságok- csak éppen nem foglalkoztak időben a nyilvánvaló fenyegetettséggel.
2.) A Jeti – félelmetes emberevő óriás, vagy ölelgetnivaló nagy mamlasz? Micsoda kettősség, mekkora lábak! Válassz egy szereplőt, akit nagyon nehéz elsőre megítélni!
On Sai: Scar-jának a Lucy-ja, mintha csak erre a pontra lett volna teremtve. Hiába több, mint 500 oldalas a regény, a végére sem bírtam hová tenni a nőt, annyira ellentmondásos személyiség. Az a fajta, akit egyszerre gyűlölsz, csodálsz, megvetsz és imádsz.
3.) A Kennedy-gyilkosság – egy „magányos merénylő” volt? Ugyan! Hatalmasságok, riválisok, titkos szervezetek vagy maguk a gyíkemberek álltak a gyilkosság mögött. Ezt minden elmélethívő jól tudja. Eszedbe jut egy gyilkosság bármelyik általad olvasott könyvből, aminek homályosak a részletei, amiben érzed, hogy valakik bizony el akarják tusolni az igazságot?
Nem. Olyan persze volt, hogy foggal-körömmel gyanúsítottam egy szereplőt a titok lelepleződésének utolsó soráig, mert nem volt szimpatikus... xD Jobban jár a világ valószínűleg, ha nem megyek el rendőrnek, mert sokáig a Magic Bites-ban is futni hagytam volna a gyilkost.
4.) Chamtrail – egészen biztos, hogy mérgeznek bennünket! Ki hiszi, hogy a repülők kondenzcsíkot húznak? Régen akkor miért nem voltak ilyen nagyok? Na ugye! Gyanús ez. Eszedbe jut róla egy könyv, amiben tapintható a gyanú? Végig ott lappang a lapok és szereplők között…
Ide a legutóbbi olvasmányomat, a Napernyő Protektorátus második kötetét tudom hozni, végig éreztem, hogy több ponton nem stimmel valami azzal a feltalálóval.
5.) A piramisok – évezredek óta szilárdan állnak a „lábaikon”. Kik építették? És milyen céllal? ŐK voltak? Egy ősi civilizáció? Bárhogy is legyen, hatalmasságuk máig magával ragadó. Mint egy igazi regényklasszikusé! Nevezz meg egy örökbecsű művet, ami örökké ragyogni fog!
J. K. Rowling-tól a Harry Potter.
6.) Elvis él – hát persze, hogy él! Ez kérdés volt? Azon a szigeten tengődik a király, ahol 2Pac, meg Jim Morrison. Egy nap majd visszatér, hogy a toplista élére vágjon! Kérek egy szereplőt, aki visszajött a halálból (esetleg fél pontért nagyon közel került hozzá, de megúszta).
Jimmy Ferris a Kylie Scott Lick-ből. Túladagolta magát többször drogokkal, többször egy hajszálon múlt, hogy ott maradjon, mielőtt rávették a banda tagjai, hogy leszokjon.
7.) Tesla az időutazó – mindenki tudja, mennyire zseniális tudós volt az öreg Nikola, de ezzel mi nem elégszünk meg. Legendák lengik körül a személyét, teleportált, időutazott, energiát állított elő a semmiből. Mennyi csodás képesség! Az összes könyvekben található varázslatos vagy szuperképesség közül, te melyiket választanád?
Rhysand-ét az ACOTAR-ból *-* igen, nem bírtam megállni, hogy ne említsem meg Rhys-t egy kérdéses bejegyzésben Ez az elmemanipulálós meg agyakban turkálós képesség mindig is a kedvenceim között volt ^^
8.) Gabonakörök – vajon ŐK csinálták, vagy a szomszéd Pistike szórakozott már megint a hatodik feles után? Átvert volna minket az istenadta? Vagy ŐK járatják velünk a bolondját? Bárhogy is, át vagyunk ejtve… Kéretik egy könyv, ami alaposan átvert valami csattanóval/váratlan húzással:
Rick Yancey: Végtelen tenger. c könyvében több ilyen momentum is volt, egyet nem nagyon tudnék kiemelni.
9.) A nácik aranya, titkos fegyverei, kristálykoponyák – csúnya német fickók voltak ezek, és még titokzatos tárgyakat is gyűjtöttek, kísérleteztek, velük cimboráltak? Brr… ennyi titok említése kapcsán eszedbe jut a kedvenc titkos tárgyad az olvasott könyvekből?
Az aletiométer Philip Pullman: Az Úr sötét anyagi c. sorozatból.
10.) Bermuda-háromszög – ott volt Atlantisz? ŐK kísérleteznek arrafelé? Vagy csak a NASA járatja velünk a bolondját? Tény, sok hajó/repülő eltűnt ott… mondj egy könyvet zárásképpen, amiért nem fájt volna a szíved, ha eltűnik ezekkel együtt:
Legyen mondjuk.... a Légy jó mindhalálig. Nem vagyok a kötelező olvasmányok nagy rajongója, de ezzel kivételesen sokat szenvedtem a rengeteg hiszti miatt. A felénél már megfordult a fejemben, elkezdek strigulákat húzni egy papírra, hogy hányszor nyavalygott valamin vagy nézett le valakit azért, mert van valamije, ami neki nincs a főszereplő gyerek.

És a kihívottjaim forrásmegjelöléssel persze bárki viheti:
Andilány, DarknessAngel,  NaNa_88, Alice_Bertrand, Firehart, Hópihe, HippyHelena, Roxan, Wandamaci

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Gail Carriger: Changeless - Változatlan (Napernyő Protektorátus 2)

Sziasztok! :) A hetet a Napernyő Protektorátus sorozat második kötetének az értékelésével zárom. Alexia Tarabotti Maccon, a felvágott nyelvvel és gyakorlatias természettel megáldott lélektelen, újabb zűrökbe keveredik, ezúttal a vad, barbár skót földön, miközben szerez magának egy hódolót és...egy új napernyőt.

Fülszöveg:
Alexia Tarabotti több okból sem élhet komolyabb társasági életet. Elsősorban azért, mert nincs lelke.
Alexia Maccon, Woolsey grófnéja a kora esti órákban arra ébred, hogy férje – akinek, mint minden rendes farkasembernek, illedelmesen aludnia kellene – teli torokból ordít mellette. Később el is tűnik, egyedül hagyva Alexiát, akinek így egymaga kell megbirkóznia a küszöbén táborozó természetfeletti regimenttel, űzött szellemek seregével és Viktória királynő haragjával. Ám Alexia fel van fegyverezve a legújabb divat szerint készült napernyőjével és harapós modorának egész arzenáljával. Még amikor a nyomozása Skóciába, a rusnya mellények honába sodorja, akkor is résen áll, feltérképezi a farkasfalka belső dinamikáját, ahogy csak egy lélektelen képes rá.
Sőt arra is tud időt szakítani, hogy megkeresse elkóborolt férjét – ha akarja.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-01-21 22:08:32

Ódákat zengtem róla, mennyire beleszerelmesedtem az első kötetbe (értékelés ITT), annak a befejezésekor úgy éreztem igazi kincsre bukkantam és nemcsak a steampunk műfajának a határain belül és az írónő most megmutatta, nem sütötte el minden trükkjét az első rész alatt, ezért szerencsére nem egy tipikus második rész kategóriás folytatást kaptam. Meglepődtem rajta, mennyire könnyen visszarázódtam az alternatív viktoriánus korba, csak pár oldal kellett, hozzá, hogy a nappalim helyett Londonban, illetve később Skóciában érezzem magam. A korábban megszokott elemek, azaz Alexia és Conall marakodás, a sajátos, leginkább kifigurázásokban megmutatkozó humor és az elmaradhatatlan steampunk ketyeréken kívül egy, a természetfelettieket sújtó ragály is kezeskedett róla, hogy az olvasó fejében egy pillanatra se forduljon meg, mára le kéne tenni ezt a könyvet. Nekem van az a "gyagyám", hogy sosem hagyom abba az olvasást fejezet közepén (ehhez mindig ragaszkodok) és egy másik, miszerint lehetőleg kerek oldalszámnál csukjam be a kötetet. Ez a leginkább az átlagban harminc oldalnál hosszabb fejezeteknek köszönhetően remek ürügyet szolgált arra, hogy miért nem vagyok képes egy másodpercre sem kibújni a kötet mögül. A fő rejtélyt nagyon érdekesnek találtam és Alexia-val együtt törtem a fejemet, mégis mitől fosztódnak meg időlegesen a természetfeletti képességüktől a vérfarkasok és a vámpírok. Nagyon jót nevettem rajta, amikor Lord Maccon először tapasztalta meg a tulajdon bőrén ezt a kellemetlenséget- farkasfutás közben egyik pillanatról a másikra emberré alakult akaratán kívül, így anyaszült meztelenül találta magát London szívében. Tetszett, hogy még jobban lett mélyítve a vérfarkasok történelmének a kidolgozottsága és, hogy így képbe került Egyiptom is, anno nekem is megvolt a fáraóimádó korszakom. ^.^ Újabb színt vitt a történetbe a levegőváltozás, végre meg lehetett ismerni a Soulless alatt rémesen civilizálatlannak leírt Skóciát, Lord Maccon szülőföldjét, ha a kastély környékének keretei között is. Rühellem a latyakos, esős időjárást, szóval ha szerves formában lennék ott, biztos nem élvezném túlzottan az üdülést, de a lapokon keresztül tetszett az új helyszín :)) Már előre várom, milyen formában fogja megreformálni az írónő a 19. századi Itáliát a következő részben. A magam részéről én nem botránkoztam meg a szoknyás férfiakon, az ez okból pofátlan módon, szabadon villogtatott térdek (!) és a többi skótság tömkelegén. És a sorozat természetesen nem lenne az igazi napernyők nélkül sem, amelyből az újdonsült Lady Maccon egy igen professzionális darabbal gazdagodott ezúttal. ;)
Mint, ahogy az egész első kötetet, Alexia-t is csak dicsérni tudtam, pontosan az a fajta csaj, akit kedvelni szoktam, nem engedi magát a sarokba állítani, egy erőteljes egyéniség- hála az égnek és Gail Carrigernek. Nem hisztis, nem ostoba, sőt az esetek nagy részében érezhetően kigúnyolja szóban vagy magában azokat az egyéneket, akiknek a fejében van olyan sűrű sötétség, hogy bányászlámpával is csak vakoskodni lehetne benne. Most sem változtak az érzéseim az irányába gyökeresen, csak az zavart egy kicsit, amiért elég gyakran előhozakodott vele, azért nem lenne nyerő párosítás Ivy és Tunstell, mert nem egy rétegbe tartoznak. Ez pont tőle nekem egy kicsit fura volt, ellenkezett azzal a természettel, amilyen az övé... de amilyen birka népség között nevelkedett, ezt még azt mondom, elnézem. Amit nagyon kedvelek Alexia-ban a fentebb leírtakon kívül, hogy a nő egy igazi buldózer, megállíthatatlan, nem tántorítják el az óriási akadályok sem, nemhogy az olyan hülyeségek, amikből hetekig tartó drámát csap a legtöbb főhősnő. Az ebből adódó eltökéltségére és határozottságára szüksége is volt Woosley grófnőjeként, annak ellenére, hogy a vérfarkasok között ő nagyon is emberinek számít, remekül elbírt a birtokokon sátorozó haddal. Megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel mozog a házasságával szerzett falkabeli pozícióban és ugyanilyen jól megállja a helyét az árnyékkormányban is. A déván és a vámpír kollégája becsüljék meg a helyüket, mert ha Alexia akcióba lendül, még a királyi családot is kitúrja a helyéről a rendezkedése közepette xD Lord Maccon-nak igaza volt, amikor azt mondta, az ő gyakorlatiasságával és szervezőkészségével pillanatok alatt az uralma alá hajthatná az egész birodalmat. Mert, ha ez a főhősnő a fejébe vesz valamit, akkor nem szöszöl, hanem cselekszik, összeszedi a szükséges holmikat és rögtön léghajóra szállva utazik Skóciába, ha a helyzet azt kívánja. Az ilyen esetekben semmi sem gátolhatja, maximum csak lassítják egyes külső tényezők, például a korszak etiketti formaságai miatt kötelező- legalábbis Lyall szerint- kíséret összeszedése és a váratlanul nyakába szakadó potyautasok. De szerencsére semmilyen katasztrófa nem tartja fel sokáig,nem is kell emiatt attól tartani, hogy az értelmetlen huzavonával fogynak az értékes oldalak. Ráadásul Alexia van annyira sokoldalú és tehetséges teremtés, hogy az életveszélyes szituációkat is úgy vonzza, mint a léböjtkúrán szenvedőket egy vastag, szaftos marhaszelet, ami miatt egy az utastársai válogatott hülyeségein kívül végletekig egyszerű léghajóút sem telhet el zökkenőmentesen a számára. Ezek után meg azokra a szituációkra nem is kell túlzottan bőven kitérnem, amik alkalmával nem véletlenül sodródik bele Lady Maccon ebbe-abba, hanem azért, mert nem bír megmaradni a fenekén. Az ő esetében ez a nyughatatlanság egy negatívumként elkönyvelendő dolog, hiszen akárhová keveredik, az ő esetében mindig igaz a mondás, ha normális eredményt vársz, cselekedj magad... Azt már az elején kitaláltam, hogy miért nincsen étvágya a léghajóúton és, mi okozza a többi nyavalyáját, már csak a borító alapján is. Szerintem kizárt, hogy véletlen legyen, hogy ott van a modell keze, ahol.
Amennyire imádom Alexia-t, annyira mélységesen utálom a családja minden tagját, csupa nagyképű, szellemileg gyenge, fontoskodó, piperkőc, külsőségekre adó idiótával verte meg az ég szerencsétlen lányt. Kicsit sem keseredtem el, amiért nem jutott szerves szerephez ebben a kötetben a Loontwill família. Sőt, időnként még Felicity jelenléte is sok volt nekem, bár azt hiszem összetehetem a két kezem, amiért a húga és a kedves anyja nem járt mellé bónusznak. Alexia-nak sok ragyogó ötlete volt a Changeless-ben, de messze az egyik legjobb volt, hogy esetlegesen át kéne lökni Felicity-t a léghajó korlátján... :D Kár, hogy végül nem tesztelte le, hogyan működne élesben az elmélet.
Ivy nem szerettette meg magát velem ezúttal sem, egy ugyanolyan sipákolós, teátrális hülye libának tartom, mint Alexia féltestvéreit, máig nem értem, hogyan lehetnek ők ketten barátnők. Ezt a részt olvasva csak mélyült bennem az ellenszenv iránta. Gyenge, értetlen, sosem annak tulajdonít jelentőséget, aminek kellene, szeszélyes és felszínes. Komolyan nevetséges és gyerekes volt az a nagy szerelmi hercehurca, amit Tunstell-lel művelt, de tagadhatatlanul összeillenek, Lyall jól kiszúrta ezt Lord Maccon-ék esküvőjén. Alexia helyében párszor őt is fejbe kólintottam volna azzal a fantasztikus napernyővel, csak azért, hogy elhallgasson- abban reménykedni sem merek, hogy némi értelem verődik a fejébe. Mint barátnő, elég nagyot süllyedt a szememben, amiért folyton Alexia képébe vágta, hogy ő mennyire érzéketlen és, hogy halvány fingja sincs az igaz szerelemről, mert csak érdekből házasodott. Ő, aki már attól kikészül, ha meglát két fedetlen térdet, mégis milyen alapon ítél meg egy kapcsolatot?! Milyen alapon vádolja azzal az állítólagos legjobb barátnőjét, hogy nem azért mondott igent a férjének, mert szereti?! Ivy csak egy kiapadhatatlan rinya-forrás volt ebben a részben az ő nagy szerelemként csomagolt fellángolásával, - komolyan úgy viselkedett, mint egy 11 éves kis csaj, aki kétnaponta mélységesen szerelmes lesz valakibe- haszna olyan szinten se volt, mint korábban. Nem tudok felidézni egy szituációt se, amikor támogatta volna Alexia-t. :/
Lord Akeldama most eloszlatta azokat a fenntartásaimat, amik eddig voltak az irányába, de ebben valószínűleg az játszott a legnagyobb szerepet, hogy nem volt annyira sokszor jelen, így nem is vethette be a giccses jelzőit a mindenféle cukros beszédet elutasító tudatom ellen. A félreértelmezett üzenetén jót nevettem és megemeltem előtte újfent a képzeletbeli kalapomat a jól informáltsága miatt. Nagyban hozzájárult a munkálkodása kirakós összeállásában és az óriási bajok megelőzésében. Jó kis csapatot alkotott Lyall Professzorral és Biffy is okozott néhány kellemes meglepetést :)
Az új karakterek közül Madame Lefoux hozta a legtöbb fejfájást, ugyanis kedveltem is Geneviev-et meg nem is... bírtam a stílusát, de nem bírtam szabadulni a gondolattól, valami nem egészen kerek vele. Talán a fellépése volt az ok, valahogy tapadósnak éreztem kicsit. Az ízlésével kapcsolatos titokról nekem már az első megszólalásaikor lehullott a lepel, nagyon magukért beszéltek a gesztusos és megjegyzések, amiket Alexia közelében elejtett. Nagy elfogadás-párti vagyok, így nagyon örültem, hogy ebben a régi környezetben is ehhez az elemhez mert nyúlni az írónő- akkoriban még hülyébben álltak ehhez, mint manapság.  ^.^ A találmányairól több infót is el bírtam volna viselni, az a már jogosan fegyvernek nevezhető napernyő, amit a főhősnőnek készített, kellően felborzolta a fantáziámat a további munkáinak az irányába... :D A céljainak a mozgatórugója a nagy lelepleződésig homályban maradt előttem, mindenre gondoltam már, hogy miért utálja ennyire Angelique, csak erre nem. A tetoválásával kapcsolatos szál miatt meg maradt még bennem bizalmatlanság bőven vele kapcsolatban a későbbiekre nézve...
Ha már Angelique... a másik francia karaktert az első részben megszerettem, így legszívesebben süket és vak lettem volna az általa produkált gyanús jelekre... de nem ment. Csakúgy, mint Alexia, én se tudom egy könnyen leállítani az agyalást, pláne, ha olvasok. A szobalány viselkedésénél is végig éreztem, hogy valami nincsen rendben. Fokozatosan összeraktam a darabkákat, de az eredmény képtelenségnek tűnt sokáig... Nem néztem volna ezt ki belőle. Amikor kiderült, hogy biztos összejött volna neki a halhatatlanság, azért sajnáltam egy kicsit. :/
Lord Maccon-t a regény nagy részében ugyanannyira kedveltem, mint idáig, változatlanul kedvelem miatta, hogy nem hátrányként tekint a felesége külső-és belső adottságaira, hanem pozitívumként. Mert azok is és a körülöttük lévő összes embernek így kellene ezt gondolnia ahelyett, hogy a domborulatai és az unalmas tudálékossága miatt szekírozzák. A Woosley falka alfája hozta a megszokott formáját, morgolódott néha, ha kiborult felszínre tört a tájszólása, szükség esetén azonnal eljött a védelmező ösztöne és ugyanannyira imádta Alexia-t, mint a Soulless-ben. A szerelmes, forróbb jeleneteiknek a megjelenítése továbbra is a kedvenceim között vannak, nem nagyon olvastam még, hogy úgy hivatkoztak egy regénybe is visszaemlékeznél a szeretkezésre, hogy mindketten nyögtek a helyzet súlya alatt. ':D A kis civakodásaik is megunhatatlanok a számomra, ha ezekből valakinek nem esik le, hogy ezek ketten mennyire rajonganak egymásért, akkor azon az emberen/természetfelettin már Batman a XXX között leadott reklámoknál legalább négyszer elcsíptem a bemutatóját, nem vagyok szuperhősguru, szóval szenvedjetek ti is alapon helyet kapott a denevérember is a posztban :P xD se segíthet. Az meg egy kifejezetten aranyos jelenet volt, ahogy Skóciában Alexia elé ment, amikor leszállt a léghajó :3 Csak most, hogy a szülőföldjén voltak a szereplők és, hogy ennyire elzárkózott bizonyos kérdések előtt derült fény rá, hogy igazából semmit sem tudtam róla eddig... O.o Oké, a természetét volt alkalmam olvasás alatt megismerni, de a múltjával kapcsolatban óriási fekete lyuk tátongott eddig, ami korábban nem tűnt fel. Most viszont nagyon is termetesre nőtt és már nem csak Alexia-t, hanem engem is zavart ez a folyamatos mellébeszélés és titkolózás. A nagy alfa-büszkeséggel biztos nehéz lehetett mondjuk beismernie, hogy érdekli, mi van a korábbi falkájával annak ellenére is, úgy alakultak a dolgok évtizedekkel ezelőtt, ahogy. A róla szóló hasábot valahogy úgy indítottam, hogy a regény nagy részében, mint korábban. Ezennel elérkezett az a pont, amikor leírom, mikor szakadt vége annak a nagy résznek; a végén. Nos, akkor legszívesebben ide vérfarkasság, oda skótság, szívesen rávetettem volna magam, hogy jó alaposan megtépjem! >.< Valamennyire megesett rajta a szívem elsőre, amiért elkenődött a hír hallatán, de aztán csak egyre mérgesebb lettem rá a reakciója miatt. Hihetetlen vagy sem a helyzet, már megszokhatta volna, hogy Alexia esetében nem a szokványos módon folynak a dolgok. És főleg BÍZHATOTT volna benne! Tudhatná, hogy a felesége nem olyan, hogy ilyet csináljon vele! ">.< Hogyan is feltételezhette ezt róla? :( Egy részem még az utolsó sorokat olvasva is azt várta, mikor jön meg végre az esze és bukkan fel végre, sajna orbitálisat kellett csalódnom a szőrmók hegyomlásban. :(
Nem érdekel, hogy lelőtök így nekem egy spoilert, nyugtassatok meg könyörgök, hogy ezt a harmadik részben rendbe tudják valahogy hozni egymás között, mert megőrülök, ha az egyik legnormálisabb könyves páros, akiket megismertem, így marad!!! ~.~ :-(
Channing Channing ó, ez a név... xD egy hólyag. Lehet, hogy kicsit szadista vagyok, de minden idegszálammal azt vártam az első találkozásukkor Lady Maccon-nel, mikor fog megvilágosodni, hogy kivel beszél és épp ezért hatalmasat pofára esni. :P Arra a bizonyos pofára esésre nem hiába vártam, ütős lett :D
Sidheag a felkonferálása alapján nekem is azonnal szimpatikus lett, bár az élményt valamennyire rontotta, hogy a lelki szemeim előtt úgy jelent meg, mint Az éhezők viadala filmek Effie-je, fehérre mázolt arccal. Egy igazi kemény nő, amit nagyon bírtam benne, jókat vigyorogtam, amikor Alexia próbára tette a türelmét. A végén rá is dühös voltam, de ő ezzel a lojalitását bizonyította végül is... ami pedig egy értékelhető gesztus.

Aki szereti a steampunk-ot, a viktoriánus kort, a vérfarkasokat, az erős főhősnőket vagy csak egy jót akar röhögni és eddig nem fogott bele ebbe a sorozatba, haladéktalanul pótolja a hiányosságát! Fenomenális olvasmány <3

Borító: 5/5- Végre nincsen fura tartása a modellnek, a betűk megoldásáért változatlanul rajongok, a kéket nagyon szeretem, a háttér is szép, nem tudok kivetnivalót találni :)
Kedvenc karakterek: Alexia, Lord Maccon, Lord Akeldama, Biffy
Legutáltabb karakterek: Felicity, Ivy
Kedvenc részek: a legelső jelenet, amikor Alexia felfedezte a sátortábort a kertben, Alexia és Channing Channing első találkozása, amikor Lord Maccon visszaalakult London közepén emberré, Lord Akeldama félreértelmezése, a célzások Ivy agybeli hiányosságaira, Alexia és Conall szerelmes jelenetei, amikor Alexia használta az új napernyőjét a harcban, az Egyiptomos szál
Mélypontok: Conall reagálása a végén, Ivy sipákolása, az Ivy-Tunstell-Felicity "háromszög", Conall titkolózása, Madame Lefoux nyomulása, az ami miatt problémája volt Alexia-nak Ivy és Tunstell "kapcsolatával".
Szerelmi szál: Rendszeresen űzik a közös testmozgást a főszereplők, de a sajátos, vicces megoldás miatt nem erősen korhatáros, belefér a YA-s szintbe szerintem.

A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Wendy Higgins: Sweet Temptation - Angyali kísértés (Angyali gonosz 4)

Sziasztok! ^.^ A legújabb Angyali gonosz kötetről, az Angyali kísértésről írtam. Végre valahára igazán a sűrűjébe áshatjuk magunkat az óriások világának, sötét és mocskos bugyraiba...Kaidan Rowe, a Bujaság Hercegének a fiának az idegenvezetésével.

Fülszöveg:
Az ​​ellenállhatatlan rosszfiú, Kaidan Rowe sohasem akart pénzt, népszerűséget, zenei tehetséget vagy csinos csajokat. Ám óriásként, azaz a démonhercegek gyermekeként mégis mindez az ölébe pottyant. Ő a bujaság hercegének fia, sokat tanult az apjától, és így a szenvedély és a csábítás mesterévé, az érzékek irányítójává vált. Kaidan nagyon jó volt abban, amit csinált. Egészen addig, amíg nem találkozott az okos, bátor és elképzelhetetlenül jóságos Anna Whitt-tel…
Kaidan mindent megtesz, hogy a lány átadja magát a bűnös élvezetekkel teli életnek. De Anna látszólag teljesen immunis a fiú csáberejére. Egy bukott és egy őrzőangyal lányaként többre ösztönzi Kaidant, mint amennyit valaha is megérdemelne. Ám a szívnek nem lehet parancsolni. Kapcsolatuk épp annyira kínzó, mint amennyire szenvedélyes, mivel egy óriásnak tilos szerelembe esnie. Bár Kai minden erejével próbálja elkerülni, egyszerűen nem bír távol maradni Annától, és Anna sem tőle.
Annának kiválasztottként el kell tüntetnie a démonokat a föld színéről. De azt is elhatározza, hogy minden óriást megment a sötét élettől. Ezért egyesíti erőit Kaidanével, hogy legyőzzék a zsarnok herceget. Kaidenre az eddig legkeményebb harc vár, a szív csatája.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-01-18 23:44:28

Egyértelműen a sorozat legjobb kötete, ez biztos. <3
De, hogy ennek fényében miért annyi pontot kapott, mint az első három rész? Mert bármekkora felüdülés is volt Kaidan szemszögéből olvasni, akivel sokkal jobban egy hullámhosszon voltam, mielőtt félreértés esne nem a munkájával kapcsolatos ösztöneit illetően „>.< mint anno Annával, egy idő után előjöttek azok a kellemetlen elemek, amik az "alap” sorozatban is zavartak. Első körben, amit nem értettem, az az írónő figyelmeztetése volt a kötet elején, aminek a lényege az volt, hogy ez sokkal durvább és sötétebb sztori szóhasználat és részletek terén is, mint az előző részek, illetve, hogy ahogy öregszenek a szereplők, úgy változik a kifejezéstár is. Ez mégis miért kellett? Szerintem, aki nem bubifóliával körbetekert fejjel olvasta az első három részt, sejthette, hogy Kaidan gondolatai nem annyira csipkések és rózsaszínűek, mint az Annáé… Felesleges mentegetőzni, amiért egy kötet erejéig nem a korábban megszokott kislányos stílust hozta, hanem azt, amivel hiteles lesz Kai. O.o Ennek kb. annyi értelme van, minthogy Rowling minden évben bocsánatot kér a megölt szereplőiért. Ő az író, övé a döntés, hogy mit csinál, nem kell elnézés-köröket futni, ha meglép valamit a regényén belül, ami az Ő munkája. Na, de nézzük, mitől kívánta óvni Wendy az érzékenyebb lelkű olvasóit… Ebben a kötetben betekintést nyerhet az olvasó az óriások világának a brutálisabb részébe, – amiről Annának halvány fogalma sem volt, a többiek történetei ellenére se- a folyamatos rettegésbe, hogy a kedves apjuk mikor küldi őket a másvilágra egy hiba miatt, Marissa vállalkozásába és úgy összességében mindenbe, ami Kaidan munkaköréhez köthető. Kiderült, pontosan hogyan élte meg ő a közös utazásukat és, hogy hogyan telt el az Angyali szövetség idejében az a mérhetetlenül hosszú idő, ahol a falat kaparva könyörögtünk magunkban, hogy jöjjön már egy kis Kaidan Rowe. Az első harmaddal, az Angyali gonosz itteni verziójával tökéletesen elégedett voltam, pontosan azt kaptam, amit Kaidan-tól várni lehetett <3 *-* Pillanatok alatt elfogytak a „tömör” szöveggel teli, párbeszéd nélküli oldalak is, annyira imádtam a fejében lenni, talán azokat a részeket szerettem a legjobban, ahol csak az ő gondolatait olvashattam hosszútávon. Nagyon örültem, hogy ekkora szerepet kapott a zene, kiváltképp a fejezetek alatt lévő dalszöveg idézetek tetszettek, főleg a Skillet-es. Rögtön eszembe jutott az Akvárium Klubos koncert annál a fejezetnél. A fogalmazásmód viszont okozott egy pár homlokráncolást és szemöldökfelvonást, időnként úgy éreztem, ez a szóhasználat nem passzol egy ilyen vagány sráchoz, a fiatalos kifejezésektől nekem inkább csak gyerekes lett néha az összkép. :/ Először azt gondoltam, hogy a Scar után hat furcsának ez az éles váltás, de az emlékeim szerint én a popó , ruci , libuci van ilyen szó egyáltalán? és a hasonló kifejezéseket akkor sem használtam, amikor még babáztam, nemhogy középiskolában. Egy lánytól még talán elfogadhatónak találtam volna ezeket a dolgokat, de egy fiútól nekem elég gáz volt. :/ A szóismétléseket már elhanyagolható apróságoknak vettem ezek után, pedig olyan 70 oldal után már eljutottam arra a pontra, hogy sikítani fogok, ha újra meglátom a totál szót. xD De szerencsére három kötetnyi Kaidan-nek sikerült hellyel-közzel kárpótolnia ezekért a hibákért.^^
Gondoltam, hogy szeretni fogom, ahogy Kaidan mesél, de azt nem, hogy ennyire. Tetszett benne, ő felfogja, mekkora slamasztikában van mindannyiuk csak azért, mert az óriások fajtájába születtek, hogy emiatt elővigyázatos és, nem próbálja fényezni magát. Amikor éppen tahóként viselkedett, akkor beismerte és nem csinált úgy, mintha szerelem lett volna első látásra ami szerintem továbbra is egy nem létező dolog a találkozásuk Annával. Az útjuk során sokáig egyedül egy valami motiválta a lánnyal kapcsolatban és nem tagadta, szimpatikusabb volt ez az egyenesség saját magával szemben az áltatások helyett. Tisztában volt vele milyen adottságai vannak és ezek mit váltanak ki másokból, ezeket a hatásokat meg ki is használja, amikor tudja. Ettől függetlenül persze ő sem egy szörnyeteg, akármit is gondol időnként magáról és akármit is próbált vele beetetni Anna apja, a szolgálatoktól, amiket Marissa cégénél kellett tennie, elborzadt és próbált ellenkezni, ha Parzuph vagy a nő túllőtt a célon. Az már más kérdés, mennyire sikerült ez neki. Az ő nézőpontját a legjobban úgy lehet jellemezni, hogy reálisabb, nem úgy látja a világot, mintha egy rét lenne szivárvánnyal, aminek a végén egy csapásra megtalálják az arannyal teli kondért és minden rendbe jön. Ez abban is látszódik, hogyan látott egyes karaktereket, hogy nem ugrik vigyorogva az idegeneknek a nyakába. Szemét leszek, de nagy felüdülés volt a számomra például az, hogy Kopano egyes tulajdonságait nem agyonajnározva vezetik fel, hanem bosszantóan xD Annával meg vele kapcsolatban az átmenetet hiányoltam valamennyire, nem volt rá túl sok idő hagyva. Hosszú ideig masszívan idegesítőnek találta a csajt, majd változott a véleménye, kellő fokozatosság nélkül… Ezek után, a szerelem képbe kerülése után, a személyisége úgymond megindult lefelé egy lejtőn és maga a szerelmi szál is nagyon szirupos volt nekem most. Az Angyali szövetség alatt megmutatkozott a törődőbb oldala, egy darabig ez jó is volt, de hiányoltam azokat a momentumokat, amiktől Kaidan Rowe az Kaidan Rowe lesz. Az Angyali győzelemre szerencsétlen nagyon el lett puhítva, csak ritkán láttam viszont azt a srácot, akit a kötet elején kaptam. Lehet ezt sokféleképpen nézni, de Anna papucsot csinált belőle, könyörtelenül a saját igényeire formálta úgy, hogy ez egyiküknek se nagyon tűnt fel. Kezdetnek ott volt ez a gyerekes téma, elmondta Kai, mi a véleménye, Anna meg benyögte, hogy nincs belőle gond és ezt igazolandó, rögtön hátat is fordított neki az ágyon azzal a címszóval, „most már aludjunk”. Nekem ebből nem az jött le, hogy tényleg elfogadom a másik nézőpontját vagy esetleg megpróbálom észérvekkel megmagyarázni, miért lenne ez jó, hanem én nem így látom ezt, te meg érezd csak magad szarul, amiért nem hódoltál be . Zárójelben megjegyezve azt továbbra is egy mérhetetlenül hülye és felelőtlen lépésnek találom, hogy alig fél év nyugalom és annyi minden után, amin keresztül mentek, ennyi idősen csak úgy bevállalnak három gyereket. Ez nekem inkább tűnt egy fellángolásnak mindkettőjük részéről. Nem úgy tűnt, mintha felmérték volna, mivel is jár három kisgyerek felnevelése, pláne az ő munkakörükkel… O.o Aztán Kaidan feladta Anna miatt a zenélést is,- aminél számtalanszor meg volt említve, mennyire imádja a srác-mert ő folyton féltékeny volt a rajongók miatt. Hiába halt meg Raj, szerintem utána kereshetett volna egy másik bandát, ha Anna nem kavar be megint. Ezt lehet úgy is nézni, Kaidan annyira szereti Annát, hogy az ő igényeit száz százalékosan saját maga elé helyezi, ami nagyon szép dolog lenne, ha a másik fél részéről is működne ez a szándék. De igazából csak az volt, hogy Anna folyamatosan ráerőltette az akaratát és besértődött, ha valami nem úgy volt, ahogy ő elképzelte, miközben ő meg nem tett semmi hasonlót. -.-
Parzuph-ot, Kaidan apját és a többi herceget most még jobban meg lehetett ismerni, pontosabb kép jelent meg a kegyetlenségükről is. Arról, mennyire mocsok módon bántak a gyerekeikkel. A történet azonnal Kaidan gyerekkorában indul, amikor Parzuph magához hívja, kikérdezi tőle a bűnöket és megkezdi az igazi kiképzését a fiának. A fiának, aki reszket, mint a nyárfalevél és mélységesen meg van rémülve, hogy mi lesz, ha esetleg hibázik. Nem is tudom megmondani, melyikük a legnagyobb szörnyeteg, de Kope apja és Jezebet kitűnnek közülük a normálisságukkal. Anna apjáé volt a szervező szerep és ő járult hozzá talán a legjobban, hogy változások köszöntsenek be, de most, hogy részletesen látszott, hogyan viselkedett Kaidan-nel, mennyire mélyen megvetette csak azért, mert az apja fia, még unszimpatikusabb lett az öreg, mint eddig.
A fentebbiekből már kiderült, hogy Anna itt sem lett a szívem csücske, sőt. Az elején annak örültem, hogy Kaidan nézőpontjának köszönhetően végre a leányzó jelleme is úgy van tálalva, amilyen igazából, de a nagy szerelem kialakulása után ez a látásmód is gyökeres fordulatot vett úgy, hogy Anna meg szinte alig változott valamit. Kaidan-t is meg lehetett érteni, miért szerette meg, a körülötte uralkodó sötétségben Anna személyisége olyan lehetett, mint a napfény… de sokszor még így sem értettem, mit szeret rajta. Az Angyali gonoszban elvileg tizenhat éves volt a csaj, de szerintem szellemileg maximum ötnek felelt meg azzal, hogy mindenre rácsodálkozik és, hogy hiába győzködni az a vadbarom utastársa folyton figyelik, folyton veszélyben van , ő továbbra is gond nélkül, bizalommal bevetné magát az első olyan kamion rakterébe, amire azt pingálják, hogy „ingyen kiscicák elvihetők”. Ezt nem bájosságnak vagy tisztalelkűségnek nevezik, hanem mérhetetlen ostobaságnak. A Touch-ban is zavart Kale-ben ez a „meglepődök minden apróságon” szindróma, de így visszatekintve, ott még jogos volt, egész addigi életében fogva tartották. De Annánál? A legkevésbé sem. Nagyon szerencsés, hogy neki nem kellett megtapasztalnia a történet kezdetéig azt a csomó szörnyűséget, amin Blake, Kai és az ikrek keresztül mentek kicsi koruktól fogva, ez is lenne a normális. Viszont nem így sem érettem ezt a nagy jóhiszeműséget a világgal szemben, hiszen igaz, hogy neki normálisan teltek a napjai, de mégsem egy szatyorban élt! Vagy igen? Csak látott hébe-hóba nem is tudom, egy híradót, a kezébe keveredett egy újság vagy hallott másokat ilyesmiről beszélni, az iskolákban is tartanak előadásokat elővigyázatosságról egy bizonyos osztály után. Ezeknek a fényében mégis ki az, az idióta, aki elfogad egy italt egy sráctól, akit alig ismer úgy, hogy nem is tartja szemmel a kérdéses poharat? Fel a kezekkel lányok, akik abban a korban vagytok, hogy bulizni jártok és így csináljátok ezt! Ha nincsen Kai, akkor már az első fejezetekben megerőszakolták volna és utána fújhatta volna mindenki a démonok eltüntetését. „-.- Ez a magatartás nem "gyermeki naivságot” takar, hanem súlyos életképtelenséget és Patti helyében én biztos nem engedtem volna egyedül mászkálgatni ezt a csajt. Nem azt mondom, hogy például, ha vesz egy utcai árustól egy hot dogot, akkor azt kell feltételezni, meg akarják őt mérgezni, – az már az ellenkező véglet lenne- de kéne lenni benne annyi elővigyázatosságnak, hogy nem mosogat olyan elmélyülten egy lepukkant környéken, miközben életveszélyben van egyébként folyamatosan, hogy nem veszi észre, mögé lopakodott valaki. Ennyi erővel Kai tényleg lehetett volna egy szatír vagy egy rabló is, vannak helyek, ahol már öt dollárért megkéselik az embert. Ott megint megölhették vagy megerőszakolhatták volna, amiért ő nagy kegyesen elbambult, ha nincs mázlija. Már legszívesebben én is jól megráztam volna és rákiabáltam volna, hogy az istenért, vigyázz már magadra jobban, te ütődött, mert rossz nézni, ahogy vakon beleszaladsz a veszélybe! A második kötetnek megfelelő idő alatt szerencsére változott egy keveset, elővigyázatosabb, lett, de a hóeséses jelenetből ítélve még akkor is hajlamos volt csak úgy belebambulni a nagyvilágba. Az Angyali győzelemre ha jól rémlik, akkor talán 18 éves lett, én akkor neveztem volna belsőleg egy valamennyire elfogadható tizenkét évesnek. És emiatt még kínosan is éreztem magam egy kicsit a forróbb jeleneteiket olvasva Kaidan-nel, mert kicsit olyan volt, mintha azt követném nyomon, ahogy egy kb. 20 éves srác megpróbál megfektetni egy 12 éves lányt. O.o xD Fontos megjegyzés, ezentúl messziről elkerülöm a „gyermekien naiv” főhősnőket, mert csak kiakasztanak.
A mellékszereplők viszontlátása óriási pozitívum volt, nagyon örültem, hogy felbukkant Z, Marna, Ginger, Blake és még Kope is… bár vele kapcsolatban sem változtak a korábbi érzéseim. Kaidan Blake Santa Barbara-i házánál töltötte az ideje jelentős hányadát az Angyali szövetség alatt, így most az Irigység Hercegének a fia is nagyobb rivaldafényt kapott ^.^ Patti változatlanul édes volt, nyitottsággal és előítéletek nélkül fordult Kaidan-hez, nem úgy, mint Belial.
Azt már nem emelem itt ki külön, mennyire szeretem az alapötletet, mert a korábbi értékeléseimben, amennyire tudtam, szerintem megtettem :) Egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a kötetet, a kritika így visszanézve kicsit negatívabbnak tűnik, de a felsorolt gyenge pontokat leszámítva nagyon szerettem, amikor pörögtek az események, ugyanúgy izgultam, mintha nem tudnám mi várható és Kaidan újra elvarázsolt.

Borító: 5/4- Ez tetszik a legjobban az összes közül, nagyon passzol a sztori hangulatához a sötétlila dominálása, de ez a pasi még mindig nem Kaidan ! >.< Ezután a fantasztikus utazás után a Bujaság Hercegének a fiának a fejében, csak még biztosabb vagyok benne, ez a csávó még Kaidan gyenge imposztora se lehetne :(
Kedvenc karakterek: Kaidan, Marna, Ginger, Blake, Z
Legutáltabb karakterek: a hercegek a két kivételt leszámítva, Marissa, Anna
Kedvenc részek: az a „harmad”, ami az Angyali gonosznak felel meg, amikor Kaidan zenélt, a szíriai út, amikor Parzuph elküldte Kai-t, hogy becstelenítse meg Annát, amikor Kaidan elkergette azt a galambot, amikor az utolsó csúcstalálkozón megkezdődött a harc
most per pillanat ennyi jutott eszembe, de a kismillió kiírt idézet igazolja, hogy több volt <3
Mélypontok: Anna erőszakoskodása, a főhősnő ostobasága, a szóhasználat gyerekessége
Szerelmi szál: Egy idő után nagyon szirupos lesz, de bizonyos elemek miatt a 16-os karika felé nyúlik a regény.

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01