Book Tag: Év Végi Hajrá (Book Tag #31)

Sziasztok! Nemsokára elérkezik az ideje, hogy búcsút intsünk 2017-nek és elkezdjük kovácsolni az újévre szóló terveinket, miközben az előzőleg nem teljesített olvasási célkitűzéseinket és azt az időt siratjuk képletesen, amit jobb adminisztrációval alaposabban is ki lehetett volna aknázni... az évi 100 elolvasott könyv, mint halovány vágyálom, a "nem lóverseny, hanem hobbi" mentalitású olvasói énemet is képes megmozgatni, ha ezúttal változatlanul el is úszott a teljesítése. Idén csak alig több, mint 20 könyv választott el tőle, hátha jövőre meglesz, de kétlem. Azért, hogy ez a siralom lista ne bővüljön egy alkalomhoz illő book tag totális elmulasztásával, csfannie kihívására ebben a posztban megválaszolom az Év Végi Hajrá Tag kérdéseit. Az ő válaszait ITT tudjátok megnézni. :)

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-12-30 16:53:57

Milyen könyvet kezdtél el, amit még be kell fejezned?
Ha jobbra tekintetek meglátjátok, de hogy ne lazáskodjam túl kapásból már az első kérdést, leírom, hogy a tegnapi nap folyamán elkezdett, első Kirsten Gier regényemről van szó, a Silber: Az álmok első könyvéről. Lehet, hogy majd tologatom az értékelését egy kicsit, mint ahogy A keresztapáét és nekirugaszkodok még egy könyvnek idén, de ha nem jön össze, akkor se panaszkodok, decemberben nyolc könyvet olvastam ki, köztük egy majdnem 600 és egy majdnem 800 oldalasat.

Van úgynevezett őszi könyved, amivel könnyebben átlépsz az év végi időszakba?

Nincsen, miért okoznak egyáltalán problémát átlépni egy-egy szezonba? Lehet, hogy velem van a baj, hogy nem okoz nekem ennyire fertelmes problémát az idő múlása, de eddig még egyszer se jött rám a "jaj, mi lesz velem?" könyvek terén csak azért, mert eljött a tavasz, a nyári vakáció, az iskola kezdés, az ősz, a tél, a karácsony vagy az év vége. A telet imádom a legjobban, de moly szempontból nekem tök mindegy, hogy az évnek melyik szakasza van, független vagyok az időtől.

Milyen új megjelenést vársz még?

Mivel a Sarah J. Maas: Köd és harag udvara már megjelent, elhoztam a Pick Pack Pontról, kiolvastam és egy kimerítően hosszú értékelésben ki is fejtettem róla, milyen érzések fogtak el olvasás közben és utána... a nagy várakozásaimat le tudtam erre a pár napra. On Sai-tól vártam volna még az Artúrt, de arról már korábban jött a hír, hogy egy előre nem látott vészhelyzet miatt nem jutott el időben a kézirat a nyomdába.

Mi az a három könyv, amit idén még el szeretnél olvasni?

Három?? Lehet, hogy csak nem december 30.-ára kellett volna hagynom ezt a kérdéssort, hanem még... emberi időre. Úgy fogom értelmezni a kérdést, hogy mit szeretnék még elolvasni, hogyha lenne még olyan 10-20 napom az évből vagy, ha lenne egy pofás kis időnyerőm, mint Hermionénak. Szóval....

° Stephen King: Az majdnem 1200 oldalas, úgyhogy nagyon optimista vagyok, jegyezzétek fel, hogy tudjam, amint visszatért a szabadságról, be kell ugranom az orvoshoz.

° Stieg Larrson: A lány, aki a tűzzel játszik
A Millenium trilógia mindegyik részét imádom filmen, az első kötetet a Könyvhét után olvastam valamivel, ugyanannyira levett a lábamról, mint a képernyőm, úgyhogy nagyon örültem, amikor megkaptam a folytatást karácsonyra.

° Anna Banks: Triton

Régóta esedékes folytatnom a Szirénia öröksége sorozatot, de a Könyvhéten, amikor meg akartam venni a folytatásokat, ebből a részből már nem volt, azonban a Maxim Kiadó halloween-i akcióján meglett, úgyhogy már csak arra vár, hogy sort kerítsek rá.

Van olyan könyv, ami még esélyes az „év könyve” címre?

A Top 5 Szerda előző heti témája hasonló séma szerint működött, csak a Goodreads kis szadistái ennek a Tag-nek az összeállítójához képest voltak annyira kevésbé szadisták, hogy ötre növelték a limitet egy helyett. Csak azt tudom mondani, mint akkor is, rengeteg új kedvencet arattam ebben az évben és már csak a műfajbeli különbözőségek miatt is igazságtalan lenne csak egyet kiemelni, noha a januárban olvasott Csak egy árnyék a mai napig etalon nálam.

Elkezdted már a jövő évi tervezést?

Fogjuk rá, amennyiben az annak minősül, hogy eldöntöttem, a várólistámon csücsülő 21 olvasatlan regényemet mindenképpen el fogom olvasni még lehetőleg az első hónapok alatt. Az is körvonalazódott hellyel-közzel, miket fogok majd januárban elkezdeni, de ezt nem szeretném előre lelőni, legyen majd meglepetés, amikor feltekintetek ide ;)

Már nagyon kicsi az idő az évből, úgyhogy nem fogok kihívni senkit a kitöltésre, de ha valakinek megtetszik a Tag, akkor forrásmegjelöléssel vigye nyugodtan.

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Top 5 Wednesday #12: 'In the midnight hour, she cried more, more, more' - Könyves kívánságok 2018-ra...

Helló! ^^ Nem csalás, nem ámítás, berobogtam a 2017-es év utolsó Top 5 Wednesday bejegyzésével, amiben hangolódva már a következő évre és az ahhoz fűzött olvasói reményekre, egy kívánságlistát állítottam össze arról, mi az, amit az olvasmányaimban nagyobb mennyiségben szeretnék látni és mik azok az elemek... amikkel a találkozást a lehető legkisebb számra redukálnám le, amennyiben könyörtelen kacsóim hirtelen kapnának az újévre némi befolyásoló varázserőt a tartalmakra.

Legyünk őszinték srácok, amikor olvasunk, az minket hol érdekel, hogy valakinek milyen puha szája meg selymes haja és tökéletes teste van, amikor konkrétan semmilyen előre mozdító ereje nincs ennek a történetre nézve?? A részletek a vizualizáló folyamat szempontjából persze fontosak, de az a cselekmény tekintetében édes mindegy, hogy valakinek derékig érő szőke lobonca van vagy rövid vörös és, hogy mekkora a melle vagy a bicepsze. Az íróknak se ártana ezek helyett a szellemi front erősítésére gyúrniuk. A butaságban nincs semmi bájos, ellenben az értelemmel, a lehetőség szerint kimagasló értelemmel. Úgyhogy a magam részéről sokkal több okos egyént szeretnék látni, az se zavar, ha egyenesen zsenik, sokkal szövevényesebbé, élvezetesebbé és pörgősebbé teszik a történéseket, ha vág az eszük és, így gyorsan összerakják a megfelelő kirakós darabokat, mintha valaki egy olyan kérdésen elmélkedik 100 oldalt, amit az olvasó már azelőtt megválaszolt, hogy meg lett fogalmazva. Visszatérő szindróma, hogy sok karakter kapásból rosszul érzi magát egy nála okosabb szereplő közelében és mindenféle sértést vág a fejéhez, hogy a kisebbrendűségi érzetét leplezze, de én imádom, amikor össze kell kapnom ahhoz, hogy tarthassam a főszereplők észjárásával az iramot!

Ebben az évben ástam bele jobban magamat a pszicho-thriller műfajába és szerelem lett első nekifutásra, nem bírok betelni azzal a bizonyos kizsigerelő, idegszaggató érzéssel, ami egy-egy földhöz vágó fordulat után jelentkezik. Hihetetlen katarzist adnak ezek a könyvek, jobbak, mint egy adrenalinlöket és a magam részéről már az American Horror Story-ban is imádtam azon agyalni, hogy mit miért csinál az adott pszichopata és mi lesz a következő lépése. Annak is örülnék, ha fantasy területen több sötét elemmel találkoznék, az elborult, creepy témák mindig színesítik a történetet és szeretem, amikor egy-egy kitalált világnak van valamilyen kézzel foghatóan hátborzongató töltete.

Már kiskoromtól kezdve vonzott valami a kalózokban és a gengszterekben, majd ez a vonzat kiterjedt a kemény motoros maffiózókra is és tényleg rengeteg potenciál van az ilyen karakterekben. Nem azt mondom, hogy minden történetben olyan szinten és formában érvényesüljenek, mint A keresztapában, mert az instant maffiózó történeteket is meg lehet unni előbb vagy utóbb, de sokkal több olyan karaktert szeretnék látni, akik felrúgják a társadalmi normákat és azoknak a szabályait. Orgyilkosok, bérgyilkosok, tolvajok, svindlerek és antihősök. Akiknek megvan a saját kódexük, hogy mi fér bele a határukon belülre és mi nem és aszerint cselekszenek a céljaik elérésének az érdekében. Általában ők is szoktak az okosabbak lenni, mint a standard hőskomplexusos balekok, úgyhogy velük az első kívánságom is teljesülne. Hasonlítsuk össze a tervező készségét és az agyafúrtságát Vito Corleonénak  Harry Potterével és Havas Jonéval, könyörgök...

Biztos van egy réteg, akit sikerült megfogni az ennivalóan naiv, a minimális többlet visszajáró ellen is vehemensen tiltakozó, gyerekesen ártatlan angyalokkal, különben nem mérgeznék ilyen számban az irodalmat,  de engem idegesítenek egytől-egyig. Nem életképes főszereplő alanyok, amennyiben nincsen mellettük egy rakás bébiszitter, akik megteszik mindazt, amihez a kis hercegnőnek vagy hercegnek nem fűlik az erényes foga és védelmezik minden behatástól, ami összerombolhatja a rózsaszín kis álomvilágát, meg félidőben becsempésznek pár ajándékot a fa alá, hogy meglegyen neki az illúzió a mikulásról is... Általában gyengék és ostobák, akik a saját, Gandhit is utolsó, tivornyázó patkány szintjére süllyesztő tisztaságuk által vezérelve mindenki felett ítéletet mondanak, akik velük ellentétben élelmesebbek annál, minthogy besétáljanak az első feléjük nyújtott kés pengéjébe. A helyzetükkel nevetséges kontrasztban álló elveik csak arra jók, hogy hosszú fejezeteket lehessen töketlenkedni azon, micsoda borzalmas tettre kellett vetemednie Teréz anyunak, amikor a bébiszitterjei nem tudtak épp húsz felé szakadni a kedvéért. A rózsaszín szemüvegük és a "majd én megváltok minden gonosztevőt" törekvésük annyi veszélybe sodorja őket, amiknek a háromnegyedét el lehetett volna kerülni. Remélem, jövőre elkerülnek.

Legnagyobb számban szerelmi kötelékeknél teszik az erősebb egyént előbb-utóbb papuccsá, de akármilyen társas kapcsolatnál felütheti a fejét ez a borzalom. Ismerős a helyzet, nem? Van egy vagány, karakán férfi karakterünk, aztán amikor rátalál a nagy őre, teljesen kifordult magára és egy lihegő pudli lesz belőle, aki mindent elnéz a másiknak és 24 órában csak a talpát nyalja, miközben az író megpróbálja bemesélni, hogy ez csak egy normális, modern kapcsolat, ahol a felek egyenlőek. Az egyenlőség nálam nem azt jelenti, hogy az erősebb felet leépítik annyira, hogy a másik engedelmes, halk szavú, annak minden hülyeségét benyelő lábtörlője legyen, ha nőről van szó, ha férfiről... de lehet fogalomzavarban szenvedek. Ugyanez a papucs hatás van akkor is, ha a társaságban van egy nagyon badass szereplő, a körülötte lévők totálisan eltunyulnak és csak létszám szinten vannak, mert az önkéntes vezetőjük úgyis megold körülöttük mindent. És mindkét esetben az a párhuzam, hogy amint a gerlék egymásra találnak, amint a legkeményebb egyén vezetővé avanzsál, a személyisége oda lesz, kiölik belőle a fényt. Megmarad "a szerelmesnek" és "a jóságos vezetőnek", de megszűnik létezni, mint karakter. Ebből a leépülésből akarok kevesebbet.


A Top 5 Szerdások "2018-as kívánságok" listáiért kukkantsatok be az alábbi blogokra/vlogokra:
~ Anya olvas
~ HaBár, a könyves kocsma
~ Wandamaci (könyv birodalma)
~ Luthien könyvvilága
~ Adri könyvmoly könyvei
~ Reading is my dream
~ Three Points of View
~ Írásaim Tárháza
~ Olvasó Körút
~ Egy könyvmoly élményei
~ M&G
~ Deszy Könyvajánlója
~ A penchat for fantasy
~ J'adore des livres, avagy Könyvimádat Felsőfokon
~ Cover Maniacs

Sarah J. Maas: A Court of Mist and Fury - Köd és harag udvara (ACOTAR 2)

Sziasztok! ^^  Megelégelve az elmúlt napok szellemi tunyaságát, ma körbebástyázva magam jeges teával és süteménnyel, rászántam magam, hogy megírjam az értékelésemet a Köd és harag udvaráról, aminek az olvasása után már tavaly december óta áhítozok...

Fülszöveg:
Én ​nem vagyok jó. Semmi vagyok, és a lelkem, halhatatlan lelkem el van átkozva… Mintha a tüdőm is cserbenhagyott volna, de próbáltam levegőt venni, hogy ki tudjam mondani, hogy nem. Nem.
Miután Feyre kiszabadította szerelmét, Tamlint a gonosz tündérkirálynő karmai közül, már halhatatlanként, tündérmágiája birtokában tér vissza a Tavasz udvarába. De nem feledheti sem a szörnyűségeket, melyek révén megmentette Tamlin népét, sem az alkut, amit Rhysanddel, az Éjszaka udvarának rettegett főurával kötött.
Egyre jobban bevonódik Rhys ügyeibe és fellángoló érzelmei hálójába, ám háború közeleg: egy minden eddiginél hatalmasabb gonosz erő fenyeget azzal, hogy mindent elpusztít, amiért Feyre valaha küzdött.
Szembe kell néznie a múltjával, elfogadnia különleges adottságait és döntenie kell a sorsáról.
Oda kell adnia a szívét, hogy meggyógyítsa a kettéhasadt világot.
Sarah J. Maas New York Times bestseller szerző lélegzetelállító fantasy-sorozatának második kötete.
A szerelemért még a halált is kicselezte.
A világ megmentéséért maga lesz az élő fegyver.

Az év legeslegjobban várt, legtöbb tépelődést és a kézhez vételéig legtöbb kínt okozó olvasmánya. Mind a 750 oldala egyenként burkolta ködbe a tudatomat és érte el, hogy napokig még gondolni se bírjak más könyvre vagy az értékelésére, ami után kénytelen-kelletlen el kell engednem a történetet.
Sarah műveinek a hátlapjára nem ártana egy termetes mezőbe ágyazva kitenni egy figyelmeztetést, miszerint olvasás után ajánlott kerülni az összetett koncentrálást igénylő tevékenységeket, ugyanis ez a nő ördögien taccsra bírja vágni az embert. Köszönőviszonyban sincsenek a könyvei egy pszicho-thrillerrel… mégis valahogy módszeresen kizsigereli az olvasót, aki hol a zsenialitásától ámuldozik, hol a pokolba kívánja az összes, bájos moly-szadista ötletével együtt. Nem fogok úgy tenni, mintha az első oldaltól az utolsóig le lettem volna nyűgözve, mintha csak istenítő jelzőket tudnék dobálni, mikor az eszembe jut a könyv, mert bármennyire is imádtam sokszor a történetet, nem kapott el az a bizonyos minden objektivitásra való hajlamot elszívó rózsaszín mámor, mint a fandom többi tagját. Akadtak olyan momentumok, amiknél kifejezetten csalódott is voltam. Egyre csak gyötört ilyenkor az érzés, hogy biztos velem van a baj, amiért pont azokra a fordulatokra ráncolom a homlokomat, ami másokat annyira lehengerelt… de végül arra jutottam, ez mégis jobb. Jobban jártam, hogy nem olyan mélységes rajongással, mint vártam, hanem ésszerűbben tudom a kedvencemnek nevezni ezt a történetet, hogy pontosan tudatában vagyok, mik azok a hibák, amiket a hátam közepére se kívántam benne, amik elkeserítettek, mégis ezekkel együtt elfogadva szeretem. Hasonló módon talált rá az újdonsült gerlepár is egy sokkal… egészségesebb fajta szerelemre egymás oldalán, mint amit az első rész során meg lehetett ismerni és ezzel valahogy a Tüskék és rózsák udvara és a Köd és harag udvara is kapott egyféle szimbolikus töltetet. Az első rész testesítette meg Tamlint és azt, amit Feyre akkor iránta érzett, mikor először belekóstolt a varázslatba, ez a kötet pedig Rhyst és Feyre már valamivel érettebb hozzáállását, úgyhogy ha egy csöppet más értelemben is, mint ahogy azt a beszámolók alapján sejtettem, ez tényleg Rhysand könyve lett. Ennek a létrejöttéhez, felismeréséhez és végső soron értékeléséhez, pedig kezdő löketként Feyre-nek és nekem is arra volt szükségünk, hogy csalódjunk a korábban szeretett tündérben és szembesüljünk vele, félreismertük őt vagyis mivel eltérő személyről van szó, inkább őket. Az alaphangulat depresszívebb volt, mint amire számítottam, de bevallom, ez bejött, érződött, hogy ilyen szempontból is mennyire idomul Sarah a főhősnője belső állapotához, azokhoz az ACOTAR során szerzett sebeihez, amik behegedhetnek… de maradéktalanul nem szívódhatnak fel. Fájdalmamra viszont néha, pontosabban a Nyár udvarából való visszatérést követő, Drámaszaurusz Rex passzusban ez a nagyon reális és tetszetős megoldás átcsúszott egy sor logikátlan, nevetségesen eltúlzott nyavalygásba. Utána csüggedtebben pörgettem a lapokat, de az utolsó „nagy hajrá” kárpótolt minden előtte felmerülő problémámért, a színvonal hamvaiból feltámadva megint a csúcsra tört és elérte, hogy ugyanolyan kétségbeesetten epekedjek a folytatás után, mint amikor tavaly december elején becsuktam a nyitó kötetet. Arról nem is beszélve, mekkora élvezettel merültem el újfent Prythian sötétebb bugyraiban, az Éjszaka udvara összességében kevésbé volt elvetemült, mint ahogy azt előtte reméltem, de a Rémálmok udvara, a Csontfaragó, Amren, a vérrubinok és a takács… valaki árulja el, mi volt az eredeti neve, mert nekem ez egy kicsit… érdekesen hangzott :D hozták azt a horrorisztikus adalékot, amire ki voltam éhezve. Erősebb lett-e szerintem ez a kötet, mint az első? Nem tudok egyértelmű választ adni, bizonyos tekintetben igen, bizonyos tekintetben nem. Különben is rá fogtok jönni, ha elolvassátok, hogy nehezen juttatjátok majd épkézláb, érhető formába a benyomásaitokat a könyv többi kedvelője előtt is. Akkor is, ha abszolút fanatikus imádatot fogtok érezni és akkor is, ha az enyémhez hasonló, visszafogottabb rajongást.

Arra foglak kérni titeket, bocsássátok meg nekem, ha nem leszek annyira összeszedett, mint máskor, mert… amiatt a köd miatt, ami mostanra, kerek 4 napos gyógyulási idő után se szivárgott el teljesen, az eddigieket is körülbelül olyan keserves volt vállalható formába emelni, ne kíméljetek, nyugodtan vágjátok kommentben bele a képembe, ez mennyire is jött össze külső szemlélődőként mint száraz homokból állatfigurákat gyúrni. Bármennyire is igyekeztek és akarjátok, hogy a dolog egyben legyen, lebeg a szemetek előtt az elképzelés, hogyan kéne kinéznie a végeredménynek, kifolyik az ujjaitok között. Hiába toldozzátok össze és nyújtjátok érte a kezeteket, hogy megmentsétek nonfiguratív káoszt markoltok, mondatfoszlányokat és szavakat, amiknek szélnek eresztve a nagyvilágba, közel sincs annyi értelmük, mint a fejetekben és ezzel az írás megkezdésekor szembesültök a legélesebben. Nem, publikálás előtt nem merem átolvasni, mert még leszek a maximalizmusomtól hajtva olyan hülye, hogy újrakezdem az egészet. Mert maga a történet is és az egész ACOTAR-t övező hype is körülbelül ennyire megfoghatatlan, noha az utóbbiból bőven kivettem és ezután is ki fogom venni a saját szeletemet. Amikor kevésbé voltam virágos passzban olvasás közben, nem egyszer elméláztam rajta, hogy miért pont ezek a könyvnek kapnak ekkora globális szeretetet. A molyon talán csak a Harry Potter és a Trónok harca kapcsán futottam bele ennyi áradozásba és ennyi fanartot, ennyi mémet szinte egy másik regény kapcsán se láttam a már említett két sztorit kivéve. Sarah fantáziája és történetvezetése csodálatra méltó, azok a kis adott könyvön és előző köteteken belüli előre utalgatások, amik a művei elemei közül a személyes kedvenceim még érdekesebbé teszik a kompozíciót, de attól még Dunát lehetne rekeszteni azokkal az írókkal, akiknek gazdag a képzelőerejük és ezt képesek ügyesen használni is félreértés ne essék, ez egyáltalán nem panaszkodás… főleg valaki olyantól, akinek a fő kedvenc műfaja a fantasy. Most magatokban vagy éppen hangosan kimondva hozzáteszitek, hogy DE OTT VAN RHYS! és, ja hiába ábrándultam ki kicsit ebben a részben a drágából, én is bőszen értékelem a személyét, de legyünk őszinték, jó pasikból is rengeteg van a molybirodalomban. Akkor pedig miért pont az ACOTAR világa, az ACOTAR könyvei ennyire nagy durranások a számtalan, lélegzetelállító profizmussal elkészített, de kisebb figyelmet élvező regénnyel szemben? Nos, azért… mert ne tőlem kérdezzétek, hogyan, de az írónő képes megmozdítani egy olyan kapcsolót az írásaival az olvasóban… amit csak kevesen érnek el. Megmozdít bennünk valamit, képes úgy hatni az elménkre, ami veszélyesebb az összes daemati képességnél, leszáll a köd, az agysejtjeink elvándorolnak Prythianbe, a külvilág misztikus, kósza ábránddá alacsonyodik és… nem igazán jön meg a kedvünk máshoz, mert tökéletesen elvagyunk ebben a kis Sarah által keltett burokban. Szóval nem sokkal vagyok okosabb, mint a kérdés felvetése előtt, nem jutottam közelebb túlzottan a titok nyitjához, de feltett szándékom, hogy megtaláljam és addig is megelégedek annyival, hogy az írónő valahogy megfogja az olvasóit. Akik közéjük tartoznak, úgyis értik, ez alatt mit értek, mennyire van mögöttesebb súlya ennek a szónak.

A történet szempontjából, amire pedig ennyi rizsa után igazán illene kitérnem, annak van nagy súlya, ami a Tüskék és rózsák udvarában történt Feyre-vel azután, hogy visszatért Prythianbe és Alis segítségével elindult a Hegyaljára, hogy megtörje a Tamlint és a Tavasz udvarát sújtó átkot. Már az első oldalakon kiütközik, hogy habár korábban se volt mese habbal Feyre élete, az azóta halhatatlanná vált lány egyáltalán nem ugyanaz az ember, mint aki a Hegyalja előtt volt… Rémálmok gyötrik a próbák miatt, amiatt, amiket a próbák közben meg kellett tennie és mindenek felett az, azóta csak a Holtak Birodalmát boldogító, kegyetlen, egykori önkényes tündérkirálynő, Amarantha miatt. Nem eszik rendesen, nem végzi a korábbi szeretett időtöltéseit, mert a Hegyaljára emlékeztetik őt és az ottani szenvedésre, bizonyos színektől is irtózik, mint ahogy a szűk, kevés kijárattal rendelkező helyektől… a Tavasz udvarának felpezsdült életét, Tamlin fojtogató védelmét és a Tamlin társaként rá háruló elvárásokat is mind óriási, őt bármelyik pillanatban agyonnyomható sziklaként érzékeli, ami alól nem tud kimászni, hiába küzd keservesen. Feyre-nek PTSD-je van és ez rá nyomja a bélyeget az ébren és alva töltött pillanataira, nappal a jelen változásai miatt kínlódik és a szerepével járó teherrel, éjszaka pedig a múlt kísérti. Nem egy felemelő érzés arról olvasni, hogy valaki ennyit szenved és épp ezért kelt vegyes hatást, amit le fogok írni, de akármennyire is sajnáltam és megértettem Feyre-t, amiért egyre csak fuldokol az otthonában, örültem neki, hogy Sarah… „megbetegítette” őt. Remek kiindulási pontot képezett a fő cselekményt adó történéseknek és logikussá tette az így végbemenő változásokat és még komolyabbá tette azt, ami a Tüskék és rózsák udvara már említett hányadában zajlott le. A fikció az fikció és, ahol mindenféle varázslatos, természetfeletti szerzet rohangál, nem várhatunk sok realitást… de én mindig meg szoktam egy kicsit ütközni, amikor egy-egy fantasy-ban olyan történések ütnek be, amik egyértelműen traumatikusak; elvetemült orvosok kínoznak valakit, veszedelmes szörnyetegek elől menekülnek, a halál torkából szabadulnak vagy fogságban tartanak valakit… és utána a következő részre vagy éppen a sztori végére ott a happy end a következő csapásig és minden visszatér a normális kerékvágásba. Hogy egyáltalán nem látszódik meg a szereplőkön az a borzalom, amit elvileg túléltek. Itt viszont nem ez az eset áll fenn, Feyre-n a szörnyűségek a húsvér véget érésük után fejtik csak ki az igazi hatásukat és a helyzetén az csak ront, hogy a körülötte lévők, torony magasan vezetve a sort Tamlin, nem akarják meglátni ezt. Akik nem érzékeltek annyit a pokolból, mint Feyre, csak súrolták azt, tudatosan figyelmen kívül hagyják, hogy megváltozott a lány, hogy mindenek felett mennyire nincsen jól, hogy a magatartásukkal, ha nem is szándékosan, de még jobban a víz alá nyomják. Ők szerencsésebben megúszták, nem törtek meg annyira és onnantól azt nem akarják tudomásul venni, hogy más esetleg rövidebbet húzott. Ez pedig, ha nem is azonnal… de elkezdi őrölni a többiek és a Feyre közötti köteléket, főleg a Tamlinnal való kapcsolatát.

Eleinte Feyre saját magát okolja, amiért nem tud túllendülni a dolgokon és azzal áltatja magát, hogy Tamlin is ugyanannyira ki van készülve csak máshogy jön ki rajta, de a képzeletbeli hurok megállíthatatlanul szorul a nyakán. A Tamlinban már-már beteges magasságokig terjedő birtoklási és védelmezési ösztönt képtelen elviselni, nem bírja, hogy miután a Hegyalján hónapokig a föld alatt tartották fogva, most a Tavasz udvarának kastélyába van ugyanúgy bezárva, megakadályozva abban, kötetlenül oda menjen, ahová szeretne. A kalitka, az pedig kalitka… ha aranyból is van. A fizikális rácsokon kívül pedig ott van a szabad választástól való megfosztás is… bármiről is van szó, Tamlin kész tények elé állítja, nincsen beleszólása abba, hogyan telik az élete és hogyan fog a jövőben telni, konkrétan úgy van kezelve, mint egy kisgyerek, akinek hallgatnia kell apura, mert apu jobban tudja, mi a jó neki. Feyre egy darabig vevő is erre, hagyja, hogy húzzák előtte a mézes madzagot és elhiszi, bár ő betyárosan szarul érzi magát, ez az ő érdekét szolgálja… Aztán, amikor a nyomás a korábbiaknál is jobban elhatalmasodik felette, megjelenik Rhysand, hogy behajtsa rajta az alkujukat, miszerint minden hónapban egy hetet vele tölt az Éjszaka udvarában a Hegyalján nyújtott segítségéért cserébe. Az egy hét, amire előtte Feyre fogságként gondolt, valójában szabadulásként érvényesül az után a korlátozás után, amit az otthonában kellett átélnie… A nyílt terek miatt a klausztrofóbiája enyhül és Rhysand, ha sajátos módszerekkel is, de mondhatni visszarugdossa belé az életet, nem engedi, hogy olyan fásult legyen, mint a Tavasz udvarában, ha máshogy nem megy ez, hát azzal, hogy minden tudását bevetve provokálja a lányt. Ezeket a részeket imádtam és gőzerővel olvadoztam Rhys csipkelődésein, főleg azon röhögtem nagyot, amikor olvasni tanította Feyre-t, de felszínre került egy törődőbb, empatikusabb oldala is, ő fel tudta mutatni azt az óvatos, nem gyilkos odafigyelést, amire a lánynak szüksége volt, amit azok, akik elvileg szerették, nem adtak meg neki és közben igyekezett eljuttatni azt is Feyre tudatáig, hogy nem normális az, ahogy a Tavasz udvarában bánnak vele.

Azonban az abnormális környezetbe való visszatérés mindig megtette a maga kártékony hatását, ameddig Feyre végre nem jutott odáig, hogy „eddig is ne tovább, betelt a pohár!”. Nekem már az elején is feltűnt, hogy Tamlin viselkedése nagyon beteges, ha egy thrillerben lettünk volna és nem egy New Adults fantasy-ban, akkor Tamlin lett volna a pszichopata férj, akitől a nő felnyalábolva a holmijait és a gyerekeket, az éjszaka közepén elmenekül, hogy új személyazonosságot felvéve végre élhessen. Piedesztálra volt emelve minden megmozdulásáért, közben pedig csak egy dühkitöréses, primitív ősember, aki képtelen kontrollálni a haragját és annyira korlátolt, hogy nem hajlandó meglátni semmit, ami az ő pihe-puha álomvilágán kívülre esik. Kialakított magának egy torz képet a világról és Feyre mozgatórugóiról, amibe kényszeresen nem engedte be a valóságot, mindig képes volt úgy fordítani a saját megnyugtatása végett a tényeket, hogy az igazodjon az álomvilágának alapköveihez, hogy ne ő legyen a hibás, hanem valaki más, legtöbb esetben Rhysand. Ezek… egy javíthatatlanul elborult elme ismérve és erre az oldalára ráadásul nem is lehet ráfogni, hogy új keletű volt. Kisebb, rejtettebb morzsákban, félmondatokban, szófordulatokban, de már a Tüskék és rózsák udvarában is kiütközött, hogy milyen ember is Tamlin és ezért utáltam én már azelőtt is, hogy ennyire elhatalmasodott volna rajta az elmebetegség. Nem győztem értetlenül szörnyülködni, Feyre miért tűrt neki eddig is, miért vette még azután is a fáradtságot arra, hogy folyamatosan mentségeket gyártson neki a cselekedeteiért, amikor már az előbbi példához hasonlóan elmenekült az ő kedvesének gondoskodása elől. Még képes volt saját magát ostorozni érte, amiért megelégelte a terrort és jól érezte magát azzal, akitől nem ezt kapta, mert micsoda büdös kurva ő, amiért nem tűrte, hogy úgy viszonyuljanak hozzá, mint egy darab szarhoz és amiért szimpatizálni kezdett azzal, aki emberszámba vette és törődött vele. Ha velem bánt volna valaki hasonlóan, mint Tamlin Feyre-vel, akkor csak addig akartam volna hallani az illetőről, ameddig üdvrivalgás és néhány köpés kíséretében körbetáncolom a hulláját. Őszintén fellélegeztem, amikor végre Feyre is képes volt valamennyire belátni/átlátni, hogy mennyire nem volt normális köztük ez a dolog már az elején is, hogy ő maga is felsorolta azokat a kivetnivalókat Tamlinben, amiket az én radarom a Tüskék és rózsák udvara alatt is kiszúrt. Ha az első részben valaki Team Tamlinnek is vallotta, magát, akkor ezen a köteten végigrohanva még a másodpercet is átkozni fogja, amikor rokonszenvesnek találta a tündért. Már csak azért is, amit Feyre-vel csinált. Pedig azt le számítva is… fogalmazzunk úgy, nagyot alakított. Undorító, mocskos rohadék, aki belevéste magát a könyvkaraktereket tartalmazó, privát kis halállistám élmezőnyébe.

A Tüskék és rózsák udvarában Lucient még szerettem, de a csekély szereplése során jelentőset romlott a róla kialakított véleményem ezúttal. Ő nem vedlett át elmebeteg bunkóvá… de asszisztált a meglévő elmebeteg bunkónak a basáskodásában, behódolt neki, mint a főurának és, bár tett néhány kísérletet rá, hogy észhez térítse Tamlint, inkább hagyta, hogy majdhogynem visszafordíthatatlanul tönkretegye Feyre-t és elfogadta az általa csepegtetett elvakultságot. Eddig egy karakán és erős szereplőként élt az emlékezetemben, akit a saját udvarának lakói, az idióta családja rendesen megkínzott, de felállt és túlélt… Talán pont amiatt fájt tőle jobban az, hogy ragaszkodott a röghöz kötöttségéhez, miszerint Rhysand a gonosz ahelyett, hogy rádöbbent volna, a tulajdon legjobb barátja a szörnyeteg, aki manipulálással vesz rá másokat, hogy a kénye és kedve szerint ugráljanak. Azért, mert Lucien is megtapasztalta a bőrén, milyen az, amikor azok kegyetlenkednek valakivel és nyomják el, akiknek az ellenkező lenne a feladatuk, mégse segített Feyre-n még akkor, se amikor már könyörgött ezért a segítségért. Aminek a hiánya végül Feyre-t az Éjszaka udvarába kergette.

Rhysand viszontlátásának ugyanannyira örültem, mint amennyire csalódtam is benne, mármint a valódi énjében, aminek engem pont azok a hozadékai keserítettek el, amik nyáladzást váltottak ki azokból, akik az ACOTAR alatt utálták őt. Figyelmeztettek rá már arra, hogy majd ne érjen meglepetésként, hogy Rhys a Köd és harag udvarában másmilyen lesz, mint az első részben és épp ezért, noha szíveket láttam mindenfelé a ténytől, hogy ebben a kötetben végre főszereplővé lép elő, kicsit féltem is a megjelenés közeledtével, hogy pontosan milyen változtatásokat is eszközölt rajta az írónő. Én azt szerettem nagyon Rhysandben, hogy erős volt, és magabiztos tekintélyt parancsoló tartással és ha úgy adódott könyörtelen volt azokkal, akik a korábbi tetteikkel rászolgálták a szemétkedéseire vagy akadályozták abban, hogy elérje a céljait. Egy agyafúrt személyiség, aki előtt nem létezik lehetetlen, addig kavargatja a kártyapaklit, ameddig az osztáskor úgy nem állnak a lapok, hogy a lehető legjobban az ő érdekét szolgálják, titokzatos és kifürkészhetetlen, akinél sosem lehet tudni, mi jár a fejében vagy egy-egy megmozdulása, milyen mögöttes célt szolgál. Egyszerűen megláttam a nevét és… átjárt az izgalom, letaszított a trónról minden férfi karaktert, akikért valaha is rajongtam. Azt sejtettem, hogy a változtatás által felszínre lesz hozva, hogy minden ellenére Rhysnek is van szíve, de ezt már az első részben is éreztem, úgyhogy nem problémáztam rajta, nem ért meglepetésként az, ahogy megpróbálta előcsalogatni Feyre-t a csigaházában. Az se zavart, hogy kiderült, a Hegyalján történtek őt is megviselték, hogy olyan áldozatokat kellett hoznia az udvaráért, amik őt is megtörték, hogy nagyon sokban hasonlítanak azok az utóhatások, amik Feyre-n jelentkeznek, mint amik rajta. Jókat mosolyogtam a kissé gonoszkodó beszólásain és úgy összességében fürdőztem az örömben, hogy megkapja a rivaldafényt, ami jár neki, hogy annak ellenére, hogy fényévekkel normálisabb a mentalitása, mint Tamlinnek és, hogy ő totálisan egyenrangú félnek veszi Feyre-t, mondhatni időről-időre bebizonyosodott, hogy ő se képes teljesen meghazudtolni magát… :D És tényleg, eszméletlenül jól el voltam vele… ameddig meg nem kezdődött az igazi átformálása, aminek nem az lett a vége, hogy micsoda meglepetés, Rhysnek is vannak érzései, neki se volt hawaii Amarantha macájának lenni és vannak élő-lélegző lények, akik fontosak  neki és, akiket szeret annyira, hogy bármit megtegyen értük… hanem egyre inkább úgy fordult a kerék, hogy a korábbi személyisége egy az egyben csak egy álarc. Egy álarc, aki mögött egy olyan ember rejtőzik, aki megteszi, amit meg kell tennie ahhoz, hogy védje, ami sokat jelent a számára, de irtózik az aljasság legkisebb szikrájától is és dagonyázik a lelkifurdalásban, ha kihasznál valakit. Értettem, hogy miután Tamlin kimutatta a foga fehérjét, akart Sarah egy normális férfit a történetbe, de Rhysand esetében kiábrándítóan túltolta a „hányatott sorsú, szenvedő, szerelmes hős” szerepét és megölte azt, amit személy szerint én nagyra értékeltem Rhysben még úgy is, hogy nem minden vonása mondható etikusnak. Szigorúan véve egy szerepcsere történt, Tamlin lebutítva és felfújva azzá vált, amit korábban a karakterek gyűlöltek vagy gyűlölni véltek Rhysben, Rhys pedig szintén felfokozva és rózsaszínné téve lett a Tüskék és rózsák udvara-beli Tamlin jó tulajdonságainak az olvasztótégelye. Ezt végiggondolva pedig nem akkora csoda, hogy Tamlin korábbi rajongói most hirtelen szerelmesek lettek Rhysbe, mert pontosan ugyanazt vagy talán annak egy feljavított változatát kapták Rhysszel, amit Tamlinben szerettek… Akit meg Rhys sötét oldala vonzotta, mint engem… az pofára esett és vágyakozva kívánta azt, bárcsak többször lett volna olyan Rhys, mint a Rémálmok udvarában, na, akkor azonnal lángra lobbant az a régi tűz, amit úgy hiányoltam ahelyett a papucs helyett, akivé tovább fejlesztette az írónő.

Eleinte tetszett az a szál, ami közte és Feyre közt alakult, mert felnyitotta a lány szemét és erősebbé tette, meghagyta neki a szabad választás lehetőségét, az Éjszaka udvarának szükséges küldetései közül egytől se zárta el azért, mert szerinte veszélyes volt, hanem rábízta Feyre-re a mérlegelést, hogy döntse el ő, mennyit bír az ingerküszöbe. A románcuk apránként bontakozott ki és nem volt romboló hatása a történetre, megvoltak a kis közös pillanatok, amik elősegítették egymás megismerését, a megfelelő érzések kialakulását, de tudott tőle haladni a cselekmény. Feyre össze tudott barátkozni Rhys belső körének a tagjaival, elkezdhették megtenni az első lépéseket annak a háborúnak a megakadályozására, amit Hybern királya készül Prythian és az emberek ellen kirobbantani, nekiálltak keresni a csak szólásokban emlegetett, legendás Üst hatástalanításához szükséges könyv darabjait, hogy szabotálják a Hybern-i király hatalmának a kiterjedését, amikor úgy adódott, hogy ideje bevonni az embereket is, felvették a kapcsolatot az emberek uralkodóival is és egy izgalmas, pattogós, sosem laposodó sztorit kaptam, amit nagy örömmel olvastam, amit nagyon nem szívesen tettem le. Meg lehetett ismerni mindenkinek a privát történetét, az Éjszaka udvarát és terjesztve, színesítve lett a világfelépítés, elkalauzolódtam egy új udvarba, megismertem egy teljesen új népet a tündéreken belül… de aztán megrekedt a történet és lecsapott az általam a kritika elején említett, rettegett Drámaszaurusz Rex időszak. És ez nem volt több, mint indokolatlan, totálisan felesleges hiszti, ami nem szolgált semmilyen magasabb célt, mint az olvasó idegrendszerének a nyírbálást. Ekkor haragudtam meg nagyon Feyre-re, mert megint képbe hozta Tamlint és azt a méltatlan hozzáállást, amit tőle tapasztalt, elkezdte Rhysandre kivetíteni és olyanok miatt esett neki Rhysnek, amit vagy elnézett Tamlinnek vagy ő maga is megcsinált. Amikor sebesülten ott hagyta a sárban Rhyst, mert ő duzzogott, akkor visszaküldtem volna a takács kéményébe, hátha egy kis adrenalin észhez térítené a művésznőt. A szerelmi szál gyönyörű kibontakozása ezzel pedig félbeszakadt és ez az ág mélyrepülésbe kezdett, lesüllyedt arra az Elena-Damon drámára, amivel a Vámpírnaplók hatodik évadában sújtották a készítők a nézőket. Innentől már nem arról volt szó, hogy Rhys kikéri Feyre véleményét és nem nyomja el őt, hanem függetlenségre biztatja és egyenrangú félként kezeli, hanem arról, hogy Feyre akármilyen bunkón viselkedik Rhysszel, akármit csinál, Rhys lógó nyelvvel, csaholva fut utána, mint egy kis pincsi, hátha kap egy kis simit a fáradozásáért. Az egy nagy hazugság volt, hogy ez egy olyan kapcsolat, ahol egyenrangúság működik, Rhys és Feyre nem voltak egyenrangúak, hanem Rhys alá lett rendelve Feyre-nek, aki ugyanúgy büntetlenül rúghatta és püfölhette képletesen, ahogy vele tette ezt Tamlin. Az 50valahanyadik fejezetben Rhysand „Nagy Vallomása”, végképp betette nálam a kaput és a párosukkal szembeni minden szimpátiámat elorozta, tönkre lett vele téve az, a felnőttebb egymásra találás, amit a regény elejétől kezdve építgetett az írónő. (Spoiler) Ezt a társ-dolgot szerintem hiba volt belevonni a képletbe, mert nem azt mutatta, hogy azért jöttek össze, mert megértik egymást és hasonlítanak, hanem, mert „úgy rendeltetett”. Tisztára ugyanaz, mint az Alkonyatban a bevésődés, oda a valódisága a szerelemnek tőle (Spoiler vége) Lealacsonyította vele Rhyst azokra a tökkelütött, csöpögősen nevetséges hősszerelmeseknek a szintjére, mint akik után anno Rhysand a felüdülést jelentette nekem.

A megváltoztatásában pedig az szúrta a legjobban a szememet, hogy nem éreztem a rációt abban, amit az írónő, ezáltal Feyre állított Rhys-t illetően, hogy ennyire „megjátszott Mr. Hyde-ra” és „természetéből fakadóan lágy Dr. Jekyll-re” különítette el Rhysandet, amikor ennél sokkal összetettebb a jelleme. Nem értettem, miért muszáj Rhysnek csak fehérnek vagy csak feketének lennie, hogy miért nem lehet egyszerre egy olyan valaki, aki a barátai között volt és, akibe beleszeretett Feyre és egy olyan valaki, a Rémálmok udvarában és az ellenségeivel kemény és kegyetlen, ha  arra van szükség anélkül, hogy utána hetekig keseregne rajta, milyen szörnyű dolgokat tett, mennyire nem érdemli meg Feyre-t, amiért ilyen rongy ember... Miért?? Miért kellett most kényszeresen egy földre szállt angyalt csinálni belőle? Hiába dolgozott a sztoriban buzgón az írónő, Feyre és Rhysand is azon, hogy ez a szőnyeg alá legyen söpörve, az álarcnak feltüntetett, kevésbé gentleman vonásai is ugyanannyira Rhys részei, mint az alapvető társadalmi értékrendszer szerinti jó tulajdonságai, ha nem lenne legalább részben olyan, mint amilyennek megismertem korábban és, amilyennek szerettem, nem is alakítaná őket annyira meggyőzően a „szerepeit”. Annak a tagadása, hogy az is Rhys, amit a világ tud róla és az is Rhys, amit rejteget a világ felé, számomra csak szükségtelen önámítás volt és az a strucc politika, amit ugyannyira gerjesztett Sarah, Feyre és Rhys is. Hébe-hóba megráztam volna mind a hármat, hogy fogadják már el olyannak, amilyen és ne hímeljenek-hámoljanak annyit azzal, hogy ami nem patyolat tiszta, az csak megjátszás :P Úgyhogy összességében elvonatkoztatva a ködösítéstől, amin végül csak sikerült átlátnom azt tudom mondani… hogy Rhysandnek mindent egybevetve annyi a hibája, hogy van némi megfelelési kényszerrel vegyes önértékelési problémája, ami ezzel a fura tagadásos szindrómával ütközik ki.

Rhys belső körének a tagjait nagyon szerettem… de ez a megfoghatatlan önutálat bennük is kivétel nélkül ott fortyogott és egy-két gonoszkodóbb másodpercemben beötlött, hogy ebben a bagázsban talán egy macskát se lehetne találni, aki titkon nem veti meg magát valamiért. Ez nekem már elég erőltetett lett, de felvéstem azoknak a hibáknak a listájában, amiknek tudatában vagyunk, viszont még elfogadjuk őket és tovább ugrottam rajta. Mind a négy új karakternek nagyon érdekes és nehéz előélete van, mindannyian tele vannak további, még legalább két köteten át kiaknázható rejtett mélységekkel, de nem estem dilemmába egy szempillantásig se, hogy ki nőtt a legjobban közülük a szívemhez. :3

Rhysand jobb keze, Amren vett meg magának a leginkább, méltóságteljes, kemény és meg van benne az, az enyhe félelmetesség, ami titokzatossá és érdekessé teszi még azután is, hogy ha ködösen is, de kiderült róla, hogy micsoda… Remélem a folytatásban lehet kapni majd konkrétumot arról, milyen lény Amren, mert felcsigázta a kíváncsiságomat a csaj rendesen, megtaláltam a kedvenc női szereplőmet a sorozatban ^.^ Az amulettes jeleneténél sejtettem, hol van a kutya elásva, így nem is voltam annyira felháborodva rajta, mint Feyre… hiszen várható volt, ki tudta volna találni ő is, ha szegény nem reszket annyira attól, hogy elmenjen a Csontfaragó lakhelyére.

Mort lehet a belső körben a napsugárnak nevezni, annak a típusú szereplőnek, aki valójában maga köré vonzza az embereket, nem erőltetetten vagy mesterkélten és nem tűnik tőle királykisasszonyosnak… csak eléri, hogy keressék a társaságát. Neki is fel van annyira vágva, mint a többieknek és megvan a múltjában a sötét folt, amitől összeugrott a gyomrom, de még őt lehet a viszonylagos ütközőnek tekinteni a többiek között, aki simítja, amit simítani kell… :D

Cassian forrófejűségét először gyerekesnek találtam, de idővel ő is megkedveltette magát velem és a társával Azriellel kapcsolatban se volt ez másként. Róluk is meg lehetett tudni ezt-azt, de csakúgy, mint Amren homályban is maradtak, mint különálló, Rhysand körétől független karakterek. Cassiant még jobban meg lehetett ismerni a beszédessége miatt, de Azriel a becenevéről állandóan a Stephen King-es AZ ugrott be… úgy érzem, nem egy meglepetést fog tartogatni.

A kötelék, ami Rhysand és a belső köre, illetve e között az öt tündér és Feyre között volt, nagyon megragadóra sikerült, akik az első részben mosolyogtak Lucien és Tamlin barátságán, most hideg zuhanyként fogják tudomásul venni, Rhys családjához viszonyítottan az mennyire egy felszínes kapocs is volt. Nagyon szerettem a csapat közös jeleneteit, a viccelődéseiket, azt a lenyűgöző profizmust, amivel együtt dolgoztak. Egymás között olyanok, mint egy nagy, boldog, hangos, veszekedős család, de a maguk módján mind képesek félelmetesek lenni és egyiküket se kell félteni. Bár Feyre-vel nem egyszer álltam hadilábon, amikor épp végleg kiveszett volna belőle a hitem, minding megcsillogtatott egy olyan észbontóan badass húzást, amire nem tudtam mással reagálni csak elismeréssel, ide tartozott a közös jelenete Suriellel. A belső kör együttes tevékenységei megmutatták, mennyit nyom a latba a jó tervezés, az izgalom fenntartása végett akadtak váratlan fordulatok, nem várt gubancok, de nem éreztem azt se amikor a Nyár udvarában akarták meglovasítani azt a… tárgyat, amire szükségük volt, se Hybern királyának az udvarában, hogy „úristen, mi a fenét művelnek ezek, az ajtón dübörög a katasztrófa és mindent elcsinálnak rövid időn belül!”.

Amarantha távozásával tartottam tőle, hogy az írónő nem bír majd egy olyan új fő gonoszt teremteni, akivel überelni tudja, azt a démoni nőszemélyt… de Hybern királya méltó utódja neki ebben a pozícióban. Kellően alattomos és gyalázatos, de nem egy olyan habzó szájú szerencsétlenség, akit túlságosan maga alá temetett az önnön gonoszsága ahhoz, hogy valódi, veszélyes ellenfélnek lehessen tekinteni. Sarah gonosz karaktereiben szerintem az a legjobb, hogy olyanra vannak megírva, hogy az olvasó utálhassa őket és nehéz dió legyen a legyőzésük, de valahogy mégsem képes őket teljes mellszélességgel gyűlölni, mert annyira jól vannak kidolgozva, hogy bizonyos szinten „jó karakternek” minősülnek. Meg lehet kövezni, de bár Amaranthát gyűlöltem azért, amit Rhysszel tett, Hybern királyát bírom :D Nagyon tetszik a humora, amikor a királynőkkel beszélt a társas dologról, akkor könnyeztem a nevetéstől. :D

A jelentéktelenebb szereplők tekintetében a véleményen velősen: Ianthe egy ribanc. Nesta pont olyan kemény és csípős, mint amilyennek szerettem és Elain… ő nekem még mindig egy szánalmas kis virágszál, akibe körülbelül annyi túlélési ösztön szorult, mint egy újszülött nyúlba. Kíváncsi vagyok, az ACOWAR-ban mi lesz velük, bár Elainnek nem sok jót jósolok az ő idétlenségével.

A cselekményről szívesen mesélnék még többet, de ilyen szempontból sajna, olvasói szempontból viszont egyáltalán nem sajna, a sztori egy logikusan felépített dominósort képez, aminek egyik eseményéből következik a másik, így majdnem minden spoilernek minősül az elkövetkezőkre. Akik olvasták az előző részt, azoknak úgy hiszem, úgyse kell az akkori élményeknél nagyobb biztatás ahhoz, hogy kézbe vegyék a Köd és harag udvarát ;) A Drámaszaurusz Rex résznél lelohadt a lelkesedésem és sok karakter kihúzta nálam a gyufát ideiglenesen, de hála az égnek, rövidesen összekapták magukat és az év legütősebb kötetzáráshoz tudott dübörögni a gépezet. Ha nem is tökéletesen azt kaptam, mint amit vártam… a jövő év eleje tájékán biztosan újra fogom még olvasni.

Borító: 5/5 – Káprázatosan gyönyörű ^^ Az elsőé is nagyon tetszett, de szerintem ez még jobban sikerült és az eddigi köteteket elnézve, ez is a legjobb mind közül, a gerince és a belső díszítés is figyelemre méltó.
Kedvenc szereplők: Rhys, Amren, Cassian, Azriel, Mor, a Csontfaragó, Hybern királya
Legutáltabb szereplők: Tamlin, Lucien, Ianthe
Kedvenc momentumok: amikor Rhys először elvitte Feyre-t az Éjszaka udvarába, azok az üzenetek, amikkel Rhys olvasni tanította Feyre-t, amikor Mor és Rhys kiszabadították Feyre-t, amikor Rhys és Feyre elmentek a Csontfaragóhoz, Amren története, amikor Feyre elküldte Lucient a fenébe, a Velaris ellen intézett támadás, Feyre és Rhys üzenetezése, a Rémálmok udvarában játszódó jelenet, amikor Feyre és Suriel megint találkoztak, amikor először együtt evett a belső kör, Hybern királyának a vicce, Feyre és Rhys utolsó csele
Mélypontok: Rhys vallomása, a Drámaszaurusz Rex időszak, az, hogy mindenáron földre szállt angyalt akartak csinálni Rhysből, Tamlin viselkedése Feyre irányába, amikor Feyre igazságtalanul bánt Rhysszel.
Szerelmi szál: Ó… az erotika kedvelői odáig lesznek a gyönyörűségtől… csak győzzék kivárni a megfelelő pillanatot ;)
A legkedvencebb idézeteim:

„– Gyere csak, Feyre! Nem harapunk, kivéve, ha megkérsz rá minket.
Meglepődve elindultam.
– Ha jól tudom, Cassian, eddig még senki nem vette igénybe az ajánlatod. – jegyezte meg Rhys zsebre tett kézzel.”

***

„– Hallottál valamit a főúrról? – kérdezte.
Ianthe ledermedt, és Bron tekintete is a tetoválásomra villant.
– Nem – feleltem, és álltam Hart pillantását.
– Valószínűleg fejvesztve menekül, mivel Tamlin visszanyerte a mágiáját.
– Akkor egy kicsit sem ismered Rhysandet.”

***

„A fejemet ráztam.
– Tamlin nem fogja engedni.
– Ő nem a dadusod, és ezzel te is tisztában vagy.
– Az alattvalója vagyok, ő az én főuram.
– Te senkinek sem vagy az alattvalója.
Dermedten láttam, hogy kivillannak a fogai és kinőnek füstszerű szárnyai.
– Ezt most hallod tőlem először és utoljára – dorombolta, és a falon függő térképhez lépett. – Élhetsz bábuként, Tamlin ajándék kiscicájaként, és egész halhatatlan életed eltöltheted azzal, hogy hajbókolsz, csúszol-mászol mások előtt, eljátszhatod, hogy kevesebbet érsz nála, Inathe-nél vagy bármelyikünknél. Az is rendben van, ha ezt az utat választod. – A szárnyak árnyéka fodrozódott. – De én ismerlek. Jobban, mint azt te el tudod képzelni.”

***

„Nem mosolyogtam.
– Semmi cipődobálás? – Szinte láttam a szemében csillogni a kimondatlan szavakat. Gyere! Játsszunk!”

***

„– Másold le ezeket a mondatokat – búgta az asztal túloldaláról, és egy darab papírt nyújtott át.
Ránéztem, és hibátlanul felolvastam:
Rhysand fantasztikus ember. Rhysand a világ közepe. Rhysand a legjobb szerető, akiről egy nő álmodhat.”

***

„A lelkem mélyén nem igazán akartam tudni, pontosan miféle lény is Amren.
– Szóval, ha összekapunk és letépem róla a nyakláncát, akkor ő pecsenyét süt belőlem és felfal engem?
Nevetett.
– Nem, Amren ennél sokkal rosszabb dolgokra képes. Amikor Morral legutóbb összevesztek, porig égették a kedvenc hegyi nyaralómat. – Felvonta a szemöldökét.- Akármit is jelentsen az, hogy én vagyok Prythian történetének legerősebb főura, az elmúlt évszázadban egyszer vágtam Amren szavába.
A legerősebb főúr a történelemben.
A sok-sok évezted alatt, mióta itt élnek Prythianben, a vigyorgó, gúnyos, sármos Rhys lett volna a….”

***

„– Én arra gondoltam, hogy mennyire elvakított a szerelem: elfogadtam, hogy csak keveset mutatnak meg nekem a Tavasz udvarából. A terület nagy részét nem is nézhettem meg, de még csak nem is hallottam róla semmit. Az idők végezetéig olyan tudatlanságban éltem volna, mint egy háziállat.”

***

„– Amikor beleegyeztem, akkor arra volt szükségem, hogy ne legyek halott.
– Arra volt szükséged, hogy ne legyél egyedül.
Találkozott a tekintetünk, de túl sötét volt ahhoz, hogy olvasni tudjak az övéből. Én kaptam el a pillantásom.”

***

„Rhysand a nyugalom álarcát öltötte magára.
– Hová rejtették?
– Mondj egy olyan titkot, Éjszaka lordja, amiről senki nem tud, és én is elmondom neked az enyém.
Már valami borzalmas igazságra készültem, de Rhys így szólt:
– A jobb lábam hasogat, ha esik az eső. A háborúban sérült meg, és azóta fáj.
A Csontfaragó elröhögte magát, én pedig döbbenten bámultam Rhysre.
– Mindig is te voltál a kedvencem.”


Ha eddig még elmulasztottátok megrendelni a könyvet, ITT tehetitek meg.

Top 5 Wednesday #11 - Hogyan kínozzuk meg a könyvmolyt karácsony előtt még egyszer? 2017 jelenlegi TOP 5 könyve

Sziasztok! Elkerülendő a tradicionális késésemet, ami a Top 5 Szerdás írások jóval szerda utáni posztolását illeti... most arra döntöttem, hogy kicselezem a bámulatos időérzékemet és elkészítem előre a 20-ai összeállításomat, miközben a szókincsem legszebb jelzőimmel jutalmaztam fennhangon azt az okostojást a GoodReadsről, aki szerint az éves kedvelt olvasmányok közül ki lehet választani ÖT hahó emberek, 72 könyvet olvastam eddig az évben és abból 39 ment az "úristen, imádom" listára -.-! kedvencet... Nem fogok áltatni semmit, nem a lentebb felsorolt könyvek a totálisan utolérhetetlen élményeim és nem is csupán őket tudnám magasztalni, de a fránya limit miatt kénytelen voltam azokat a könyveket összerakni, amik elsőre eszembe jutottak. 

"A sztori az első 70-100 oldalon még csak folydogál, aki valami in medias res, típusú történetre vágyik, az bizonyára csalódott lesz, az író jelentős terjedelmet szánt a későbbiek megalapozására, bemutatja a két főszereplőt, felvázolja, hogy Mikael milyen ügy miatt is kerül bele abba a kényszer szabadságba, ami biztosít számára elég szabadidőt ahhoz, hogy Henrik Vanger, a fülszövegben említett öreg milliárdos megbízásával foglalkozhasson, illetve feltárja a fontosabb részleteit annak, Henrik mire is jutott a saját, negyven évet felölelő kutatómunkája alatt. Aki viszont kész rá, hogy végigvárja a felsorolt nagyon is érdekes, de nem kifejezetten pörgős részeket, az egy igazi kincshez juthat hozzá a fennmaradó oldalakon. Egy igazi izgalmas, nem mellesleg egészen beteg, szuggesztív hatású krimihez, aminek a múltban játszódó eseményei is olyan bravúros részletességgel és alapossággal vannak megjelenítve, hozzákapcsolva a valós történelem momentumaihoz, hogy az olvasónak az a benyomása támad, ez az egész egyszer valóban megtörtént úgy, ahogy feketén-fehéren le van írva. Nem terem minden fán ilyen történet, még a befejezése utáni napokban sem fog ereszteni titeket. Bemutatja a regény, milyen csontvázak is rejlhetnek a kőgazdagok szekrényeiben, mind szakmai, mind magánéleti téren és ez az, ami köré valójában a könyv épül." >>> Teljes értékelés ITT

"Egyre erősödik bennem a meggyőződés, hogy valami gigantikus zavar lehet az illetékes emberek fejében, amiért nem emeltek még szobrot ennek a nőnek! (...)  Ismételten lenyűgözött az, ahogyan a sci-fis elemeket beledolgozta az írónő a történetbe, meg van magyarázva, hogyan működnek az űrhajók egyes elemei, az adott típust is kellő alapossággal bemutatja, az ember mégse érzi azt, mintha egy szakkönyvet bújna, amiben úgy röpködnek a száraz adatok, mint a Hadgyakorlat közben a lövegek. Nagyon tetszett, hogy meg lehetett ismerni Taina szülőbolygóját, a modern vonallal érdekes kontrasztot alkottak a japán hagyományok, mégis remekül összeillettek a lézerek, a szamurájok, a bonyolult, hajlongásos formaságok és az óriási űrsiklók. ^.^ Így első elgondolásra összeegyeztethetetlenebbnek nem is tűnhetnének a felsoroltak, de mégis annyira maguktól értetődően kapcsolódtak egymáshoz a regényben, mintha mi sem lenne természetesebb. Ó, és mindenképpen meg kell említenem a kardokat is. Mit ne mondjak, imádom az On Sai regények élőlényekre jellemző tulajdonságokkal bíró tárgyait. :D" >>> Teljes értékelés ITT

"Ami azt illeti, nem szeretek még több fejezet elteltével sem olyanról nyilatkozni, hogy „eddig favorit-gyanús-e” vagy, „eddig hány pont?”, mert minden olvasó ember tudja, egy fantasztikus történetet az utolsó húsz oldallal is simán haza lehet vágni. Itt viszont mégis, a legelején éreztem, hogy valami észbontó különlegességre sikerült bukkannom és nem is bírtam szabadulni ettől a sejtéstől, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva egyszerűen a nem skizofrénságból fakadó belső hangjaim azt súgták, hogy ez a regény márpedig kedvenc lesz. Nem tévedtek. etszett, hogy a fő cselekményszálnak hitt nyomozásról hamar kiderült, hogy igazából drámaian fogalmazva csak „csepp a tengerben”, avagy ha a könyv címéhez hű akarok lenni, akkor a „legalsó lépcsőfok”. Nagyon bejött a történet felépítése, a fokozatosság, ahogy kikristályosodott, mekkora kalamajkába is ásta magát bele Shara, amikor a Kontinensre érkezett, hogy kinyomozza Efrem Pangyüi meggyilkolásának a körülményeit. Persze arra végig kíváncsi voltam, hogy ki ölte meg Pangyüit, de a súlyosságával arányosan érdekesebb is volt az a vonal, ami ezt eredményezte, időnként meg is feledkeztem miatta szerencsétlen történészről mindig tudott izgalmasabb lenni a cselekmény, mindig képes volt valamivel túlszárnyalni a korábbiakat az író. Sorra gyártottam az elméleteket, hogy mi is fog ebből az egészből kisülni, mégis sokszor csak pislogtam a döbbenettől. Robert bravúrosan adagolja az információkat, amennyit elárulnak valamiről, annyira félre is vezetnek egy témával kapcsolatban, csak dicsérni tudom ezt az ürgét, nagyon ügyesen csinálta." >>> Teljes értékelés ITT

"Ilyen egy tökéletes trilógia zárás; Az írónő felszínre hozta a feledés homályának közeléből a rajongásomat, új köntösbe bújtatta, a régi, már bevált szabásmintát követve és egyúttal megsokszorozta ezt a rajongást. Megdobogtatta kis könyvmolyszívemet, kétségbe ejtett, katarzisba, elérzékenyülésbe és szentimentalizmusba kergetett, kegyetlenül összetört, darabokra szaggatott, félrevezetett, olyan érzelmi hullámvasútba ültetett, ami még a leszállás pillanatában is képes visszafordíthatatlanul megrázni és úgy kínozni, mint ahogy az a menyasszonynak öltözött, ezernevű démoni nőszemély tette Varennel, Poe-val és a többi szerencsétlenül járt, művészi hajlamokkal, művészi mélységgel bíró férfival. Csakhogy az írónő esetében nem csak szimplán megéri tűrni ezt a kínt, hanem aki egyszer belekóstolt a világának zavaros, félelmetes közegébe, egyenesen keresni fogja, új magasságokba emelve az önpusztítást azzal, hogy a karakterek sorsáért aggódik és hagyja megint, megint és megint kizsigerelni magát, mert tudja, folyamatosan, megfoghatatlan csodákkal jutalmazzák a kitartását, akár a legváratlanabb, leggyászosabb pillanatokban is. Kezd elsodorni a józanságtól és legfőképpen a valóságtól, a saját, külön bejáratú álomvilágom, ami a maga szurkolólányaival, sikoltozva lengeti a kis pomponjait, de az Oblivionra és a megelőző kötetekre is igaz, a Nevermore nem csak három könyvet ad az olvasónak, hanem egy… életérzést. " >>> Teljes értékelés ITT

"Ha minden Kristály Pöttyös könyv csak megközelítőleg ilyen jó lesz, akkor nekem bizonyára valami elvonókúrára vagy a pénztárcám és a vásárlásra ösztönözhető rokonaim elzárására lesz szükségem, különben inváziót fognak indítani a kis drágák a polcaimon…
Még több órával az olvasás befejezése után is elképzelhetetlen normálisan nyilatkozni erről a műről, mert az utolsó 50 oldal végképp kisütötte az ingerületátvivő receptoraimat. Most már kezdem kapizsgálni, miért akart a könyvesboltos lebeszélni erről a regényről, mondván ez nagyon durva. Valóban az, de imádtam! :D Karine Giébel nem az a fajta író, aki nem meri a lehető legbrutálisabb módon sokkolni az olvasóit és hasonló precizitással kínozni a karaktereit. Az írónő ügyesen keveri a kártyákat, nincsenek felesleges tölteléktörténések, mindennek jelentősége van és előbb-utóbb mindenkit gyanús fénybe helyez… még magát Cloé-t is. A főszereplő tudni akarja, ki az Árnyék, az olvasó szintén tudni akarja ki az Árnyék. Az ilyen súlyú tudás viszont lavinát indít, ami maga alá temeti a birtokosát. Aki azt kívánja, bárcsak maradt volna meg a békés homályban… " >>> Teljes értékelés ITT


A Top 5 Szerdások kedvenc listáiért kukkantsatok be az alábbi blogokra/vlogokra:
~ Anya olvas
~ HaBár, a könyves kocsma
~ Wandamaci (könyv birodalma)
~ Luthien könyvvilága
~ Adri könyvmoly könyvei
~ Reading is my dream
~ Three Points of View
~ Írásaim Tárháza
~ Olvasó Körút
~ Egy könyvmoly élményei
~ M&G
~ Deszy Könyvajánlója
~ A penchat for fantasy
~ J'adore des livres, avagy Könyvimádat Felsőfokon
~ Cover Maniacs

Könyvkarakterek, akiket a Griffendélbe osztana a Teszlek Süveg (Roxfortosok a HP-univerzumon kívül 3)

Sziasztok! ^.^ Nem káprázik a szemetek, hosszas mérlegelés és időbeosztás tologatás után arra jutottam, hogy még ebben az évben meghozom a Roxfortosok a HP-univerzumon kívül posztsorozatom harmadik felvonását, amelyben olyan karaktereket keresek az olvasmányaimban, akiket a Süveg a Roxfort legnépszerűbb, legalábbis Rowling által legjobban preferált házába, a hőspalánták melegágyába, a Griffendélbe osztana.
A Griffendél szülte a HP univerzum legtöbb komolyabb térhez jutott karakterét, tanulmányai során többek között a skarlátvörös és arany színeket viselte Albus Dumbledore, Minerva McGalagony, Hermione Granger, Harry Potter, a Weasley-klán, Sirius Black, Remus Lupin és Rubeus Hagrid.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-12-16 15:08:18

Ennek a bejegyzés családnak a hagyományát követve indításként ismertetem veletek a Griffendél ház mentalitását, a Griffendéles diákok jellegzetességeit... bár jelen esetben picit feleslegesnek érzem ezt, hiszen a HP-kötetekben ezt a házat lehetett a legbehatóbban megismerni, már csak azért is, mert mindhárom főszereplőnk és a kulcskarakterek is Griffendélesek lettek miközben néhányuk egyértelműen más házba illene bele a későbbi kötetekben felbukkanó, logikusabb kategorizálási szempontok feltáródása alapján. A Griffendélesekre mondják általánosságban, hogy vakmerőek, bátrak és hősiesek, közülük kerülnek ki azok, akik jobban hajlanak rá, hogy kivegyék a részüket a "nagyobb jó" létrehozásában, akár tettlegesen, akár felszólalás szintjén,  könnyebben vállalják az ezzel járó veszélyeket és kockázatokat - vegyük csak azt alapul, hogy a Roxfort Ostrománál is a legtöbben a Griffendélből maradtak. Ám ennek a hősies mentalitásnak megvan a visszaütője is, ugyanis ez hajlamossá teszi őket arra, hogy a megfelelő érettség elérése előtt fejjel menjenek a legközelebbi falnak, rád gondolok, Harry Potter elfelejtve rendesen átrágni az egyes megmozdulásaik következményeit, hogy talán több gondot okoz az akciójuk, mint amennyit megold. Ez vonja magával, hogy a többségükre jellemzőek a nagy fellobbanások, az ésszerű átgondolás helyett időnként inkább az érzelmeik vezérlik őket, néha olyan dolgokat is személyes küldetésnek tekintenek, amikre más házak, sokszor más Griffendélesek is a szemöldöküket vonogatják.  Buzog bennük a versenyszellem, csakúgy, mint a "tükörházukban" a Mardekárban, akik össz-vissz hasonló vonásokat birtokolnak, mint a Griffendélesek, csak gyakorlatiasabbak, így kevésbé írja felül a saját érdekeiket a feltétlen jótevésre való hajlam. A Griffendéles diákok viszonylag könnyen barátkoznak a más házak diákjaival a Mardekárt leszámítva és melegszívűek, nem tűrik az igazságtalanságot, de köztük is gyakran felüti a fejét az a sznobizmus, amit a Mardekárosokban elítélnek.

                             Kira Walker
                    (Dan Wells: Töredékek)

Kirában gőzerővel munkálnak a hősies késztetések, feltett szándéka, hogy ő egymaga oldja meg a Részlegesek és emberek között húzódó ellentéteket és hozza el újra a földre a szivárványt és a harmóniát, emellett az emberi csecsemőket tizedelő RM vírus ellenszerét is kutatja, továbbá megoldást akar találni a Részlegesek lejárati idejére.... Kirát időről-időre felőrli ez a "mindenkinek jót akarok" késztetése és, ilyenkor előfordulnak nála erős, szeszélyes kitörések és éles pálfordulások, hamar megbizonyosodik, hogy mégiscsak az embereket választja, amikor nem lehet egyszerre óvni mindenkit. Néha nem képes racionálisan állni a helyzethez és készpénznek veszi, hogy ha ő zokszó nélkül életét áldozná a nagy ügyért, akkor ezt más is ugyanúgy megteszi, amikor pedig rávilágít valaki a viselkedésében lévő irracionalizmusra, lobbanékonnyá válik. Sokszor olyan dolgokért förmed rá másokra, amiket ő is ugyanúgy megtesz, amiből visszaköszön a Griffendél-Mardekár kakaskodáskor feltűnő magatartás. Nagyon bátor lány, aki kétes helyzetekben villámgyorsan kapcsol és nem esik kétségbe akkor se, ha egyedül kell boldogulnia a kihalt, apokaliptikus világban és jót akar.... de néha nem ártana neki egy Hermione, aki anélkül rendbe tudja rakni, hogy megsértődjön rajta :D

                           Daemon Black
           (Jennifer L. Armentrout: Obszidián)

Daemon legendásan pokróc természet mindenkivel, akit nem kedvel vagy azokkal, akiket kedvel csak egyéb okok miatt nem akarja ezt a tudomásukra hozni, de a figyelemre méltó védelmező ösztöne miatt egyértelműen a Griffendélben a helye na, meg azért, mert a piros a kedvenc színe. Először a húgát védelmezi nem ismerve lehetetlent, majd Katy-ért is megteszi ugyanezt, a szerettei biztonságáért és boldogságáért nem rest felperzselni akár az egész világot se, de mások nyomorára se érzéketlen, miután az említett személyeket biztos helyen tudja... :D Daemon-t a megfontoltságnál inkább vezetik az indulatai, ha valaki felhúzza, akkor gyakran előbb köpi be az első, fájdalmasan szúrós nyers sértést, minthogy átgondolná, talán ezzel jobban megüti a bokáját, mert olyan személlyel kerülhet szembe, akivel ugyanannyira nem tanácsos cseszekedni, mint vele. Viszont nem hátrál meg a kihívásoktól, félelmetesen gyorsan rögtönöz és olyan módon teszi ezt, hogy a lehető legjobban süljön ki a végeredmény.

                         Tyrion Lannister
         (George R. R. Martin: Trónok Harca)

A Lannister ház jelképe az oroszlán... úgyhogy szégyen is lenne, ha Tyriont a Süveg máshová osztaná be. Elsőre nem tűnik Tyrion tipikus Griffendéles jellemnek, de ha közelebbről is megvizsgáljuk a személyiségét, akkor bebizonyosodik, hogy számára ez a tökéletes ház. Az értelmetlen hősködés helyett jobban jellemző rá, hogy a száját használva vágja ki magát a veszélyes szituációkból, élvezettel szedi cafatokra mások elméleteit és ügyesen csűri-csavarja úgy a szavakat, hogy tisztázza magát a felmerülő vádak alatt és még néhány  pofátlanabb esetben ő is tűnjön áldozatnak :D Ha be is pánikol, hamar összeszedi magát és gyorsan gondolkozni kezd rajta, hogyan mentse meg az irháját, de bár nem egy született harcos, akkor se kell félteni, amikor a palléros elméje csillogtatása helyett direkt tettekkel kell megvédenie magát. Ravaszságát harc közben is remekül hasznosítja, a termetének a hátrányait az előnyére tudja fordítani az átlag magas emberekkel szemben. Nem annyira könnyű motiválni, hogy cselekedjen, de ha felkelti valami az érdeklődését, utána megállíthatatlan, remekül motiválja a környezetét és összességében arra törekszik, hogy a nagy csatározások közepette a nép se szívjon a kötelezőnél többet.

                         Feyre Archeron
  (Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara)

Feyre is erősen védelmező, megmentő-típus, már a történet kezdetekor is derékig gázol a hóban, hogy ételt tegyen a családja asztalára, nem fél az erdő rejtette veszélyektől, bátran szembeszáll egy hatalmas farkassal, egy veszélyes tündérfajtával és egy megalomániás tündérkirálynővel is, aki rabigába döntötte egész Prythiant. A kötet során nem egyszer volt másokra utalva, köszönhette másoknak, hogy nem hagyta ott a fogát, de amennyire egy embertől telik, a találékonyságával és kitartásával jól feltalálta magát a tündérek világában. A számára fontosakért körmeszakadtáig küzd még akkor is, ha ezek a valakik nem szolgáltak rá arra, hogy ekkora mértékben alárendelje magát nekik a segítés közben. Feyre nem riad vissza a kihívásoktól, nem tud tétlenül egy helyben maradni, amikor tudja, valamit tehet az adott gond megoldásának az érdekében, inkább sodorja veszélybe magát és tesz hozzá valamit a sikerhez, mintsem, hogy a háttérbe húzódva malmozzon. Leleményes és gyors észjárású, könnyen feltalálja magát, noha időnként nem gondolja át elég gyorsan a rögtönzése jövőbeli vonzatait, amire egy remek példa az, amikor álnéven mutatkozott be Rhysnek. Nem adja könnyen a bizalmát, de ha valaki megkapja, akkor bármire képes érte és megvan benne az a fajta tartás is, ami a Griffendélesekre jellemző, hiszen csak akkor fogadta el Rhys segítségét, mikor nem volt más választása.

                        Jace Wayland
            (Cassandra Clare: Csontváros)

Ahogy Alec mondta, minden árnyvadász bátor, így a londoni és New York-i Intézet összes lakóját felsorolhatnám akár, de vakmerőség és rettenthetetlenség terén Jace mégis kiemelkedik közülük valamennyire. Számtalan slamasztikából megmentette a többieket és a sebbel-lobbal megkezdett akciói ugyanennyibe is sodorták őket végül... de van annyira tehetséges harcos és annyira ravasz, hogy végül ezekből is megmentse az egész bagázst. A többiek kedvéért vagy azért, hogy egy-egy démonvadászó bevetésük sikeres legyen, nem habozik kockára tenni az életét, vagány és kemény, aki hajlamos kötözködő, mondhatni bunkó lenni olyanokkal, akikkel nem szimpatizál vagy, akik megsértették, de igazából aranyból van a szíve.

                         Deznee Cross
                   (Jus Accardo: Érintés)

Deznee egy igazán talpraesett, vagány, temperamentumos csaj, akibe annyi badass-ság szorult, amit sok hasonló státuszban emlegetett "álompasi" se birtokol. Adrenalinfüggő, így a veszélyes, hajmeresztő szituációk és a pörgés éltetik, akkor van teljességgel az elemében, ha valamiféle extrém szituációba keveredik, ha van esélye bizonyítania a rátermettségét és az erejét. Lobbanékony, tüzes és beszólogatós, de felméri, mikor kell felhagyni a kötekedéssel és megkomolyodva, totális mellszélességgel harcolni a jó ügyért. Nem tűnik kezdetben egy tipikus jótét léleknek, de már a történet elején, a buliból hazafelé menet is befogadta azt a fura srácot, aki cipő nélkül menekült az üldözői elől, az unokatestvéréért rajong és felveszi a kesztyűt a rosszfiúkkal szemben, hogy a hatosok sorsa jobbra forduljon. Nem az előre megfontolt tervek kovácsolásának a koronázatlan királynője, de menet közben is egészen jól elboldogul, nem adódik olyan körülmény, amiben partra vetett halként vergődik. A stílusa kissé nyers és durva, de ez csak fokozza a már említett vagány báját a lánynak, nem nyavalyog, hanem cselekszik, meglépi, amit a történet alakulásáért tennie kell.

                            Travis Maddox
   (Jamie McGuire: Veszedelmes sorscsapás)

Travist kétes hír övezi, ami alapján a legtöbb ember, főleg a rendes lányok elkerülik őt, verekszik, hirtelen haragú és nagy kanállal habzsolja az életet, de ha valakinek el akarja nyerni a szeretetét, akkor nem ismer lehetetlent, erőn felül igyekszik, hogy háttérbe szorítsa a kellemetlen vonásait és az előnyösöket helyezze előtérbe. De kutyából mégse lesz szalonna... egy igazi oroszlán lakozik benne, akivel cseppet se könnyű, de a családjáért önmagában ölre menne akár egy rinocérosszal is és a puszta akaraterejét és az irántuk táplált hűségét felhasználva még arra is képes lenne, hogy legyőzze a szóban forgó állatot... A szeretete néha soknak érződik, főleg egy olyan embernek, aki nem annyira hullámzó habitusú, mint ő, de szó szerint a csillagokat is lehozza az égről azoknak, akik fontosak neki, még a hétköznapokban is totális erőbedobással törekszik arra, hogy boldoggá tegye őket, bár a temperamentumából fakadóan sok a látványos vitatkozás is. A másokon való segítésre hajlam eleinte csak a családja tekintetében érződik, de mint a kötete végén kiderült... az iskola után FBI-ügynöknek ment,  amivel már nagyobb tömeget védelmez.

                        Faith Corcoran
     (Karen Rose: Közelebb, mint hinnéd)

Faith pszichológusként dolgozik, olyan embereket rehabilitál, akik molesztálták a családban lévő gyerekeket, de ő sem hisz benne, hogy az ilyen embereket meg lehetne gyógyítani, csakis a bántalmazást elszenvedett gyerekekért teszi, akik az anyjuk struccpolitikája miatt nem juthattak volna el pszichológushoz másként.  A családterápia címszó alatt tartott foglalkozásokon így segíthet feldolgozni a történteket a molesztálás elszenvedőjének és néha az olyan anyáknak, akik tényleg nem tudtak róla, a párjuk miféle undorító disznóságokat művel a gyerekükkel, miközben arra törekszik, hogy a bűnelkövetőket lezárják. Időről-időre magánakciókra is adja a fejét, kifigyeli az elkövetőket és aztán kihívja a rendőrséget, amikor valami olyat tesznek, ami indokolttá teszi a letartóztatásukat, így is védelmezve a pácienseit és azokat a lányokat, akik azzá válhatnak a jövőben. Bátor, erős, kitartó nő, aki akkor se omlik össze, amikor a szokásos kisstílű őrültek után egy igazi, elvetemült zaklató ered a nyomába, aki nem nyugszik, ameddig el nem teszi őt láb alól. Ha valami rossz éri, akkor feláll és tovább küzd.

                               Sepora
                 (Anna Banks: Nemezis)

Sepora esetében sokat dilemmáztam, hogy betegyem-e egyáltalán ebbe a bejegyzésbe, ugyanis a megítélésem szerint ő egy hasonló hibrid lehet, mint amilyen Harry Potter; félig Griffendéles- félig Mardekáros. Végül hosszas mérlegelés után arra jutottam, hogy hiába nem szívbajoskodik, ha a céljai elérésért hazudnia vagy manipulálnia kell, mégis inkább a Griffendél kötelékébe illik bele. Sepora Serubel hercegnője a történet elején épp megszökik a birodalmából, a jól megszokott kényelemből, hogy az apja, a király ne tudja felhasználni a háborúban, amit a szomszédos királyság, Theoria ellen akar kirobbantani. Sepora Theoriában azon munkálkodik a szökése után, hogy felkészülhessenek az apja támadására, de arra is ügyel, a saját népe se sérüljön, mindkét országot meg szeretné óvni a vésztől. A megváltó feeling mellett bátor és rettenthetetlen a csaj, aki nem ijed meg az árnyékától és olyan zuhanórepülésből is képes visszafordulni az ég felé, aminél már csak centik választják el a becsapódástól. A fejjel a falnak mentalitás minden jó tulajdonsága ellenére is sarkalatos pontja Sepora személyiségének, mondhatni minden jó szándékát leszámítva is veszélyesen szeszélyes. Nem egyszer legszívesebben eltakartam volna a szememet egy-egy húzását nézve, mert biztosra vettem, nemsokára jön az Armageddon... aztán mégis kivágta magát ismét.

                     Cassie Sullivan
           (Rick Yancey: Az utolsó csillag)

Cassie egy tipikus főszereplő alkat, aki rendelkezik ennek a típusnak minden hibájával és előnyével, mégse tud ellenszenvet ébreszteni azokban se, akiket taszítanak a hozzá hasonló emberek. Jópofa, kicsit kelekótya, érzelgős, az ösztönei vezérlik az esetek javában a józan megfontolás helyett és nagyon gyerekes tud lenni... de megállás nélkül küzd, ha valamit a fejébe vesz, akkor nincs az, az erő, ami megregulázhatná. Egy igazi túlélő a lány, a földönkívüliek inváziója alatt a magány párszor kicsit bolonddá tette, de nem hagyta, hogy az akadályok megállítsák, nem hagyta, hogy bármi elválassza őt a céljától, nevezetesen attól, hogy visszaszerezze a kisöccsét, majd Az ötödik hullám folytatásaiban ugyanígy védelmezze a szerelmét, az újdonsült barátait és, hogy biztosítson egy normális jövőt az öccsének, illetve azoknak az embereknek, akik túlélték az inváziót. Cassie a YA hősök megtestesülése, áldozatkész, hűséges és hihetetlenül bátor.

                        Curran Lennart
         (Ilona Andrews: Pusztító mágia)

Curran az alakváltók falkájának az alfája, egy tekintélyt parancsoló vezéregyéniség, aki elvárja, hogy a hierarchiában alatta lévők tiszteljék őt, de bármit megtenne a falkájáért, dacol a veszéllyel és a lehetetlennel az érdekükben. Ő személy szerint egy oroszlán alakváltó, amihez méltón több macskaszerű vonással is rendelkezik, titokzatos, büszke, bátor és az a típusú karakter, aki könnyen felcsigázza a női olvasók érdeklődését... :D Vagány, szívós és tőle se áll távol, hogy átadja magát a hangulata erőinek, de összeszedett és tudja, mikor kell visszahúzni a karmait, ahogyan akkor se totojázik egy pillanat erejéig se, amikor eljön a tettek ideje. Az első kötetben nem lehetett annyira mélyen megismerni, de azok alapján, amiket megtudtam és, amiknek egy részét most is leírtam, kíváncsi vagyok, mi derül ki róla a folytatásban.

                           A Kertész
          (Dot Hutchison: Pillangók kertje)

Ééés... végezetül, hogy ezennel ünnepélyes keretek között megtörjem azt a sztereotípiát, hogy a Griffendélesek csak a jók lehetnek, hogy a Griffendéles vonásokat egyedül nemes lelkek birtokolhatják, a sort egy pszichopatával zárnám. A Kertész 16 éves lányokat rabol el, hogy egy gyönyörű üvegházban tartsa őket háremhölgyekként, a hátukra pillangós tetoválást varr, ha jól viselkednek, elhalmozza őket ajándékokkal és luxus körülményeket biztosít nekik... de a problémás egyéneket eltávolítja és 21 éves korukban mindenképpen megöli a lányokat, hogy aztán kiállíthassa őket. Napi rendszerességgel megerőszakol közülük, néha egy lányt látogat, néha többet és az egészben a legeslegbetegebb, hogy a Kertésznek meggyőződése, hogy a lányok, akiket fogva tart, szeretik őt. Hogy ha egy-egy lány törődni kezd a többivel, azt az ő boldogításáért teszik, hogy ha valamilyen kis szertartást rendeznek egy halott lánynak, valójában az is az ő kedvéért megy végbe. Továbbá szentül hisz benne, hogy a fogvatartással, a nála még inkább szadista fia kínzásainak kitétellel és az erőszakkal jót tesz a lányokkal, hogy ő a megmentőjük.

Ez volt a Griffendéles verzió, jövő év eleje körül hozni fogom a posztsorozat negyedik és egyben utolsó részét, amiben majd Hugrabugos diákokat fogok toborozni ^^ Néhány szereplőt már össze is írtam abba a listába, kíváncsi vagyok, mit fogtok hozzá szólni... :D

Ha tetszett a bejegyzés vagy meg szeretnétek osztani, kiket raknátok Ti a Griffendélbe, használjátok a hozzászólás funkciót.
Kövessetek Facebookon és iratkozzatok fel :)

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Top 5 Wednesday #10 - Eme személyeket tessék virgáccsal agyoncsapatni, avagy a Gothic-féle karácsonyi rossz lista...

Helló! Elérkezett a decemberi második Top 5 Szerda téma, méghozzá már csütörtökön! Ezt a hetet vártam a legeslegjobban a decemberi körből, már akkor tenyeremet dörzsölgetve sátáni kacajt hallattam, amikor Réta lefordította az e havi feladatokat...  *.* A Grincs - továbbfejlődésben készülődő szemétkedésem kiélésében csupán az akadályozott meg, hogy az alternatív, Mikulásos rossz lista csak öt embert tartalmazhatott. Még egy ilyen kegyetlenséget! Fel vagyok tüzelve, hogy most akkor elfogadottan, sőt elvártan játszhatom a szavakkal gyilkoló, brutális mészárost, aztán limit van szabva, noha az univerzum se szab limitet a bolygónkra születő hülyék tekintetében :P

Akik ismernek tudják, hogy egy fiktív szereplő esetében meglehetősen szabados felfogásban értelmezem a "rossz" szót... Engem a nem őrjöngő pszichopata kategóriás, hanem csak úgy elegánsan gonosz, másokon hébe-hóba átgázoló, ármánykodó karakterek, akik előtt nincsen határ a céljaik elérésében... inkább vonzani szoktak, mint taszítani. A leírtak alapján a többiek listáján nem egy virgácsvárományos illető szimpatikus is lett számomra emiatt xD Meg lehet kövezni, de értékelem az ilyen karakterek elszántságát, kreativitását, tervező készségét, ambícióját, na meg azt az intelligenciát, amivel a szövevényes terveket kiötlik, majd tűzön-vízen keresztülmenve meg is valósítják. A thrillerek elmebetegjeit személy szerint még a rossz listára se írnám fel, mert arra se érdemesek, úgyhogy ők kimaradnak a szórásból és azokat a szereplőket sorolom fel nevetségesen leszűkítve a kört, akik az idiótaságukkal elérték, hogy a felbukkanásukkor gondolatban a Lewis Carroll-féle Szívkirálynővé változva  kiáltom, hogy "Lefejezni!".
 

5.) Edward Cullen (Stephenie Meyer: Alkonyat)

Bűnlajstrom:
~ nyálas ~ szentimentális ~ teszetosza ~ karót nyelt hehe ~ ha a "szerelméről" van szó, totálisan elvakult ~ papucs ~ kényszeresen mazochista ~ beteg kukkoló ~ gyenge ~ álszent ~ rasszista (?) ~ csillog ~

Edward csakúgy, mint Bella, ékes példája annak, hogyan lehet totálisan elcseszett, nulla személyiségeknek berobbanni a köztudatba és ott is maradni minden áron, kicsit emlékeztetnek így végiggondolva Kardashianékre...  már látom is a főcímet: Keeping Up with the Cullens A fő problémám Edwarddal, hogy olyan, mint egy görög isten szobra, kívül fenomenálisnak van megalkotva, de belül nincs semmi csak tömör kő. Igazi szobanövény minősítésű jófiú karakter, aki annyira tökéletes és annyira figyelmes, hogy már önmaga paródiájának is elmehetne, arról nem is beszélve, hogy egy olyan valamirevaló vámpír, mint Lestat vagy Klaus Michaelson, akkor is kiröhögné, amikor épp nem szór szikrákat a bőre. Egy papírmasé vámpír, egy gyenge, félresikerült genetikai imposztőr, aki telecsinálja a márkás gatyáját a gondolatra is, hogy normális vérszívóként viselkedve embert öljön, ám arról egy büdös szó se esik, hogy emberként is vega lett volna. Emberként is vér tapadt a kezéhez, csak állatoké. Akkor most mi a baja? Emberként a tápláléklánc magasabb lépcsőjén állt az állatokhoz képest, jelen esetben pedig vámpírként került még eggyel feljebb a szamárlétrán az emberek kárára. Saját magából csinál hülyét a nagy pacifista, emberbarát mintavámpír játszásával, mint ahogy azt az őt életre keltő Robert is teszi mostanság, amikor csupa jót mond a forgatásokról és a filmsorozatról, miközben éveken át csak szarozta :P Hiába ő a mesebeli, nagy szívű úriember, a cselekedetei alapján nemhogy a családját nem szereti, akik megmentették a haláltól és otthont adtak neki, hanem még a tökkelütött barátnőcskéjét se, aki akkor is egy szent számára, ha géppisztollyal lövöldözik egy plázában. Mert, ha szeretné a Cullen család többi tagját és Bellát... akkor már az első részben vámpírrá változtatta volna a csajt, hogy ne keljen ennyi gyötrelmen és ennyi életveszélyes pillanaton keresztülmennie se Carlisle-nak, se Esme-nek, se Emmett-nek, se Rosalie-nek, se Alice-nek, se Jaspernek, se Bellának.
 

4.) Pagan Moore (Abbi Glines: A sorsom)

Bűnlajstrom:
~ buta ~ alaptalanul egoista ~ előítéletes ~ éretlen ~ hisztériás ~ képmutató ~ meggondolatlan ~ naiv ~ önállóan életképtelen ~ felszínes ~ gyenge jellem ~ rosszindulatú ~ teátrális ~

A kis felvezetésemből már kisakkozható, hogy egy valódi, első kiadásos, futószalagról leröppent Mary Sue karakterrel van dolgunk, kinek külseje, mint az álom, a belseje pedig rémálom, avagy az általános szellemi és érzelmi érettsége egy halikra szintjén lavírozik. Pagan folyton azt szajkózza, ő mennyire érző lélek és ő mennyire törődik mindenkivel, ám ez csakis addig történik meg, ameddig ez a fene nagy jószívűség nem korlátozza abban, hogy körülötte forogjon a világ és mindenki úgy hódoljon neki, mint egy királynőnek, Dankkel, a személyes rabszolgájával hogy legális legyen az ügylet, a pasijaként hivatkozik rá az élen. Egy csökött agyú hisztérika, aki a pasija segítsége nélkül még időben felébredni se tud és ez annyira súlyos hiányosság, hogy fel is van háborodva, ha nem keltik fel. Ha valaki megsérti a művésznőt, akkor rendre a legjobb konfliktuskezelési módszer mellett dönt; azaz elrohan vagy lezavar egy sírással, csapkodással, visítással járó dühkitörést. Pagan látásmódja korlátolt és földhöz ragadt, más nézőpont megismerésére nem hajlandó, kapásból leír embereket, akiknek a szándékairól nem is tud semmit, mert ő megteheti. Adja az önfeláldozót, de csak azért, hogy ezzel feljogosíthassa magát az önmarcangolásra, a mártíros szenvedésre és úgy összességében a sajnálkozásra afelett, hogy "az a rút élet, megint mennyire kicseszett, szegény pici Pagannal", ahelyett, hogy esetleg gondolkozna, hogyan másszon ki a bajból. Mert úgyis megmentik, hiszen ő annyira fasza csaj, hogy rögtön ugrik a világ összes titkosszolgálata, ha beüti a lábujját a szekrény sarkába.

3.) Tessa Gray (Cassandra Clare: A Herceg)

 Bűnlajstrom:
~ álszent ~ ostoba ~ pipogya ~ könnyűvérű ~ döntésképtelen ~ előítéletes ~ alaptalanul egoista ~ rosszindulatú ~ önjelölt erkölcscsősz ~ beszűkült látásmódú ~ sekélyes ~ szánalmas ~ hálátlan ~ okoskodó ~

Tessa az örök ellenségem a YA-regények főhősnői közül, nála éreztem először azt a bizonyos zsigeri gyűlöletet, amit nem biztos, hogy azóta sikerült teljesen túlszárnyalnia valakinek, pedig az előző részben még viszonylagosan kedveltem, noha akkor is találtam kivetnivalókat a mentalitásában dögivel. A legnagyobb problémám az, hogy Paganhoz hasonlóan ő is úgy van beállítva a maga történetében, mint egy földre szállt angyal, közben meg olyanokkal szemben is annyira rosszindulatú, mint egy pletykás öregasszony, akik rohadtul nem szolgáltak erre rá. Hangoztatja, hogy micsoda erényes, erkölcsös úri nő ő, közben meg úgy ugrál a két szívszerelme karjai között és olyan éles váltásokkal fetreng hol az egyik, hol a másik ágyán, mint ahogy egy szultán váltogatja a háremhölgyeit. Sharon Osbourne-t idézve; "Semmi baj azzal, ha r*banc vagy, de legalább vállad fel!" Egy szánalmas nőszemély, aki annyira nem tud uralkodni az ösztönein, hogy lassan egy férfi cipő látványától is felizgul. A pasijai egyike megsérült miközben mellesleg őt védelmezte és kínok között vergődött, de ahelyett, hogy Tessa hasznossá tette volna magát és segített volna az ellátásában, csak állt és azon olvadozott, milyen izmos. Ja, és nem, akárhány ezer könyvet is írnak ezzel kapcsolatban, velem nem lehet azt bekajáltatni, hogy valakinek akkora "szíve van", hogy két emberbe is ugyanannyira "szerelmes", mert a szerelem magával vonja azt az alapvető tiszteletet a másik irányába, amit hűségnek hívunk. A történetben ő kvázi egy szerencsétlenül járt hajléktalan, akit jóindulatból befogadtak a Londoni Intézet árnyvadászai, de attól függetlenül, hogy nélkülük a híd alatt aludna, még van akkora arca, hogy lenézzen valakit azért, mert "cseléd". Egy művelt, olvasott nőnek van beállítva, de annyira haladó a látásmódja körülbelül, mint egy bigott, asszonyverő disznónak, szerinte felháborító, hogy egy nő harcoljon vagy férfias ruhákat hordjon, hogy határozott legyen és vezessen bármit is és ennek hangot is ad párszor. A mindenkinél különbnek hiszi magát attitűddel pedig értelemszerűen jár a részéről az is, hogy fennakadás képes osztani az észt bármilyen témában, még olyanban is, amiről halovány fogalmas sincsen. Tessa a tökéletes árnyvadász fegyver, csak ki kell lökni a démonok elé és szegény jószágok önkezűleg véget vetnek az életüknek.

2.) Evie Greene (Kresley Cole: Méreghercegnő)

 Bűnlajstrom:
~ tökkelütött ~ buta ~ lusta ~ hisztis ~ lekvár ~ narciztikus ~ előítéletes ~ képmutató ~ életveszélyesen naiv ~ nehéz felfogású ~ okoskodó ~ sekélyes ~ felelőtlen ~ logikus gondolkodásra képtelen ~ rasszista ~

A Méreghercegnő az ez év csalódásai között szerepel és bár azt így is aláírom, hogy a világfelépítés, amit az írónő megteremtett, nem kevés potenciált hordoz, Evangeline, alias Evie rettentően intenzíven rombolta az élményt. Ez a lány egy üresfejű kis csitri, aki mindenkinél különbnek hiszi magát csak azért, mert szőke, márkás ruhákban jár, egy mesebeli ültetvényen lakik és, mert hasonló kaliberű baráti körrel rendelkezve, ő a suli cuki kis primadonnája, akit mindenki szeret álmaidban hercegnő. Evie is kényszeresen hajtogatja, hogy ő mennyire jószívű és, hogy ő mennyire kedves mindenkivel, de a cajun származású új diákokkal annyira embertelenül viselkedett, hogy felfordult a gyomrom és nem egyszer meg akartam tépni a leányzót. Anélkül, hogy hajlandóságot mutatott volna a minimális megismerésükre is, kapásból utálatos volt velük, mert motoroznak és annyira borzalmas körülmények között élnek, hogy az iskolai számítógép olyan nekik, mint egy drágakő, tényleg megérdemlik a lenézést az etnikumuk és szüleik anyagi helyzete miatt... -.- Jacksont is csak azután kezdte hellyel-közzel egyenrangú félként kezelni, miután rájött, hogy vannak izmai és, hogy szép a szeme, előtte 0-24 órában úgy bánt vele, mint egy darab szarral. Ha őkelme fáradt, akkor a házi feladatát luxus megcsinálnia, aztán még habzó szájjal hisztizik, amiért másnap a semmi tudására nem adnak neki ötöst a tanárok. Ő minden körülmények között tökéletes, ő mindig mindent jól csinál és Evie mindig mindenkinél jobban tud mindent és ezt nem is győzi hangoztatni, miközben elszántan bujdos fő ellensége, a racionalitás ellen. Folyton rinyál valami miatt, ha jobb okoz nem talál, akkor azért panaszkodik, mert Jackson szerint folyton panaszkodik. A hab a tortán pedig a jelleme gyengesége, mindig aszerint változtatja a személyes kis erkölcsrendszerét, hogy a könnyebb utat választhassa, ha az az egyszerűbb, hogy egy esetlen koloncként csüngjön a másikra és a felnövés gondolatát élből is elutasítsa, előadja az erény bajnokát, az elesett kislányt. Amikor meg a sötét oldal csábítóbb, azonnal eldobja a korábbi értékeit...

1.) Mia Milton ( A. O. Esther: Gombnyomásra)

Bűnlajstrom:
~ okoskodó ~ nyafogós ~ felsőbbrendűségi komplexusos ~ szeszélyes ~ megtervezett cselekvésre képtelen ~ gyerekes ~ létfenntartási ösztön; nulla ~ helyzetfelmérő készség; nulla ~ undorítóan irigykedő ~ labilis ~ idétlen ~ félelmetesen gyorsan vált ártatlan szüzikéből a "végzet asszonyává", avagy kiélt prostituálttá ~ nyálas ~ ostoba ~ életképtelen ~

Ennek a csodának akár az összes szereplőjét belegyúrhattam volna ebbe a posztba, mert mindet utáltam egytől-egyig, de akartam némi változatosságot... A problémáim ezekkel az egy dimenziós egyénekkel hasonló tőről fakadnak, úgyhogy a főszereplő státusza miatt szerintem felhatalmazható rá Mia, hogy képviselje az egész gárdát. Ha azt mondom, fél oldalanként meg akartam fojtani ezt a csajt, akkor elbagatellizálom a helyzetet és a kibírhatatlanságát. Ez a nő többszörösen személyiséghasadásos, annyira ellentmondásos az egész lénye, annyira értelmetlenül viselkedik még saját magához képest is, hogy az hihetetlen. Hirtelen fellobbanásból belevág minden hülyeségbe, aztán meg csodálkozik hogyha valami balul sül ki és nem lesz gyümölcsöző a "gyerünk, egyszer élünk!" mentalitása. Frusztrálóan unintelligens, pedig elvileg egyetemre járt, mégis egy 10 éves értelmi szintjén áll, akit még a ház melletti sarki kisboltba se lehet elengedni egyedül. Elvileg hosszú éveken keresztül bántalmazták, mégis feltétel nélkül megbízik az idegenekben és hagyja is, hogy kiszolgáltatott szituációba kerüljön mellettük, mert ha a pasi jóképű, akkor úgyse fogja megverni, megerőszakolni vagy megölni. Észbontó logika! Mia magasról leszarja a belső értékeket, neki csak a külső számít, az az elsődleges és egyetlen értékmérő, hogy ki mennyire bír szemnek kellemes testi adottságokkal. Pitiáner ügyeken csap akkora hisztit, amit már pánikrohamnak neveznek a körülötte lévők, egy egyáltalán nem megrázó ingertől idegösszeomlást kap, aztán pikk-pakk rendbe jön és leissza magát. Ha már az ivás... amikor teletömi magát pálinkával, akkor teljesen jól van és végrehajt egy szökést, de egy pohár bortól már olyan részeg, hogy a mikroszkóppal is nehezen fellelhető gátlásait eldobva mindenre kapható. Az alkoholbírási készségéhez hasonlóan megfejthetetlen tény a fájdalomküszöbe, össze-vissza cirkuszol, amiért leégett a napon vagy, mert mászás közben feldörzsölte a kötél a tenyerét, de arra meg se mukkan, amikor egy olyan beavatkozást végeznek rajta, ami közben más leharapja a szájáról a bőrt. Annyira gyerekes, hogy képes kevesebb, mint öt órás ismeretség után fülig beleesni valakibe és az esküvőt meg a közös üzekedést tervezgetni, amit alig bír kivárni pedig elvileg 19 év alatt is megvolt a dolog nélkül. Mint a sorstársnői, ő is mestere az ész osztásának és emiatt a többiek fel is néznek rá, akármit csinál Mia, az csakis jó lehet. Ezeket még csak-csak, ha nehezen is, de toleráltam volna, de amikor egy élet-halál között lebegő betegre volt féltékeny, amiért a kb. 20 órája ismert élete szerelme rá fordítja a figyelmét... akkor eldurrant az agyam. Mégis milyen kőszívű, undorító picsa sajnálja a törődést egy súlyos betegtől?!  Oh, és ami ebből következik nála is; ugyanazt a szert szívhatja, mint a többiek, mert neki is meggyőződése, hogy ő a világ közepe.


A Top 5 Wednesday résztvevő blogjai és vlogjai:
~ Anya olvas
~ HaBár, a könyves kocsma
~ Wandamaci (könyv birodalma)
~ Luthien könyvvilága
~ Adri könyvmoly könyvei
~ Reading is my dream
~ Three Points of View
~ Írásaim Tárháza
~ Olvasó Körút
~ Egy könyvmoly élményei
~ M&G
~ Deszy Könyvajánlója
~ A penchat for fantasy
~ J'adore des livres, avagy Könyvimádat Felsőfokon
~ Cover Maniacs