Alig találok rá szavakat, hogy mennyire imádtam a
zárókötetet! <3 Az írónő ismételten bebizonyította, hogy miért is
lett akkora kedvencem ez a sorozat, Elizabeth-nek ismét sikerült
felülmúlnia magát. A történet azonnal beszippantott, pörögtek az
események, jöttek a kétségbeejtő helyzetek és az óriási fordulatok, én
meg egyszerűen nem bírtam letenni.
Sajnos- mint ahogy az az
olvasási időtartamon is látszódik- az utóbbi időkben volt egy kis
olvasási válságom és nem volt kedvem egy könyvhöz se, de amint ennek az
állapotnak vége lett, gőzerővel olvastam tovább és fejeztem be. Ez a nő egy zseni! Egy zseni, aki a különféle csavarokkal rendesen falhoz vágja szerencsétlen olvasót többszörösen is.
Az első részben főleg a sötétfajzatokon, illetve az Ash-hez hasonló
kevertvérűeken volt a hangsúly, a másodikban pedig a bászteteken. Itt
viszont előtérbe kerül a harmadik természetfeletti faj, azaz a
hegyifarkasok. Örültem, hogy jobban meglehetett ismerkedni velük, az
őket bemutató leírások bámulatosak lettek. Amennyire ellenszenvesnek
tűntek Tisza Rózsa követőiként a második kötetben, itt annyira
megszerettem őket. Ettől függetlenül Elizabeth Richards természetfeletti
lény-tárházából még mindig a básztetek a legnagyobb kedvenceim ^^
A Főnixben Natalie-nak elég sokszor sikerült felmérgesítenie, a
Szárnyakban szerencsére talán csak egy ilyen eset adódott. Visszatért az
a karakter, aki bátor, erős és imádja Ash-t a többi szerettével együtt,
akit A sötétség városa végére nagyon megkedveltem. Tetszett az
elszántsága Natalie-nak, hogy a betegsége meg a szülei akadályozása
ellenére is mindent megtett, hogy újra együtt lehessen Ash-vel és, hogy
nem adta fel. és, hogy ő nem hódolt csak úgy be a lázadók nagy részének
számára totál ismeretlen Parancsnok előtt, akit Tisza Rózsa helyébe
akartak tenni. Továbbá a sajnálatos módon már halott nővére irányába
táplált erős szeretete is végig érződött. A szörnyű, veszélyes
helyzetekben is rendkívül bátran viselkedett, nem nyavalygott vagy
hisztizett feleslegesen és nem blokkolt le. Hogyha szükségük volt
valamire még a golyózápor ellenére is visszarohant érte. A végén
őszintén aggódtam, hogy mi lesz vele- ugyanis mostanában kezd divat
lenni ebben a műfajban, hogy az írók megölik a főszereplőt-, de
szerencsére megmenekült ^^
A szüleivel nem sikerült szimpatizálnom, főleg az anyjával. Hiába
tűnt úgy, hogy Siobhan változott az első rész óta és ment pozitív
irányba, segédkezett az ellenállásnál, voltak egészen emberi pillanatai
stb. De ezekkel sem oszlatta el az ellenszenvemet. Az apja nem sok vizet
zavart. De ami mindkettőjükben bosszantott a könyv nagy részében az a
Parancsnok magasztalása. Ha rajtuk múlt volna, akkor be is ültették
volna Tisza Rózsa helyére anélkül, hogy kicsit utánanéztek volna
bizonyos ügyeinek…
A korábbi részben a Natalie-val kapcsolatos ellenérzéseim Ash-nél is
visszaköszöntek, de itt ő is a nyitó kötetben lévő formáját nyújtotta. A
párjához hasonlóan, végig bátran viselkedett és ő is legalább annyira
igyekezett visszaszerezni Natalie-t, mint a lány őt. Jó kis csapatot
alkotott a különlétük alatt Marcel-lel meg Acelot-tal, nagyon sokat
nevettem a kis beszélgetéseiken. Az ő irányából is nagy pozitívum volt,
hogy nem támogatta, hogy Az Őrök Szövetségi Államának a helyére kerüljön
egy, Az Örök Szövetségi Állama.02. Szerencsétlent most is érte egy pár
veszteség, az újdonsült barátai, az apja…. Őszintén megértettem, amikor
nem ment bele a szívátültetésbe és fel is voltam háborodva, hogy a
többiek nem vették először észre a nyilvánvaló indokokat, hogy miért is
nem. Rengetegszer bebizonyította, hogy mennyit jelent neki a népe, hogy
mennyire szabaddá szeretné tenni a sötétfajzatokat és, hogy mennyit
jelent neki Natalie. Az utóbbit főleg a végén tette, amikor habozás
nélkül mondott le a számára egyik legfontosabb dologról a lány
érdekében. Még most is fenntartom, hogy ők ketten nagyon jó párost
alkotnak :)
Elijah-t korábban nagyon megkedveltem, itt nem volt annyira élesen
jelen a sok esemény miatt. Így az új, saját személyiségét sem lehetett
annyira megismerni, miután már nem a mostohatestvérét, Marcel-t
utánozta. Bár nekem az a finnyásabb, folyton flörtölős énje is
szimpatikus volt :D Erre a kötetre végre sikerült visszaszereznie az
anyját, bár a családjának a többi tagját rövid idő alatt elveszítette.
Igyekezett ott támogatni Natalie-t, ahol tudja és az Ash és közötte lévő
feszültség is véglegesen megszűnt- főleg akkor, amikor sikerült szert
tennie egy párra. Szerintem jó öltet volt Evangeline-vel összehozni,
kettőjükről nem lehetett sokat megtudni, de jók voltak együtt,
összepasszoltak
és szívesen olvasnék a párosukról egy kis novellát :D. A végén jót mosolyogtam, amikor megkapta az új pozícióját.
Elijah féltestvéreit, Marcel-t és Acelot-ot nagyon megkedveltem az
Ash-vel közös utazásuk alatt, mindkettőjüknek jó beszólásaik voltak.
Marcel-nek kissé nehezére esett az átállás az új helyzetre, hogy most
nem szolgálják ki, hanem segítenie kell. A néha már nevetséges
finnyássága mellett volt egy bizonyos félénksége is, ami még viccesebbé
tette a jeleneteit. Acelot hamar felnőtt ehhez a felálláshoz és ott
támogatta Ash-t, később meg Elijah-t, ahol csak tudta. Egyaránt a
Tizedikbe való bejutás és az ott töltött idő alatt, illetve addig az
ideig, ameddig Natalie-ékkal egyesült a kis csapatuk. Mindkét básztet
fiút nagyon megszerettem, iszonyúan sajnáltam, hogy végül meghaltak ;(
Edmund-ot először nem tudtam hová tenni, nem ért meglepetésként a
szemszöge, mert a kritikákban már hallottam róla, hogy bekapcsolódik
mesélőként. A részleteket, amiket ő mesélt élveztem, érdekesnek
találtam. Tetszett, hogy nagyobb bepillantást nyerek a hegyifarkasok
világába. De nem túlzottan kedveltem és igazából nem értettem, hogy
mégis mi szükség van rá. A Tisza Rózsa előtti időkről mesélhetett volna
bármelyik random, elég idős természetfeletti lény. Sokáig gondolkoztam,
hogy neki, a meglehetősen szerencsétlen sorsa ellenére szinte teljesen
hétköznapi alaknak Ahs-ékhez. A lelkész rokon és az égésnyomai után arra
jutottam, hogy biztos valami távola rokona lehet Ash-nek.
amivel végül nem is fogtam mellé.
Amikor kitört a földrengés a hegyekben, akkor már kezdtem sejteni, hogy
ki lehet igazából ő. De amikor teljesen világossá vált, kiderült
és ismét beigazolódott a gyanúmmégis földhöz vágott a hír, de nagyon erősen. Egyszerűen nem tudtam mit
csinálni, csak tátogni meg pislogni. Hirtelen minden megvilágosodott,
értelmet nyert, hogy miért pont ő lett a harmadik mesélő.
Ugyanekkora horderejű csapásként ért, amikor fény derült rá, hogy
Tisza Rózsa miért játszadozik úgy milliók életével, mint egy kislány a
Barbie-jaival, hogy mi a célja. Fogtam a könyvet és folyamatosan csak
azt kérdezgettem magamtól, hogy:
Ezért csinálta ezt az egészet?!
A fene enné meg! Nem az a bizonyos személy, aki miatt elvileg
véghezvitte ezt a szörnyűséget, beszélt neki a megbocsájtásra meg arról,
hogy mekkora hiba az előítéletesség? Ez az ember tényleg nem normális!
Bebizonyosodott, hogy a szó szoros értelemben nem komplett. Korábban
Hitler-hez hasonlítottam, de amikor kiderült, hogy szokott képzelődni,
akkor felfedeztem egy enyhe párhuzamot Sztálin és közötte. Valamilyen
szinten sajnáltam, hogy Ash elrángatta Natalie-t, amikor meg akarta
ölni.
Ehhez hasonló elképedés volt, amikor fény derült rá, amikor elmondták, hogy mi
inkább ki?az Ora. Amikor kiejtették Kieran-ék azt a bizonyos nevet, akkor már
tudtam, hogy miről lehet szó. Nem az a fegyver volt, amire még a
Főnixben gondoltam, de hatásos lett, az biztos… Tartottam tőle, hogy
végül Ash lesz a hordozó, amikor ő is rábólintott. Végig az járt a
fejembe, hogy ha már egy kevertvérű szükséges, akkor miért nem kerítik
elő valahogyan Evangeline-t. Erre a következő oldalon ki toppan be
azzal, hogy Sigur odahívta? Hát Evangeline :D Úgy tűnik, hogy erősen egy
rugóra járt az agyam Sigurral
és az írónővel:D. Meglepett,
hogy a lány ilyen könnyen kötélnek állt, hiszen az első részben sok
fejfájást okozott. Itt sokkal szimpatikusabb volt, hogy végre
beletörődött az Ash-es-vértársas mizériába. Jó volt látni, hogy ennyi
minden után, amin átvergődött végül ő is megtalálta a párját :)
Ha már így felsoroltam a gyilkos fordulatokat, akkor még azt leírom,
hogy a totális kegyeletdöfést Destiny adta meg. Végig nagyon
szimpatikus volt, így ezzel a húzásával nagyon meglepett.
Sebastian hozta a formáját, ugyanolyan mocskosan és undorítóan
viselkedett, mint az egész sorozat alatt. A szó szoros értelmében
felfordul tőle a gyomrom. Egy agymosott „mintakatona”, aki hiába van már
fél lábbal a sírban, akkor is azon van, hogy ártson valakinek. Dr.
Craven se a kedvencem enyhén szólva, de azért sajnáltam :/ Nagy csapás
lehetett neki, hogy a saját fia meg akarta ölni.
Day, Cékla, Roach, Sigur és Amy jófejek voltak. Edmund részeiben
megkedveltem Kieran-t és Theora-t. A Parancsnok meg egy gusztustalan
alak.
Ha sok vesződés meg gyötrődés árán is, de helyreállt a rend és
meglett a Happy End. A főbb szereplők nagy része megmaradt, méltó
befejezése a sorozatnak ez a kötet.
Borító: 5/5- Gyönyörű csak úgy, mint a többi.
Történet: 5/5- Fantasztikus, talán ez sikeredett a legjobbra ^^
Kedvenc szereplők: Elijah, Natalie, Ash, Acelot, Marcel
Legutáltabb szereplők: Sebastian, Tisza Rózsa, a Parancsnok, Siobhan Buchanan
Kedvenc részek: Ash meg a básztet fiúk repülőútja, Amikor Natalie
meg Ash újra találkoztak és az addig vezető „mentőakció”, Elijah részei
Mélypontok: Acelot meg Marcel halála, Sebastian felbukkanása a könyv végén
Szerelmi szál: Totális volt a zűrzavar a regény alatt,nem nagyon volt idő romantikázni, így minden a YA keretein belül maradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése