2020. október 10., szombat

Vivien Holloway: Mesterkulcs (Winie Langton történetek 1)

Helló-helló! A tegnap délután néhány óráját egy általam előszeretettel fogyasztott zsánereken belüli "hiánypótló olvasással" töltöttem a magyarországi olvasó- és bloggerközösségének legismertebb és legkedveltebb fiktív tolvajcsaládjának körében, a Vivien Holloway tollából kipattant Langtonok között. A Mesterkulcs a maga 78 oldalával egy több ízben is szokatlan helyzet elé állított, egyfajta előzetesként funkcionálva a további részekben kibontakozó történetre vonatkozóan. Kívántátok már azt, hogy bár hamarabb, egy korábbi változatotok kezébe került volna egy könyv? Nos, engem egy napja kísért ez a "mi lett volna, ha..." gondolatkör.

Fülszöveg:

„Gyerekkoromban ​számtalanszor hallottam a Mesterkulcsról, amely valójában nem igazi kulcs. Egy szerkezet, amely előtt nem léteznek bezárt ajtók, és sem az acéllal bélelt páncéltermek, sem az őrséggel védett birtokok falai nem jelentenek akadályt. A Mesterkulcs mindent nyit, és mindenhová bevisz, akár a tömör falon is keresztüljuttat, ha kell. Minden magamfajta álmodott már róla, hogy a kezében tarthatja az eszközt, amely elől lehetetlen elrejteni bármilyen kincset.”

Winie Langton a 2900-as évek New Yorkjában él, száz évvel az ötödik nagy világégés után. Egy nagy és befolyásos tolvajcsalád leszármazottja, akit már egészen kiskorától apja tanított a mesterség fortélyaira. Ebből kifolyólag Winie már kamaszként jobban verekszik, mint a fiúk többsége és mindent tud a fegyverekről. Amikor a legendás Mesterkulcs felbukkan a városban, a Langton család azonnal a nyomába ered, s természetesen Winie-re is fontos feladat hárul a titokzatos műtárgy megszerzésére kiötlött akcióban...

A Winie Langton történetek első felvonását egy habkönnyű előételhez kísérelném meg hasonlítani, felkorbácsolja az étvágyat, amiről még csak tudomás sem volt. Mondhatni a szórakoztató irodalom adta kikapcsolás legletisztultabban szó szerint vett megelevenedése: egy sztori, amiről fenntartások nélkül elképzelhető, hogy ugródeszkát teremt az olvasói létbe az új arcoknak.


Az egyik fontos sarokköve a közkedveltségének az egyszerűség és a laza sodrás, ám az én gyomromat az emésztés szubjektív stádiumában pont ez feküdte meg többször is. Mikor először, még évekkel ezelőtt megragadta az érdeklődésemet a Mesterkulcs, borítékolódott, hogy kibékíthetetlen ellentétek fognak szövődni köztem és a terjedelem, pontosítva a terjedelem által szabott mozgástér között, amit nem feltétlenül sikerült ellensúlyozni. Mintha egy kulcslyuk előtt térdepelve, egy konkrét sávra irányított figyelemmel próbáltam volna megtippelni, hogy a szobába lépve miket és kiket fogok találni, és fel akarom-e törni az oda vezető zárat értük. Ahelyett, hogy a spekulációimat, és azt a felismerést elengedve élveztem volna a titkos megfigyelést, hogy habár birtokomban van egy korrekten megmunkált zár és egy kulcs, azok nem illenek össze, nem egymáshoz készültek. Ez nem a túlagyalósak és az adatharácsolók könyve, hanem a fesztelenségre vágyó kalandoroké. A magam részéről, az első kategória nagyobbítójaként sokszor ellentétes irányba koncentrálódtam, mint amerre a szöveg praktikusan szándékozott terelni a fő csapásvonalat, információkkal tömöttebb mondatokra áhítoztam, a megismerésére, hogy a 2900-as évek New Yorkja miben más, mint a korai 1930-as évek nagy világválságáé, az érzésre, hogy a jövő egy különös alternatívájában járok. Több… steampunkra. A teljesség érzetét megcsorbította a hiány, fel-felfedeztem a háttérben nyújtózkodni egy látszat szerint említésre méltó potenciált hordozó világépítés vázlatát, ami felemelhette volna az élményt a talajról, a klasszikus formulákat összetéveszthetetlenné formálta volna, de nem kapott teret, ezzel a rejtély ködébe burkolva, hogy a későbbiekben mi lesz a sorsa.

Sokat morfondíroztam rajta,  hol csúszott kavics a gépezetbe, hogy miért nem tudta egyszerűen azt előhívni belőlem a kisregény, mint kvázi mindenki másból. Miért nem úgy tekintettem rá az olvasás során, és az azután elkövetkező átrágási körök folyamán, mint egy jópofa, közönséget minden hétvégén menetrend szerint a moziba ugrasztó folytatásos film írott verziójára – elvégre ez az életkép igazán testhezálló, több réteggel remek animációs filmet adaptálhatnának belőle. Miért állandóan az szúr szemet, hogy mi nincs, mi kellene még, hol lehetne csiszolni rajta, ahelyett, hogy mi van.

Rákenhetném ezt arra, hogy túl sok könyv, film és sorozat van a hátam mögött ahhoz, hogy vállalható mércéket állítsak fel. Fel is fedezhető a ráció ebben itt-ott, mert egy kevésbé kritikus, friss olvasó más szemmel tekintene azokra a sablonelemekre, amikre vonatkozóan tuningolást, valamiféle progresszív pluszt vár az, aki már többször belefutott a „karakterek meg akarnak szerezni egy különleges tárgyat” koncepcióba. Őszintén gondolom, s fenntartom az első hasábban elhangzottakat; a Mesterkulcs abszolút alkalmas alany ahhoz, hogy egy nem olvasó emberrel percek alatt megszerettesse az olvasást, hogy ledöntse a kaput, és kikövezze az utat későbbi száz és száz regény befogadása előtt. Csakhogy a feltételes módot és a magamtól független szempontokat elengedve, visszahelyezkedve a saját élményembe, ez sajnos több ponton kiforrásra és csiszolása szorul jelen formájában. Bevezetés, ami alapokat épít, így kikövetkeztethető mozzanatokkal operál; ha kicicomáznak egy fiús lányt, és egy ifjú örökös báljára küldik, az ifjú nyilván felfigyel rá, a küldetés nyilván nem úgy sül el, ahogy tervezték, de az áhított eszköz nyilván periférián marad, a hősnő nyilván egy oldalra kerül valahogy a hőssel… Félreértés ne essék, a mozzanatok működnek, a cselekmény gördülékenyen szalad előre, az olvasó kellemesen kikapcsol, csak a kiszámíthatatlanság, a tűzijáték marad el.

Nagyobb hangsúly Winie személyére, - a történet húzónevére – és a tolvajdinasztiát alkotó családjára fektetődik, akik meglehetősen különös végletek találkozását testesítik meg. Mondhatni elit kategóriás tolvajok, a bűnözés mesterei, ami magával vonná a józan feltételezést, hogy erőteljes morális leckét feladó, negatív hősök, ám ők rendíthetetlenül erényesek. A prédájukat képező, társadalmi szempontból becsületes gazdagok soraiba betekintve pedig egyértelművé válik, hogy a tisztes embereknél mérföldekkel szilárdabb, megingathatatlanabb erkölcsi iránytű vezérli őket. Amikor Winie a becsület fontosságáról szónokolt, nem egyszer felderengett előttem egy másik szónoklat, bizonyos Jack Sparrow kapitány részéről; „Egy becstelen ember mindig becstelen marad. Becsszó. Csak a becsületesekkel kell vigyázni, mert nem lehet tudni, mikor jut eszükbe valami… butaság.” Ennek ellenére, mégsem tekinthetőek romantikus és idealista Robin Hood inkarációnak se, szépítés nélkül hidegen hagyják őket azok a nagyvilágban uralkodó állapotok, amikről a Mesterkulcsban egy-egy foszlány tanúskodik, a civilizáció visszanyomulási kísérleteit egyértelmű csapásként fogják fel. Nem akarnak megváltani senkit és semmit, a pénzhajszolásra se szorulnak rá ilyen múltú tevékenység után olyan nagyon, azért lopnak, mert megtehetik. A csalókat, szélhámosokat, egyszerű fosztogatókat, mégis elítélik. Langtonékban több véglet is ütközik; a „nem olyan kár értük” kategóriába sorolják az öregeket, de ettől függetlenül egy rokon elé sem lennének képesek műtárgyat helyezni, imádják a családjukat. Ez annyira sarkalatos pont, hogy a család nem is külön-külön kidolgozott jellemek összességéből, hanem valamiféle kollektív tudatként, törhetetlen tömbként jelenik meg Winie elbeszélésében. Bizonyos jellegzetes kettőségeik pedig ott munkálkodnak a nevezetes főhősben is.

Winie-t pszichológiai szempontból roppant érdekesnek találtam. Egy talpraesett, minden ízében fiús lány képét sugározza a külvilág felé, aki egy az egyben köp a társadalmi nemi szerepekre, de nem bírtam figyelmen kívül hagyni a görcsösségét, a személyiségére tapadó szorongást. Elég szembetűnő volt, hogy a felszín alatt mennyire hadilábon áll a tulajdon női létével, amit azok a humorosnak szánt szituációk, amikben ezzel a ténnyel így vagy úgy szembesülni kényszerült, csak még inkább kiemeltek. Ha a természete maradéktalanul belülről, külső nyomástól mentesen fakadt volna, akkor a kiöltöztetés lehetőségét nem akkora pániknak éli meg, mint ahogy arról a kötet népszerű idézetei tanúskodnak, hanem nem kívánt nyűgnek, vagy közönnyel fogatta volna, de Winie előtt… fenyegetés volt. Ugyanis nem pusztán arról volt szó, hogy konzervatív szemszögből maszkulinnak számító szemléletmódot és viselkedésmintákat tanult el abból fakadóan, hogy az apja képezte ki a férfiakhoz igazított tantervet követve, hanem hogy változó tudatos-tudatalatti arányban fiúvá is akart válni, amennyire lehetséges volt. Mintegy engesztelésként azért, mert a várva-várt fiú helyett lánynak született, mintha megismerve a családba érkezése körülményeit, kárpótlást akart volna nyújtani az apjának azért a fiúért, és azért a sok-sok elképzelt apa-fia élményért, amit miatta nem kaphatott meg. Mintha be akarta volna bizonyítani, nem egy nem várt hiba, nem egy csalódás; érdemes az apja szeretetére így is. Ezt alátámasztja, hogy nem azért vette az apja kézbe a tanítását, mert kiskorától kezdve egy vadóc, szertelen kislány volt Winie, mint mondjuk Arya Stark, - akihez jobban illett a férfiak feladatköre - hanem elsősorban azért, mert egy fiút tervezett, és olyannyira makacsul ragaszkodott az eredeti tervéhez, hogy még új nevet se kerestek a váratlan lánygyereknek, csak a fiúgyereknek szánt néven alakítottak egy hangyányit. Így lett Edwin helyett Edwina. Winie világképe erősen alárendelődött a történet folyamán az apjának való megfelelésnek. Az apja szabályai, útmutatásai lebegtek előtte, melyeket gondosan begyakorolt mantraként hívott elő a szorult helyzetekben, és kétségbeesetten arra törekedett, hogy minél távolabb kerüljön attól, ami nem kedvére való az apjának, ami egy rosszalló, „pff, nők...” horkantás váltana ki belőle; azaz az anyjától érkező nyomástól.

Merthogy az anyja pedig azzal nem akaródzott kibékülni, hogy a lánya nem úgy lány, mint ahogy azt ő szeretné, ezért időről-időre megpróbálta a nőszerep felé lökdösni Winie-t, ugyancsak a saját képére formálni. Kicsit olyan volt, mintha minduntalan két szék közötti választásra kényszerülne a környezete által, amik közt nem létezett átmenet, csak a föld. A konzervatív értelemben vett férfiasság és a konzervatív értelemben nőisség erőltetett harcának célpontjaként úgy ítélte, a két alternatíva közül jobb az első, ezért töretlenül lázadt minden ellen, ami a másik székre küldhette volna. Indokolatlanul sokszor rágódott azon, hogy mi nőies, és mi nőietlen, és hogyan cselekedhetne az utóbbinak megfelelően. Bennem meg folyton az cikázott; mégis mi a francért érdekli ez ennyire? Nem egyszer úgy festett, mintha annyira beszűkült volna erre a dilemmára, ami mellett az észszerűség és a hatékonyság is másodlagossá vált; teszem azt, ha mások manipulálását és a társaságban kémkedést „női praktikaként” kezelték, akkor vadul elhatárolódott tőle, véletlenül se tapadjon rá egy deka se belőle. Végletesen az izommegoldásokra orientálódott a pszichológiai hadviselés, stratégikus gondolkozás helyett, „az igazi férfi egy lélektani analfabéta” alapon. Mintha attól tartott volna, hogy ha képletesen egyszer bekerül a konyhába, akkor soha többé nem szabadul onnan, és sosem vakarja le az apja és egyéb férfi rokonai előtt a megalázó „nő” címkét a homlokáról. A megalázó szót azért használtam és emeltem ki, mert rendre úgy tűnt, hogy a történet nőinek visszataszító és irtandó minden, ami a férfiakhoz köthető, mint ahogy a történet férfijainak is legalább ugyanennyire visszataszító és irtandó minden, ami a nőkhöz köthető. Mintha a két nem kimondatlanul ellenségként tekintett volna egymásra, amit Winie-re vetítettek ki.  Ennek szellemében egyszer az anyja (a bálon udvariaskodva), egyszer az apja (keményen, fegyverrel fenyegetőzve), és egyszer a saját módszerével (nem árulok spoilert) eredt a Mesterkulcs nyomába; végül a harmadik lehetőségből kovácsolva sikert.

A kötet vége felé kezdett felszínre kerülni, hogy milyen is lehet az igazi, vérvonalától független Winie, akit nem volt időm megismerni, így összességében nem tudom, hányadán állok a karakterével. Amit a történet oroszlánrészében mutatott, azt mesterkéltnek, eltúlzottnak és kétdimenziósnak érzékeltem, hiányzott a valódi tűz és az őszinteség a lényéből felfedett részletekből, és nem tetszett, hogy csak a jól behatárolt komfortzónájában mozgott, rutin szerint gondolkozott és cselekedett, mint valami engedelmes katona. Persze ezt lehet úgy is venni, hogy „végre egy főszereplő, aki nem akarja tökéletesnek mutatni magát”, de Winie esetében úgy esett, hogy van egy biztonságos hazai pálya, amin erős, és van a végtelen terjedelmű ingoványos, ismeretlen pálya, amin lépdelve tanácstalan. Érződött rajta a szándék, hogy vagány és erős akar lenni, de egyelőre nem volt az, kiforrásra szorul, az ő jellemének is a bevezetőszakaszát követtem egyelőre.

A humorral nem kerültem maradéktalanul egy hullámhosszra, a feltűnőbb, karikatúraszerűbb vonulata nem egészen jött át, abba a helyzetbe kerültem, mint a sitcomokat kísérő konzervnevetéssel. Ha direktben feltűnik, mi az, amit viccesnek szántak, ha azt érzékelem, hogy itt nevetnem kellene, akkor nem megy. A természetesen érkező, nem túldramatizált humorpakkok, viszont jólesően bevonzottak, ilyen volt például, amikor Winie az előző nap Williamnek okozott monoklit látva megjegyezte, hogy jól áll neki a lila. Nem mellesleg William R. Conrey vett meg a legjobban magának a szereplőgárdában is, ő kapta a számomra legérdekfeszítőbb és legkidolgozottabb háttértörténetet, motivációt. A terve gyakorlati szakaszában ugyan beleütközhet néhány buktatóba, ahogy arra Winie rámutatott, és egy pátyolgatásra szoruló, suta kezdőt lát benne a lány, de úgy gondolom, sokkal tudatosabb William nála annak tekintetében, hogy mit akar, és azt hogyan szándékozik elérni. Az összeszedettsége imponáló volt, mint ahogy a hidegvére és az önálló szemléletmódja.

Mindent egybevetve nehéz különálló, kerek történetként kezelnem, és eszerint elbírálnom, egy sorozatról se szoktam leválasztani a pilotját a folytatásra vonatkozó igény körvonalazódásán túl, hiszen nem arra hivatott, hogy magában megálljon a lábán. Értelemszerűen nem ismerem a második részét egyelőre, de megkockáztatom, tanácsosabb lett volna legalább a Mesterkulcsot és a Tolvajbecsületet egybegyúrni a plusz kibontakozás és fordulatok kedvéért, ha fenn is kívánták tartani a szokatlan tagoltságot. Tavaly az Alexandra hőségakciójának a keretében megkaptam az első négy főkötetet, így mindenképp folytatni fogom, fúrja az oldalamat, hogy több információval hogyan értékelődik át a betekintéskor nyert véleményem.

Borító: 5/5 – Káprázatos, intenzív steampunk bomba… és erőteljesen félrevezető is, ugyanis nem kis részben a borító által árasztott atmoszférától felbuzdulva készültem komplexebb világépítésre.
Kedvenc karakter: William R. Conrey
Legkevésbé kedvenc karakter: Elvira Langton és Woolf Langton (Winie szülei)
Kedvenc részek: amikor a házukról mesélt Winie, amikor Winie megitta a whiskeyt, amikor Winie a saját módszerét követve próbálta megszerezni a mesterkulcsot
Mélypontok: a világépítés és fő cselekményvonal vázlatossága, a felmenők által sulykolt genderharc, Winie megjátszós beütése
Korhatár: Tizenegy-tizenkét éves kortól ajánlom, gyógyír lehet a kötelező olvasmányok teremtette traumára.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a könyv, akkor ITT tudjátok megrendelni!

2020. október 9., péntek

Borítóleleplezés: Böszörményi Gyula - A Barnum-rejtély


Sziasztok! Létezik a magyar irodalom berkeiben egy könyvsorozat, amely a rajongók elbeszélése alapján a történelmet egy lüktető, eleven, önfeledt kalanddá varázsolja. Amely újra összehozza a generációkat, és amelynek az első kötete már ötször került utánnyomásra, mintegy 3000 értékelés alapján is 90% feletti értéket tartva a Molyon. Ennek a posztnak a keretein belül leleplezésre kerül a Könyvmolyképző Kiadó 2020-as megjelenéseinek megkockáztatom, olvasók által legjobban várt darabjának, az Ambrózy báró esetei sorozat immár hatodik kötetének a borítója. Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély című regényének külcsínje mellett most megismerkedhettek a fülszöveggel, és néhány türelmetlenség-fokozó idézettel!

A borító:


Szubjektív benyomásom, hogy... ennek a szériának a kötetei változatlanul kifinomult ízlésről és aprólékosságról tanúskodóan szépségesek, rendre egy elegáns porcelánkészletet idéznek a számomra. Nem olvastam még egy könyvet se az írótól, - a Rémálom-sorozat első része, illetve az Ambrózy báró esetei első része a polcomon várakozik, így ez korántsem végleges állapot/vétek - abszolút külső szemlélőként, ismeretlenül vizsgálódok, és kimondottan tetszik, amit látok. A legjobban az fogott meg A Barnum-rejtély borírójában, hogy A Rudnay-gyilkosságokhoz hasonlóan ennek is egy kicsit... fakóbb, borongósabb, szürkésebb a hangulata a jellegzetes színvilág és stílus keretein belül mozogva. Tökéletesen illeszkedik a társaihoz, aki csak futólag találkozott a sorozattal, az is azonnal tudja, hogy egy Ambrózy-kötettel áll szemben, mégis más, van benne valami új. Már-már illúziószerű, álomszerű atmoszféra bontakozik ki a fehér leplek és a tiltakozó, zuhanó hatású női figura által, ami diszkrét, mégis érzékletesen utal az aktuális nyomozást behálózó cirkuszosok, szemfényvesztők világára.
>>A kötetről a későbbiekben ezen a linken lehet informálódni, illetve itt lesz megtehető az előjegyzés, előrendelés is.

Tájékoztató jellegű fülszöveg:

1901. április 3-án hatalmas tömeg gyülekezik a Monarchia ékköveként emlegetett magyar székesfővárosban, Budapesten, a külső Kerepesi úton. A többezres csődületben inasoktól az arisztokratákig mindenféle rendű és rangú ember képviselteti magát. Reggel 6 óra 20 perckor aztán az izgalom a tetőfokára hág. A tömeg felmorajlik, a rendőrök sorfalat állva próbálják az izgága embereket hátrébb szorítani. A cinkotai vasútállomás különvágányára ekkor pöfög be az első hatalmas teherszerelvény, mely Budapestre hozza az amerikai „humbugkirály”, Barnum és Bailey kerekeken gördülő „városát”, a Greatest show on earth-öt, vagyis a Föld legnagyobb cirkuszi látványosságát.
A tömegben ott van egy fiatal hölgy is, a Marosvásárhelyről származó Hangay Mili, a hírneves magánzó detektív, Ambrózy báró hitvese. És ahol ennyi ember verődik össze, ott bűnözők is akadnak szép számmal. A bűntettre pedig, mely sokkal hajmeresztőbb, mint a cirkusz bármely csodája, nem is kell sokáig várni.
Szerencsére kéznél van a kor legkiválóbb „szoknyás detektívje”,  Mili báróné, aki rögvest nyomozásba kezd.
Tessék betérni! Jó szórakozást, különleges izgalmakat!

Figyelemfelkeltő idézetek A Barnum-rejtélyből:

„A jegykiadó kocsiknál óriási tömeg torlódott össze, ami annak volt köszönhető, hogy ekkora érdeklődés mellett a bejárat túl keskenynek bizonyult. Férfi és női kalapok, fejkendők és girardik tengere hullámzott, amíg csak a szem ellátott, s bizonyára még azon túl is.”

„- Csupán egy kérdés még – mondta, s közben csizmája hegyes orrát nézte, ami engem igencsak meglepett. – Mondja, Mili, udvarol a maga nővérének valaki?”

„Tisztán hallottam a fülem mellett elsüvítő golyó szisszenését, majd a fájdalmas kiáltást a hátam mögött. Mikor megpördültem, annyit még volt érkezésem látni, hogy a hírlapíró hatalmas teste a földnek csapódik, ám a következő pillanatban valaki ellenállhatatlan erővel ölelte át a derekamat és rántott be az egyik lakókocsi mögé.”

Böszörményi Gyula-kalauz:

Böszörményi Gyula magyar író, újságíró, a nagy sikerű Gergő és az Ambrózy báró esetei alkotója. Ifjúsági, sci-fi és fantasy regényeket, novellákat ír főként, amelyekben különleges mitológiai, népmesei elemeket használ fel, illetve
jelentős esszékötetekkel, színpadi, rádiós és televíziós munkákkal is rendelkezik.
A Gergő és az álomfogók című meseregényével lett országosan ismert 2002-ben, amelynek a folytatása (Gergő és a bűbájketrec) következő évben Magyarországon az év sikerkönyve lett. Szintén 2003-ban a Gergő-regények megkapták az Év Gyermekkönyve díjat és a Körtemuzsika-díjat is. A szerzőt 2007-ben József Attila-díjjal és a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés Elnökének különdíjával tüntették ki.
(A fotó forrása: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu)

Elérhetőségek:
Facebook | alkotói profil a Molyon | személyes profil a Molyon |

2020. október 5., hétfő

Marjane Satrapi: Persepolis (Persepolis 1-2)

/Gothic Syrine: Instagram/
Sziasztok! A molyos és instagramos figyelőim már tanúi lehettek annak a döbbenetes jelenségnek, ami alig egy hete zongorázódott le; több, mint egy év után elkezdtem és befejeztem egy könyvet, ami azt jelenti... hogy elérkezett a könyvkritikát tartalmazó poszt ideje!
(Habár a blogspot új felületével meggyűlt annyira a bajom, hogy nehézkesen tartsam magam Yoda mester, "Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!" intelméhez.)


Az olvasási patthelyzetemből Marjane Satrapi: Persepolis című alkotása menekített ki, mely a konkrétan rám és a teljesítményemre gyakorolt hatásán túl is figyelemre méltó olvasmány, mondhatni a modern ember képes kalauza a világ friss szemmel történő szemléléséhez. Egy kapaszkodó harcosoknak, lázadóknak, kitaszítottaknak, idealistának, és mindenkinek, akiben viszolygó érzéseket kelt az egyén birkává transzformálódásának és a közösség nyájjá változásának gondolata egy lehetetlen pásztor uralma alatt.


Fülszöveg:
Mardzsi ​tízéves, amikor a nőket kendőviselésre kötelezik, bezárják a kétnyelvű „világi iskolákat”, majd Irak ledobja az első bombát Teheránra. A szabadelvű családban nevelkedő kislány próféta akar lenni, tüntetésekre jár, és hősnek tekinti börtönviselt bácsikáját. A szülők látják, hogy ebben a nyomasztó légkörben az ő szabad szellemű lányuk nem tud kiteljesedni, ezért Ausztriába küldik tanulni, ahol reményeik szerint lehetősége lesz az érvényesülésre.

Ám a beilleszkedés nem egyszerű – az eltérő kultúrával, viselkedési szokásokkal nehéz megbirkózni, és a fiúk, illetve a zavaros ideológiájú haverok csak még inkább megbonyolítják a helyzetet. Egy szerelmi csalódás és néhány hónapnyi csövezés után Mardzsi úgy dönt, visszatér Iránba, de már a szülőhazájában sem érzi otthon magát – míg Európába túl „iráni” volt, Iránban már túlságosan „európainak” számít…

Megrázóan őszinte, szívszorító, ugyanakkor humorral átszőtt történet a vallási fundamentalizmus országáról, az iszlám forradalomról, a félelemben és gyászban eltöltött évekről, és két világ – az iráni és nyugati gondolkodás – kibékíthetetlennek tűnő ellentéteiről.
Egy magasabb szintű dimenziót egy alacsonyabb szintű kereteibe kényszerített agy által érzékelni, látni és értelmezni; ilyesféle kihívást képez puszta memoárnak, vagy akár a részemről puszta könyvnek definiálni a magam mögött hagyottakat, ugyanis a Persepolis nemes egyszerűséggel az ember tudatába integrálja az érzést, miszerint körülbelül 350 oldal erejéig megtalálta a helyét a világban. Egy himnusz, méghozzá nem is akármilyen; hanem egy punk himnusz a saját életük karikatúrájának lapjain bolyongó, kívülálló lelkekhez, akiket jobbára fúr az oda nem illőség nyomasztó felismerése, akik több ízben tapasztalják, hogy a világban a normalitás közízléshez illő fogalma felfoghatatlanul és megállíthatatlanul összemosódni látszik egy szürreális lázálommal, amiből senki sem szándékozik felébreszteni a társadalmakat, akik egyszerre hahotáznának, üvöltenének és sírnának azon, ahogy napról-napra előadják és tapsolják ugyanazt a vérkomoly kabarét, és akik nem akarnak az árral úszni a szellemet és a függetlenséget pusztító elvárásokba.

Van egy híres idézete egy bizonyos, nem épp kapkodó munkamoráljáról ismert írónak, ami számtalan könyvmoly kedvence; „Egy olvasó ezernyi életet megél, mielőtt meghal. Az az ember, aki nem olvas, csak egyet.” – a Persepolist forgatva éreztem azt először, hogy ez az ezernyi élet egyetlen köteten belül fut át rajtam. Vagy beszélhetnék akár ezernyi világról is. Némiképp kontrollmániás egyén lévén ugyan nem vagyok még a pozitív töltetű meglepetések feltétlen hódolója sem, de nem bírtam nem csodálattal tekinteni a mű komplexitásából fakadó zavarra, aminek az utórengése még most is bennem kering. Satrapi műve messzemenően több, mint egy kulturális különbségek közt barangoló, iráni lány képes története az Európába keveredésről, a lapokon kőkemény, büszke, intellektuális tabudöngetés és sokkolás folyik – ha nem is a kontaktlencsében és bőrtangában végzett fajta a Bizarre Festival keretein belül – pszichológiai, történelmi, filozófiai, antropológiai és szociológiai értelemben egyaránt. Valóságsokk, ami felráz abból az önkéntesen vállalt katatonikus kábulatból, amibe a hétköznapok ürügyén merülünk a gondolkozás elől, és változatos eszköztárat csatasorba állítva kényszerít rá az összefüggések, a távlatok, a mélyebb rétegek, valamint a kényelemből ignorált evidencia tudomásul vételére. A tekintélyes volumenű vagy az idézőjelesen vett szokatlan események narrálásán túl, főként a mindennapi emberek között létrejövő mindennapi szituációkba, párbeszédekbe bújtatva juttatja érvényre üzenetét a könyv, mintegy elutasítva ezzel a progressziót hátráltató hőbörgők azon bevett vádját, hogy „egy ködös frázisokba bújtatott, természetellenes ideológiát akar letuszkolni az emberek torkán”; elvégre csak azt közli, amit bárki felérhet ésszel, aki használja a szemét, a fülét és az agyát. Ami már-már… fájdalmasan magától értetődővé formálódik a Persepolis nagyítója alatt, mégsem sikerült a gyakorlatban se a cselekmény kezdete előtt, se az alkotó fiatalkora alatt, se az azóta eltelt mintegy negyven év alatt hathatósan, kollektíve észrevenni. Épp ezért hiba az iráni-iraki konfliktus skatulyájába kényszeríteni akár földrajzilag, akár idő szerint a tartalmát, épp ezért való minden ember kezébe nációtól és kortól függetlenül, mert a rendszer által a lakosságra erőszakolt elnyomásról, és ennek az elnyomásnak a lakosság általi tovább dédelgetéséről mesél. Valamiről, ami nemhogy ma vagy holnap, hanem még jó pár évtizedig sem fogja aktualitását veszíteni – a kötelező olvasmányok listáján helyet foglaló művek zömével ellentétben.

Azoknak az olvasóknak a táborát erősítem én is, akiknek a Persepolis volt az első, igazi, komoly képregényük, és nem tagadom, nem kevés örömöt érzek, amiért ez a könyv vezethetett egy előre láthatóan hosszú szerelem küszöbére. Bár a műfajjal szembeni ostoba fenntartásaimat már a pár éve kezdődött, intenzívebb kiadási dömping elején levetkőztem némi műfajbeli informálódás és a készülődő kötetek felmérését követően, mégsem vagyok képes nem szégyellni magam friss „könyvhernyó” énem helyett is, amiért úgy hittem valamikor régen, hogy a képregény az a kategória, ami nem érhet fel egy csak szövegből álló regénnyel, ami nem lehet egy súlycsoport se irodalmi értékben, se élményértékben, se üzenetértékben egy szöveges regénnyel. Az egykori tévedésem bizonyítéka, hogy mindenféle megerőltetés nélkül, ad hoc is feldereng a lelki szemeim előtt legalább hét olyan regény borítója, ami meg sem közelítheti a Persepolis által képviselt szellemi minőséget.

A tisztánlátás végett muszáj már most leszögeznem, hogy ezt a szellemi minőséget nem csak a „mit”, hanem a „hogyan” vonatkozására is értendő – és ez már önmagában jelzésértékű, hiszen a legtöbb író a két front valamelyikén elvérzik egy idő után. Az olvasót a három fő szakasz során Marjane Satrapi gyerek, kamasz és felnőtt változata kalauzolja, és a hangvétel, a látásmód, az összefüggések felismerése abszolút igazodik az aktuális életszakaszhoz, megtartva az író önmagából megmutatott karakterének a személyiségét. Mindegyikben kicsit más, szinkronban áll az őt ért hatásokkal, az úttal, amelyet addig bejárt, és folyamatosan fejlődik, kiteljesedik, kibontva egy impozáns, a létező legkellemesebb típusba illő karakterfejlődést, aminek már az első lépcsőfokán is egy korrekt főhős áll a publikum előtt nem pedig egy átokfajzat, aki a végére is legfeljebb csak tűrhető. A végletek játéka is még izgalmasabbá teszi a kivitelezést, ami magába foglalja a szigorúan fekete-fehér képi világot, a súlyos, kemény témák és az egyszerűbb stílusú, néhol rosszindulatú felhangtól vezérelve talán gyerekesnek is ítélhető rajzok kontrasztját, illetve a komolyság és a humor közti egyensúlyozást. A Persepolis időnként könnyzáporral kísért, hangos nevetést előidézően vicces, az úgynevezett klasszikus humor, az irónia és az önirónia, a gúny, a szarkazmus, a cinizmus és a fekete humor állandó kísérői az eseményeknek, de ezek nem veszik el a feltártak mellbevágóságát, nem bagatellizálják el és nevetségesítik azt, ami nem mulattatásra hivatott, mégpedig azért, mert az írónő remek érzékkel húzta meg a határokat. Mi az, amiből az emészthetőség, az önnön parodikussága vagy egyszerűen más választás híján viccet lehet csinálni, és mi az, amiből nem. Ezt kimondhatatlanul értékeltem, ugyanis rengeteg könyv, film és sorozat hasalt már el előttem azzal, hogy képtelen volt ezen a fronton észszerű mértékeket alkalmazni. A mértékletesség visszaköszön a témák tálalásánál is, az iszlám fundamentalista kormány – ami ennél több tiszteletről tanúskodó kifejezést nem érdemel – agyament nézetei és intézkedései nyomán kialakuló helyi viszonyokból annyit mutat meg, ami a világ bármely pontjáról olvasó megfigyelőnek érthetővé, elképzelhetővé, átélhetővé teszi az iráni helyzetet, de (és ez fényévekkel fontosabb, mint amilyennek elsőre tűnhet) NEM alakít ki skatulyát, idegenségérzetet, amibe kapaszkodva azt mondhatná az ember „ez van ott, én meg itt vagyok, a látottak engem nem érintenek”. Mert igenis érintenek. Ha a konkrét megnyilvánulásai némiképp eltérőek is lehetnek, de a minták ugyanúgy felfedezhetőek a legtöbb kormányzatban, a legtöbb társadalomban. Tulajdonképpen ugyanazzal a „dekadenciával” riogatnak. Csak van, ahol a közerkölcs védelmében a cenzúrakísérletet egy külföldi tévésorozatban fodrászlányt csinál a gésából szinkronizáláskor, van ahol meg kirekesztett csoportokból származó hősöket szerepeltető mesekönyveket darál.

A Persepolis olyan nyíltsággal és merészséggel szembesít kényes témákról és tévedésekről, amit a magam részéről erősen hiányolok a köznapi kommunikációból és a könyvekből egyaránt. Nem kér már előre bocsánatot azért, mert hat mondattal később mondani készül valamit. Nem szépít, nem kertel, nem ferdít. Hiányzik belőle az a megalkuvó, álságos alakoskodás, ami a „nem látják a fától az erdőt” effektushoz vezeti az eszmecseréket, és valódi ellenállás helyett valamivel szemben csak ráérős kompromisszumkereséssé alacsonyítja a szándékot és a tettet egyaránt. Feltárja, hogy a nyugati ember fejében milyen lehetetlen álomképek élnek a migrációval kapcsolatban. Mondják, hogy csak a meggazdagodásért jönnek, hogy elveszik a munkalehetőséget a helyiektől, mialatt az az irigyelt, fényes meggazdagodás annyit jelent, hogy aki Iránban ügyvéd, magas rangú titkár, jól fizetett mérnök vagy orvos volt, az takarítóként, fodrászként vagy portásként végzi a biztonságért cserébe a túlparton a „bevándorló” címkével a homlokán. Ez pedig előtérbe helyez egy másik, előzőnél sokkal elkeserítőbb dilemmát az emigrációval kapcsolatban: Mikor járok jobban? Ha egy viszonylag jobb társadalmi helyzettel, nagyobb anyagi mozgástérrel egy diktatúrában maradok egy háború közepén, vagy ha a biztonságért és a szabadságért cserébe, előítéletektől sújtva nyomorgok, egyik napról a másikra? A maga nemében egyik se kielégítő választás. Ráadásul egy általános távozás torokszorító vontatmányokkal bír, szétszakítja a családokat, mentik a legsérülékenyebbet, akinek az élete ugyan nincs fenyegetettség alatt, de arra kényszerül, hogy egy idegen helyen, teljesen egyedül boldoguljon akár gyerekként is. Valahol, ahol ő egy betolakodó, aki az optimálisabb társadalom szemében is jobbára csak potenciális terrorista, vallási fanatikus, tolvaj, faragatlan, kulturálatlan és lusta munkakerülő lehet, aminek az ellenkezőjét akkor se tudja bizonyítani, ha kétszer annyit gürcöl az elfogadásért, mint mások. Marjane-nak a helyzete rendkívül nehéz volt még úgy is, hogy egy összetartó, felvilágosult és egész jómódú család állt mögötte. Akinek ezek sem adatottak meg, annak a boldogulása túlzás nélkül halálra ítéltetett. Még csak elképzelni se lehet.

Marjane a szememben fejezetről-fejezetre egy szuperhőssé hasonlatossá avanzsált, és a legelképesztőbb benne, hogy nem csak egy a DC vagy a Marvel világában lófráló köpenyes, hanem valóban létezik. Korántsem tökéletes, korántsem mondanám azt se, hogy töretlenül egyetértettem vele, és töretlen szimpátiával viseltettem iránta, mint főszereplő iránt, de ezek fikarcnyit sem csorbítják a tényt, hogy egy kitűnő, húsvér példaképalany. Nem egy műanyag, fellengző bálvány, aki az évek során összegyűjtött előítéletektől vezérelve osztja az észt az élet nagy igazságairól és a megfelelő viselkedésről, hanem felvállalja a hibáit, és azokat a pillanatait, amiket az emberek előszeretettel söpörnek a szőnyeg alá. A sötétséget, a taposómalmot, a kilátástalanságot; amikor a depresszió, a függőség és a szeretethiány mosogató ronggyá csavar, amikor hülyeségekre ösztönöz a beilleszkedés utáni vágy, amikor ő maga is a kisebb ellenállás felé mozdult az alapvető meggyőződésétől függetlenül, mert egyszerűbbnek tűnt, mert túl kecsegtető volt a nyugalom. Könnyen tud vele azonosulni az olvasó még akkor is, ha a személyiségük, viselkedésük vagy világlátásuk egyes részletei eltérnek. Én a fiúkkal kapcsolatos, visszatérő problémakörével speciel fikarcnyit se tudtam mit kezdeni, nem fért a fejembe, hogy egy ilyen vagány egyéniség minek tűr és szenved ennyit olyan balfékekkel, mint akik az útjába akadtak, miért pazarol rájuk hónapokat, éveket az életéből, mikor az elején látszott, baj van velük. Máskor meg elárasztott az ismerősség érzete, vagy bőszen vettem fel az autók műszerfalára ragasztható, bólogatós kutya szerepét, és helyeseltem a megszólalásait, az életrevalóságát, a tettrekészségét.

Fentebb megpedzegettem, hogy ha beszélhetünk punk irodalomról, akkor annak a Persepolis egyértelműen az egyik tekintélyes zászlóhordozója, és ugyanez mondható el a főhőséről is. Marjane ugyan a történet során többször is kiábrándult a mozgalomból, és a bécsi tanulmányai lezárulását követően nem titulálta magát a tagjának, ám ennek ellenére is ő a legigazibb punk szereplő, akibe valaha belebotlottam. Már messziről sugárzik róla az az összetéveszthetetlen, „őspunk” mentalitás, amit Iggy Pop is áraszt; valami, ami túlmutat a zenén, az öltözködésen és még az ideológián is, valami ami vagy ott van az ember vérében, vagy hiába ácsingózik utána. Marjane életfilozófiáját kiskorától kezdve áthatja a nyílt, már-már provokatív szembeszegülés az igazságtalansággal, a változtatni akarás és a világ szüntelen megkérdőjelezése. Egyfajta „menni, tanulni, fejlődni, küzdeni” hajtóerő fűti a temperamentumát és a cselekedeteit, ami rendkívül imponáló és szimpatikus volt. A beszólásait pedig egyenesen imádtam, a szókimondósága és a tartása bearanyozta a jeleneteit, még akkor is tovább feszítette a húrt, akkor is odaszúrt, amikor mások lefogadom, hogy a teljes meghunyászkodás mellett döntöttek volna, és egy harmadik személynek is azt tanácsolták volna. A forradalom erkölcsrendészetre hajazó felügyelőinek hetet-havat összehazudozott első lélegzetre, hogy kiszabaduljon a karmaik közül, többszörösen kifogásolta a társadalom álszent reakcióit a rendszerváltásra, kiosztott és megdobált egy pasast, aki prostituáltnak nézte, belekötött a nőkkel szembeni kettős mércébe az iskolában, vérig sértett egy rakás apácát… és ez csak egy szelet a harcos természetének felszínre töréseiből. Ezek a lázadozásai pedig azért működhettek hatékonyan, mert okos és olvasott volt, hogyha elakadt az életben, akkor eltántoríthatatlanul tovább képezte magát, információkkal, könyvekkel töltötte be a vákuumot, ezáltal képes volt táncolni a pengeélen, belenyomta az emberek képébe, amit akart, de nem sodorta magát komoly veszélybe. Az intelligenciájának, viszont megvolt a visszaütése is, nehezen talált magának minőségi társaságot, független, művelt lényéből fakadóan könnyen kiábrándult az emberek azon ostobaságaiból, amik a tömegnek nem szúrnak szemet. Ezért ábrándult ki sok ellenállóból is, Iránban és a nyugati punkok, anarchisták körében egyaránt, hiszen az ő olvasatában egészen más, sokkal komolyabb és tudatosabb volt mind az anarchista, nihilista, mind a punk és ellenálló filozófia, mint azokéban, akik csak a levegőbe beszélve vetítettek, egy ürügyet kerestek a bulizásra, ivászatra és drogozásra. Ahogy az apja is hangot adott neki… a társadalomnak még jó pár évtized kell ahhoz, hogy felhúzza magát Marjane szintjére, és egy komfortos helyet biztosítson neki.

Ebből adódóan a fülszöveggel ellentétben én a szakadékot elsősorban nem a keleti, iszlám kultúra és a nyugati kultúra közt fedeztem fel, hanem Marjane és a világ között, az egyéniség és a tömegember közt. Nem az egyik helyen eltöltött idő miatt lógott ki a másik helyről, hanem azért mert neki egy szilárd, autentikus személyisége volt. Nem pedig egy adott körülményekhez való alkalmazkodásnak alávetett, abból táplálkozó, külső vonatkozású személyisége, amit az egyik vagy a másik rendszerre szabtak. Persze a környezeti hatásokat sem lehet egy az egyben elhanyagolhatónak tekinteni, aki nem hagyományos neveltetést kap, aki maga sem a hagyományos nézőpontot vallja, arra is - akaratlanul is - rátapad ez-az annak a társadalomnak a felfogásából, amibe beleszületett, amiben a gyerekkorát leélte. Nálam első blikkre itt van a kerítés adta biztonságérzet, el nem tudom képzelni, hogy maradéktalanul komfortosnak találjak egy olyan helyet, ahol nemhogy magas és tömör kerítés nincsen utcafronton, hanem egyáltalán nincs semmilyen kerítés, mint egyes amerikai kertvárosokban. Marjane meg esetében erős a gyanúm, hogy a külsejét és a kapcsolatait illető bizonytalansága köszönhető a fundamentalista kormány teremtette játékszabályoknak; tízéves korától szétválasztották a lány-és fiúgyerekeket arra alapozva, hogy vegyes osztályok az erkölcstelenség melegágyai, és a teste állandó publikus takargatására kötelezték. Az előbbi mélyítette a nemek közötti ellentétet, idegenségérzetet, nehezebben tudott feloldódni és emberekhez közeledni egy vegyes közegben, az utóbbi pedig bebetonozta a gondolatot, miszerint baj van a testével, hiába volt az a véleménye neki és a családjának is, hogy a kendőviselés baromság. Ezekre még rátett egy lapáttal a kedves, modern osztrákok xenofóbiája, vagy egy csilivili egzotikumot láttak benne, vagy egy civilizálatlan barbárt egy magukkal egyenértékű ember helyett, aki legfeljebb akkor pályázhat erre a posztra, ha 100%-osan felveszi az ő életstílusuknak azon elemeit is, amik távol állnak tőle. Egyenként megkísérelhetnék ráhúzni a felsoroltakra, hogy apróságok, nem számítanak, aki nem tud ezektől eltekinteni, az maradjon egy buborékban… de összeadva máris kapunk egy gazdag és változatos módon mérgező közeget. Egy beszédes példát arra, hogyan lehetetlenítik el az emberek egymás életét totálisan szükségtelen és elkerülhető akadályok, kimondott és kimondatlan megkötések felállításával is; a kockát gurítani akarjuk, a gömböt meg cipelni, mert ne kérdezd miért, de úgy a jó.

A jelentősebb mellékszereplők Marjane családjából kerültek ki, hosszabb távokat töltöttek távol, a háttérben, bár többüknek meg lehetett ismerni nagyobb vonalakban az élettörténetét, inkább csak támogatói frontot képeztek, mint aktív részvételt az események alakulásával. Ellenben, amikor arra a támogatói frontra szükség volt, akkor ledönthetetlen bástyákként sorakoztak fel, nem fojtottak, nem osztogattak kéretlen útmutatásokat, hanem pontosan megtalálták azokat az időpontokat és azokat a módszereket, amikkel hozzájárulhattak a főhős boldogulásához. Emellett érdekes és szerethető emberek kis köre volt, pláne Marjane közelebbi rokonsága, az anyja, az apja és a nagyanyja, aki erősen emlékeztetett egy másik kedvelt karakteremre, a Házibuli-filmek Poupette-jére. Beleégtek a retinámba azok a panelek, amiken a nagyi a nem megfelelő emberek elengedéséről tartott karakán szónoklatot, és amikor a szülők fortélyosan becsempésztek az országba egy Iron Maiden posztert a lányuk számára – merthogy egy ilyennek az Irán területére szállítása,  valamint a kitapétázása megkerülhetetlen rezsimellenességet jelképezett, a sminktermékek használatával és a csokoládé fogyasztásával hasonlóan.

A könyv egyáltalán nem utolsósorban nagy hangsúlyt fektet a nők helyzetére, a feminizmus kérdésére, mint ahogy a többi súlyos témánál, ennél is lokális és globális vonatkozás is górcső alá kerül. Az olvasó leforrázó és felháborító ismeretekre tesz szert a fundamentalista kormány nemekről vallott nézeteit illetően, amiknek a gyakorlatba lépését még megfoghatatlanabbá teszi, hogy ennek az elharapódzását ráadásul olyan generációk hagyták, segítették… amik ismerték a szabad létet, amiknek volt viszonyítási alapjuk. Szokásomhoz híven a bejegyzés képéhez a legütősebb, történetet legjobban leíró idézetet választottam ki, de seregnyi további idézet méltán versenybe szállhat vele, méltán eléri, hogy az „új világba” csöppent szemlélő vérnyomása megemelkedjen. A magam részéről talán azon borzadtam el a legjobban, hogy milyen sorsra jutnak bizonyos női foglyok, hogy megfeleljenek a törvény mögötti teológiai meggyőződésnek. De nem kevésbé undorító az sem, hogy még megpróbálják meggyőzni a nőket, - néhány nő esetében vérlázító mód még sikeresen is (!) - hogy a kendő viselése nem az elnyomottság jele, hanem egy kiváltság, az emancipáció jele, miközben letartóztatják és megkorbácsoltatják őket akár egy kivillanó, színes zokniért is, és rájuk rivallnak néhány kilógó hajtincsért, és egy világibb foglalkozást űző férj mellett sem igazán szólalhatnak meg társaságban, ha egyszer a házasság csapdájába kerülnek. Nyugati viszonylatban is házasságellenes vagyok, de a fundamentalista kormány hatalma alatti megnyilvánulását még az eltérő állásponton lévők is csapdának tarthatják; minden lehetséges úton, családon, szociális szférán és törvényeken keresztül a házasság felé terelik a párokat, ellehetetlenítik a házasság nélküli párkapcsolatot, ismerkedést, boldogulást a társadalomban. Elválni persze lehet… ha a férfi kezdeményezi, és az elvált nők folyamatos, pofátlan szexuális zaklatásnak vannak kitéve úgy az utcán, mint egy átlagos boltban, szabad prédának tekintik őket, amiknek a megszerzéséhez joguk van. Ha a megszerzés megtörténik, akkor pedig nyilván a nő lesz a szajha, tulajdonképpen akármit csinál a nő, ami az engedelmes feleség és az engedelmes szűz szerepén kívül esik, azt a társadalom szajhaságnak minősíti, aki erre a nevetségesen könnyedén bezsebelhető billogra szert tesz, az végképp el van kapálva. Együtt sétálsz a parkban a barátoddal úgy, hogy hozzá se érsz? Kurva vagy. Nyilvánosan megcsókolod? Még nagyobb kurva vagy. Lefekszel vele? Ugyanaz a lemez. Maximálisan sérti az egyén önrendelkezéshez való jogát, elvégre mindenki azt tesz a saját testével, amit akar, de ez nem számít, az erkölcscsőszök elől nincs menekvés. De a felsoroltak nem képeznek tökéletesen távoli, egyedi esetet, könnyedén felfedezhet bárki lokális párhuzamokat is.

A szüzességkultusz YA regényekben megjelenő formáiról már korábban értekeztem egy bejegyzésben, megtalálható az amerikai köztudatban, és a magyarban is a jelenség. Még mindig egy erénynek igyekeznek beállítani azt, hogyha erőviszony egyenlőtlenségek állnak fenn a párok között abból fakadóan, hogy a nő tájékozottság- és tapasztalathátránnyal rendelkezik a szexben; ami kapóra jön, mert könnyebb meggyőzni így, hogy valami, amit nem akar, az természetes és magától értetődő, és a viszonyítási alap hiányából az igényei is korlátozottak. Európában is stigmaként kezelik, ha egy nőnek sok kapcsolata volt, vagy akár többször is elvált, pedig egyszerűen… groteszk és őrültség értékcsökkenésnek felfogni, ha valaki nem marad benne mártírként egy nem működő kapcsolatban, ha valaki át szeretné élni ugyanazt a szórakozást, ami a másik nemnek viszont növeli az értékét.  Európában is előszeretettel másznak bele mind a nők méhébe, mind a nők gardróbjába, abba nem megyek bele részletesen, hogy mennyi köze van akár a társadalomnak, akár a családnak ahhoz, hogy ki vállal gyereket, és ki nem, mert rohadtul evidens; semennyi. Viszont az öltözködéskérdés már megérett egy bővebb kifejtésre is, hiszen a nők és a férfiak is előszeretettel bélyegzik meg a nőket a ruhatáruk alapján. Mindig egy kicsit meghal az emberi értelembe vetett hitem, amikor művelt, olvasott, magukat liberálisnak, az előítéletek elítélőinek és érzékenynek, empatikusnak tituláló emberek is ribancnak kiáltanak ki valakit, aki extra mini rövidnadrágban vagy mélyen kivágott felsőben van. Nem szeretem azokat a shortokat, amikben nincs annyi anyag, mint egy francia bugyiban, de nem változok veszett, habzó szájú vadállattá attól, ha valaki olyat vesz fel, mert ez tetszik neki. Semmi közöm hozzá, hogy ki mennyit tesz ki a fenekéből, a hasából vagy a melléből, ha nekem nem tetszik, nem veszem fel, és ezzel vége a történetnek. Nem fogja senki erőszakkal rám adni ezeket a ruhákat, se senki másra. Akkor meg mit számít? Mindenki magának öltözik fel, nem az ismerőseinek, nem a társadalomnak, és pláne nem random embereknek az utcán, akikről nem is tudja, hogy össze fog velük futni. Ilyenkor rendre eszembe jut, hogy ha valaki meg a narancssárga színt tartja ízléstelennek, akkor az is elhordhatja mindennek, - magát közben egy magasabb erkölcsi lépcsőfokon állónak beállítva - aki meg azt veszi fel? Annyira nincs értelme ezeknek a felszínes erőszakoskodásoknak és ítélkezéseknek, kotnyeleskedéseknek, mégis csinálják egy idézőjelesen fejlett és szabad kultúrában is. Csak nem azzal igazolják a korlátoltságot, hogy „a női haj látványa javíthatatlanul felajzza a férfiakat”, mint a fundamentalista kormány Iránban, hanem kitalálnak egy más kifogást. A plusz megszorítások, a különleges „szabályok” pedig tájegységtől függetlenül egyedül azt a célt szolgálják, hogy annyira lekösse a szükségtelenül és mesterségesen generált akadályok kerülgetése a nőket, hogy ne maradjon energiájuk és lehetőségük kiteljesedni. Ugyanakkor ki vannak téve a veszélynek a fiúk is egy ilyen rendszerben, normális felfogású gyerekekből nevelik ki agymosással az elnyomás továbbvivőit, - már, ha bírják a kiképzést, és nem véreznek el félúton az ideális polgárrá válás útján - hogy tovább szorongathassa ugyanaz a rezsim a hatalmat.

A Persepolis nagyszerűen szemléltette, hogy mennyire képlékenyek valójában a társadalom eszméi akár messzemenően végletes eszmék esetében is, a rendszerek váltakoznak, a berendezkedések váltakoznak, és az aktuálisan porondra kerülőt tartják szentnek és természetesnek a vaskalaposok, noha talán egy hete még valami egészen mást éltettek. Amit hagyománynak nevezünk… az pedig szintén nem magasabb rendű vagy sérthetetlenebb, mint a gyorsan cserélődő rezsimek világképe, csak hosszabb ideje állnak fenn, ugyanúgy nincs köze a természetes rendhez vagy a sorshoz. A természet a lehetőségeket adja, a korlátokat pedig az ember teremti meg ezeknek az elutasításával. Ez azoknak a könyveknek az egyike, ami nagyon-nagyon sokat tehet hozzá az olvasójához, kiváltképpen akkor, hogyha olyankor találja meg, amikor kimagasló szüksége van az üzenetére. Érzelmi szempontból hullámzó, vannak humoros, brutális és torokszorító szakaszai is, de nagyon motiválóan is hatnak a látottak az elmére. Alig várom, hogy lássam a kötet alapján forgatott egész estés animációs filmet is!

Borító: 5/5 – Egyszerű és letisztult stílusú, ami hűen tükrözi a képregényen belüli illusztrációk stílusát, és noha alapvetően nem az én világom ez a fajta design, a részletesebb és díszesebb csak felesleges sallang hatását keltette volna, és ennek az általam is birtokolt, egyesített kiadásnak a fedele a korábbi, szétszedett kiadásokhoz képest is sokkal mutatósabb.
Kedvenc szereplők: Marjane, a nagymama
Legutáltabb szereplők: a szakállasok, az apácák, Frau Doktor Heller és Reza
Kedvenc részek: amikor Marjane képregényt olvasott, amikor Marjane szülei becsempészték a posztereket, amikor Marjane felszólalt az iskolai egyenruha ellen, amikor Marjane kiosztotta az apácákat, a rendőrt, majd Frau Doktor Hellert, amikor a nagymama segített meghozni egy döntést Rezát illetően, amikor Marjane magára haragította az osztálytársait…
Mélypontok: a rezsim eszméi, a Marjane-nel szembeni előítéletek, az utcán töltött időszak télen
Korhatár: A rajzoltak és írottak maradéktalan befogadásához kell értelmi és érzelmi érettség, de jobb minél hamarabb kézbe venni, 13 éves kortól már nagyon ajánlom. Akadnak benne káromkodások és megrázó részek, viszont ezek az üzenet átadásának a szempontjából elengedhetetlenek.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a könyv, akkor ITT tudjátok megrendelni!

2020. július 17., péntek

Chilling Adventures of Sabrina (1. évad)

Sziasztok! Nagyjából tavaly július elején nyitottam meg egy dokumentumot "Chilling Adventures of Sabrina: 1. évad" címmel, lubickolva az afelett érzett örömömben, hogy ráakadtam egy olyan sorozatra, amire már több szempont alapján is ki voltam éhezve. Aztán nem bírtam magammal, elkezdtem nézni a második évadot, majd a harmadikat, felvillanyozottan ugrottam a hírre, hogy a Könyvmolyképző Kiadó megjelenteti a könyv változatát Boszorkányszezon címmel, és... menet közben mondhatni megfeledkeztem a kérdéses dokumentumról. Egészen addig, ameddig a Netflix be nem jelentette, hogy a következő, negyedik évad lesz az utolsó. Úgyhogy néhány némán elmorzsolt könnycseppet követően újfent felbátorodtam, hogy kampányoljak egy sort a top 6 kedvenc sorozatom közé is bekerült széria mellett. Meggyőződésem, hogy az egyéb, népszerűbb Netflix sorozatok, mint a The Witcher, Stranger Things,  Sex Education között nem kap elegendő figyelmet.  Pedig jóval összetettebb és okosabb, mint a paranormális tinisorozatok zöme, tele van remek karakterekkel, újító ötletekkel - és aminek az egyik szereplője a macskám nevét is szolgáltatta.

Ami a legutóbbi esetben is legalább két hónapos szélcsendet illeti, köszönöm azoknak az olvasóknak, akik továbbra is kitartanak a blog mellett - vagy elfelejtettek leiratkozni - , elfuserált időszak ez már majdnem egy éve...

created by HunHowrse Layout Generator on 2019-06-24 03:17:42
A Chilling Adventures of Sabrina (ami időközben kapott egy Sabrina hátborzongató kalandjai formában alakot öltő magyar címet, de nekem jobban tetszik az eredeti, ezért a posztban ezt fogom használni) egy azonos című képregénysorozaton alapuló horror-fantasy széria, amiben a félig boszorkány, félig ember Sabrina Spellman korántsem hétköznapi, két fronton folytatott életét követhetik a nézők nyomon. Az első évad fő konfliktusa Sabrina 16 évessé válása, amikor is a boszorkányoknak át kell esniük a sötét keresztelőjükön, és be kell írniuk a nevüket a Bestia Könyvébe, örök, osztatlan hűséget fogadva ezzel Lucifernek, hogy cserébe képességeik teljes birtokába kerülhessenek. Sabrina azonban nem akarja csak úgy vaktában eldobni az emberek között kiépített életét az ottani barátaival és iskolájával, mint ahogy az énének a másik oldaláról, a mágiáról se szívesen mondana le egy poros rendszer szabályai miatt. Válaszút elé kényszerül, és a boszorkányok világának a fejesei egyértelműen a sötétségbe vezetőre akarják terelni. Sabrinának pedig a küzdőszellemének minden morzsáját csatasorba kell állítania, hogy ne rántsák ki a kezéből az élete feletti irányítást.

A széria ugyan horror címkével van fémjelezve, de nem arra a végletre kell számítani, mint az American Horror Story vagy a Londoni rémtörténetek esetében, az első évadban inkább a creepy vagy spooky jelzőkkel lehet illetni, és a későbbiekben is inkább ezen a vonalon fog mozogni több-kevesebb durvulással. Más szóval, aki azzal a lendülettel vág bele, hogy mennyire fog majd félni, mennyire le fog sokkolódni, azt csalódás éri, ellenben nem nevezném még véletlenül se felhígítottnak vagy kényszeredettnek a Chilling Adventures of Sabrinát ebből a szempontból sem. Az atmoszférája nagyon érdekes és erőteljes, - ez az, amibe elsőként beleszeret a néző -  kiemeli és jól láthatóan elhatárolja a műfajbeli társai közül, ebben az évszázadban, ennyi történet után ezt igencsak nagy kihívás elérni, de valóban olyan, mintha egy új világba, egy másik, önálló rend szerint működő világba kalauzolna. Ugyanis az egész... annyira friss és szokatlan, döntő többségben nem a szokásos kliséket durrogatja, ha pedig elő is vesz egy ilyen klisét, akkor olyan irányba csavarja, olyan módon tálalja, amivel csodálatot vált ki az egyedisége felett, nem pedig szemforgatásokat, mintegy "pff, megint egy epizód, ahol a karakterek csak álmodnak". Ez az újító, felrázó, átértelmező mentalitás pedig már csak azért is nagyon tetszett nekem, mert tökéletesen idomul a főszereplő személyiségéhez, és mert mondanivalót közvetít, gondolkozásra sarkallja az embereket.

Sabrina Spellman minden tekintetben egy nagyon progresszív főhősnő, akit rövid időn belül a kedvenc karaktereim közé is soroltam, ahol a helyét olyannyira megtartotta, hogy még a harmadik évadban is képes voltam rácsodálkozni, avagy csodálni érte, mennyivel különb a társainál, mennyire nem hajlandó elkövetni azokat a bugyuta, felesleges bonyodalmat és drámát generáló hibákat, amiket a YA történetek kedvelői már kénytelen-kelletlen megszoktak. Közel sem egy óbégató liba, akit a mellékszereplők tartanak csak életben, és akiről pusztán a környezete állítja, hogy mennyire értelmes, felnőttes és erős személyiség, miközben a néző ezekből a vonásokból nem érzékel semmit. Ezeket a jellemvonások szünet nélküli beszédes tettekkel kerülnek bizonyításra, bemutatva egy modern, tájékozott, okos tinédzsert, akinek van egy képe a világról, akinek vannak elvei, és aki nem utolsósorban egy remek példaképalany a többi 15-16 éves lány számára. Az pedig megkérdőjelezhetetlenül egy korrekt megalapozása az elkövetkező élményeknek, ha a főszereplő egy ennyire komoly, következetesen és összetetten gondolkozó, összeszedett jellem. Elvégre megspórolja a nézőt egy csomó, felesleges körtől mind a cselekményben, mind a néző idegállapotát illetően; Sabrina, ha valami hülyeséget is csinál, azt maximum azért teszi, mert fél-boszorkányként nincs olyan mélységében tisztában a varázsvilág paramétereivel, hogy időnként ne csússzon el apróságokon. Ugyanakkor ez szerintem teljesen a reális kategória, és ezeket a hibákat igazi probléma-megoldó személyiséghez híven sorban javítja is, ha pedig valami nagyszabásúban kell gondolkozni, nagy tervet kell végrehajtani, akkor kvázi szárnyal. Információkat gyűjt, mérlegel, és észrevesz olyan összefüggéseket, ezáltal megelőz olyan számára kedvezőtlen helyzeteket, amikbe más főszereplők naiv gondtalansággal belesétálnának. Az első évadot felölelő 11 epizód alatt számtalan szituációban kell megmutatnia, hogy mi rejlik benne, és nagyon tetszett, hogy mindvégig következetesen, logikusan megtartották a lényének a jellemzőit. Például, ha adott egy hagyomány, amit ő barbárnak tart, és ellenez, és ennek a hagyománynak a szereplőjévé válik a boszorkányok fejeseinek döntése alapján egy olyan karakter, akit határozottan nem kedvel, akkor arra törekszik, hogy ezt megakadályozza, lebeszélje ezt a karaktert a közreműködésről. Mivel az elvei felülírják a másikkal szembeni ellenérzéseit, képes fontossági sorrendet felállítani a problémák között, és ehhez méltón elrendezni, minek van itt az ideje, és mi az, amit félre kell tenni. Ez számomra azért is kirobbanó pozitívum, mert az elvhű szereplőkkel többnyire bajban szoktam lenni abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nem ismernek mértékeket, de Sabrina ismer. Nem teng túl benne a Teréz anyu-komplexus, nem életveszélyesen kapaszkodik az elképzeléseibe, azt várva, hogy az agyonidealizált világképe a valóságban is magától értetődően működik, és nem csak úgynevezett kényelmi elvei vannak, amikhez csak akkor tartja magát, ha az neki épp kényelmes, érzelmeivel szinkronban állnak. Akkor is kitart mellettük, ha nehéz, és akkor is kitart mellettük, ha a magasabb céllal ütközni látszanak ezek, addig alakítja a körülményeket, ameddig létre nem jöhet a legjobb megoldás. Nem ostoba, nem szélkakas, mindenek felett pedig nem is válik álszentté egy pillanatra sem. Ő abszolút megérdemli, hogy ünnepeljék, hogy keressék az emberek a társaságát.

Bár jelentős terjedelemben áradoztam róla, tévedés lenne azt feltételezni, hogy Sabrina viszi el a hátán a teljes sorozatot, ugyanis hasonlóak remek érzékkel összepakolt figurák veszik őt körbe, ha akadnak kevésbé éles kések is a fiókban.

Sabrina ember fiúját, Harvey-t speciel kimondottan nem kedveltem, és ez az érzés fokozatosan utálattá mélyült az epizódok fogyásával, az évadok gyarapodásával. Ritka idegesítő a csávó. Egyértelműen nem egy súlycsoportban mozognak a lánnyal, borzalmasan egyszerű lélek, képtelen átgondoltan cselekedni, csak vaktában, az első legintenzívebb érzelméből felindultan kapkod ide-oda, nem ismeri fel a problémák gyökerét, és a sorozat egy pontján még az épségének a fenntartásáért ki kellett helyezni mellé egy bébiszittert is, hogy a természetfeletti veszedelem elszabadulásával ne ölesse meg magát az alapvető ostobasága és az észszerűtlen helyzetfelmérése miatt. Hiába próbál meg Sabrina mindent, hogy megoldja a srác életének a gondjait, hiába próbál meg könnyíteni rajta, egyáltalán nem bizonyult hálásnak az erőfeszítéseiért, - ahogy erre egy másik karakter rá is mutatott - túl gyenge hozzá, hogy akár csak részben is elbírjon azzal, ami körülötte folyik, hogy egyáltalán felfogja a városnak a hétköznapiság mellett megbúvó másik arcát.

A periférián, Sabrina boszorkányokhoz fűződő életében idővel feltűnik egy másik srác, Nicholas Scratch, aki - minden szempontból figyelemre méltóbb egyéniség -  ugyanannak az Okkult Művészetek Akadémiájának a diákja, ahová a főszereplőt is teljes idejű, nappalis tanulóként szánják, és mellesleg Sabrina apja kutatásainak a nagy tisztelője és rajongója is. Mielőtt egyesekben felcsendülne a vészharang lelombozó kongása, nem kell szerelmi háromszögtől, és a hozzá fűződő, rétesként nyújtott piti hisztiktől tartani; mint azt már említettem, Sabrina jóval különb ennek a magatartásnak az űzőinél. Nicholas lesz a boszorkányok világában az első családon kívüli szövetségese a lánynak, és bár mindenféle szívbajosság nélkül a tudtára is adja Sabrinának a szándékait, Sabrina pedig ugyanezen a módon kispadra is ülteti. Egyenesen, korrekten, egyértelműen. Sabrina ugyanis jóval érettebb és értelmesebb annál, mintsem eszét vesztve elájuljon a felismeréstől, hogy két fiú is érdeklődik iránta, nem hülyít senkit, nincsenek apró betűs részek, nincsenek megingások; Harvey a barátja, akihez hűséges, és csakis Harvey létezik a számára. Még feltételes módban sem merül fel ennek az ellenkezője, amivel a sorozat finoman és elegánsan feltart egy középső ujjat a hasonló koncepcióknak. Nem kell a felesleges dráma, lehet okosan is építkezni, lehet értelmesen kapcsolatokat és történetszálakat építeni alapon.

Az igazán érdekes kapcsolatok közül mindenképp említést érdemel Hilda és Zelda, a Sabrinát nevelő két boszorkány-nagynéni, akik megkockáztatom, hogy egy nálam elfogulatlanabb döntőbíró levezénylése alatt is helyet kaphatnának minden idők legjobb sorozatos testvérpárjai között. Lenyűgöző egyéniségek külön-külön is, amikor pedig egymás mellé kerülnek, és kirajzolódik a kettőjük közötti kontraszt, az valami parádés. Zelda maga a megtestesült tartás, keménység, hidegvér és hagyománytisztelet, még vonalasnak is lehetne titulálni, annyira pedáns és sziklaszilárd természet; egy vezéregyéniség. Hilda pedig az érzékenység, a megértés, az empátia, a báj és a kedvesség élő szobra, egy Zelda nyílt dominanciájához képest megkérdőjelezhetetlenül elnyomhatóbb és szelídebb típus, aki süteményeket süt, olvas és... sok bántásnak van kitéve. A nővére részéről is. A családon belüli konfliktusok a boszorkány mivoltuk miatt jóval extrémebbek, néha egyenesen morbidok attól a ténytől eltekintve is, hogy a testvérek a város halottasházát vezetik, de rövid időn belül mindig egységbe rendeződnek az erők. Speciel Zelda bármennyire is basáskodik Hilda felett, ha Sabrina neveléséről, a határok megszabásáról van szó, akkor hezitálás nélkül Zelda pártjára áll. Máskor meg ő az ütköző, a csitító. Mindezek ellenére viszont Hildát se kell félteni, ha a helyzet úgy kívánja, akkor ő is képes meghökkenteni a környezetét, ami csendesnek és törékeny lelkűnek minősíti, viszont az-az évad során többször is kiütközött, hogy az első számú mentorként, első számú anyafiguraként Zeldát tartja számon Sabrina. Ő az, akitől védelmet és támogatást vár, ez a tény pedig azért is ad egy újabb érdekes árnyalatot a történéseknek, mivel Zelda a hagyománytiszteletéből fakadóan őszinte híve a boszorkányok életének, az Éj Egyházának, aminek a Főpapjába szerelmes is, és nyilvánvalóan nem nézi jó szemmel, hogy Sabrina felborzolja a kedélyeket, és rontja a Spellman név hírét a reformjaival és a lázongásával. Így ez az időszak Zelda számára is kényelmetlen döntésekkel jár, ugyanis egyre többször szembesül azzal a természetesen generálódott és mesterségesen gerjesztett akadályok közepette, hogy választania kell a szűkebb törzse, azaz a családja, és a tágabb törzse, a boszorkányok közössége között.

A Spellman családnak része két további karakteres egyéniség. Ambrose kuzin, aki egy századokkal korábbi vétke miatt házi őrizetbe van kényszerítve az Éj Egyházának ítélete szerint, és aki egyben Sabrina fő bajtársa valamennyi olyan tevékenységben, amivel Zeldát és a boszorkányközösséget ki lehet téríteni a hitéből, illetve Sabrina fekete macska alakját öltött familiárisa, Salem. Macskaszerető emberhez híven az első epizód eseményeinek a nagy részét elhomályosította a fejemben üvöltő: ÓÓÓÓ, CICAAAA! hang, de rövidesen be kellett látnom, hogy Salem jóval több, mint egy aranyos "díszletelem". Egy igazán erős szövetséges Sabrina oldalán, aki már néhány epizód leforgása alatt is elengedhetetlen segítségeket biztosít a számára a természetfelettivel folytatott harcában, és kiforrott személyiséggel, véleménnyel rendelkezik - ez utóbbit pedig nem is rest hangoztatni. A Sabrina, a tiniboszorkány rajongóinak a körében keltett némi felháborodást, hogy Salem ebben a sorozatban nem beszél a néző számára is hallhatóan, de szerintem ez egyáltalán nem baj, nem ront az élményen. A közös párbeszédeik úgy vannak kialakítva, hogy bár a néző csak nyávogást hall, Sabrina elárul annyi információt a válaszaiban, amiből kiderül, hogy mit mondott Salem, és mivel így kapnak az eszmecseréik egyfajta plusz intimitást, ezért az összhatás nagyon jópofa.

Ha már kitértem a Sabrina, a tiniboszorkány sorozatra, akkor néhány gondolat erejéig tiszta vizet öntenék a pohárba az azzal való összehasonlítgatásokkal kapcsolatban, amik erősen a Chilling Adventures of Sabrina rovására mentek. Számtalan olyan kritikát olvastam, amiben a sötéten paranormális, horrorisztikus légkört, bizonyos karakterek személyiségét és egyes szálak alakulását kérték számon a szérián, hangot adva a csalódottságuknak, miszerint a '96-os sorozatban nem így voltak. Én meg nem igazán értettem, hogy ezek miből fakadnak, hogy honnan jön ezeknek a be nem teljesült elvárásoknak a siratása. Fontos letisztáznunk, hogy a Chilling Adventures of Sabrina NEM a Sabrina, a tiniboszorkány rebootja vagy remakje. Ez a sorozat ebben a formában, horror kivitelben jelent meg az Archie Comics képregényei között, a Rivardale képregények és sorozat egyik spin-offjaként, egy külön téma a '96-os sorozat, és egy külön téma ez. Értelmetlen egymáshoz méregetni őket, pláne hibaként felróni ennek, hogy nem igazodik a másikhoz, mikor nem szolgáltat számára alapozást. Már a hangvétele is merőben eltérő a Chilling Adventures of Sabrinának, sokkal komolyabb, a cselekmény mellett teret kap a genderkérdés fejtegetése; feminizmus, biszexualitás, transzneműség, szó esik iskolai zaklatásokról, ehhez asszisztáló tanárokról, alapvető szociális viselkedésről,  a hagyományokhoz való hozzáállásról, betegségről, vallásról, családtag elvesztéséről, identitáskeresésről, és nem limonádé stílusban. Magyaráz, érvel, szemléltet.

Ha arról kell beszélni, hogy mi az, ami ténylegesen aláásta az élményt időnként, az a boszorkány-sátán-egyház vonal tálalása a kezdeti szakaszban. Túllihegték. Túl direkt volt, túl nagy dobra vert, túlságosan olyan hatást keltett, mintha csak sokkolni akarnák a nézőt, hogy "BÚÚÚ, SÁTÁN...!". A Londoni rémtörténetekben is szerves részét képezte a történetnek az ördög-vonal, ám arról nem az ordított, hogy elsősorban paráztatni akarják vele a népet, és csak később tulajdonítanak neki funkciót. Ám ezt azzal is lehet magyarázni, hogy Amerikában sokkal nagyobb kultúrája van a mai napig az alapvetően a sátánizmustól és a sátánista gyülekezetektől való félelemnek, mint amivel egy európai, pláne egy európai ateista ember szembesül. El kellett jutnom az évad feléig, mire a színház effektust  ezen a szentségtelen helyen, ezen a szentségtelen éjjelen, ezen szentségtelen gyülekezetben sikerült egy olyan szintre csavarni, amin már szimplán csak szórakoztató kicsengést kölcsönöz, - illetve az emberek orrára koppint, hogy az elfogadottabb hit-irányzatokat is mennyire hajlamosak túlmisztifikálni, túllihegni -  mint az atmoszféra építőeleme, és amiben mélységet és részleteket kapott. Például elkezdték megpedzegetni, hogy közel sem véletlen, hogy ez a gyülekezet abban a városban székel, ahol a történet játszódik, hogy ha felderítjük a környék természetét, beleásunk a múltba, akkor találunk szokatlan és nyugtalanító jelenségeket bőven. Attól függetlenül, hogy Sabrina igyekezett a multitaskingot egy új magasságba emelni, nem arról volt szó, hogy élesen elhatárolták egymástól a halandók világát és a varázsvilágát, hiszen a főszereplőnek is az volt a célja, hogy ezek megférhessenek egymás mellett. Így a készítők is átmenetek beiktatására törekedtek, akár Sabrina halandó barátai által tapasztalt paranormális jelenségekkel, akár egy olyan karakter beiktatásával, aki szintén... kettős játékot űzött, csak merőben más értelemben.

Ezzel pedig el is érkeztem a legeslegkedvencebb karakterem, Ms. Wardwell felkonferálásához; merthogy akármilyen csodás is egy sorozat, nem az igazi egy minden hájjal megkent manipulátor nélkül, és én se lennék az igazi, ha nem rajonghatnék egy ilyen antihősért. Még az évad első epizódjaiban hazafelé tart Sabrina kedvenc tanárnője a gimnáziumból, amikor az úton egy furcsa, démoni lénybe botlik, aki ellopja a testét, és ez a lény szerepel ezek után a történetben Ms. Wardwellként. Játssza a szerepét az iskolában, nem egyszer sokkolva ezzel a visszafogott, gyámoltalan tanárnő személyiségéhez szokott kollégákat és diákokat, és igyekszik Sabrina közelébe férkőzni, miközben a háttérben is bőszen mozgatja azokat a szálakat, amik Sabrinát a Bestia Könyvének aláírásához terelik. Egyszerűen imádom ezt a nőt! Agyafúrt, racionális, határozott, erős, igazi célratörő stratégiai gondolkozó és játékos, valamint rendelkezik azzal a fajta nyers, szarkasztikus stílussal, amivel képtelen vagyok betelni; egy lehengerlő jelenség, egy olyan karakter, aki már akkor ellopja a showt, ha meg se szólal, csak jelen van. Akivel minden körülmények között számolni kell, aki irányító szerepet tölt be, és állandóan forral valamit, amivel felkavarhatja az állóvizet. Félelmetesen hatékony játékos, megkérdőjelezhetetlenül Ms. Wardwell áll a sorozat táplálékláncának a csúcsán, Michelle Gomez pedig egyszerűen zseniálisan alakítja. Nem győztem vele betelni, ahogy kijátszotta a szereplők ellen a saját személyiségüket, mindig pontosan azt mondta, és tette, amivel az akaratához idomította őket, úgy hogy az esetek döntő többségében észre sem vették a többiek, hogy dróton rángatják őket. Amellett, hogy igencsak szemet gyönyörködtető munkát végzett, körbelengte a titokzatosság köde is; hogy kicsoda ő valójában, és miért akar ennyire belekontárkodni Sabrina sorsának az alakulásába. Apránként léptették ki a homályból, és amikor ez megtörtént, akkor se ért csalódás, és még ezután is tudott kiszámíthatatlan és izgalmas maradni.

Faustus Blackwood atya, az Éj Egyházának a főpapja testesítette meg a látható ellenséget, és bár sokkal kisebb hal a vízben, mint Ms. Wardwell, ő is egy külön ikonnak tekinthető a sorozat világában. Egy skatulyából kihúzott, elvakult, rosszindulatú ripacs, aki bőven visszaél a pozíciójával, és átgázol az őt istenítő boszorkányokon, - ide értve azokat a nőket is, akik rajonganak érte - hogy kimunkálja, amit akar. Ráadásul gyorsan kibukik, hogy a nagy elhivatottsága a Sötét Lordhoz nem annyira szent és odaadó, bőven sütögeti a saját pecsenyéjét is a színfalak, törekszik arra, hogy a saját kis közösségének a tejhatalmú kormányzójaként uralkodhasson. Simán hadat üzen egy 15 éves gyereknek a tágabb közösségük teljes hatalmi rendszere előtt, hogy ne érje sérülés a tekintélyét. Ms. Wardwellel ellentétben ő egy olyan negatív karakter, akit bőszen lehet utálni, de eközben meg is mosolyogtatja a nézőt, hiszen a maga nemében egy rendkívül komikus figura, akit még annak fényében is nehézkes időnként komolyan venni, hogy mekkora gondokat is okoz, és milyen aljas dolgokra képes. Speciel Sabrináék családi egységébe is fokozatosan igyekezett belerondítani, kihasználva az érzelmeket, amiket Zelda iránta táplál, és azt, hogy a több száz évet felölelő bezártság után Ambrose vágyna a külvilágra.

Nehézkes úgy visszatekintenem, hogy ne a teljes eddigi sorozatot vegyem alapul, de egy erőteljes, korrekt bevezető évadnak tartom, amivel előrukkoltak a széria felelősei. Meghozza a kedvet a folytatásokhoz, amikben még tovább fejlődnek az eddig megismert erősségei, nem válik rutinmunkává, nem ragad meg egy szinten. De még nem köszönnék el tőletek, ugyanis az első évad nem ért végett a központi cselekmény szálainak elvarrásával, még következett a sorban egy különleges, karácsonyi epizód. Mivel szeretem a Ki vagy doki?-t is, ezért lelkesen kezdtem bele, habár felmerültek kis kétségeim, hogy hogyan fog megférni egymás mellett ez a horrorisztikus környezet és a karácsony. Feleslegesen aggódtam, pont így kell megcsinálni egy különleges epizódot! Folytatja az alap történetet, mégis specifikusabb, mozgalmasabb, mint egy átlagos, évadközi epizód. Imádtam, egészen a viaszbabákat készítő démontól át a kéményen át érkező szörnyetegeken át, egészen a gyereket védelmező boszorkányig... olyan... Sabrinás. :'D Harvey persze megint beleköpött a tökéletesség illúziójába, amikor nem volt képes értelmesen reagálni arra a nagyon szép és beszédes gesztusra, amit ajándékadáskor Sabrina tett az irányába, de 11 epizód leforgása alatt tőle ezt már megszoktam...

Az első évad megtekintése óta mindig izgatottan várom, hogy felkerüljenek az új epizódok, ezért nagyon sajnálom, hogy nem fog már megérni egy ötödik, vagy akár hatodik, hetedik évadot, és...

                       N A G Y O N    A J Á N L O M !
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01