Borítóleleplezés: Böszörményi Gyula - A hullaházi skandalum

Üdv néktek, halandók! Hihetetlen, de igaz; idén ősszel lesz két éve, hogy egy erre kísértetiesen hasonlító posztban lepleztem a Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély borítóját. A könyv azóta elődeihez méltó módon belopta magát a rajongók szívébe, és több, mint 1000 csillagozás alapján 95%-os értékelési átlagot tudhat magáénak a Molyon. Ám erősen meg vannak számlálva a napjai a legfiatalabb Ambrózy báró esetei-kötet pozíciójában, ugyanis nemsokára visszatér az ország olvasóközösségének kedvenc detektív párosa hetedik nagyszabású kalandjával, A hullaházi skandalummal! A címre - amely nekem személy szerint az eddigi kedvencem - május utolsó napjaiban derült fény, és most csatlakozik hozzá egy igazán szemrevaló, a megszokott fehér központúságtól eltérően sötétebb színvilágú borító is, valamint az elmaradhatatlan, kíváncsiságot és türelmetlenséget fokozó, betekintő idézetek.

 

A borító:

Szubjektív benyomásom, hogy... megveszekedett szőrszálhasogatóként, ha automatikus szavahihetőség vesztéssel jár egy ilyen kijelentés, ha nem, nemes egyszerűséggel nem tudok hibát találni ebben a borítóban. Még mondhatni a lélek se vinne rá, hiszen egy csapásra kirángatott abból a langyos, tapadós semmittevésből, aminek legékesebb bizonyítéka a blog közelmúltbeli kihaltsága; csak néhány órája pillantottam meg, és tudtam, muszáj írnom róla, muszáj beszereznem, KELL nekem. Az Ambrózy báró esetei borítóinak a színvonala immunis bárminemű hanyatlásra, dicshimnuszok nem is szükségesek, magukért beszélnek, és elbűvölnek, akár egy csipke legyező mögül sejtelmesen mosolygó finom hölgy - akinél jelen esetben nagy valószínűséggel akár pengék és egyéb csalafinta kellékek is lapulhatnak a merevítő pálcák közé rejtve. A hullaházi skandalummal kapcsolatban ez fokozottan helytálló, ugyanis mindezt megfűszerezi egy adag rendkívül kedvemre való különcség is. Modellünk ezúttal a kedvenc színembe - spoiler: fekete - burkolózva feszít a szemlélők színe előtt, és a felvétel egy távolabbi, nem arcra fókuszáló nézetből mutatja, felfedve ezzel egy legalább annyira izgalmas, mint fenséges, bordó tapétát. Az összhatás arisztokratikusabb és feszültségébresztőbb, mint valaha, a hagyományosan halállal asszociált árnyalatok és a borítómodell büszke, csöppet merev tartása precízen csengenek össze a cím komorságával és enyhén morbid, csalogató misztikumával. A fülszöveg nélkül is levonható a következtetés, egy formabontó, gyakorlott hőseinknek is kemény diót jelentő ügy kerül a középpontba, ami lebontja az ő és az olvasó komfortzónájának is a falait. Imádom az intenzitását, alighanem az egyik kedvenc borítóm a sorozatból. Jobbat nem is választhattak volna az illetékesek!
>>A kötetről a későbbiekben ezen a linken lehet informálódni, illetve itt lesz megtehető az előjegyzés, előrendelés is

Tájékoztató jellegű fülszöveg:

A ​Monarchia hírneves magánzó detektívje, báró Ambrózy Richárd és ifjú felesége, Mili 1901 júniusában két, már-már megoldhatatlan feladattal szembesül. A friss házasoknak valahogy össze kell boronálniuk az arisztokrata és polgári lét magukkal hozott, ám egymástól eltérő szokásait, miközben közös háztartást próbálnak teremteni az általuk válogatott, igencsak vegyes és öntörvényű személyzettel. Nem könnyű ez, ha a báró úr kocsisa egykor kasszafúró, az inasa kávéházi fizetőpincér, a mindenese a hírhedt Conti utca bordélyainak lakója volt, ráadásként a báróné őnagysága a börtöncellában ismerte meg a cselédlányát, morózus szakácsnőjének múltjáról semmit nem tud, a komornája pedig még ma is a Tabán legfirkásabb zsebmetszőjének tekinthető.
Az Ambrózy-villában eluralkodó káoszt azonban még lehetne is valahogy kezelni, ha nem éppen ekkor bontakozna ki a fiatal Budapest addigi leghátborzongatóbb és legvéresebb bűnügye.
Ambrózy báró és cserfes neje, Mili most először házaspárként vágnak bele közös életük leggroteszkebb, legfelkavaróbb nyomozásába. A rendőrség tehetetlen, a sajtónál hírzárlatot rendelnek el, a detektívek széttárják a karjukat, miközben szó szerint eluralkodik a teljes fejetlenség!

Figyelemfelkeltő idézetek A hullaházi skandalumból:

"A törvényszéki boncintézet igazgatója sajátkezűleg ragadta meg a fémtepsi kallantyúját és húzta ki azt a falból.
Az előgördülő tepsin fehér lepellel takart test feküdt, pont úgy, miként vártam. Ajtai kitakarta a két mezítelen, hófehér lábat és megnézte a nagylábujjra kötözött cetlit.”

„Súlyos csend telepedett közénk, majd Ambrózy báró talpra ugrott, a kórterem ajtajához sietett, és megfogva annak kilincsét, kérdőn nézett rám.
– Mire vár még, kedvesem?! – csattant fel. – Immár tudjuk az elkövetők nevét; ideje rács mögé küldeni őket!”

„Üveg zúzódott darabjaira...
Olyan zaj hallatszott, mintha mérhetetlenül sok víz ömlene ki óriási tartályokból...
Mind egyszerre kezdtünk köhögni, bár akik még mindig a pincében tartózkodtak, talán megelőztek minket egyetlen szemrebbenéssel...”

Böszörményi Gyula-kalauz:

Böszörményi Gyula magyar író, újságíró, a nagy sikerű Gergő és az Ambrózy báró esetei alkotója. Ifjúsági, sci-fi és fantasy regényeket, novellákat ír főként, amelyekben különleges mitológiai, népmesei elemeket használ fel, illetve jelentős esszékötetekkel, színpadi, rádiós és televíziós munkákkal is rendelkezik.
A Gergő és az álomfogók című meseregényével lett országosan ismert 2002-ben, amelynek a folytatása (Gergő és a bűbájketrec) következő évben Magyarországon az év sikerkönyve lett. Szintén 2003-ban a Gergő-regények megkapták az Év Gyermekkönyve díjat és a Körtemuzsika-díjat is. A szerzőt 2007-ben József Attila-díjjal és a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés Elnökének különdíjával tüntették ki.
(A fotó forrása: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu)

Elérhetőségek:
Facebook | alkotói profil a Molyon | személyes profil a Molyon |

Borítóleleplezés: Rácz-Stefán Tibor - Fogadj el!

Sziasztok! Írtam már egy néhány borítóleleplezős bejegyzést, amióta meghívást kaptam az ezzel foglalatoskodó blogger körbe, ám amit ma estére tartogattam nektek, - lám, a megfellebbezhetetlen bizonyíték, hogy tudok előre is dolgozni, alkalmanként - az formabontó lesz. Ugyanis most nem egy olvasóközönség számára totálisan ismeretlen történet fizikai formáját fedem fel, hanem egy olyan regény legújabb, bővített tartalommal is felruházott kiadását, amit legelőször csaknem tíz éve zárhattak a szívükbe a magyar könyvpiaccal - a kötelező olvasmányok okozta trauma ellenére is - barátságos viszonyt ápoló molyok. Ez a régi-új barát az Aranymosás Irodalmi Válogató regénypályázatának 2013-as Public Star könyve, egy azóta is rendkívül aktív író tollából, Rácz-Stefán Tibortól. Dőljetek hátra, és gyönyörködjetek a Fogadj el! c. stand-alone kötet új borítójában!

A borító:

Szubjektív benyomásom, hogy... nem csupán pazar, hanem kimondottan időszerű lépés is volt búcsút inteni az előző, összhatásában meglehetősen művi és jellegtelen, míg szivárványos karikába zárt, +18-as jelzését tekintve egyenesen visszás borítónak. Egyértelműen az új változat javára szól a természetessége, nagyon vörös pöttyös, nagyon ifjúsági, a lehető legpozitívabb értelemben. Akár azt is mondhatnám, hogy alig észrevehetően lélegzik, sokkal hívogatóbb és finom részletekben kifejezőbb; a karakterek arcának részletekben felfedését átható félénkség és rejtőzködés, az erősen fókuszba helyezett szemekben ülő komolyság és feszélyezettség, a bármikor kicsordulható könnycsepp néma ígérete, a tükörüveg golyó ütötte sebből szétfutó töröttsége, repedezettsége mind beszélnek a szemlélődőhöz, rezonálnak a történet lelkivilágával. Egy kamasz számára, akinek a torkában a beilleszkedési gondokkal, toxikus környezettel, társas kapcsolatokkal, önelfogadással és egyéb gátlásokkal való küzdelem láthatatlan gombócot képez, ez a borító megnyugvást üzen. Na, nem azért, mert egy vázlatos és mesterséges mivoltával nagyon is egyszerű, gimis játszótérre küldi kikapcsolni, ahol se perc feloldható, látszatkonfliktusokkal múlatják az időt a hősök, hanem mert megérinti a saját valóságát, és megértést sugároz; nem vagy egyedül. Habár nem olvastam a könyvet, az évek során elfogyasztott, hosszabb értékelések alapján abszolút a megfelelő húrokat pendíti meg ez a friss, képi koncepció, bizonyára örömmel fogadja majd a polcára Fogadj el! rajongói bázisa. Végszóként még muszáj hozzáfűznöm, nekem a kreatív megoldások közül a személyes kedvencem - ami megadta az első löketet a leleplezésben való részvételhez is - a betűtípus. Imádom a festésre hajazó technikát, szívesen látnék ilyet gyakrabban is.
>>A kötetről a későbbiekben ezen a linken lehet informálódni, illetve itt lesz megtehető az előjegyzés, előrendelés is. 

Tájékoztató jellegű fülszöveg:

Hiszel magadban?
Petra, a pénztelen, vidéki lány elit gimnáziumba kerül, ahol mindenki gazdag és menő, így aztán hazudik, hogy ne lógjon ki, hiába figyelmezteti Dávid.
Petrát a lányok befogadják, barátokat szerez, egy fiú is tetszik neki, de kiderül az igazság. És ettől kezdve pokollá válik az élete.
Túl lehet-e élni a bosszút, az iskolai megalázásokat?
Dávidnak is van egy kínos titka, a lányok nem izgatják, de a szívét nagyon is megdobogtatja Áron, a jóképű padtársa, aki pontosan tudja ezt, és gonoszkodva ki is használja.
A két barát szerelemmel, árulással és szenvedéllyel teli útja döbbenetes eseménybe torkoll.
Van egy pont, amikor már nincs tovább.
Van egy pont, ahol a szerelem már fáj.

Figyelemfelkeltő idézetek a Fogadj el!-ből:

„– Tudod, ha egy barátságot hazugságok alapjaira építesz fel, akkor ne csodálkozz, ha összedől az építmény.”

„Ha egy olyan regényt olvasott, ami tetszett neki, akkor ritkán reagált a külvilágra. Szerette, amikor a cselekmény beszippantja őt, olyankor elfeledkezett a saját életéről, arról, ami fájt neki, és azokról a titkolt dolgokról is, amiket saját magának sem mert bevallani.”

„Áron visszakúszott az ülésére, és hogy megtámaszkodjon, kezét Dávid combjára helyezte, úgy foglalt helyet.
– Ha rajtad múlna, örökké ott lenne, ugye? – kérdezte kajánul. Dávid dühösen pillantott rá, majd anélkül, hogy gondolkodott volna, akkorát csapott Áronra, amekkorára csak az erejéből tellett.
– Mondtam én, hogy vicces évnek nézünk elébe.”

„Talán mégsem akkora a különbség a tehetős és a szegény gyerekek között? A szülők mindenütt dolgoznak, csak van, ahol megfizetik őket, és van, ahol nem.”

Rácz-Stefán Tibor-kalauz:

Rácz-Stefán Tibor foglalkozását tekintve író és marketing-asszisztens, lélekben pedig pont ugyanolyan sziporkázó, fáradhatatlan rajongója a könyvek és sorozatok fiktív univerzumainak, mint az olvasói. Közkedvelt könyves bloggerként havonta több ezren olvassák a gondolatait legutóbbi olvasmányairól, a várható megjelenésekről, a készülődő adaptációkról,  a közelgő, könyves eseményekről. Töretlen népszerűségnek örvendő műveiben a fiatalok hangján szól kortárs problémákról, a kirekesztés ellen küzdve, szélesítve a látókörüket vagy épp baráti kezet nyújtva a lapok közül.
Elérhetőségek:
Facebook | blog | alkotói profil a Molyon | személyes profil a Molyon | Instagram

Book Tag: Újévi Fogadalmak (Book Tag #46)

Sziasztok! (Vitathatóan jó)magam is a meghökkenés és a kétely bizarr kereszttüzében topogok a felismeréstől, de igen... ez egy kész, publikált bejegyzés. Majdnem egy évnyi szélcsend után. Nem merülök bele a heroikus visszatérésről szóló ígéretek durrogtatásába, mert sokadik nekifutásra már számomra is visszataszítóan hiteltelenek, ergo értelmetlenek lennének ezek. A megközelítésem persze némileg ellentmond jelen book tag témájának, - amire Elena_Deveraux hívott ki a Molyról - ugyanis az lenne a dolgom, hogy felvázoljam a 2022-es olvasási terveimet. A teljesíthető célok kitűzésének az érdekében a továbbiakban gúzsba kötve a sarokba hajítom az idealista énemet, és a végsőkig alulbecsülöm a kapacitásomat. Szórakoztató lesz.

{1} Egy író, akitől szeretnél olvasni idén, de eddig még semmit nem olvastál tőle:

Már az első kérdés egy burkolt sóbálvány-átok… Tengernyi ilyen író van. A birtoklási mániám vad ámokfutása közepette kétszáz kötetesre duzzadt várólistámon számtalan ismeretlen név tollából származó beszerzés szerepel. De, akitől feltétlenül olvasni szeretnék, ha egyetlen névre kell redukálni a választ, az Oscar Wilde. Két hete tettem szert a Dorian Gray arcképének zsebkönyves változatára, a buszra várakozva bele is pillantottam kicsit, és kimondhatatlanul jól esett. A stílusa szinte ködbe burkolt, elringatott és bebalzsamozott. Másnap meg is néztem a Stephen Fry-féle életrajzi filmjét. A Wilde-jelenség és az adaptációk megismerése után időszerű megismerni magát a főművét is.  

 

{2}  Egy könyv, amit mindenképpen szeretnél elolvasni:

Pokolba a számokkal, három olyan könyv van, amit semmilyen körülmények között sem akarok kihagyni idén. Ezek Amira Stone-tól a Kitaszítottak, Martin Kaytől az Eastern és Szilágyi Helénától a Diabolika. Mindhárom recenziós példány, és mindhárom írójának rendkívül hálás vagyok a megkeresésért. Onnantól, hogy 2019 év elején elkezdett bukdácsolni a blog, számtalanszor eljátszottam a gondolattal, - pláne tavaly és tavalyelőtt - hogy nem való ez nekem, egy már oszló hullát nem érdemes megpróbálni feléleszteni, és legjobb lesz, ha hagyom az egészet a fenébe. Nem fog hiányozni senkinek. A fentebbi három személy mégis bizalmat szavazott nekem a csapnivaló teljesítményem és a határidőket illető tehetetlenségem ellenére, azt üzenve, mégis van értéke a tevékenységemnek. Mindez nagyban hozzájárult ennek a posztnak a létrejöttéhez is többek között. 

{3} Egy klasszikus, amit szeretnél elolvasni:

Több cím között hezitáltam. A Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame, a Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita, a Mary Shelley: Frankenstein és az H. G. Wells: Dr. Moreau szigete is többé-kevésbé egyenlő esélyekkel indult. Viszont A Mester és Margarita javára szólt egy abszolút nevetséges és irracionális érv; attól fogva valamiféle különös kapcsolatot, kötődést érzek a könyvvel, hogy megláttam az első, Behemótot ábrázoló fanartot. Hajt a kíváncsiságom, mi vonz ennyire erősen ebben a sztoriban. Bízom benne, az intuícióm nem vall csúfos kudarcot, okozva egy emlékezetes tévedést. 

 

{4} Egy könyv, amit szeretnél újraolvasni:

Az újraolvasás felejtős nálam. Négy éve nem olvasok normálisan, hogyha az ezt megakasztó, néhány napja fellobbant, - lelkesedés és hatékonyság fúziójából eredő - szikra tartósnak bizonyul, akkor a már említett kétszáz, olvasatlan könyvemmel fogom eltölteni az időt. Hipotetikus felütésben az Alkonyat újraolvasása foglalkoztat. Illetve egy professzionálisabb elemzés megírása a benne fellelhető, toxikus kapcsolati és nemi mintákról, egyéb pszichológiai vonatkozásairól, a megítéléséről, és persze arról, hogy mi az, ami tényleg működik benne. 

 

{5} Egy könyv, ami ezer éve várólistás és idén el akarod olvasni végre:

A molyos várólistámon leghosszabb ideje vesztegelő könyv ironikus módon Aleatha Romigtól az Út a Fénybe, ami réges-régen, 2018-ban az egyik előrendelésem volt. Ahhoz képest, hogy a fülszöveg annyira lebilincselt, hogy képtelen voltam a bolti megjelenésig várni, szépen megfeledkeztem róla. Kétségkívül rászolgált már a törődésre, és sosem hiba beiktatni egy jó kis pszicho-thrillert. 

 

{6} Egy jó vastag könyv, amit beterveztél:

Bár az Agave kiadótól nem egy gyönyörű, kemény fedeles monstrum csábítgat a polcomról, Stephen Kingtől választom a Csipkerózsikákat. 706 oldalas, hatalmas lapokkal, apró betűkkel. A jó pár évvel ezelőtti állapotokhoz képest a könyvesboltok mostanában bőségesen kínálják a Mester újra kiadott klasszikusait és a friss műveit egyaránt. Egyre gyakrabban ötlött az eszembe a vásárlásaimkor, hogy ha majd olvasni fogok, akkor az elsők között kell lennie valaminek Kingtől is. Én kimondottan szeretem, ha bő lére ereszti a mondandóját, főként fantasy esetében, úgyhogy a Csipkerózsikák a tökéletes jelölt. 

 

{7} Egy író, akitől már olvastál és idén is szeretnél:

Újfent mellőzném a számokat, ugyanis bőven akadnak olyan imádott sorozataim, amiket már rég folytatnom kellett volna. Túlságosan elszállni nem akarok a felsorolással, de vannak, akik között nem tudnék kategorikus fontossági sorrendet felállítani. Leigh Bardugo a Bűnös Birodalom és a Pusztulás és felemelkedés által kapott helyet, Marie Lu A Rózsa Társasága által, V. E. Schwab a Visszavágó által, Tomi Adeyemi az Erény és bosszú gyermekei által, On Sai az Artúr által és Gail Carriger az Időtlen által.

{8} Egy karácsonyra kapott könyv, amit el fogsz olvasni idén:

Nem tartok semmilyen ünnepet egy ideje, ezért nincs ilyen.

{9} Egy sorozat, amit elkezdeni és befejezni is 2022-ben fogsz:

Most lettem megfogva. A sorozatok folytatása nem az erősségem, ha nagyon megkedvelek egy univerzumot, akkor is hónapok vagy akár évek telhetnek el az egyes kötetek sorra kerítése között. A Harry Pottert speciel nyolcévesen kezdtem el, és még mindig nem olvastam el a páratlan számú köteteket a Halál ereklyéi kivételével. Ismerve magamat és a határaimat, maximum egy duológiát tudok bevállalni; Tricia Levenseller: A kalózkirály lánya.

 

{10} Van valami olvasási terved? Ha igen, hány könyvet tervezel idén elolvasni?

Nincsenek messzemenő terveim. Ha csak a három recenziómat fogom elolvasni és értékelni, akkor is elégedett leszek, és akkor is többre leszek képes, mint eddig. Tavaly a könyvtárból kikölcsönöztem és elolvastam ugyan év vége fele tíz ismeretterjesztő kötetet fizikáról, pszichológiáról és művészetről, de ezeket nem értékeltem és maga az olvasásuk is más volt, mint a fikciónak.

{+1} Szeretnél-e idegen nyelven olvasni?

Erről a kérdésről rögtön egy Szaffi idézett ugrott be; „Akarja a magasságos, de nem tudja!” A felirat nélküli, nem szinkronizált, fekete-fehér horrorfilmekkel olyan másfél éve jól elboldogulok, és egyre többször veszem észre a feliratokban lévő hibákat is, viszont háromszáz oldalon keresztül nem jósolok számottevő sikert. Angol szövegnél túl hamar fókuszt vesztek, és ellustulok, átugrok szavakat, mondatokat… igyekszek a lényeget kibogarászni és a tölteléket figyelmen kívül hagyni. Adatgyűjtésnél praktikus, egy szórakozásból olvasott regénynél már kevésbé. Ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, akkor a motivációmon jelentősebb tátonghatnak lyukak, mint a tudásomon.

 

Nem szeretnék most kihívni senkit, akinek megtetszett a tag, forrásmegjelölés kíséretében viheti.

Top 5 Wednesday #61 - Igéző zöld borítók bűvöletében az olvasmánylistámról

Helló! A múlt heti terjengősebb, elmélkedősebb feladat után egy könnyed, már-már töltelékszerű téma, vagyis a résztvevő bloggerek olvasmánylistáját benépesítő zöld borítók köré szerveződik a márciusi Top 5 Wednesday. Nem szándékozok tagadni, micsoda kiábrándultság futott át rajtam, amikor elsején az ütemtervet böngésztem, Szent Patrik napjára ennél kb. bármi felért volna egy fantáziadúsabb és összetettebb ötlettel, láthatóan nem erőltette meg magát a kezdeményezés kreatív részlege. Viszont eltökéltem, hogy rendesen végig fogok vinni egy hónapot a rovattal a kimaradozásaim után, amibe nem fér bele a témával szembeni lázadozás - bármennyire is erős a kísértés. Úgyhogy némi szájhúzogatással megtámogatva megalkottam ezt az összeállítást, amiben a szimpla borítómustrán túl mindegyik szerepeltetett kiadáshoz társítottam némi "Én és a könyv" jegyzetet is.

(A címekre kattintva szokás szerint eljuthattok az értékeléseimhez.)

C. S. Lewis: A varázsló unokaöccse

Noha a nagy, egyesített kiadásra fáj elsősorban a fogam, ami magában foglalja Narnia összes krónikáját, lehetetlen nem csodálattal tekinteni a Harmat kiadó gondozásában megjelent, különálló kötetes változatra. Egytől-egyig gyönyörűek, A varázsló unokaöccsének a borítója pedig különösen érzékletesen el is kapja a történet lényegi elemeit a vegytiszta esztétikai élményen túl.

Fun fact: Mivel A varázsló unokaöccsét jóval később adták ki, mint a kronológiailag második résznek megfelelő Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrényt, pontosítva a hatodik kötet megjelenésének évében, ezért inkább afféle előzménykötetként funkcionál, mint sorozatindítóként. Számomra ez fokozottan érvényesült, ugyanis a Narnia filmes megismeréséhez képest nagyon későn kezdtem el a könyvekkel foglalkozni, abszolút olyan volt, mint egy utazás a múltba, ami rádöbbentett, mennyivel tágabb ez a világ, mint ahogy a szekrényes vonalon szocializálódottak sejthetik. Egy multiverzum része, tengernyi lehetőséggel... épp ezért is fáj érte a szívem, hogy mese keretei miatt kevesebb magyarázatot kaptam a világ felépítésről és annak működéséről, mint szerettem volna. Simán megérdemelné a tolkieni terjedelmet.

On Sai: Miogin bázis

A Szivárgó sötétség-sorozat borítói töretlenül a kedvenceim között szerepelnek nem csupán a zsánerükben, hanem a polcom valamennyi ékét latba véve, és ez alól magától értetődően a Miogin bázisé sem kivétel. A zöld borítók legtöbbször valamilyen természetközeli hatás elérésére törekednek, míg itt inkább a frissesség és a misztikum uralkodik, üdítő érzés ránézni. Szinte bele akar olvadni az ember a világűr vonzó kiismerhetetlenségébe. Imádom a háttérben megbúvó jellegzetes tárgyakat is, az atmoszférateremtésen túl minden résznél, így ennél a kisregénynél is utalnak a cselekményre, bizonyos dilemmákra.

Fun fact: A kötet hátulján lévő olvasói ajánlások közül a második - "Innentől kezdve, ha magyar írótól veszek a kezembe egy könyvet, On Sai-nál van az a mérce, amit meg kell ugrani." - tőlem származik. Hatalmas meglepetésként, és még jelentősebb megtiszteltetésként ért a Könyvhétről hazatérve. ^^

Jennifer L. Armentrout: Obszidián

A lista tervezgetésekor az első fix pont az Obszidián szerepeltetése volt, ugyanis a Harry Potter és a Félvér herceg után ez a második legfontosabb zöld borítós könyv az életemben. A magyar kiadás megtartotta az eredeti borító oroszlánrészét, viszont a cím betűtípusát megváltoztatták egy sokkal izgalmasabbra, intenzívebbre; pazar döntés volt. Egyetlen köteten sem láttam hasonlót, rendkívül egyedi. Ami a kép nagyobb részét illeti, Pepe Toth a legtökéletesebb alternatíva Daemon Blackre, akit csak találhattak, ha valamikor adaptációt készítenek belőle, nekem akkor is ő, a borítómodell marad az igazi Daemon. Az a bizonyos, jellegzetes zöld szem is inkább földöntúli és káprázatos, mint oda nem illő hatást kelt, remekül megszerkesztették. A zöld dominálása ráadásul nem csak Blackék szeme miatt remek választás, a karakterek rengeteg időt töltenek a szabadban, több fontos esemény is erdei sétákból kerekedik ki.

Fun fact: Az Obszidián a legtöbbször olvasott könyvem, idén január közepe és február eleje között kerítettem rá sort hatodszorra. Ugyanannyira elbűvölt, mint az első alkalommal, és már borítékolom, hogy nem a mostani, kisebb megszakításokkal tarkított újraolvasási misszióm lesz az utolsó. Képtelen vagyok betelni vele.

Maria V. Snyder: Méregtan

Ennek a borítónak a vonzerejét elsősorban az adja, ahogyan a valóságban kiemelkednek az indák, plusz dimenzióval ruházva fel ezt a gyönyörű, smaragdos környezetet, ami körbeöleli a borítómodellt. Amennyire egyszerűnek tűnik első pillantásra, legalább annyira könnyen behálóz - a belső tartalommal egyetemben. Ám a lánnyal némileg hadilábon állok, Yelena viszonylag rövid szereplési idő során is lazán túlugrotta azt a fokot tökösségben, mint amin Sarah J. Maas harcos amazonként piedesztált főhősnői gyülekeznek... és ő ezt nem feltétlenül adja vissza.

Fun fact: Még tizenöt évesen ismerkedtem meg a sztorival, és régóta fontolgatok egy újraolvasást, hogy ismét találkozhassak a karakterekkel, - talán épp idén fog rá sor kerülni - ha már a folytatásai nem jelennek meg magyarul.  A döntést változatlanul elkeserítőnek találom, ugyanis ha létezik sorozat, amit bűn félbehagyni, akkor ez az. Pláne annak fényében, hány középszerű vagy egyenesen pocsék történetet sikerül végigvezetni. Méltatlanul alulértékelt, és ennyi év alatt a magyar olvasóközönség előtt már-már elfeledetté vált high fantasy. Nem a könnyed YA-kategória, jóval sötétebb és brutálisabb, amihez egy vagány túlélő és egy taktikus orgyilkos dukál főszereplő duóként.

Jamie McGuire: Gyönyörű tévedés

A Maddox testvérek sorozat minden kötete kétféle borítóval jelent meg, a befejező részt leszámítva a puha változatok kapták azokat a  csodálatos, tollas mesterműveket, melyeknek a táborát erősíti ez a darab is. Nem túl hivalkodó, viszont szerfelett emlékezetes, egy kiragadott képkockáról is fel lehet ismerni, és a magam részéről még nem futottam bele a "klónjaiba". Ami a legjobban tetszik benne, hogy a rajzolása kevésbé számítógépes grafika hatású, mint a folytatásainak, így harmonizál a történet fő helyszínét biztosító tetoválószalonnal, ahol a művészek maguk tervezik meg a mintáikat.

Fun fact: Ez volt az első olvasmányom a Gyönyörű-kötetek közül, és egyben az első NA-regényem is, ezért spoiler-halmozó kutatómunkát végeztem a beszerzése előtt, nehogy katasztrofális kimenetele legyen az ismeretlen vizeken folytatott kalandozásom...  aminek a következtében már azelőtt rajongtam a történetért és bizonyos szereplőkért, mielőtt közvetlenül is találkozhattam volna velük. Hat óra alatt elolvastam, azóta is ez a kedvenc Maddox-könyvem, mint ahogy Trent is megtartotta a kedvenc Maddox testvérnek kijáró címet.

Nektek melyikek a kedvenc zöld borítós könyveitek? Mennyire tartjátok fontosnak, hogy a borító uralkodó színének a szimbolikája illeszkedjen a történet hangulatához, témájához? A kommentszekcióim gerincsimogatás nélkül se harapnak. ;)

A molyos Top 5 Szerda résztvevők bejegyzéseit EBBEN a zónában találjátok.

Top 5 Wednesday #60 - Viadal a lapokon és a vásznon, regények és adaptációik rejtelmes viszonya

Sziasztok! Tovább dübörög a Top 5 Szerda, ezen a héten egy különösen megosztó és ominózus pontra, a könyvadaptációkra irányítva a rivaldafényt. Terjengenek olyan mostanra már szállóigévé, mi több; egyes értelmezések szerint örökbecsű igazsággá vált vélekedések, miszerint "a könyv mindig jobb, mint a film". Akadnak, akik vérszomjas szörnyeteggé változnak a gondolatra, hogy a filmipar ráteszi a kezét az egyik kedvenc olvasmányukra, és a mozgóképpé alakítás során olyan fogásokat alkalmaz, amikkel elkerülhetetlenül el fog térni valahol a képzeletükben élő képtől. Mások meg izgatottan számlálják vissza a napokat a premierig, és abszolút lelkesen fogadják, hogy egy számukra kedves történet a vásznon is alakot ölt, tovább gyarapítva a rajongótáborát. Amennyire nagyszerű egy ilyen folyamat, legalább akkora dilemmákat is von magával a végkifejletet illetően.

A posztban öt regényt és a belőle készült filmet hasonlítom össze különböző szempontok alapján. Igyekeztem vegyesen válogatni, így lesz olyan példa:
- ahol a könyvet szerettem, de az adaptációt utáltam
- ahol az adaptáció túlszárnyalja a könyvet
- ahol az adaptáció pazar munka, és méltó a könyvhöz, de a regény mégis jobb
és
- ahol forma-forma a két élmény, egyik sem jobb a másiknál. 

SPOILER: Ha a prekoncepcióm helyes, kétszer is kivívom majd magam ellen a népharagot.

Általánosságban nyitottan állok az adaptációkhoz, noha akadnak olyan esetek, amiknél nagyobb fenntartások tombolnak bennem - ilyen speciel  az Árnyék és csont és a Hat varjú egyesítéséből készülő Netflix-sorozat is, amiben a Ben Barnesféle Éjúrral szemben elég gyér bizalmat táplálok. A könyvhűség kérdésében viszonylag rigolyás vagyok, nem szeretem, hogyha a történetnek felülbírálják, kicsavarják a lényegét, hogyha nem megfelelő tisztelettel nyúlnak az író által alkotott világhoz, cselekményhez,  karakterekhez.  Ugyanakkor egy két órás vagy két és fél órás filmbe nehéz korrektül belesűríteni 300-400 oldal eseményeit, sokkal korlátozottabbak a lehetőségek mindennek a bemutatására,  kibontására, mint egy legalább tíz epizódos sorozatnál. (Ez az oka, hogy  kizárólag mozifilmeket vizsgálok a bejegyzésben.) A kivágott jelenetekért és a módosításokért nem robban ki belőlem a hisztis olvasó, ameddig működik, amit látok, és ameddig megfelelően átvezetik a könyv fő jellegét.

Jeanne Ryan: Idegpálya

Ez rögtön egy rendhagyó eset, ugyanis a fokozottan felületes értelemben vett alapszituációt leszámítva, szinte semmi köze sincs egymáshoz a könyvnek és a 2016-os, Emma Roberts és Dave Franco főszereplésével készült adaptációnak. Nem csak a cselekmény fő mozzanatait, a karakterek motivációit és alapszabályokat változtattak meg, hanem még annak az internetes bátorságpróba-játéknak is eltérő a neve, amibe Vee, a főhősnő belecsöppen; a regényben MERSZnek hívják, míg a filmben Idegpályának. Tehát az Idegpálya film megtestesíti mindazt, amitől a könyvhű megfilmesítéseket preferáló, - mondhatni elváró - olvasókat az agyvérzés kerülgeti, azonban nincs helye reális panasznak ezért. A film radikális módosításai a bizonyítékok rá, hogy igenis lehet az adaptáció a jobb.  A stáb fogta a kötet leggyengébb láncszemeit, és feljavította őket. Átírta, amit csak lehetett, létrehozva valami sokkal összeszedettebbet, minőségibbet. Többek között az egyes próbák is izgalmasabbak, jobban megállják a helyüket vizuális értelemben, a karakterek nem fájdalmasan idióták és a köztük lévő kapcsolatok is kidolgozottabbak, észszerűbbek. A film egyik fő erénye, hogy sokkal hitelesebben viszi be a gyanútlan játékosokat az erdőbe, a feladatok fokozatosan válnak a semmiségekből egyre veszélyesebbekké és őrültebbekké, míg a könyvben már a kezdeti bizonyítások tájékán is érzékelődik, hogy problémás ez a kezdeményezés, és nem kellene egyre jobban belelovalnia magát Vee-nek. Erre rásegítenek a kiszállásra vonatkozó irányelvek is, a regényben a már megszerzett jutalmak fixen a játékos birtokában maradnak, bármikor megállhat, - legalábbis meghagyják a szálakat mozgatók ebben az illúzióban - a filmben viszont, ha kiszáll a vége előtt vagy elront egy feladatot, akkor bukta, amit addig összegyűjtött; értelmetlenné válik minden megpróbáltatása. Életszerűbb ezáltal, hogyan szaladhat el a játékosokkal a gépszíj, viszont a nyeremények megközelítése a regényben jobban tetszett. Ott nem egyre növekvő pénzösszegekkel csábítják a versenyzőket, hanem a szívük legfőbb, megvásárolható vágyaival, teljesen személyre szabottan; egy méregdrága telefon, egy ösztöndíj álmaid főiskoláján, stb. A finom jelzés, hogy mekkora hatalom van a szervezők kezében, mennyire belemásznak a játékosok életébe, jóval félelmetesebb. Fenntartom, hogy a regényt fel kellene venni a kötelező olvasmányok listájára, mert számtalan példát hoz az online tér és a megosztott adatok téves, felelőtlen kezelésének a következményeiről, de a film történetileg kiforrottabb, és intenzívebb élményt nyújt. Valamilyen szinten kiegészíti egymást a két Idegpálya, aki mindkét változattal megismerkedik, sokkal szélesebb perspektívából szemlélheti a felvetett kérdéseket.

Mario Puzo: A keresztapa

Számomra a Mario Puzo által írt regény és a Francis Ford Coppola által forgatott adaptáció is a kedvenceim páholyának előkelő helyét élvező, maximum pontszámos, tökéletes alkotás, a maga területén meghatározó, és megismételhetetlen mestermű. Nem láttam még ezelőtt, és felteszem, hogy vajmi kevés esély van rá, hogy valamikor a jövőben látni fogok olyan filmet, ami ennyire pontosan rátapint az eredeti mű pulzusára, ami ilyen precizitással emeli át mind a párbeszédeket, mind a leírásokat a vászonra, amiben az adaptálás majdhogynem jelenetről-jelenetre megy végbe. Nem csupán a rendező és valamennyi résztvevő profizmusa hatja át a filmet, hanem a feladattal szembeni elhivatottság is. Egyértelműen kiütközik, hogy nem csak az időt nem sajnálták rá, hogy az íróval közreműködve kidolgozzák a forgatókönyvet, tanulmányozzák az eredeti szöveget, hanem az is, hogy nagyra értékelték az eredeti történetet, a hangulatát, az értékeit, kvázi A keresztapa "lelkét". Az a három óra hossza ugyanolyan gördülékenyen röppen el, mint a könyv hozzávetőlegesen 550 oldala, egy láthatatlan kézzel megragadja az embert, és belerántja egy új világba. A szereposztás egyszerűen parádés, mind a Marlon Brando által megformált Vito Corleone, mind az Al Pacino által megformált Michael Corleone ikonikus mozialak, úgy fürdőznek a szerepükben, mintha egyenesen a lapok közül léptek volna elő. Arról a zsigerekig hatoló, méltóságteljes, nagybetűs főcímzenéről nem is beszélve, aminek mind az eredeti, mind a Slash feldolgozásában született változatát lúdbőrözve hallgatom... Ha akarnék se tudnék olyan hibát találni az adaptációban, ami ne tenné méltóvá a hírére, de A keresztapa regény egy még magasabb kategóriát képvisel; egy ilyen pazar filmes megvalósítást is maga mögé utasít. Mario Puzo regénye A Szentírás, a gengsztertörténetek legnagyobbika, aminek a kultusza igazságtalanul eltörpül a popkultúrában a filméhez képest. A magam részéről máig nem értem, miért nem olvassa több ember ezt a könyvet, hogy miért nincsen folyamatosan a köztudatban a különféle irodalmi portálokon. A szövegezése és a komplett felépítése rendkívül intelligens, átgondolt, szövevényes és már-már az elérhetetlen végletekig menően racionális. Olyan apró mozzanatok között is logikus és jelentőségteljes ok-okozati összefüggéseket fedezhető fel, amik felett mind a való életben, mind a filmben elsiklik a szem. Külön kifinomultsággal, nagysággal ruházza fel mind Don Corleonét, mind az általa uralt világot az, hogy mennyire tudatosan kell működnie az embernek ebben a közegben, hogy mekkora súllyal bírnak egyes mozzanatok. Nem primitív erőfitogtatással lehet a csúcson maradni, hanem kőkemény, szellemi fölénnyel. Nincs lehetőség hibára a véget nem érő, körmönfont észjátékban több szempontból kell mérlegelni valamennyi felmerülő kérdést, sok-sok lépéssel előre kell gondolkozni a jelenhez viszonyítottan, és még akkor sem garantált, hogy nem darál be ez a monumentális gépezet. Elsősorban az hajtja a regény malmára a vizet, hogy nagyobb teret kaptak a tervezések, a taktikázások, nem pusztán a végeredményt láthatta az olvasó, hanem azt is, hogy milyen lépések vezettek el oda, Vito és Michael - akik írásos formájukban még elevenebb és tekintélyt parancsolóbb elmék, akik felmossák a padlót számtalan nagyobb figyelmet élvező, klasszikus irodalmi alakkal -  hogyan oldották meg problémákat akár már jóval a kialakulásuk lehetősége előtt is. Ezen túl a regény nem egyedül a cselekményre koncentrál, hanem megmutatja a szicíliaiak életének esszenciáját, bevezet mind a korabeli maffia világába, mind abba, hogy milyen mélységben fedték le és befolyásolták az érdekeltségeik akár a filmipart is. Nem csak megismételhetetlen személyiségek életútját ismerheti meg az olvasó és egy hibátlanul megszerkesztett konfliktust, egy nagy család krónikáját, hanem megnyílik előtte az információk tárháza is. Aki abba a hitbe ringatja magát, elég a filmet látnia, az óriásit téved!

Richelle Mead: Vámpírakadémia

A Mark Waters és Daniel Waters páros irányítása alatt 2014-ben megjelent Vámpírakadémia film kis híján az egész moly-és blogger közönség szemében vörös posztót képez. Az igazat megvallva hiába erőltetem az agytekervényeimet, nem bírok felidézni még egy olyan adaptációt, aminek ennyire kérlelhetetlenül rossz lenne a híre az olvasók körében, amit ekkora csalódásként tartanának számon. Évekkel előbb láttam a filmet, és nemhogy nem tántorított el a későbbiekben megejtett olvasástól, hanem összehasonlítva a két vámpírsztorit, úgy gondolom, az adaptáció és a könyv körülbelül egy szinten mozognak. Az-az erőteljes, és nem épp diszkréten megjegyzem; kimondottan zavaró és pitiáner Bajos csajok beütés, amit a film képviselt, ugyanúgy uralta a könyv arculatát is. Olyannyira, hogy bármennyire is undorodó fintorgásra késztet a rémesen rózsaszín filmes borító, sokkal inkább illik a történethez, mint az a megkapóan sötét és gótikus atmoszférájú kiadás, ami az én könyvespolcomat is ékesíti. Persze a sorozat nyitó kötete fel tud mutatni egy ígéretesnek tűnő fantasy szálat, és egy ehhez kapcsolódó, érdekes - valamint  emberjogi szempontból durván problémás társadalmi rendszert - , de csak titokzatoskodva utalgat rá, nem hagyja a fókuszba kerülni a cicaharcok meg a szájhősködés mellett. Érdemben nem kezd vele sokkal többet, mint a film, a lényegi cselekményt egy rakás egoista hülyegyerek fájdalmasan kínos és kisstílű hadakozása tölti ki a hercegnőképző külvilágtól gondosan elzárt falai között. Azt aláírom, hogy a film fordíthatott volna nagyobb hangsúlyt a pletykák és mendemondák szintjén létező, akadémián kívül alakuló fenyegetésre, és hogy mennyire káros a tanulók bársonybuborékban tartása a valóság elől, de ezekkel az igen fontos témákkal a regényben se foglalkozott senki két mellékszereplőt leszámítva. Azt meg senki se akaródzott észrevenni, hogy a tiszta vérű mora vámpírok és a félvámpír damphyrok közti egyenlőtlenség egy olyan rendszer, ami megérett a felszámolásra. Úgyhogy nem hibáztatom a filmeseket, amiért a vámpírvonal helyett az elitista áskálódásoknak szentelte a játékidő javát, nem igazán kínált nekik az eredeti alapanyag más jelen idejű opciót, tekintve, a cselekmény oroszlánrésze a fináléban lévő nagy durranás előkészítésével telik. A vámpírság eleve egy fonák vonulata a könyvnek, a vámpírok három rendje közül egyedül a gonosz strigák idomulnak a klasszikus vámpírmítoszhoz, a morák és a damphyrok elrugaszkodnak tőle annyira a legtöbb ponton, hogy akár teljesen más lényeknek is nevezhetnénk őket. Amiben meg mégis idomulnak az évszázados vámpírszabályokhoz, azt se meri megmutatni az írónő. Inkább kihátrál az olyan szituációkból, amik magukkal vonnának némi vérengzést, és visszatér a Bajos csajok beütéshez, így megint csak nem hibáztatható érte az adaptáció, amiért nem túl vámpíros. Az tény és való, hogy a karakterekkel nem bánt túl kegyesen az adaptáció, noha a magam részéről ezt Lissa és Christian esetében tartom inkább hibának. Dmitrij színészéről senki sem hinné el, hogy huszonnégy éves, ő ebből a szempontból nem volt jó választás, de a személyiségében nem érzékeltem nagy differenciát, számomra a filmben és a könyvben is érdektelen figura, akit főnyeremény félistennek próbálnak beállítani - legalábbis Rose. Rose-t a regényben kimondottan utáltam, egy felelőtlen, szeleburdi, megjátszós, agyatlan liba volt, akinek meggyőződése, hogy a butasága és a nem gondolkozása belevaló és vicces. Ráadásul  rémes barát is, vagy egyáltalán nem törődött Lissával, vagy uralkodni próbált felette, másodlagosnak tekintve, hogy mi az, amit a lány szeretne. Az egekig nagyította minden vélt erényét, létrehozva egy olyan téveszme-buborékot, amiben ő a legnagyobb harcos és a legjobb nő az egész univerzumban, ennélfogva felüdülés volt, hogy a filmben takarékra helyezték, és nem vették át ezeket az irritáló vonásait. Rose és Dmitrij kapcsolatának a működőképtelensége, sterilsége se zavart, mert a könyvben is jórészt Rose elszállt fantáziáiban létezett köztük valami említésre méltó, a valóságban csak mentor és mentorált voltak. Azonban Lissa és Christian, a kedvenc karaktereim a regényben sokkal megragadóbbak és összetettebbek voltak, nagyon örültem, amikor kis időre kiszabadulhattam Rose fejéből és a mágikus kapcsolatuk által megismerhettem Lissa szemszögét is. Lissa egy okos, megfontolt és szeretetre méltó személyiség, tudatában van a saját érzékenységének, és nem próbálja ezt szánalmas műkeménykedéssel elfedni, hanem teret enged neki, aminek következtében képes belőle erőt kovácsolni. Az igazságérzete és a segítőkészsége hajtják előre, megfelelő fellépést nyújt a kötekedőkkel szemben a megfelelő pillanatokban. Christian pedig szintén egy intellektuális alkat, kitaszított a felszínes iskolában és a felszínes kasztrendszerben, átlátja a dolgok működését, és nem rejti véka alá a véleményét, plusz ő az, aki valódi támogatást nyújtott Lissának a körülötte kialakuló furcsaságokkal való küzdelemben. A filmben az ő leegyszerűsítésükért kárpótolt, hogy nem akartam percenként csomókban tépni a hajamat Rose-tól, a regényben pedig Rose idiótaságát kompenzálta Lissáék részletesebb szála. Dióhéjban kialakult az egyensúly. A Vámpírakadémia első kötete hordoz magában potenciált, de nyilvánvalóan csak felvezetése a sorozat későbbi részeiben várható bonyodalmaknak, ezért ajánlott lett volna mozifilm helyett tévésorozatot csinálni belőle. Egy majdnem két órás, erőteljes fantasy film kitöltéséhez az első könyvben felbukkanó természetfeletti és akció kevés.

Alexandra Bracken: Sötét elmék

A Sötét elmék olvasása pont akkor érkezett el az életembe, amikor némileg kiveszőben volt a bizalmam "a tinédzserek és gyerekek mentik meg a világot, miután a felnőttek megint mindent tönkretettek" felállású könyvekből. Alexandra Bracken disztópiája rátermettnek bizonyult a kellő hitelesség kiépítéséhez, nem csak a számtalan lehetőséget magába foglaló alapszituáció emelte ki a tömegből, hanem az a realitás, amivel feltöltötte a vírushelyzetet és a történet kezdetére gyökeret vert új világot. Életszagú lett, az olvasó elfogadhatta, mint egy negatív jövőképet, ami bekövetkezhet, és pszichológiailag is működött. Ehhez nagyban hozzájárult a Sötét elmék Monopoly-jellege, nem kínált az írónő abszolút megoldást az alagút végén, a karakterek önhibájukon kívül is visszarepülhettek a startmezőre, olyan félmegoldásokba kapaszkodhattak, amikkel nem kerültek említésre méltóan jobb helyzetbe, mint amiben addig voltak. Mint, ahogy a valóságban sincs egyértelmű boldogan, amíg meg nem határvonal, amin átlépve minden rendben lesz.  Előbb érkezett a vírus, ami megölte a gyerekek legtöbbjét, utána a gyógyult gyerekek természetfeletti képességek jeleit mutatták, a kormány begyűjtötte a gyerekeket "meggyógyítjuk őket" címszóval, aztán koncentrációs táborokba kerültek, onnan kiutat jelenthetett a Gyerek Liga, ami elviekben a táborok felszámolásáért küzdött, de nem sokban különbözött tőlük valójában, majd felsejlett East River, egy táborból kimenekült gyerek által működtetett menedék, ami túl szépnek tetszik ahhoz, hogy igaz legyen... Egy olyan világban kényszerültek boldogulni a hősök, ahol nem létezik biztonság és bizalom, mert vagy le akarják őket vadászni a felnőttek, akik rettegnek a képességeiktől, a másságuktól, vagy pedig fel akarják őket használni a kifürkészhetetlen, önös érdekeik érvényesítésére. Nagyon szerettem, a 2018-ban bemutatott filmes feldolgozást pedig a moziban néztem meg, miután egy blogos soroláson jegyeket nyertem rá. A film kevésbé tér ki a táborok brutalitására, mint a regény, gyorsabb tempót is diktál, mivel a fókuszt inkább East River keresésére és a megtalálása után következőkre fektette, mint a szálak aktív beindulása előtti körülmények ecsetelésére. Nem annyira borongós, mint a regény, és eszközöltek kisebb - józan! - változtatásokat a gördülékenység kedvéért, de ezek nem váltak a hátrányára, egy olyan kincs az adaptációk között, amikre büszke lehet az író és az olvasó egyaránt, többszöri újranézésre érdemes. A főszereplőt alakító Amandla Stenberg már más adaptációkban is a kedvencem feltörekvő tehetségeim közé került, (Minden, minden, A gyűlölet, amit adtál) így Ruby életre keltésében se emelhettem ellene kifogást. Ráadásul a filmes Ruby messze túlszárnyalta a könyveset. A regényben a lány egy erősen önsanyargató alkatként mutatkozott be, aki képtelen megbocsájtani magának, hogy gyerekkorában, a gyógyulását követően, véletlenül kitörölte magát a szülei emlékezetéből, a szociális kapcsolataira rányomja a bélyegét, hogy fél a hihetetlen erejű, elmemanipuláló képességétől, és képtelen azt elfogadni. Az alaptrilógia kötetei során Ruby gyönyörű karakterfejlődésen megy keresztül, viszont az első részben még elkövetett olyan akadályoztató vagy egyenesen abszurd hibákat, amiket a filmes Ruby nem. Amikor megismerkedett a többi főbb karakterrel, akikkel a kedvenc fiktív baráti társaságaim egyikévé váltak (témában vágó T5W poszt ITT), bizalmatlan volt, és nem fogadta mindenki tárt karokkal, de sokkal többször és magabiztosabban állt ki a társaiért és önmagáért, mint a könyvben. Az imént említett barátság legalább annyira fontos szegmense a sztorinak, mint a disztópikus világépítés, ezek a szereplők nem pusztán azért verekszik át együtt magukat a veszélyeken, mert nincs más választásuk, hanem mert tényleg megkedvelték egymást. Különösen Ruby és az őt először fenntartásokkal kezelő Dagi barátsága különleges, a film pedig csodálatosan átvitte ezt a vászonra. A kis csapat valamennyi közös jelenete aranyat ér, és a legfontosabb, legszívmelengetőbb pillanataik mind helyet kaptak a filmben. Külön elismerés illeti a fontos jelenetek remek érzékekkel végrehajtott kiválogatásán túl az idő kezelését is, nem rohant esztelenül a cselekmény, azt a hatást keltve, mintha irreálisan hamar zongorázódott volna le ez a kaland, hanem szépen érzékeltették a napok, hetek múlását. Az én elvárásaimnak maradéktalanul eleget tett, és változatlanul reménykedek abban, hogy ugyanez a csapat elkészítheti a második és harmadik kötet adaptációját is.

Stephen King: A ragyogás

Egy ilyen elemzésbe mindenképpen be akartam szorítani egy King-adaptációt is, és azután, hogy a friss Az reboot első és második felvonását is bőven ekéztem már a blogon, inkább egy másik potenciális áldozatra, egy klasszikusra, a Stanley Kubrick-féle Ragyogásra esett a választásom. A poént már az elején lelőném; a társadalom azon vékony rétegébe tartozom, ami a könyvet imádja, a filmet viszont ki nem állhatja. A King-regényekből forgatott filmek rendre kiábrándulásokkal terhes élményeket vonnak maguk után nálam, ellenben a Ragyogás még ebben a ligában is kritikán alul teljesített a számomra. Meg sem közelítette a regény nagyságát, intenzív atmoszféráját, pszichológiai mélységét, a valódi mondanivalóját, hanem leragadt annál a sekélyes értelmezésnél, hogy „egy kísértet járta szállodában ragad egy család, majd apuci bekattan, és vagdalkozni kezd”. Így a koncepció megmarad a jellegtelen, kiforratlan, horror-klisé szintjén. Az egész tálalás, a komplett hangulat rémesen steril volt, annyira nyilvánvaló volt minden egyes átkozott másodpercben, hogy egy filmet nézek, hogy a történések, a karakterek, a párbeszédek, a mozzanatok nem valóságosak, hanem egytől-egyig beállítottak, hogy az már fájdalmasan kiábrándító volt.
Nem volt természetes semmi se. Még a kintről besütő fény fakó fehérségéről és a polcokon látszólagos rendezetlenséggel szanaszéjjel döntött könyvekről, az asztalra letett bögrékről is ordított, hogy BE VAGYUNK ÁLLÍTVA! Egyszerűen… hiányzott belőle az élet. Bármit is láttam, az olyan volt, mint egy sivár, száraz, halott díszlet. A hotel? Szép, de megint csak olyan steril és lélektelen, mint egy kórházi szoba. Pedig King egy micsoda fergeteges kis szállodát írt le! Egy kész egyéniséget, akiben keveredik A vörös halál álarca és az Alice Csodaországban őrült forgatagának az attitűdje… aki valami briliáns dinamikával rendelkezik, szinte lélegzik. Mindenféle szadista és kreatív trükköt bevet, hogy az embereket magánál tartsa, mint egy  szálakat irányító, rafinált, kegyetlen bábmester.  Ehhez képest fimben lealacsonyodott szerencsétlen egy szimpla helyszínné, egy közönséges épületté. Hol voltak a tükrös látomások? Hol volt a locsolótömlő? Hol volt a konfetti a liftben? Na, és az album? A darazsak? A SÁRGA hójáró? A dzsungelmintás, borzalmas, kék szőnyeg? Helyettük a liftből kiömlő vér, a labirintus meg a sztoikusan bámuló két kislány igencsak gyenge eresztést adtak. A teljes filmet le tudnám írni a monoton és a gépies szavakkal. Unatkoztam, teljesen érdektelenül vártam, hogy történjen már valami, miközben csak a szememet forgattam a már-már parodikus hatást kölcsönzően, idegőrlőn belassított „ijesztő” jeleneteknél, amin a ripacskodóan eltúlzott arckifejezések és a kötelező jellegű, üvöltő aláfestőzene csak még tovább tekerte felfelé a kakaót a nevetségesség mércéjén. Mintha nem is egy nagy gonddal,  rendezőzseni által elkészített horrorfilmet néztem volna, hanem egy olyan horrort, amit egy műfajjal szemben mérhetetlenül cinikus ember rendezett, aki szívből gyűlöli és megveti minden elemét, így megragadja az alkalmat a kárörvendő csúfolódásra. Jack személyiségének a lényegét, egyszerűen megölték. Félreértés ne essék, szerintem a könyvben is labilis volt a kezdetektől fogva, egy időzített bomba, aki a hotel közbenjárása nélkül is bármikor robbanhatott volna. Azzal van a probléma, hogy az, az őrület, amit láttam, totálisan megalapozatlan volt, egy pszichológiai katyvasz. A könyves Jack egy ingerlékeny kis görcs, aki az élő fába is beleköt, aki állandóan keresi a konfliktust, mert Ő Bárkinek Jól Odamondhat a következményekre való tekintet nélkül, így kidobják a munkahelyekről, nem kapja meg azt a sikert, amire szerinte jogosult. Minden gondnak, így a fő elborulásnak a gyökere is abban keresendő, hogy van ez a lehetetlen természete, ami állandóan szabotálja a karrierje építésében, a karrierjében fellépő kudarcokból fakadó kisebbrendűségi komplexusa pedig még több agressziót szül, amit kényelmesebb módszert választva a szerettein ver le. Ahelyett, hogy felfogná, a hiba benne van. Tipikus és logikus. Azonban a filmes Jack, szimplán minden ok nélkül egy infantilis barom. Azért az infantilis szót használom… mert az őrültsége számomra nem tudott fenyegető lenni. Shelley Duvall lelki ronccsá nyomorítása a forgatás során meg a megbocsáthatatlanság kategóriája, az utolsó csepp a pohárban. A színészek terrorizálására nincs az a zsenibuborék, ami mentséget biztosít - az alapművel szembeni totális tiszteletlenséget még ki lehet magyarázni, de ezt nem. Amellett, hogy semmi köze nem volt a filmes Wendynek ahhoz az erős, gyerekéért harcoló nőhöz, akit King leírt, kizsigereltsége nem színjáték volt. Amit mutatott, az mind belülről jött, a kőkemény valóságot tükrözte, ennyire tönkre lett téve a „hitelességért”, igazából rettegett többek között az ajtóhasogatós jelenetnél is. Ami azt illeti… ezer százalékosan meg tudom érteni, hogy miért utálta King is annyira ezt a filmet. Bőven rászolgált.

Melyek a ti legimádottabb és legutáltabb adaptációitok? Van olyan olvasmányotok, amit szívesen látnátok viszont a moziban? Szerintetek tévésorozat vagy egész estés film kereteiben lehet inkább az alapokat hűen követő, méltó adaptációt készíteni? Hogyan álltak a változtatásokhoz? Ne fogjátok vissza magatokat, írjátok meg hozzászólásban! ^^ Vagy, ami még jobb; ragadjatok billentyűzetet, és készítsétek el a témában a saját bejegyzéseteket!

A Top 5 Wednesday magyar résztvevőinek a legújabb posztjait szokás szerint, EBBEN a zónában tudjátok megtekinteni.