2018. augusztus 17., péntek

Kendall Kulper: Drift & Dagger - A mágikus tolvaj (A tenger boszorkánya 2)

Sziasztok! :-) A Maxim Kiadó közelmúltban folytatott sorozatait eddig megdönthetetlennek látszó sikerszéria uralja, ugyanis Az árny órája után ismételten egy olyan második kötetes történettel gazdagodtam, ami messze túlszárnyalta az elődjét. A szóban forgó könyv a nagyrészt negatív megítélésű, A tenger boszorkánya-sorozat független kötetként is felejthetetlen élményt nyújtó folytatása, A mágikus tolvaj, amiben Kendall Kulper ezúttal eltávolodott a Prince-szigettől, hogy körbevezesse az olvasóit a nagyvilágban, és lerántsa a leplet jó néhány babonáról, múltbéli titokról. Az írónő debütáló regényét is nagyon szerettem, de ezek után még nagyobb figyelem fogja övezni a részemről a munkásságát, hiszen a fejlődés tagadhatatlan mivoltából kiindulva... innen a határ már csak a csillagos ég lehet.


Fülszöveg:
Mal világában a varázslat jelent mindent. Azonban ő maga mentes a mágiától, és fajtáját mindenki féli – még maga Mal is.
Így hát inkább elrejti valódi énjét, kivéve Essie Roe, a legjobb barátja elől, amikor azonban a lány kiteregeti a titkát, és Malt kitiltják az egyetlen helyről, amit ismert, ami az otthona volt, megtudja, milyen keserű az árulás.
Így hát Mal útra kel, és ritka, illegális, mágikus relikviákat keresve bejárja a világot. Amikor hall valamit egy legendás tőrről, amivel el lehet lopni egy boszorka erejét, tudja, hogy megtalálta a bosszú megfelelő formáját. A keresés során azonban Mal olyan titkokra bukkan, amiket épphogy kezd megérteni – eközben pedig a benne lakozó szörnyeteg éledezik, és kiutat keres.


Kezd kialakulni bennem az a határozott meggyőződés, hogy Kendall Kulper hasonló mentalitással közelíti meg a könyvírás gondolatát, mint a jó öreg George R. R. Martin, azaz egy új könyv = egy új lehetőség a szadizmusom kiélésére a szereplőim társas kapcsolatainak a megteremtésében. Csak az ő személyes mágiája védi meg a YA-hősök érdekvédelmi szervezetének dühös lincselésétől, vagyis hogy ezt a bűnös késztetést egy körmönfont PR segédletével leplezi. A mágikus tolvajjal egy 19. századi világvárosokon átívelő kincsvadászatra csábít, melynek a legfőbb tétje talán nem is egy mágikus erejű ereklye megszerzése, hanem a főhős önmagának, a világon belüli helyének a megtalálása. Ami a társadalom kitaszítottjaként egy maradi közegben nem is sokkal kisebb kihívás, mint egy addig nagyrészt mesék táptalaját adó, csillogó holmi hajszolása…

Főként azzal a céllal kezdtem neki A mágikus tolvajnak, hogy majd letisztáz néhány homályban maradt pontot az előző rész kapcsán, érthetőbbé/megérthetőbbé varázsol egyes kialakult állapotokat, bizonyos szereplőknek a viselkedését, motivációit. Ezeket mind meg is adta, ám ennél sokkal-sokkal több írható a javára, még csak remélni sem mertem, hogy ennyire a rabjává fog tenni ez a vékony kis kötet, hogy ilyen talpraesetten megállja a helyét a cselekmény az első résztől eltekintve, önállóan is. A történet ugyan jóval A tenger boszorkánya előtt játszódik, elsősorban más karaktereket, más hangulatot, más eseményeket helyezve a fókuszba, de a Prince-sziget „jóravaló, ártatlan népe” változatlanul az a regényes közösség, amitől még diétás mennyiségben is olyan mértékben felfordul a gyomrom, hogy alig tudok szabadulni a zabolázhatatlan hányingertől. Nem szimpatizáltam Yagami Light túlságosan radikális szemléletmódjával a Death Note-ban, de ha a kezem ügyébe akadna egy a halállisták közül, ennek a csürhének a tagjainak a nevét hezitálás nélkül, vastag betűkkel bevésném az oldalakra… Konkrétan ők testesítenek meg mindent, ami miatt jó ideig idegenkedtem az évszázadokkal ezelőtt játszódó könyvek olvasásától, ez a kollektív intellektuális Szahara, ez a polgárpukkasztó begyöpösödöttség… valami megfogalmazhatatlanul dühítő. Nem is beszélve arról, hogy az ilyen tömegek milyen könnyen, pusztán egy csettintéssel tönkretehetik a közéjük keveredő, elenyésző számú különb létformák életét is. Amennyire forr ettől az agyvizem, annyira szeretem is Kendall írásaiban ezt a fantasy szál ellenére is szembetűnő realitást, hogy ellentmondva a modern korban készült, régi idők síkjára helyezett alkotások néha már egészen kártékony léptékű túl romantizálásának, ő nem csak az előkelő és kellemes elemeit mutatja be a viktoriánus kornak, hanem a benne rejlő mocskot is; a betegségeket, a visszamaradott látásmódot, annak megsínylőit, a zárt közösségek brutalitását, az érdekek ütközését. Ez a különös, mégse összeférhetetlenül erős kontrasztú olvasztótégely-felépítés egy komplex, egyedi atmoszférájú világot eredményezett, amelyben állandó harcot vív egymással a varázslat és a technológia, a babona és a tudomány, a felvilágosultság és a röghöz kötöttség, miközben a háttérben mindenki feszülten várja, a feltartóztathatatlan változás küszöbén minek fog véglegesen ütni az órája, ennek következtében kik emelkedhetnek fel. Elképesztően tetszett a kincsvadászok rétegének a megjelenítése, - még úgy is, hogy „elmozdíthatatlan bútordarab” módjára otthon ülő típusként nem kimondottan vonznak az olyan sztorik, ahol folyamatosan ide-oda cikáznak a karakterek a nagyvilágban - a szakmához elengedhetetlenül járuló utazások felettébb élvezetesen lettek megírva. Ha a jelen kalandjaihoz szükséges körutakról, ha a múlt, anekdotaszerűen felbukkanó barangolásairól volt éppen szó, egyiket sem lehetett elhanyagolható lapkitöltésnek titulálni, amellett hogy kiszakítottak a Prince-sziget közegéből, rengeteget hozzátettek az alattuk keletkező kalandok, kalamajkák a karakterek jelleméhez, a köztük lévő kötelékekhez.

Mal csak rövid ideig bukkant fel A tenger boszorkányában, mégis alaposan felkeltette az érdeklődésemet, aminek a következtében, javarészt ingatag jelekre támaszkodva bár, de kreáltam is egy olyan elképzelést, hogy ő lehet a legfiatalabb Roe boszorkánynak, Avery-nek az apja. Így részint azért örülten meg neki, hogy a folytatásban ő került a főszerepbe, mert megadódott a lehetőség rá, hogy kiderüljön, helyes volt-e a tippem, erről a továbbiakban bővebben nem nyilatkozok, majd, ha olvassátok, kiderül, hogy bakot lőttem-e vagy sem és mert nagyon kíváncsi voltam a férfi előéletére, akinek volt annyi esze, hogy nem horgonyzott le a beavatatlanok között csak Prince-sziget néven ismert értelmi mocsárban...

Akik nem voltak tanúi A tenger boszorkánya c. kötet olvasása környékén felbukkanó kinyilatkoztatásaimnak, furcsállhatjátok, hogy mi ez a zsigeri gyűlölet az irányomból a történet „anyahajójával” szemben. Ami azt illeti, a kis sziget iránt táplált ellenérzéseimnek a mértéke nekem is újdonságot képez valamelyest, hiszen olvastam már más, vérlázítóan szűklátókörű népességgel bíró helyszínekről is, mégse dühítettek fel ilyen mélységében vagy, ha mégis, az emlékük ehhez képest jelentősen elhalványult. Az ok talán a Prince-sziget elszigeteltségében keresendő, hogy Amerika utolsó szárazföldnek minősíthető darabjaként el van vágva a külvilágtól. Hozzájuk se érkezik külsőleges behatás, és amit ők tesznek a mindennapokban, annak sincs súlya a szárazföldön, összességében úgy fest ez a hely, mint egy kis ördögi szekta, amit senki se akar felszámolni. Megvannak a szigetlakóknak a maguk belső törvényeik is, - mint ahogy az a legtöbb szektaközösségnél illik - amik az Amerikában élőktől totálisan függetlenek, és a botorságra, a babonásságra meg a lustaságra, a lakosok mágia nélküli életképtelenségére épülnek, és mivel a népesség java része akkora ökör, amekkorákat a legelőkre se mernek felügyelet nélkül kihajtani, az állapotok ellen szót se emelnek. A részükről mehet ezerrel a brutális erőszakkal kevert önbíráskodás, az indokolatlan diszkrimináció, a véletlenszerűen kiszemelt emberek utolsó bőrig való kihasználása, kivetése a köreikből. Don Vito Corleone azt mondta A keresztapából, hogy „A szegénység, a félelem és a megaláztatástúl szörnyű volt ahhoz, hogy értelmes ember elfogadhassa”, amivel egyet is értek, de helyzethez passzolóan átkölteném ezt úgy, hogy ilyen mértékű primitívség, butaságból fakadó károkozás, amit egyetemlegesen tétlenül néznek, ami teljesen korlátok nélkül bedarálhatja, aki csak az útjába ered, ugyancsak túl szörnyű ahhoz, hogy egy értelmes ember gyomra bevegye. Legalábbis az enyémnek nem ment.

A felsoroltaknak volt a terméke az a kétszemélyes kitaszított klub, amit gyerekként Mal, illetve a nyitókötetben megismert Avery anyja, Essie Roe alkottak gyerekként, még a sztori felvezetési státuszában, amikor Mal visszatekintett arra, hogy mi volt az, az esemény, aminek a hatására ott kötött ki, ahonnan a jelenből közvetítette a történéseket. A kivetettségük miértje egyszerű, Mal árva, akit a többi gyerek állandóan piszkált vagy egyenesen odáig mentek el, hogy elverték, elvették tőle azt a kevés normális holmit is, amihez a szüleik által jutottak, és a felnőttek se iparkodtak közbelépni, emberszámba venni… hiszen csak egy árva. Essie Roe a sziget boszorkánya cím várományosa, és amennyire az a tény, hogy ő az aktuális Roe boszorkány lánya, arra kárhoztatja, hogy örökre a szigethez kötődjön a lakosok szüntelen szolgálásából adódó, veleszületett kötelességéből kifolyólag, - ami elől még az sem menti fel, ha olyan állapotban van, hogy éppen csak egyensúlyoz az élet és halál között- ugyanannyira el is szigeteli tőlük. A boszorkány a szigetlakók számára egy eszköz, aminek a jólétük érdekében működnie kell… de másféle értéket nem hordoz, csak egy hihetetlen erejű, varázserejű tárgy, az már elhanyagolható részlet, hogy ez a „tárgy” egy élő-lélegző valami. Nekik annyi számít, betöltse a rendeltetését. Ezeket a körülményeket latba vetve egyáltalán nem meglepő, hogy ez a két, a tömegben magára maradt gyerek közel kerül egymáshoz, hogy egyfajta támaszt nyújtanak egymásnak, hogy előbb-utóbb az egyik testesíti meg a másik számára az otthont. Ameddig ki nem derült, hogy Mal még egy tekintetben, egy féltve őrzött titok miatt kilóg a sorból: ő egy biankó, egy rémtörténetekben testet öltő rém, aki semlegesíti a mágiát, és vagy milliónyi veszélyt, balszerencsét zúdít mind a varázslat használóira, mind az egyszerű emberekre. És ameddig a cseperedve egyre szeszélyesebbé váló Essie ezt fel nem használta a fiú ellen, a dominósor effektus által rázúdítva a szigetlakók engesztelhetetlen haragját.

Tetszett, hogy ennyire nyíltan központi szerepet kapott A mágikus tolvajban a bosszú, mint mozgatórugó, a számtalan helyen felbukkanó „minden bocsájtsunk meg, még azt is, ha már félig a hátunkba mártják a kést” szellemiség után kifejezetten jól esett ez az élénken talpraesettebb felfogásmód, ami a cselekmény jó 80%-át uralta. Miután felfedte a Prince-sziget lakosai előtt Essie, hogy Mal egy olyan fajba tartozik, aminek a képviselőit még a kontinenseken is megveszekedetten üldözik, kérlelhetetlenül kigyomlálják a társadalomból, mint valamiféle halálos méreggel bíró gazt, a fiú arra kényszerült, hogy elhagyja a szigetet, és egész hátralévő életében attól rettegjen, mikor leplezi le valaki ismét. Illetve, hogy mikor tör elő belőle az a fogas-karmos, gyilkos szörnyeteg, amiket a legendákban ígérnek, amikor a biankókról kezdenek el értekezni. Tisztában van vele Mal, hogy kevés valószínűsége lett volna arra, hogy vegytisztán normális életet éljen, de ennek a gondolata nem akadályozza meg abban, hogy meg akarjon fizetni Essie-nek azért, mert azt a kevés, biztonságot biztosító esélyt is elvette tőle, ami megadathatott volna neki, ha továbbra is ügyesen be tud olvadni a sziget lakói közé. Nem annyira konkrét jelleggel, iskolai környezetbe telepítve, mint a legtöbb témában íródott YA-könyvben, de úgy gondolom, ennek a történetnek is fontos eleme a bántalmazásnak, és annak következményeinek a bemutatása, hogy egy meggondolatlan, a végrehajtója szempontjából jelentéktelennek tetsző kibabrálás mennyire tönkretehet valakit, hogy milyen drasztikus eredményeket, elkerülhető szenvedéseket okoznak az előítéletek. Mal esetében az emberek reakciója nem „csak” azt vonta magával, hogy új életet kellett kezdenie, máshol kellett szerencsét próbálnia, ami lássuk be, a sziget alaplégkörét tekintve még az előnyére is váló változást hozott a létébe hanem hogy beleégett, a mendemondáknak valóban megvan az alapja, a biankók ártalmasak és a világ egyik csücskében sem számíthat szeretetre ezért, hogy egy gyűlölt, fékezhetetlen szörnyetegként fogja végezni, bármennyire is igyekszik a jó úton maradni. Mintha csak egy rajzfilmekben használatos viharfelhő szegődött volna mellé, ami örökké árnyékot vet rá, akármit is csinál, akármilyen eredményt is ér el. Valahányszor jobban elragadták az indulatai, attól tartott, hogy ez már az elméje megbomlásának a jelei, annak az előfutára, hogy nemsokára testet ölt a szörnyeteg, miközben normális emberek a saját agressziójuknak ennél abszurdabb megnyilvánulásait csak egy, „istenem, hát nem gépek vagyunk, megesik” típusú vállrándítással letudták. A biankóság megjelenítése, belegyúrása a Föld valamennyi kultúrájába ilyen vagy olyan formában valami rendkívülire sikerült, ezért nagy dicséretet érdemel Kendall már csak azért is, mert ezekhez a teremtményekhez korábban nem volt szerencsém, így friss színt jelentett a fantasy palettáján. A magam részéről csak azt nem értettem, főként, mert sejtettem, a Malnál fellépő „elváltozások” inkább tudhatóak be pszichés következményeknek, mint egy rejtett, sötét erőnek hogy a varázstalan emberek szemszögéből az a képesség, hogy nem fog valakin a mágia, ergo nem tudnak mágiával kárt tenni benne, nem tudják befolyásolni az elméjét, miért nem egy pozitív adottságként tetszeleg, amikor a biankó bír egy olyan előnnyel, ami akár az életét is megmentheti. Persze tudom, hogy ők ezt úgy fogták fel a faékszerű logikával, hogy mivel a könyv világa oroszlánrészben a technológia helyett a mágiára támaszkodik, ezért ha a biankók automatikusan semlegesítenek, vagyis tönkretesznek minden mágiát, amihez csak hozzáérnek, akkor a biankók bomlasztják a rendszert, de attól még elkeserítő, hogy más perspektíva szóba sem kerülhetett.

Mal személyében egy remek főszereplőt kaptam, aki ugyan nyilvánvalóan cipeli a maga terheit, amiket esetlegesen nem tud a rávetülő torzult, külső megítélés miatt minden szituációban teljesen objektíven, avagy egészségesen felmérni, de ezek ellenére sem vált egy állandóan nyavalygó, búskomor, szenvelgő karakterré. Ugyanis azután, hogy elmenekült a szülőhelyéről, nem ragadt le a sebei nyalogatásánál, hanem megrázta magát, és kihozta az eléje vetődő lehetőségekből a legtöbbet, annyira magasra tört, amennyire csak módjában állt.  Az olvasóból a vívódásai, az elveszettsége inkább rokonszenvet, megértést váltanak ki, mint ellenszenvet, mondván „megint csak egy önsajnálatban úszó szerencsétlenség”, akaratlanul is annak drukkolnak, hogy ráleljen a saját útjára, hogy sikerüljön maximálisan leszámolnia a múltja démonaival. Az írónő sajátos, a régiesség hatását keltő lassabb lefolyású, gyönyörűen megfogalmazott mesélési stílusán keresztül módfellett addiktív, eleven képet festett le elém Mal a vidékekről, amiket bejárt, a különféle emlékeiről, az ő személyes, belső univerzumáról. A fiú az az alkat, akit a felfedezések éltetnek, szereti a kincsvadászi léttel járó izgalmat, hogy szakadatlanul mozgásban lehet, egy pillanatig se unatkozik, hogy érezheti azt a fajta szabadságot, amihez biankóként másként nem juthatna hozzá, de nem billen át a felelőtlenségbe. Időnként néha kicsit hirtelen természetű, ami némileg felfokozódott, és eredményezett néhány nem kifejezetten ésszerű döntést, miután a bosszúja eszköze, a fülszövegben is emlegetett mágikus relikvia, a shar a kezei közé került, valamint finoman fogalmazva nem viseli jól a bezártságot, azonban tudja, hol a határ. Tudja, mikor fut zátonyra egy küldetés, tudja, mikor érdemes befejezni egy tárgynak a hajszolását, vagy milyen körülmények között egyáltalán nem is érdemes belekezdeni a kutatásába. Ha úgy vesszük, ő alapjában véve egy realista álmodozó, aki ugyan, ha úgy adódik, akkor gond nélkül feltör egy zárat, leszerel egy késes támadót, vagy beoson akárhová, de a szíve… megkérdőjelezhetetlenül a helyén van.

Boone, a férfi, aki a kincsvadászatban a társát képezte, továbbá valamiféle apa-és testvérpótlékként funkcionál mellette, szintén egy erőteljesen ellentmondásos figura. Hébe-hóba épp annyira visszataszító, hogy mi mindenre képes a becsvágyától vezérelve, mint amennyire máskor szerethető, mi több, szimpatikus egyénként tetszeleg a lapokon. Egyszerre egy csúszós, önző érdekember, akivel egyáltalán nem könnyű feladat még csak elméleti szinten is megértetni, hogy hol van az a pont, ameddig már határozottan nem kéne elmenni, akit nem tanácsos akadályoznia a kitűzött céljának az elérésében, és egyszerre egy törődő védelmező, aki a százezer dollárokat érő szajrét félredobja, ha arra kényszerül, hogy válasszon a mesébe illő nyereség és a pártfogoltja titkának biztonságban maradása között. A kapcsolat közte és Mal között ugyanolyan kiszámíthatatlan és szélsőséges, mint amilyen Boone maga is, a közös történetüket végigkövetni hasonló élmény volt, mintha egy nyaktörő magasságban zajló kötéltáncot kísértem volna figyelemmel, minden mozzanatot áthatott a feszültség, az önfeledt bajtársiasság bármikor átcsaphatott puskaporos hangulatba, ahonnan elég volt már csak egyetlen rossz lépés is a zuhanáshoz… Boone-t vitathatatlanul nem lehet azzal vádolni, hogy jó ember lenne, ám Mal és én is hajlamosak voltunk talán túl lelkesen is bízni benne, hogy nem teljesen javíthatatlan, hiszen az igazán sorsfordító pillanatokban, amikor szánt szándékkal kárt okozhatott volna Mal számára, végül mindig megmozdult benne „valami”. A pénzéhességen felülkerekedett a köztük lévő kapocs, az együtt átélt kincsvadászatok. Üzletembernek vallja magát, ezért éles szemmel felméri maga körül a dolgok értékét, amibe beletartoznak az irányába tett gesztusok is, így tudja, mik azok a megmozdulások, amiket már csak az „adósság rendezéséért” is illik viszonozni. Ezt lehet nevezni szintén csak az érdek-orientáltsága egy megnyilvánulásának, de a maga kacifántosságtól nyomokban sem mentes módján szerintem ezzel azt fejezte ki, hogy belül fontos neki azért Mal, bármit is beszél.

A tenger boszorkánya után jól esett Essie-t már nézőpontból is megismerni, nem csak a róla túlzás nélkül árnyalás nélküli negatív képet kialakított lányáéból amit Mal ellen elkövetett, arra nem tudok neki mentséget szolgáltatni természetesen, de ennek a kötetnek az eseményeit nézve sokkal világosabb volt, hogy miért tiltotta annyira vehemensen Avery-t a varázslástól, hogy miért nem akarta, hogy a sziget boszorkányává váljon. Avery könyvében a magyarázatait jórészt erőltetettnek találtam, amin az se segített, hogy milyen sokáig húzta a kitálalást, de most, hogy bővebben is rálátást nyerhettem a varázsláshoz kötődő helyzetére, az volt a létező legnormálisabb reakció a részéről, hogy nem akarta, hogy Avery boszorkány legyen. Eleinte ő maga azért idegenkedett a varázslástól, mert többre vágyott a sziget kiszolgálásánál egy lepukkant kis kunyhóból, az a típusú lány volt, aki nagyon szereti a szép holmikat, beleértve a ruhákat, a könyveket, a mutatós csecsebecséket, aki meg akarta ismerni a világot, így inkább képzelhető el egy London vagy Párizs kaliberű városban, de aztán rendre alulmaradt a születésétől belenevelt elvárások súlyával szemben. Ez alatt a súly alatt lassan meggörnyedt, megkeseredetté vált… amíg a kilátástalanság arra nem sarkallta, hogy a dühét és az unalmát nem kifejezetten a legalkalmasabb módon vezesse le, érkezett egy halom előre nem látható véletlen, míg abban a szituációban nem találta magát, ahol ha kivételesen önhibáján kívül is, de megtapasztalta a Roe boszorkány lét legbrutálisabb árnyoldalát. Barátnak határozottan megkérdőjelezhető volt, de anyaként az egy gigászi pozitívumot írt fel a részére, hogy a por leülepedése után eltökélte, nem hagyja magát, és minden eszközt megragad, hogy elkerülje, a lánya is átsétáljon ugyanezen az ösvényen.

Mindent egybevetve Kendall szemmel láthatóan jelentőset fejlődött A tenger boszorkánya óta, tehát bátran ajánlom A mágikus tolvajt azoknak is, akiket velem ellentétben a sorozat viszonylagos önállósággal kezelhető első része nem fogott meg kifejezetten. A pontjaim talán nem tükrözik hűen ezt a minőségbeli növekedést, hiszen ugyanennyire értékeltem A tenger boszorkányát is, de annak ellenére, hogy nem haboznék szinte tökéletesnek is nevezni a  történetet, hiányzik belőle az a nehezen szavakba önthető "plusz", ami a maximális értékeléshez elengedhetetlen. Nem a legvidámabb történet, de ez már majdnem ugyanannyira ennek a sorozatnak az elengedhetetlen eleme, mint a legváratlanabb pillanatokban feltűnő bálnák. Különösen élveztem a shar felkutatása körüli izgalmakat, az újságban meghirdetett fizetségek hatására kialakuló versenyt, így kitűnő választás azoknak is, akik egy kalandban gazdag könyvre vágynak amellett, hogy élvezetes kikapcsolódásra találnak általa azok is, akik már unják, hogy a YA-könyvekben jobbára minden rózsaszín. Érdeklődve várom a harmadik kötetet.

Borító: 5/4 – A betűtípust imádom, ahogy a háttér is gyönyörű azon túl, hogy előre vetíti az árnyalataival a regény borúsabb hangulatát, de egyszerűen nem bírok elmenni szó nélkül amellett, hogy ennek a borítómodellnek se a haja, se az öltözéke nem teszi hihetővé a jelenlétét egy olyan viktoriánus korban játszódó történetben, amiben nincs időutazás… >.< Túlságosan 21. századi benyomást kelt.
Kedvenc szereplők: Mal, Boone
Legutáltabb szereplők: Franklin és a többi szigetlakó
Kedvenc részek: amikor Mal elment a piacra, hogy gyógymódot keressen a biankóságra, Mal és Tagore beszélgetése, a kraken elrablása, amikor Boone hazaállított az újságkivágásokkal, amikor Mal elzavarta a felfegyverkezett szigetlakókat, amikor feltűntek a bálnák, amikor Malék átutaztak az Osztrák-Magyar Monarchián, amikor Mal ellátogatott a Világkiállításra, a Luciferydyk rendezvénye Konstantinápolyban, Boone és Mal utolsó közös jelenete, amikor Mal felelevenítette, hogyan mentette meg Boone életét.
Mélypontok: amikor Boone Franklinen alkalmazta a képességét és az a lavina, amit ez a lépés magával vont, amikor Essie elüldözte Malt a szigetről, a Prince-szigeten élők mentalitása, Mal villámgyors helyzetátértékelése a füzetben rejlő információk birtokában
Korhatár: Jelentős befolyással bír egy kimondottan brutális jelenetsor a végkifejlet szempontjából, de az átlag YA-kategóriában ettől függetlenül megfér.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a könyv, akkor ITT tudjátok megrendelni.

2018. augusztus 10., péntek

Top 5 Wednesday #33 - A kliséd ellenére is szeretlek

Sziasztok! :-) Szembeötlő fejlődéssel, azaz az előző heti résznél egy nappal kevesebb csúszással folytatódik a Top 5 Wednesday. A mára áthelyeződött téma nagyon érdekes, ugyanis ebben a posztban elérkeztem azoknak a könyveknek a bemutatásához, amikben feltűnik egy általam változó okokból nem kifejezetten kedvelt, vagy egyenesen gyűlölt klisé, de a jelenléte mégsem rontotta meg a történetet, ettől függetlenül nagyon is élvezetes olvasási élményt nyújtott.
Kifejezve a véleményemet a bejegyzés alapjáról... én nem igazán szeretem, hogy a kliséket egyetemlegesen negatív szájízzel kezelik az olvasók, hiszen számtalan példa bizonyítja, hogy vannak olyan lerágott csontnak hitt elemek, amikből ki lehet hozni valami újat, amit egy megfelelően tehetséges író ügyesen tud használni. Meg persze ott vannak azok az elemek is, amiktől minden minősítésben égnek áll a hajam, de most nem ezeknek az összeszedése volt a feladat szerencsére... :D

(A listán bemutatott könyvek mind maximális, azaz 5 pontot vagy majdnem maximális, 4,5 pontot kaptak az értékelésemben)





5.) Varázsütésre, veszteségek nélkül létrejövő béke

Pl. Melissa Landers: Összefonódva

Ismerős a szituáció, nem? A világ a teljes pusztulás szélén himbálózik, támadás alá veszik olyan teremtmények, akik nem csak, hogy önkéntes hőseinkhez képest számbeli fölénnyel bírnak, de náluk jóval erősebbek is. Mégis, amikor még az utolsó tizedmásodpercben is szembejön még egy probléma, egy újabb akadály, ami keresztülhúzhatja a szereplők összes, addigi cselekedetét, akkor pakk... az azt megelőző nagy rohanásnál még inkább Flash-sebességgel létrejön a vegytiszta béke, amit természetesen a jók nem szenvednek meg. Ezen a ponton meg az olvasó meg csak pislog, és minden erejével tiltakozik az ellen, hogy egy ilyen zárást bekajáltassanak vele. Az Összefonódvában is valami hasonló zajlik le, a könyv jó fele olyan tempóban halad, mintha legalábbis magát az írónőt is ostorral hajtotta volna valaki a betűk leütése közepette, majd miután az események végre átterelődnek egy normálisabb tempóba, akkor éles váltással jön a varázsütésre kiteljesedő béke. Az előzményeseményekhez mérten túl egyszerűen, túl simán jött létre a happy end ugyan, de a kötet megírása sikerült annyira ütésre, hogy még úgy is kezeskedett érte, hogy ezért ne sokat nyavalyogjak, hogy ezt tartom a trilógia leggyengébb részének.

 

4.)  Az ártatlan, szende jókislány és a züllött rosszfiú

Pl. Jay Crownover: A tetovált srác

Megkockáztatom, hogy nem létezik olyan olvasó a világon, aki a kezébe fogott már bármilyen szerelmi szálat tartalmazó regényt, és nem futott még bele ebbe az örökzöld klisébe, miszerint a fészekből kilökött kismadárhoz hasonlatosan elesett és naiv leányzónk, aki már-már életveszélyesen a jót feltételezi mindenkiről,  a környék legfélelmetesebb, legrosszabb hírű vagányával lobban romantikus érzelmekre.
Az erőviszonyok semmilyen téren se kiegyenlítettek közöttük,  ha már itt tartunk, a vagány csaj és a papucs szerelme kombinációról se vélekedek jobban ráadásul az ártatlan és tiszta fél még meg is rontja a másikat előbb vagy utóbb,  elveszi tőle a komplett személyiségét a "jobb emberré válás" oltárán. A klisé felállásban a lázadó rosszfiúval persze nincs is problémám, kedvelem őket, nagyon is, de azt képtelen bevenni a gyomrom, hogy ezek a szabályokat körberöhögő, pisztollyal hadonászó, mindenféle verekedésbe és kétes üzletbe kerülő pasasok mégis miért ezekért az állandóan pesztrálásra szoruló, álomvilágban élő kis hópelyhekért döglenek. Ennek a megfejtéséhez ez a könyv se hozott közelebb, de habár Dovie a korlátoltan jóhiszemű felfogásmódjával és azzal, hogy a város bűnözői klikkjének a melegágyában még képes volt egy sztriptízbáron is kiakadni, mikor ő ott nőtt fel... olyan "megtalálja a zsák a foltját" módon egészen jó csapatot alkottak Bax-szel. Amikor pedig kevésbé, akkor a bűnözői leszámolás kibontakozása kárpótolt ezért.

3.) A szerelmespár egyik tagja amnéziás lesz

Pl. Jus Accardo: Remegés

Azon kívül, hogy ez a csavar önmagában totálisan kiszámítható, hiszen senkinek meg nem fordul a fejében az ilyen történet olvasása során egyszer sem, hogy az emlékeit elveszett fél nem fogja azokat legalább darabosan összecsipegetni valamilyen úton-módon, feleslegesen húzza is az időt a nagy általánosságban ezzel a szerző. Kitölt vele egy kötetet vagy egy felet, a lényeg, hogy az író addig is tologathatja a fő szál lerendezésére való koncentrálást, a páros rajongói meg kapnak egy adag szerelmi harcot azáltal, hogy az emlékező fél hűségesen a másik nyomában lohol, győzködve a nem emlékezőt a szerelmük csodálatosságáról, így nem is panaszkodhatnak, amiért nem történt lényegi előre haladás. A kritikámban kitértem rá, hogy elkeseredtem, amikor a Remegésben felmerült ez a klisé, de Jus Accardo helyén kezelte, nem állította le miatta az alap szál történéseit, közben a cselekményben végbementek azok az események, amiknek végbe kellett menniük, és Dez se viselkedett úgy, mint egy sablonszerű emlékező. Igyekezett persze elérni, hogy Kalenél beinduljon az emlékezés, és rájöjjön, az emlékei elvesztésén kívül más is összekavarodott a fejében, de nem hozta magát megalázó helyzetbe. Önhibáján kívül nem tudja Kale, ki ő, vagy sem, amikor bunkó volt, akkor rövidesen helyretette.


2.) Versengés egy cím elnyeréséért, verseny megnyeréséért

Pl. Sarah J. Maas: Üvegtrón

Ez a klisé az, amit valamilyen szinten a legjobban sajnálok a klisék táborában, mivel kimagaslóan zseniális részleteket lehet hozzá köríteni, egy rendkívül emlékezetes és egyedi történetet kapva végeredményként, ám van egy nyilvánvaló adalékanyaga, amit nem lehet kikerülni... Ami lemorzsol valamennyit az izgalomból, bármennyire is ügyesen bűvészkedik az író, ez pedig nem más, minthogy már a verseny meghirdetésekor tudja mindenki, hogy úgyis a főhős fog kikerülni a viadalból győztesen. Így bár meg lehet érdekesen, feszültséggel telin jeleníteni a versenyt, a végkifejlet szempontjából nem lehet meglepetéssel szolgálni. Azonban egy rátermett író, mint Sarah J. Maas, még így is robbanthat bankot. Tudomásul véve ezt a problémát, a fő kérdést az Üvegtrónban "Ki lesz vajon a győztes?" helyett kicserélte a "Vajon hogyan fog győzedelmeskedni a főszereplő, milyen akadályokat kell legyűrnie?" kérdésre, amivel az izgalmat is visszateleportálta a koncepcióba. Elérte, hogy noha borítékoltam, hova lyukadunk ki, őszintén aggódjak, hogy Celaenának mivel kell szembenéznie, mire ez sikerülni fog.


1.) Szerelmi háromszög

Pl. Melissa Grey: Az árny órája

Határozottan ki lehet vele kergetni a világból. Minden. Átkozott. Alkalommal. Felforralja. Az. Agyvizemet. Ez a létező legszánalmasabb klisé, amit alapvetően csak egy szánalmasan fantáziátlan író tud bedobni a levesbe, amikor nem tud mivel előrukkolni, így szenvedtetnie kell a szánalmasan döntésképtelen főszereplőjét, a kegyeiért versenyző két szerencsétlent, na meg az olvasót. Egy ilyen kategóriába eső regénynél sokszor megfordul a fejemben, hogy ezt a klisét úgy, ahogy van, be kellene tiltani a könyves, sorozatos és filmes világban is. Aztán adódnak olyan helyzetek, amiknél a kivétel erősíti a példát... - Kapaszkodjatok meg. - Ebben a könyvben KETTŐ szerelmi háromszög is fellelhető, és én ennek ellenére nagyon-nagyon kis híján öt pontra értékeltem fel. Mi lehet annak az oka azon kívül, hogy totálisan elment az eszem pár nap erejéig március végén? Az, hogy Melissának sikerült megírnia kettő olyan szerelmi háromszöget, aminek... meg tudtam érteni a létezését, aminél nem a háromszög csúcsán lévő idétlensége, hanem a múlt több oldalról támadó kísértése jelentette a bajt. Az Ekhó-Ramin-Caius háromszög esetében Ekhó attól tart, hogy mivel Caius egykori szerelmének egy része benne él, ezért nem ő maga érdekli a fiút... hanem az előző kedvesének az a darabja vonzza, ugyanettől fél titkon Caius is. Ramin és Ekhó a Tűzmadár felkutatása előtt együtt voltak, de mostanra, a második kötetre már mindketten érzik, hogy nem ugyanolyan a kapcsolatuk, mint azelőtt, lefokózodott barátsággá, amivel nem tudnak mihez kezdeni egyelőre. A Jáspis-Dorian-Quinn háromszögben meg abból fakad a bonyodalom, hogy feltűnik Jáspis egykori társa, Quinn... aki nincs kimondva, hogy mit tett a múltban Jáspissal, de a nagyszájú, belevaló svindler állandóan szorong a jelenlétében, akaratlanul is meghunyászkodik előtte, de nyilvánvalóan Dorianhez kötődik. Dorian eközben igyekszik annyira védeni Jáspist Quinn-től, amennyire csak lehetséges, de Quinn fittyet hányva rá, hogy eddig is mekkora károkat okozott Jáspisnak, újra meg akarja szerezni. Nyakatekert mind a két szituáció rendesen, épp ez teszi normális háromszöggé őket, mind a két esetben a háromszöget beárnyékolja egy múltbéli árny, hihetővé válik, hogy miért nem tud egyik hármas se könnyen pontot tenni az ügy végére.

A Top 5 Wednesday többi résztvevő bloggerének a bejegyzését IDE kattintva tudjátok megtekinteni, a szokásos molyos zónában.

2018. augusztus 9., csütörtök

Richelle Mead: Vampire Academy - Vámpírakadémia (Vámpírakadémia 1)

Helló! :) A könyv hosszához viszonyítottan elrugaszkodottan, terjengős és egyben felváltva rajongó, felváltva éles nyelvvel kritizáló értékeléssel érkeztem Richelle Mead világhírű, Vámpírakadémia c. sorozatának a nyitókötetéről. A Julie Kagawa által írt, A halhatatlanság szabályai, azaz tavaly előtt augusztus óta nem nyúltam teljességgel vámpírközpontú könyv után, így meglehetősen  szomjaztam már erre a műfajra, de a Vámpírakadémiát csupán úgy sikerült élvezettel forgatnom, ha elvonatkoztattam a címtől, és elfogadtam, hogy ez a könyv bizony nem Drakula leszármazottairól szól. (Na, meg megbékéltem azzal a ténnyel, hogy Rose és én sosem leszünk egy hullámhosszon.)


Fülszöveg:

A világsikerű sorozat első kötetében Lissa Dragomirt és Rose Hathawayt két év bujkálás után elfogják és visszazsuppolják a Montana erdőségeinek mélyén megbúvó Szent Vlagyimir Akadémia vaskapui mögé. A vámpíriskola a mora uralkodói családok és dampyr testőreik számára szolgál oktatóhelyül. Az akadémia falain belül a két lánynak különböző viszálykodással, rosszindulatú pletykákkal, tiltott szerelemmel és fenyegetésekkel kell megbirkóznia. De mindketten tudják, hogy a legnagyobb veszély a kapukon kívülről leselkedik rájuk.

Az első fejezetek során beférkőzött a bőröm alá, onnan direkt beavatkozással se vált eltávolíthatóvá még mostanra se, egy olyan először nehezen körvonalazható sugallaton, majd megfigyeléseken alapuló érzet, hogy én tulajdonképpen a Bajos csajok c. filmnek egy vámpíros körítéssel megtoldott verzióját olvastam.
Tudjátok, sokat kerülgettem az utóbbi évek során egyre torzabb fintorokkal az arcomon az új, indokolatlanul rózsaszín, filmes borítós kiadványt, így ezek után főleg nagy fájdalmamra, de azt kell mondanom, hogy bár nagyságrendekkel hangulatosabb, megkapóbb, rejtélyesebb az eredeti borító, mégis a filmes az, amelyik illik jobban a könyv belső tartalmához. Szerfelett újszerű, szerfelett ígéretes ötletekkel tarkított világfelépítést tárt elém Richelle Mead a Vámpírakadémia alapötletével, annak három vámpír alfajával, a morákkal, a dampyrokkal és a strigákkal, de nem egyszer felmerült bennem a kérdés, hogy miért éppen vámpírtörténetről beszélünk a könyv kapcsán. Nem szerepelt szinte semmilyen szabályszerű vámpíros elem,- ami azt illeti, a Twilight saga „csillámvámpírjai” is több vérszívói viselkedésmintát tanúsítottak a Szent Vlagyimir Akadémia tanulóinál – az írónő minduntalan csak a felszínt kapargatta, amikor meg elérkezett az ideje, hogy beleássa magát a keményvonalas vámpírságba, akkor berezelt, és amennyire csak a nevetségesség mellőzésével lehetséges volt, a bemutatást egyszerűen eltussolta, vagy kicserélte valamilyen tinédzserproblémára, elitiskolai áskálódásra. És itt jön a képbe a Bajos csajok hatás, ami jó darabig kiterjesztette a hálóját az egész történetre, háttérbe kényszerítve a komótosan szárnyat bontogató misztikus szálat. Olvasók tömegei szidják Royalékat, hogy micsoda erkölcsi fertő az ő világuk, unatkozó, gyerekes milliárdos palánták luxusjátszótere, de annál, amit a mora és dampyr diákok lezavartak, „intrikák” és „veszélyes hatalmi viszály” címszó alatt, annál ők a talán a gyengébb pillanataikban is érettebbek. Az a menő, az áll ki belevalón magáért és a barátaiért, aki a másik diák családját alázza, kifordítva az igazságot, aki elszedi másnak a pasiját csak azért, hogy megalázó helyzetbe hozza? Komolyan? Én meg az ezen a szánalmasan dedós szinten lavírozó, kisstílű betartásokat, köréjük épülő pletykákat és kavarásokat olvastam majdnem 200 oldalon keresztül, ahelyett hogy alaposabban megismertem volna a mora-dampyr társadalom hátterét, a testőrök világának a működését, az uralkodói rendszert, a morák képességeit? Az előbbiért még csak kínosan éreztem magam az összes valamire való taktikus szereplő helyett is, de az utóbbi már finoman szólva nem simogatta a toleranciámat. Az olvasmányélmény állhatatos megmentőjeként, fő testőreként, elsősorban az írói stílust tudnám megnevezni, roppant mód olvasmányos, a fordítás kifejezéskészlete kimondottan tetszett, még akkor is arra ösztönzött, hogy fogyasszak el egy-egy újabb fejezetet, amikor kezdett az átlagosnál is jobban az agyamra menni Rose vagy az ifjú morák személyre szabott kis óvodás vendettái. Magát a szemszögválasztást is kreatívnak tartottam, amire az is rájátszott, hogy, titkon már nem is tudom pontosan mióta vágyakoztam egy hasonló megközelítés után, ahol nem az a főszereplő, aki körül a fő események összpontosulnak, hanem neki az egyik közeli ismerőse. Ettől a mesélés érdekes hangulatot kapott, távolibb benyomást keltett, mint az átlagos E/1, hiszen a nézőpontkarakter is csak a történések egyik olyan megfigyelője volt, mint az olvasó, de ezzel együtt a megfigyelő szempontjából fontos dolgokról nagyon részletes képet kaptam. A második testőr pedig a háttérben fejlődő misztikus szál kiteljesedett mivolta, aminek sikerült kiszakítania az akadémia nem épp rokonszenves közegéből, és mutatnia valami olyasmit, ami miatt erre a regényre esett a választásom, ha úgy vesszük majdnem az egész történetet ennek a végső, „nagy durranásnak” az előkészítésének lehet tekinteni, így illett is hoznia a hibátlanságot legjobban megközelítő teljesítményt. A sztori lényegi része tehát nem szerepelt le az elvárásaim előtt, de egyelőre nem szívesen hivatkozok rá vámpírtörténetként, mert szervesebben nem akaródzott annak mutatni magát. Ugyanakkor többször kitértek rá, hogy az akadémia a nemesség egészségtelen léptékű, ellenségtől való rettegése miatt egy előkelő gumiszobaként elzárja a külvilágtól a fiatalokat, így a folytatásokban talán kiszabadulunk a hercegnőképzőből, és megpillantjuk a vad valóságot…



Pár éve összehozott a véletlen a Film+-on a könyv adaptációjával, és bár könnyelműség lenne világrengető alkotásnak feltüntetni, ami életeket változtat meg, amire azután is büszkén hivatkoznak a színészek, hogy feltűnnek az első ráncaik… de arra elégnek bizonyult, hogy megjöjjön a kedvem a könyv elolvasásához, és nem azóta sem kapcsolok tovább automatikusan, ha megpillantom valamelyik csatornán. Most, hogy már a hátam mögött tudhatom a regényt, más színben látom a filmet is, és meglepetésemre a pozitív irányba billent a mérleg, a rajongók elégedetlensége érthető, - nekem se tudnának olyan filmet mutatni valószínűleg a Tüskék és rózsák udvaráról vagy a Szívtelenről, amiben ne tudnék hibát találni – de szerintem azon kívül, hogy a Dmitrij szerepére kiválasztott színész szembeötlően öreg egy 24 éves karakter életre keltéséhez, nem követtek el megbocsájthatatlan malőröket, mi több; egész jól elkapták a lényeget. Az akadémia a könyvben is, a filmben is egy bársonnyal körbetekert védőburok, amin belül csak szóbeszédekből érződik a strigák fenyegetése, hogy a jó vámpírok helyzete mennyire távol esik a rózsástól, így nem is rendítik meg annyira az alapvetően se a komolyságukról és felnőttes mentalitásukról ismeretes tanulókat a tények a nagy kényelemben, hogy a gyerekes áskálódásaiknál érdemesebb célokra fordítsák az energiáikat. A hangsúly a belső konfliktusra helyeződik; ki a legnagyobb kiskakas a szemétdombon, ki a cicaharcok legvérengzőbb cirmosa… stb. Mielőtt megkezdődött volna közös történetem a könyvvel, magamban sokszor szidtam a film készítőit, amiért hasonlóan a Harry Potter-sorozat 6. filmének forgatókönyvírójához, rendezőjéhez, egyszerűen nem tudnak vagy valamilyen rejtélyes oknál fogva nem akarnak a fontos történésekre koncentrálni, és helyette az időt mindenféle pitiáner hülyeséggel töltik ki, de már látom, hogy ebben nem ők a ludasok, hanem Richelle Mead és Rose… A filmesek csak követték azt az irányvonalat, amit az alap és az említett két hölgy megadott a számukra…

Lássunk is hozzá a vizsgálódáshoz a probléma gyökereinél; szóval, a vámpírok között megkülönböztetünk. Egy uralkodó fajt, a morákat, akiknek emberek vérével kell táplálkozniuk az életben maradáshoz, emberi léptékkel nézve egytől-egyig magazinok címlapjára valóan néznek ki, és további különleges képességekkel bírnak; képesek mágikus befolyással irányítani az embereket, meghajlítani mások akaratát az övék előtt, és mind tudnak bánni kisebb-nagyobb mértékben négy elemmel, mielőtt egy fő elemre szakosodnának, ami magába összpontosítja a teljes erejüket. Ám a mágia használata támadó célzattal szigorúan tilos, csakis azért foglalkozhatnak egyáltalán ezeknek az adottságoknak a fejlesztésével, hogy kontroll alatt tarthassák őket, ne okozhassanak vele más vámpíroknak vagy embereknek véletlenül sem kárt.  Valamint adott még egy másodrangú faj, a dampyrok, akik eredetileg a vámpírok és az emberek utódai voltak, majd a morák és a dampyrok leszármazottai. Nekik nincs szükségük vérre az életben maradáshoz, az érzékszerveik élesebbek, mint az embereknek, de nem annyira, mint a moráknak, az állóképességük is sokkal fejlettebb, ha megfelelően karban tartják. A morákhoz köti őket elsődleges feladatuk, vagyis testőri minősítésben a morák óvása a veszélyektől, továbbá az, hogy csak a morákkal képesek szaporodni. A harmadik kategóriát képezik a strigák, olyan vámpírok, akiket vagy strigák változtatnak magukhoz hasonlóvá, vagy vérivás közben megöltek egy embert, örökké élnek, az erejük megsokszorozódik, természetfeletti gyorsaságra tesznek szert, de ezért azzal kell fizetniük, hogy a morák vérét kell fogyasztaniuk, lemondanak a varázserejükről és a napfényről. A strigák felelnek meg a legjobban a klasszikus vámpírképnek, de rendre csak mendemondák szintjén jelennek meg a sztoriban, egy olyan fenyegetésként, amiről tud mindenki, ami ellen megteszik az óvintézkedéseket, azaz minél alaposabban elrejtőznek előlük… de valahogy mégse igazán kap nyomatékot a létezésük. Különös konfliktusokat eredményezhetett volna a striga-gond, de az akadémiában menthetetlenül eluralkodott a birka szellemiség, aminek következtében eszükbe sem jutott a vámpírok jelentős hányadának bármit megkérdőjelezni, elméleti síkon átgondolni, amire a kártékonyan konzervatív beállítottságú, idejétmúlt hagyományokhoz vaskalaposan ragaszkodó vezetőség azt mondta, hogy nem érdemes törődni vele. Célzok itt speciel arra a magától értetődő veszély elhárításra, hogy ha valóban összefognának a morák és a dampyrok, azaz a morák is megmozdítanák a seggüket, nem csak arra várnának kocsonyaként reszketve, tátott szájjal, hogy a testőrük vész esetén az életét adja értük,  és a varázshatalmukat - idézve a kedvenc szereplőmet; - „fegyverként is használnák, nem csak mindenféle bájos, cuki szarságra”
, akkor hatékonyan felszámlálhatnák a striga-problémát. De amit az imént felvázoltam nektek, az is pusztán két mellékszereplő, Viktor Daskhov és Christian Ozera fejében fogalmazódott meg, így ki se kell térnem rá külön, hiába vártam arra, hogy ez az új, modern nézőpont teret nyerjen.

Másik remek vitahelyzet kialakulására érdemes darabja volt a vámpírok társadalmának a morák és a dampyrok közötti, korántsem egyenlőnek tekinthető, már-már rabszolgaságra hajazó viszony. A dampyrok lehetőségei a végletekig korlátoltak a vámpírok társadalmában; vagy egy életre egy mora mellé szegődnek testőrként, hogy a létezésüket maximálisan az ő tutujgatásának szenteljék, alárendeljék a morájuknak minden lélegzetvétellel töltött percüket, amiben alig akad kimenőnap, vagy a lányok esetében beállhatnak úgynevezett „vérszajhának”, akiket a mora férfiak táplálkozásra és egyéb… intim élvezetekre használnak. Vagy akár dönthetnek úgy is, hogy hátat fordítanak a fajtájuk tradícióinak, és beolvadnak az emberek közé, normális életet élve, de ebben az esetben legalább akkora megvetésre számíthatnak mind a moráktól, mind a többi dampyrtól, mintha maradtak volna a táplálékként is szolgáló prostituált szerepében. Mérhetetlenül dühített engem ez a hatalmi rendszer, és nem bírtam felfogni, hogy miért vagyok ezzel egyedül, hogy miért nem vetődött fel még egy dampyrban sem, hogy mennyire igazságtalan, hogy ők csak a morák izomembereként vagy játékszereként érvényesülhetnek, hogy teljesen természetesnek, sőt, magasztosnak van beállítva, hogy ennyire alárendelt szerepbe kerülnek: egy engedelmes bábéba. Pusztán azért, mert a morákra „szükségük” van ahhoz, hogy a fajuk fennmaradhasson, és mert ők nem rendelkeznek mágiával. Egyszerűen nem értettem, nem értem továbbra sem, hogy a dampyrok még miért nem lázadtak fel a morák ellen, hogy miért nem léptek fel azért, hogy egyenlő jogokat szerezzek, hogy ne úgy kezeljék őket, mint egy két lábon járó pajzsot, hogy miért egyeztek ki ennyivel. Pláne úgy, hogy a morák ráadásul erősen fogynak, szóval erőfölényben lennének egy ilyen konfliktuskor. Nem kiabálom el, hogy a későbbi részekben nem fog feltűnni egy ilyen mozgalom… de ez eddigieket latba vetve erősen kétlem.

A megjelenített, hatékonyságában ezer és egy sebből vérző társadalmi rendszer, tehát egy megszámlálhatatlan lehetőséget, izgalmas témákat szolgáltató szelete lehetne a cselekménynek… ha nem lettek volna még csak számításba se véve lesöpörve a tábláról az egyértelműen látszó, elmulaszthatatlan potenciálok, illetve ha jobban oda lehetett volna koncentrálni a megragadott, de a különféle magánéleti problémák és az őrült népszerűségi futam kereszttüzében fokról-fokra elvesző részletekre.

Ezért meg legfőképpen a főszereplő lányt, Rose Hathaway-t tudnám hibáztatni, aki bár hajlamos nagy mellénnyel adni a belevaló lázadót a diáktársai előtt, még jóindulattal sem mondható el, hogy egy kiforrott, szabad és újszerű világnézettel bír, hogy érdekelnék az ő szűkös személyének szűkös kis életén túlnövő problémák. Ő egyszerűen csak… játssza a nagymenő, spontán, bulis csajt, aki emberi ésszel felfoghatatlanul jófejnek hiszi magát, maximálisan a jelennek, a pillanatnyi szeszélyeinek él, és így szépen ellavíroz a maga felszínes kis dimenziójában, tudomást sem véve róla, mennyire elcseszett az a rendszer, aminek ő fog a legújabb fogaskerekévé válni… már, ha képes fegyelmeznie magát a célért. Ebből már nyilvánvalóvá vált, hogy az olvasók oroszlánrészének véleményének ellentmondva, számomra Rose kész katasztrófa volt. Már a Vámpírakadémia megkezdése előtt felcsipegetett idézetekben is egy sekélyes, felelőtlen, szeleburdi és buta liba képét körvonalazta előttem a megszólalásaival, a cselekedeteivel, és ezen akkor se igyekezett javítani, amikor már testközelből adódott alkalmam vizsgálni őt. Szabályszerűen taszított a személyisége, ő az a fajta magát vagánynak hazudó, de legbelül szánalmasan gyenge és méltóság nélküli, picsogós karakter, mint akikről pont az előzőértékelésemben is beszéltem. Rendkívül irritált, ahogy megállás nélkül nyomatta az „én vagyok Lara Croft, Xena, a Macskanő és a Wonder Woman egy személyben” púdert, beállítva magát a földkerekség legvadabb és legtörhetetlenebb nőjének, miközben e mögött nem húzódott meg semmi, ami alapot adott volna rá, hogy ennyire el legyen szállva magától, csak egy nevetséges, éretlen szájhős volt, aki kétségbeesetten kétszeresére akarta nagyítani minden erényét, palástolva ezzel, hogy valójában egy nagy nulla. Testőrnek kifejezetten csapnivaló, hebehurgya, nem tudja higgadtan felmérni, hogy mi megy végbe körülötte, csak megy előre, mint egy tulok, remélve a legjobbakat, másról se olvastam csak, hogy az edzések során milyen alaposan elverik a többiek, hogy nem tudja tartani Dmitrijjel futáskor a tempót, hogy állandóan elveszti az eszméletét. De… mégis meggyőződése, hogy ő a legalkalmasabb arra, hogy majd Lissa elsőszámú védelmezője legyen, mikor a saját testi épségére se képes vigyázni egy gyakorlás során. Gratulálok a csajnak a logikájához. Másrészről meg a nagy elhivatottsága se fedi a valót Lissa irányába, ha tényleg annyira fontos lenne neki a barátnője, tényleg az lenne minden vágya, hogy a testőre legyen, akkor nem csak a száját tépné és fűnek-fának bizonygatná, mennyire komolyan veszi ezt, hanem tenne is érte. Teszem azt visszafogná magát az év hátralévő részében, tetőtől-talpig belevetné magát a tanulásba, és nem nyugodna, ameddig meg nem felel a testőri követelményszintnek. Nem keverne szánt szándékkal bajt, mert olyan jól esik neki, nem veszélyeztetné a kis egyedül önfegyelem hiányából és unalomból fakadó kalandjaival, hogy végképp eltiltsák Lissától. Nem is tudom… felmérné ésszel, hogy igen… ha már az az életcélom, hogy Lissa mellett lehessek, akkor ez fontosabb, mint félmeztelenül fetrengeni minden második sráccal, aki megtetszik, és nekicsapni a falnak azt az egy osztállyal lejjebb járó lányt, aki csúnyán néz rám. De Rose-ra nem jellemző az ésszerűség, ami azt illeti, ő maga is kijelentette, hogy nem bírja, ha észérveket szegeznek neki – és igen, ez volt az, amivel visszavonhatatlanul elkapálta magát nálam. Nem állítom, hogy nem fontos neki Lissa, de csak addig… ameddig ez kényelmes neki, amit az alábbi idézet is bizonyít: „(…) imitt-amott így is keltettem némi feltűnést. De nem tehetek róla. Szeretek flörtölni, szeretek bandázni, és szeretek vicces megjegyzéseket tenni órán.” Ezt látva már igencsak örömmel képen töröltem volna Rose-t, hiszen a felsoroltak közül egyik se olyan dolog, aminek a mellőzése egy egyszerű állatén túlmutató önuralommal nem kivitelezhető. Viszont ezt valószínűleg ő nem tudhatta, mert nem egy nagyon okos karakter, szóval talán nem is róható fel neki ez a hiba… Mindenestre lehet, hogy velem van a baj, de nekem nem jópofa a tudatlanság, hanem inkább megalázó. Amikor Rose nem tudta a Szovjetunió nevét, vagy olyan megjegyzéseket ejtett el, amik egyéb bizonyítékokat szolgáltattak a butaságára, mondjuk, hogy egy könyv kiolvasása neki egy éves procedúra volt, akkor én nem tudtam mosolyogni vagy nevetni, csak magamban fortyogtam, amiért könyvekben is az intelligencia hiánya a követendő, példaértékű divat. Az meg hab a tortán, hogy az alapvető stílusa kiábrándítóan közönséges, mindenkivel kikezd, akinek himbálózik valami a lába között, és elég cuki az ő kifinomult ízlésének, más szóval bármelyik eléggé sznob mora srác megteszi akármilyen szituáció is bontakozik ki, szinte minden második gondolata a szex és, hogy a fiúknak az ő teste egy micsoda ellenállhatatlan, kedvtelési főnyeremény, rásegítve a hatásra meg az összes kiszemelt előtt rendíthetetlenül alakítja a könnyen kaphatót. Aztán meg még pityereg és mélységesen megbántódik, amiért miután feltűnően és büszkén kurvásan viselkedik, az egész iskola annak tartja, és szóvá is teszik. Mindjárt megsajnálom… A szánalmasságát a helyzetnek tovább tetőzi, hogy miután oly’ vehemensen bizonygatta, hogy őt aztán nem érdekli, mit gondolnak róla mások, ki titulálja lotyónak, állandóan ezen agonizált magában.

Eleinte örültem neki, hogy egy ennyire erős baráti szál került megjelenítésre, mint amilyen a Lissáé és Rose-é, a rengeteg, kizárólagosan szerelemre koncentráló könyv között, ahol a legjobb barátnő, csak afféle elhanyagolható másodhegedűsként van jelen, üdítő változatosságot jelentett, de hamar bizonyossá vált, hogy ennek a kapcsolatnak a tekintetében is keverik egymással a szezont és a fazont. Számomra, amit Rose művelt Lissával, az nem óvó védelmezés, meleg törődés volt, hanem gátlástalan basáskodás, konkrétan úgy kezelte, állította be valamelyest előttem is Lissát, mint aki mindennemű önállóságra képtelen, akit a legapróbb széltől is óvni kell… más szóval úgy, mint egy hiper-érzékeny kisgyereket. Ez ahhoz vezetett, hogy a jelentéktelen részleteket túlkombinálta, elefánttá növesztette őket, erősen túl is lépte azt a hatáskört, ami testőrként megilletné, már ha egyáltalán tisztában volt vele, hogy ez a feladatkör konkrétan mit fed le ha valaki nem mosolygott elég szélesen a barátnőjére, annak a fogait csattogtatva, az öklét rázva nekiugrott, mint valami önkéntes, bespeedezett verőlegény. Megmondta Lissának, kivel barátkozzon, kivel járjon, kinek szóljon be, kivel szemben álljon ki érte, hogyan viselkedjen az iskolában. Még a túlságosan kontrolláló szülők között is akad néhány értelmes kivétel, aki nem megy el eddig az elnyomási szintig, a legszomorúbb pedig az egészben, hogy a törzsőrmesterként való dirigálást a lány felett Rose saját önzősége, énközpontúsága, tudálékoskodása váltotta ki. Aki neki nem szimpatikus, azzal Lissa ne beszélgessen, mert ő a mélyenszántó, felszínes és előítéletes megfigyeléseivel sokkal jobban meg tudja ítélni, hogy Lissának kibe érdemes energiát fektetnie, mint Lissa maga. Amikor Lissa elkezdett közelebb kerülni egy olyan sráchoz, akit Rose nem kedvelt, de maximálisan tisztában volt vele, hogy Lissának mennyire szimpatikus és, hogy a srác is őszintén kedveli Lissát, akkor minden előzőleges felhatalmazás nélkül bombát dobott a kapcsolatukra, egymás ellen hangolta őket. Mert ő azzal a hú, de okos fejével arra jutott, bárhol kedve szerint kavarhatja a szart, mert ő – ki tudja milyen jogon - megteheti. A Lissa és Rose között fennálló kötelék, amit segítségül hívva Rose egyre tudatosabban meg tudta fejteni, hol tartózkodik éppen Lissa, mi történik Lissával, hogyan érzi magát Lissa, nagyon tetszett viszont, és rásegített arra, hogy ha az alapvető fegyelem és helyzetfelmérő készség híján is volt Rose-nál, a lehetőségeihez mérten legjobban oltalmazni tudja Lissát. A kötelék létezésének továbbá azért is örültem, mert a hatására ki lehetett szabadulni Rose meséléséből valamelyest, és meg lehetett Lissát közelebbről is ismerni, nem csak abból a nézőpontból, amiből Rose szemléli őt. Ez nem klasszikus értelemben, de váltott szemszöges hatást keltett a történetben, elősegítette, hogy olyan dolgokról is tudomást szerezhessen az olvasó, amit normál esetben Rose nem láthatott, mégis kulcsfontosságúak a cselekmény alakulásának a tekintetében.

Lissa Dragomir, Rose legjobb barátnője már lényegesen szimpatikusabb főszereplő volt, sajnáltam is, hogy amiatt, hogy Rose ennyire a fejére nőtt, sosem tudott rendesen kibontakozni a történet során, mert mondván „maradjon szelíd, elesett és pátyolgatásra szoruló”, Rose rögtön visszahúzta, amint ki akart állni magáért. Lissa kettőjük közül a megfontoltabb, tervezőbb alkat, ő átgondolja, hogy mit csinál, nem csak hirtelen felindulásból cselekszik, ami annyira jóleső, építő jellegű fejlődés volt Rose-hoz viszonyítottan, hogy még Lissa érzékenysége se zavart annyira. Ha úgy adódik, akkor tud megfelelő keménységet, már-már ijesztő fellépést is produkálni, de ő általánosságban egy érzelmesebb alkat, akit megvisel, hogy mit gondolnak róla, és ami ettől függetlenül hozzájárult, hogy ez mégsem tette próbára a türelmemet, hogy ő beismerte, elfogadta, hogy ilyen személyisége. Tisztában volt a korlátaival, és nem mutatta magát ész nélkül törhetetlennek, ameddig Rose túlzott pesztrálása ki nem váltotta belőle azt a reakciót, hogy neki is ugyanannyit kell nyújtania Rose-nak, mint amennyiben Rose védelmezi az iskola cápáitól őt. Nagyon erős az igazságérzete, ha és a finomsága, visszább húzódása egyfajta nebáncsvirág benyomást is alakíthat ki a nem megfelelően alapos szemlélődőben, akkor rendesen meg fog lepődni, hogy mi rejlik Lissával, ha valami olyan kerül az útjába, amit nem tart helyesnek. Van benne, egyfajta segítő szándék, ő nem az a típusú ember, aki ha látja, hogy egy beteg macska bukdácsol az út szélén, valaki üvöltözik a gyerekével, vagy egy srác erőszakoskodik egy lánnyal, akkor úgy csinál, mintha semmit sem észlelt volna ebből, és tovább megy. Ő ösztönösen, hezitálás nélkül segít, ha olyan szituáció áll be, aminél tudja, hogy képes javítani rajta,  tenni is akar, nem csak a levegőbe beszélni, mert tudja, hogy ami történik, nincs rendjén. Ugyanettől a beállítottságtól vezérelve kezdte el alkalmazni a Rose-ról ocsmányságokat terjesztő morákkal szemben a bűverejét, ami zárójelesen megjegyezve, elviekben nem kellene, hogy hatással legyen a morákra, azt látta, hogy valótlanul titulálják vérszajhának, ezért… azt tette, ami a számára legtermészetesebb volt; közbelépett. A képessége körüli rejtélyt izgalmasnak találtam, habár az adaptáció miatt pontosan tudtam, hogy mi áll a háttérben. Amikor a képessége mellékhatása és a családjával történtek okán szóba került Lissa által a depresszió, akkor némileg fenntartásokkal kezeltem az új száj képbe kerülését, attól tartottam, hogy hasonlóan elfuseráltan lesz kifejtve, mint Rose testőri elhivatottsága, de kellemes meglepetés ért. Akár a nyomásról… akár ennek a megjelenéséről volt szó, kimondottan éretten, illendően és reálisan beszélt róla az írónő, szóval ennek mindenképpen örültem. Lissa karakterében remek lehetőségek rejlenek, ez már ebben a részben is megmutatkozott, de főként arra vagyok kíváncsi, hogy mit fog kezdeni vele az írónő a későbbiekben. Hagyja, hogy megmutassa valódi, határozottabb önmagát… vagy rajta hagyja Rose védelmező szárnyait, amik szépen-lassan megfojtják, kiölnek belőle mindenféle önállóságot.

Dmitrij-től többet vártam az őt övező töretlen imádata miatt, de amennyiben létezett is az a vonzereje, miről annyit regéltek… akkor ezzel szemben én immunisnak bizonyultam. Enyhén emlékeztetett a Death Parade animében lévő Decimre, csak minimalistább kiadásban, ezért nem találta meg nála az írónő azt az egyensúlyt, ami ahhoz szükségeltetett, hogy az információ fukarsága, háttérbe húzódása, titokzatossá és megfejtésre váró talánnyá varázsolják, helyette szimplán érdektelenné vált a szememben, mint szereplő. Mondtak róla dolgokat, fel-felbukkant és terelgette Rose-t, hogy testőr lehessen belőle… mégsem tudott túlságosan érdekelni, hogy mi van vele. A kapcsolatát Rose-zal pedig teljesen nonszensznek tartottam, és nem, nem a bűvös hetes miatti korkülönbségből kifolyólag, hanem, mert annyi kémia sem volt közöttük, mint a Harry Potterben McGalagony és Dumbledore között, akiket semminemű romantikus szál nem fűzött össze. A magam részéről feleslegesnek tartottam az ő összeboronálásukra tett kísérleteket már csak azért is, mivel Dmitrij egészen a kötet végéig semmi jelét nem adta annak, hogy akár még csak elméleti síkon is vonzónak találná Rose-t. Rose nyáladzó rajongása nyilvánvaló volt, amit a meglátásom szerint nagyrészt inkább az esélytelenségnek lehetett tulajdonítani, mint erős érzelmeknek; annak, hogy Dmitrij a morákkal és a testőrtanoncokkal ellentétben nem akart azonnal kibújni a gatyájából, amint megpillantotta. Nekem a romantikusnak szánt pillanataik is nagyon… erőltetettek lettek.

Ellenben Lissa barátjelöltje… Christian Ozera… már rögtön más tészta volt. Sokkalta intenzívebben megmozgatta a fantáziámat már az első jeleneteinél is, mint Dmitrij a történet összességében. Egy csapásra megbabonázott a személyisége, a borongós, szarkasztikus humora, a stílusában rejlő rosszfiús él, és hogy a sok köpönyegforgató tuskóval ellentétben ő nem félt kimondani azt, amit gondol. Rose talán épp azért nem volt tőle hasra esve, mert ő nem állandóan a talpát nyalta, hogy milyen érzéki vadmacska, hanem egyszerűen figyelmen kívül hagyta, a hülyeségeire meg rámutatott. Akkor is, hogyha az akadémián belüli alapmentalitásról volt szó, akkor is, ha a strigák megítéléséről, a striga krízis rendezéséről, akkor is, ha olyanról, aki fontos neki. Felháborítónak találtam azt a méltatlan bánásmódot, amiben az iskolában részesítették Christiant, hogy egy szabad szemmel nem látható… de annál jobban érzékelhető skarlát betűt sütöttek a homlokára pusztán azért, mert a szülei hoztak egy döntést, amiben egyébként ő nem szegődött a nyomukba. Neki volt annyira érett a felfogásmódja, ő volt annyira intelligens, hogy képes legyen átlátni a jelenleg működő hatalmi rendszer sorra halmozza egymás után a rossz döntéseket, neki volt mersze olyan célra használnia a mágiáját, ami hasznot is tart, az általam hivatkozott esetben például Lissa megvédésére. Azt a jelenetét egyszerűen imádtam *.* Tetszett benne az élénk, reális ítélőképessége, amiben az se engedte eltántorítani, ha éppen Lissáról volt szó, ha a lánynak nem volt igaza, az ő viselkedésében volt kivetnivalója, akkor nem csomagolta buborékfóliába vagy ordított a képébe, mint ami Rose-nál a két véglet vele szemben, hanem kitartva, érvelve a véleménye mellett, ismertette vele, mi is a gubanc. Szerettem ezen kívül benne azt is, hogy az átlag morákkal ellentétben, ő nem csak tátott szájjal várt a sült galambra, nem hagyta, hogy mondvacsinált okokkal félreállítsák. Kevés együtt töltött idő után is szinte kivirágzott mellette Lissa, úgyhogy nagyon-nagyon fúrja az oldalamat, milyen hatás fog érződni a lányon, amikor már hosszabb ideje együtt vannak :)

A nagy, hullámvölgyekkel, hegyekkel és néhol erőlködéssel is díszített előkészítés végezetül meghozta a gyümölcsét, és nagyra értékeltem, hogy a vámpírok vallásának mitológiai elemeit ennyire kreatívan felhasználta benne az írónő, azt üzenve, hogy a legendáknak… időnként igenis van valóságalapjuk. A történet csúcspontjakor történteknek a későbbiekben valószínűleg meglesz a maga hatása, elindít a vámpírok között ez egy olyan hullámot, amit bízok benne, nem tud változtatás nélkül megtörni az uralkodói rétegük. Több negatívumot, mintsem pozitívumot vonultattam fel ebben az értékelésemben, és a későbbiekben sem fogom azt az érzetet kelteni, hogy Rose-t nem segíteném végrehajtani egy toronyugrást, ha alkalmam adódna rá... de a kedvelt karaktereknek, na meg az addiktív írói stílusnak köszönhetően, ha rezgőléccel is, de feltornázta magát a történet a négyes ponthoz.

Borító: 5/5* - Fenomenális, és határozottan az én stílusom, ez a sötét, gótikus hangulat a rémtörténeteket idéző háttérrel, és a fekete szemfestésű, tökéletes vámpír kisugárzást nyújtó modellel a középpontban. Ugyan megtévesztő, mert a történetnek egyáltalán nem ilyen az atmoszférája, mint ahogy azt letisztáztuk, és Rose török felmenőihez se idomul túlzottan ez a sápadt lány… de annyira nagyon imádom, hogy ezek a pontatlanságok kivételesen hidegen hagynak. Jól néz ki, és kész :P
Kedvenc szereplők: Christian, Lissa
Legutáltabb szereplő: Rose
Kedvenc részek: amikor megjelent Lissa hollója, amikor Christian felgyújtotta az órán a Lissáéknak beszólogatókat, Lissa és Christian találkozásai a padláson, amikor Christian Miáról beszélt Lissának, amikor Lissa a kezébe vette az irányítást, amikor Nagy tanár úr felolvasta Rose és Lissa levelezését, amikor Rose elkezdett kutatni Lissa képességének a természete után, amikor Mason bocsánatkérésre bírta Jesse-t és a haverját, amikor Dmitrij elzavarta Jesse-t.
Mélypontok: Rose basáskodása Lissa felett, alapvető magatartása a történet alatt, hozzáállása a testőrséghez, a kisstílű betartások, Dmitrij és Rose misztikus szerelme, az, hogy senkiben se körvonalazódott a főbb szereplők közül, hogy nem az igazi a rendszer, nem történt elég jellemzően vámpíros esemény.
Szerelmi szál: Mindkét lány szerelmi élete kezelhető fokozaton marad, bár Rose-t, ha nem lenne szűz, nyugodtan nimfomániásnak lehetne nyilvánítani, így az ő részéről valamelyest korhatárosabb a felállás. Mindenesetre 13-14 éves kortól szerintem olvasható.

Ha még  nem olvastátok a könyvet, és ezen szándékotokban áll a közeljövőben változtatni, akkor ITT tudjátok megrendelni.

2018. augusztus 7., kedd

Jus Accardo: Tremble - Remegés (Denazen 3)

Sziasztok! ^.^ Egy formabontóságának mértékéhez viszonyítottan, (csak egyetlenegy Deznee Crosszal megegyezően vad és legyűrhetetlen, tizenéves hősnőt próbáljon meg keresni nekem valaki, máris meg lesz az év hátralévő részére a szabadidős elfoglaltsága) a felkapottsági listákon elkeserítően háttérbe húzódó YA-sorozat nemrég megjelent harmadik részé ért be  legutóbb a kritika készítési stádiumba a blogon. Ez Jus Accardótól a Tremble - Remegés c. regény, és bár feltett szándékom volt nem engedni, hogy bármilyen irányba is ferdítse a képalkotásomat az aktuális eseményekről az, hogy mennyi éven keresztül vártam kitartó reményteljességgel a kötet fordítását... utólagosan ezt nem sikerült maradéktalanul kiviteleznem :D A Hatosoknak általában egyetlenegy szuperképessége van, de a Remegés kapásból hárommal is rendelkezik; badass, lendületes... "és épp csak egy kicsit őrült".


Fülszöveg:
Dez Crossnak megvannak a maga problémái. Már majdnem tizennyolc éves és az elmeháborodás határán áll a Denazen részvénytársaság által használt drogtól, amivel a képességét igyekeztek fokozni. A hozzá közelálló emberek hátat fordítottak a földalatti mozgalomnak, és most a rossz oldalon harcolnak. És akkor még ott van Kale is… Ettől rosszabb már nem is lehetne a helyzet.
Már persze, amíg nem lesz mégis rosszabb. A Denazen egy új, Uralom elnevezésű kísérletet készül indítani, ami működik is. Ám ez azt jelenti, hogy ki a régivel és jöjjön az új. Kiadták a parancsot, hogy végezni kell a második kísérlet minden túlélőjével, köztük Dezzel is. A jó hír az, hogy az eredeti kísérletnek van egy túlélője. Egy nő, akinek a vérében talán megtalálható az ellenszer a Felsőbbrendűség csoportjába tartozók második generációjának a hibáira. De nem csak az ellenálló Hatosok tudnak a nőről.
Dez apja képes lenne mindent megtenni, hogy megakadályozza a lányt az ellenszer megszerzésében – még azt az egyetlen dolgot is bevetné, amitől Dezben egészen biztosan egy világ omolna össze.


A Remegés immár a harmadik, megdönthetetlen bizonyítékokat tartalmazó akta a sorban, ami igazolja, hogy Jus Accardo követve a Denazen cég bevált módszerét, csak álcafoglalkozásként nevezi magát annak, amiként a világ is ismeri; vagyis írónak, mert valójában feltaláló, az olvasói közösség szemével nézve korszakalkotó zseni ezen belül. Na, és hogy mit is talált fel pontosan? A nyomtatott, papírformájú energiaitalt. Ami maximális fokozatú, lendületes tettre készséggé konvertálja a tétlenül ágyban döglődési elhatározást a legmakacsabb molyfajzatokban is. Na, és hogy ennek mi ennek az elsődleges oka? Dez Cross, aki, mint kiderült… nem csak egyvalakinek „pótolhatatlan”.
A Deznee eleven, szókimondó narrációjában való olvasás hasonló élmény volt, mint amikor valaki hosszas lélegzet-visszafojtás után újra teleszívja a tüdejét oxigénnel, olyan területek rázódtak fel bennem, amiknek a zsibbadtsága már fel sem tűnt, viszont ennek ellenére egyáltalán nem áll szándékomban titkolni, hogy a kötet kedvenccé avatásához a vártnál döcögősebb út vezetett – főként az előzményeihez viszonyítva. Ennél a sorozatnál elengedhetetlen, a cselekmény egészéhez képest változó befolyással bíró alapsablonná vált mostanra, hogy Dez dacolva minden nehézséggel, legjobb tudását bevetve, menet közben számtalan hátsó fertályt kiporolva, veszélyes embereket magára haragítva kihúzza Kale-t az aktuális pácból, amibe belekerült. A szóban forgó szál visszatéregetése ellen eddig összességében kényelmesen kezelhető szinten volt még úgy is kifogásom, hogy a magam részéről azt az alternatív folytatást tartottam volna az elejétől kezdve a legjobbnak, amiben Kale-t hagyják a Hatos-fétises gyűjtők karmai között, és keresnek helyette egy… életképesebb személyt. Ám a Remegést kezdve őszintén megijedtem Kale első (és sokadik) feltűnésekor, hogy az egész könyv csakis kizárólag az ő agymosásos, extrém tudatmódosulásos mizériája, annak elhárítása köré fog épülni, ezzel adva egy drámával és „szerelmi harccal” feltöltött, de lényegében csak a fontos események közötti töltelékként szolgáló kötetet. Talán, ha nem lenne ez a csavar az optimálisnál gyakrabban használt, előre borítékolhatóan pink kimenetelű, akkor valamivel barátságosabban fordultam volna felé… de egyöntetűen, a nemek leosztástól függetlenül nem szívlelem azokat a felállásokat, ahol az egyik fél kétségbeesett, csaholó pincsiként lohol a másik után, remélve, hogy hátha az hazaviszi és megtartja. A némi keserűséggel kísért „behangoló fejezetek” lecsengése után egy szempillantás alatt mélységesen el kellett szégyellnem magam, amiért ennyire lebecsültem mind Deznee-t, mind az írónőt, ugyanis az előbbi korántsem viselkedett mintaölebként, Jus pedig... a csalódottságom élesebb körvonalazódása előtt tudatosította bennem; mi még csak a kezdetet tapossuk. Ha nagyobb várakozás is előzte meg, mint ahogy azt a Denazen-regényeknél megszoktam, onnantól, hogy napvilágra került, Kale gondja csak a súlyosabb hatású krízisek egyik előfutára, rohamosan fellendült sztori. Egyre sokrétűbben és hatékonyabban kerültek kihasználásra a Hatosok adottságai, egyre több átvitt értelemben lévő medvecsapda kísérte a karakterek útját, egyre több veszedelmes titok került felszínre Denazen-t, a Felsőbbrendűség ellenszerét és Deznee családját illetően, ezzel arányosan pedig a tempó is úgy felpörgött, hogy már azt az érzetet keltetette, a szereplőkkel együtt mozgásban vagyok. Mi lenne a címben ígért remegés? Az a felfoghatatlan kín, ami az ereimet összerándítja, majd elereszti újra és újra, amiért megint belekóstoltam az adrenalin mámorába, de bármennyire elszántan is kémlelem a horizontot, délibábként se látom a következő adagot. Úgyhogy... nemsoká véget ér úgyis a nyár, Miss Accardo, ideje felhagyni a henyéléssel, és munkához látni! Bízom benne, kegyed Stephen King rajongó, másként, ha így folytatja a tevékenységét, védtelenül fog szembekerülni a legveszedelmesebb Hatossal; a morcos olvasóval, aki nem kapja meg az egyik kedvenc sorozata folytatását.



A részemről erős fáziskéséssel csak szombatra időzített, legutóbbi Top 5 Wednesday bejegyzésemben már kitértem a sorozatnyitó kötet említésekor a Remegésre is, valamint hogy akadt benne egy-két jelentéktelenebb mellékszereplő, akiknek a nevét először nem tudtam hová tenni, de összességében még így is meglepődtem, milyen intenzíven képben voltam az emberekkel és az eseményekkel, különféle részletekkel, jó, Kiernan képességét, ha kupán vágtak volna, akkor se tudtam volna felidézni visszautalásos segítség nélkül, ami egészen ironikus tekintve, hogy pont a láthatatlanná válás az ő ereje mintha nem is több, mint két éve olvastam volna a második részt. A cselekmény fonala nem sokkal azután kerül felvételre, mint ahol a Toxic abbamaradt: bár Aubrey Dez apjának az utasítása ellenére is kigyógyította a lányt a mérgezésből, amit Able okozott neki, így a közvetlen életveszély elhárult, Deznek nincs oka a babérjain ülni. A Felsőbbrendűségi szer mellékhatásai kezdenek meglehetős gyakorisággal kiütközni rajta, a tizennyolcadik születésnapjára pedig megfosztják a józan eszétől, ha nem talál Ginger mozgalma rá ellenszert. Kale-ről meg azóta nem tud semmit, hogy alkut kötött a Denazennel, és Dez védelmében önként visszament. Alex, Deznee exbarátja igyekszik visszarugdosni az életkedvet a Kale elvesztésétől megtört lányba, és elviszi egy „Semmi buliba”, vagyis olyan partira, amit átlagos embereknek és nem célirányosan Hatosoknak szerveznek hátha a mutánslavina leborulása előtti életének az emlékeztetője kicsit feldobja, kicsit visszaad neki a régi, dinamikus énjéből. Deznee épp azon töpreng, hogy átalakító képességét használva, hogyan lógjon meg észrevétlenül, hogy visszatérhessen a szobája nyugalmába, amikor összeakad az apai ági féltestvérével, Kiernannel. Dez a másik lányt a szó szoros értelmében falnak csapja a viszontlátáskor, cafatokra tudná tépni, amiért elárulta őket, ezzel az egyik társuk halálát okozva, és ki akarja húzni belőle, hol találja meg Kale-t, hogy mi van vele. Legnagyobb meglepetésére nemsokára betoppan maga a fiú is, aki hezitálás nélkül Kiernan védelmére kel, Dez számára meg  ezzel egy időben megérkezik az első képletes pofon is: Kale-nek valamit a Denazen alaposan összekavart a fejében, ezért azt hiszi, ő az ellensége, míg Kiernan és a Denazen a barátai.

Fentebb rálátást adtam, hogy engem mennyire tudnak lázba hozni átlagban az ilyen „a szerelmem önhibáján kívül, de annyira gyűlöl, hogy megölne” szituációk, de egy dolog miatt mégis lankadatlanul foglalkoztatott ez a vonal is, attól függetlenül, hogy valami nagyobb volumenűre vártam. Mégpedig azért, mert ugyan a köcsög Kale nekem százszorta szimpatikusabb volt, mint a rendes Kale, nem értettem, hogy hogyan fordult ki magából ennyire groteszkül az emlékei elvesztése, illetve összekavarása miatt. Azt aláírom, hogy a velük történtek részben meghatározhatnak minket, megállás nélkül alakítanak rajtunk, Kale előéletének traumatikus körülményeinek a fényében meg ez fokozottan, majdnem minden rezdülését átitatóan igaz, de emellett vannak bizonyos gyárilag adott személyiségjegyeink... amik elkísérnek minket haloványabb vagy erősebb formában egész életünkben, és ezeknek akkor se lenne szabad szublimálódniuk, ha nem emlékszünk, avagy nem emlékszünk jól bizonyos dolgokra. A mostani Kale-ben viszont a korábbi verziójának ilyen alap vonásait se sikerült felfedeznem, éberen figyeltem a gondolkozási, döntéshozói módszereit is, de abban se akadtam említésre méltó átfedésekre. Ez meg nekem nagyon fura volt,  hogy az emlékei megfelelő funkcionálása nélkül nem lehet még csak a valódi önmaga árnyékának se nevezni. Ami meg már a bizarrság határát súrolta a saját nézőpontjából, hogy Deznee, - aki nem okozva csalódást, minden követ megmozgatott, hogy az ő jégkék szemű nindzsáját visszahódítsa - még így is szeretett a közelében lenni, miközben kvázi csak Kale testének a társaságában tartózkodott, mert azok, amik őt önmagává tették, ha előre láthatóan időlegesen is, de végelgyengülésben kimúltak Denazen egyik bentlakójának jóvoltából. Azt értékeltem, hogy az írónő nem kerekített ki egy totális depresszív menetet ebből a visszahódítási akcióból, így Dez-t se alacsonyította le egy önbecsülés nélküli papucs szintjére. Eleinte türelmesen állt Kale-hez, és próbálta finoman rávezetni, hogy nem egy téma kapcsán kapitális tévedésben van, de amikor Kale elszállt, akkor erélyesen leosztotta, hogy most már fogja vissza magát, ha nem akar nyerni egy ajándékutalványt egy nevelő célzatú seggberúgásra. Bármennyire is odáig volt érte, bármennyire is hiányzott neki, bármennyire is vissza akarta szerezni a valódi énjét a srácnak, nem engedte neki, hogy úgy bánjon vele, mint egy mosogató ronggyal. Ez pedig egy határozottan pozitív, az elkövetkező alkotásokban remélhetőleg építő jellegű példa lesz az olyan egészségtelen, regényes kapcsolatok tengerében, ahol az egyik fél minden körülmények között szolgálatkészen a másik elé vetődik, ha az bele akarja törölni a lábát. Azután pedig, hogy Dez felhagyott önmaga visszafogásával, rendkívül élvezetes szócsaták születtek közöttük, és sajnáltam is, hogy nem kaptam az eredeti megismerkedésükkor hasonlókat.


„ – Mi ketten, egyedül, egy hotelszobában. Eltöltjük az időt… Tudod.
Végigmért, majd felhorkant.
– Ne ámítsd magad! Van barátnőm.
Vicceltem, oké, félig vicceltem.
– Ja, tudom. Én!
Furcsa arckifejezéssel méregetett még egy pillanatig, majd bekapcsolta a biztonsági övét, és hátradőlt az ülésben.
– Igazából kezdem elhinni, hogy nem hazudsz.
Azonnal remény lobbant a mellkasomban.
– Tényleg?
– Igen. Kezdem úgy gondolni, hogy te tényleg elhiszed a saját sztoridat.
– Te meg kezdesz itt új értelmet adni a „se veled, se nélküled” kapcsolatnak.” (139. oldal)


Ginger nem viselkedett egy tipikus aggódó nagymamaként, amikor Deznee felvázolta neki a Semmi buliból való visszatérést követően, hogy Kale micsoda személyiség evolúción ment keresztül, de a reakciójában tetszett, hogy elvonatkoztatva az érzelmeitől, gyakorlatiasan közelítette meg a fennálló helyzetet, azaz felmérte, hogy ugyan Kale nyilvánvalóan nem maradhat ilyen állapotban, de ameddig nem tér vissza a régi önmaga, addig unokája biztonságban van Denazennél, más szóval vannak nála… sürgetőbben orvosolásra szoruló problémáik is momentán. Ezek között vezető helyet foglalt el a Felsőbbrendűség és a mellékhatásai, alias totális megháborodás, ennek az ellenszerének a megtalálása, illetve minél több Hatos összegyűjtése a tizennyolcadik születésnapjuk vagy a Denazen emberei által történő likvidálásuk előtt. A fülszövegben említett Hatos nő, aki az ellenszer „tárolója”, érdekes dilemmával gazdagította a történetet, a felkutatása Ginger mozgalmának méretéhez, erőforrásaihoz mérten kockázatos, de ha nem vállalják be, akkor a Denazenbe kell betörniük, hogy megszerezzék azt a kevés bentlakó időszakából megmaradt mintát a véréből, amit nem használt fel még valamire a szervezet. Ez meg annak ellenére is öngyilkos jellegű küldetés lenne, hogy a Denazen ellen lázadó Hatos hőseink már számtalanszor bizonyították, milyen jól tudnak teljesíteni nagy nyomás miatt. Itt pedig a feszültségtől szikrázó levegőben ez a nyomás minden fejezettel növekedett, mint ahogy a Ginger listája alapján megkeresett, holtan vagy megzavarodottan talált Hatosok száma is. Az is kétségkívül frusztráló volt, pláne az aggasztó körülmények elhatalmasodásával hogy Ginger nem iparkodott a terve lépéseinek rendes bemutatásával, csak fél információkat adagolt vagy annyit se, éppen annyit közölt le a birtokában lévő tudásból, ami a megoldási hadművelet soron következő kis szeletének megvalósításához elegendő volt, de ellenkező esetben oda lett volna az izgalom… és Deznee zsigeri szinten lázadó természetét latba vetve érthető lépés is volt  még úgy is, hogy alapvetően úgy gondolom, ez a fajta intézkedési mód több kárt hoz a konyhára, mint hasznot, és hogy változatlanul nem pártolom azt a „ne verjük nagy dobra, hagyjuk, hogy minden az előre elrendelt mederben folyjon” felfogást, amivel a látomásait kezeli.

Az nem vitás, hogy Dez minden alkalommal, arra való tekintet nélkül, hogy milyen kapcsolat fűzte a vétket elkövető egyénhez, fel tudta volna rúgni azt leolvastatva a legközelebbi műhold alvázszámát, aki Kiernanhez merészelte hasonlítani, de én örültem neki, hogy Jus Accardo nem volt rest ilyen szempontból szánt szándékkal idegesíteni a főhősét. Ezzel azon túl, hogy az esetleges ingadózókban megerősítést nyert annak, hogy Kiernan nem érdemel kevesebbet, mint egy forró olajjal teli palacsintasütőt a képébe, azt is részletesebben bemutatta, hogy Deznee miért is egy fantasztikus főszereplőnő. Az a tény csorbíthat a szubjektív megítélésemen nem is keveset, hogy Dez Cross a legeslegkedvencebb YA-s csaj, akiről valaha olvastam, és ami azt illeti… kételkedek benne, ezt a címet képes lesz-e tőle valaki elorozni, hiszen szinte minden mozzanatát imádom,  nem tudok betelni a vagányságával, a magabiztosságával, a fellépésében rejlő erővel és azzal, hogy ő szégyentelenül az olvasó képébe vágja, hogy „én cseszek az elvárt főszereplős meg lányos sablonokra, olyan vagyok, amilyen vagyok, ha meg nem tetszik neked a stílusom, akkor felfordulhatsz, engem hidegen hagy”. És, ha lehetséges, ettől a Remegésben leírtak hatására még jobban megszerettem őt. Felületes szemléléssel élve Deznee egy tipikus felelőtlen vadócnak tűnhet, aki nem tud egy szívdobbanásig se nyugton maradni a fenekén, állandóan intézkednie kell, és ennek a kevésbé sértő részbe fedi is a valóságot, de a látszat ellenére nem ostobán vakmerő alkat, aki fejjel rohan neki a falnak. Mint ahogy arra Dez is rámutatott, lehet, hogy impulzív személyiség, akinek lételeme, hogy tegyen az események alakulásáért, külső nézőnek csak állandóan rögtönöz, de ezt nem ész nélkül csinálja, a fékevesztett pörgés közepette, amikor szükséges megáll, hogy mérlegelje magában az eddig történteket, és gondolkodjon, mi következzen ezután. Kiernan ezzel szemben túlságosan alárendeli magát ugyanannak a lendületnek, ami Dezt is hajtja, ha valami nem az elképzelése szerint alakul, bepánikol, és belerobban nemrég említett falba. Utána meg Kiernan részéről jönnek az elpuskázottabbnál elpuskázottabb lépések, az érzelmi összeomlás… végül a sértett rongycsomóként való hiszti, míg Deznee megrázza magát és emelt fővel szembemegy a katasztrófával, miközben menet közben azon munkálkodik, hogy valamiféleképpen a javára fordítsa. Ő az a fajta belevaló hősnő, akiben járul a félelemmel dacoló tettrekészség mellé megfelelő tartás, ha úgy tetszik, józan ésszel párosuló kontroll is, ami valódi keménységet ad neki, és kiemeli azok közül a libák közül, akik nagyon bátornak és nagyon tökösnek hiszik magukat, közben meg csak eszeveszetten kapálóznak és felálló szőrrel fújnak, mint egy felhúzott, pár hetes macskakölyök. A két lány makacssága közül is a Deznee-é az előnynek titulálhatóbb, Kiernan nem hallgatja meg az észérveket, ha valamit belevesz a kis kobakjába, akkor nem számít, a logikus ellenérvek hány ponton húzzák keresztül az elképzelését, amit kitalál… az úgy van, mert csak. Deznee pedig nem engedi el a füle mellett és átrágja magában az észérveket, ha ő maga dönti is el, hogy mennyiben hajlandó hallgatni rájuk, de nem tesz úgy, mintha egyedül az ő nézőpontja létezne a világon. Tehát összességében Dez felülmúlhatatlan báját az adja, hogy a badass temperamentuma nem teszi egy szeleburdi forgószéllé, ami válogatás nélkül tarolja le, ami az útjába kerül, az ítélőképessége gyors funkcionálású és tiszta, józan. Örömmel tapasztaltam, hogy a küzdelemben mutatott technikái mellett a Hatos képességét is fejlesztette, az átalakításának még megvannak a felülírhatatlan korlátjai, de egyre természetesebben és kiterjedten használja, kíváncsi vagyok, mikre lesz képes azután, hogy abszolút kiaknázta az adottsága nyújtotta potenciált.

A nosztalgikusan Denazenes, csihi-puhis akció kibontakozásával kéz a kézben érkező családi perpatvara szolgált jó pár váratlan fejleménnyel szolgált, ám azt már előre sejtettem, hogy ha Dez apjának, ha klinikai magasságokba emelkedően idióta/elmebeteg mód is mutatja ki a kedvenc lánya. Kiernant már precízen szétaláztam az előző hasábban, és van annyira semmitmondó a jelleme, hogy ennél ne is járjon neki több rivaldafény, de annyit még mindenképp meg szeretnék jegyezni, hogy egyébként ő is az olyan tökéletes balek alapanyagok táborát szaporítja a hatalomra törő gonoszok mellett elvakultan hűséges, rendületlenül odaadó, mélységesen kihasznált szárnysegédek csoportjában, mint amilyen Harley Quinn Joker oldalán, Misa Yagami Lightén vagy Bellatrix Lestrange Voldemortén.

Alex stabil jelenlétű szereplőként való visszatérése tovább növelte a pozitívumokat, és ha azt változatlanul sajnálom is, hogy Dez és ő már biztosan nem lesznek újfent összeboronálva, legalább Jus nem kerekített a kapcsolatukból egy szenvedős szerelmi háromszöget, amiben Dez döntésképtelenül vergődik közte és Kale között. Alex személyisége nekem a Touch óta nagyságrendekkel szimpatikusabb, mint Kale-é szinte Dez beszólogatósabb, halványabb határokkal rendelkező férfi kiadásának lehet tekinteni, habár az indítás óta azért valamelyest szelídült, kevésbé viselkedik nehézsúlyú szemétládaként, megtanulta mikor érdemesebb befogni, empatikusabb fokozatra váltani. Tudom, hogy ezt a fejlődést egy jó dologként kellene felfognom… de a vadabb verziója jobban bejött még úgy is, hogy abban az időszakában nem riadt vissza semmilyen eszköztől, hogy megkapja, amit akar, hezitálás nélkül keresztbe tett a többieknek. A közös múltjukból kifolyólag Dezzel mindketten kötődnek a másikhoz, Alex valamivel szorosabban, de inkább egy versenyképes lány-fiú barátság jellemzi a viszonyukat, ami reményeim szerint nem lesz a folytatásokban se félredobva, bármilyen aggasztó is lett Alex utolsó jelenete. Csak ne fordítsa neki is úgy fonálkára a jellemét Jus, mint Kale-ét… nála csak romboló hatása lenne.  Abból fakadóan, hogy még az első rész kezdete előtt együtt voltak, jobban ismerik egymás hülyeségeit, mint a legtöbb karakter, amivel határok nélküli szurkálódási táptalajt biztosítanak egymásnak, és bizonyos körülmények között jobban is megértik a másik működését. Mindkettőjüknek alacsonyan van a gyulladási foka, amikor összekerülnek, abból elkerülhetetlenül hangos osztogatások születnek, de mindent egybevetve jó csapatot alkotnak, ha Ginger megbízza őket egy feladat teljesítésével, baj esetén meg habozás nélkül a másik védelmére kelnek.

Jó volt viszontlátni a régi arcok közül Brandt-et, Dez unokatestvérét, már csak azért is, mert a köztük lezajló eszmecsere tovább erősítette, hogy Dez mennyivel tiszteletre méltóbb egyén, mint az állandó pesztrálásra szoruló, szende női karakterek. Sue, Dez anyja sokat fejlődött az előző kötet óta, az erősen Denazen utószelének a hatása alatt álló nő, aki mindenféle furcsaságot művelt, részben elkezdte kiheverni azt, amit a szervezet markában átélt, és elkezdett belejönni az anya szerepbe is a maga módján. Kiismerte annyira már Dez viselkedését, hogy tudja, mikorra érdemes időzítenie egy kis kivárásra biztató szentbeszédet, a rendelkezésre álló eszközöket megragadja, hogy a lánya elkerülje a bajt, ha kell, még olyat is befenyít, akire szintén a gyerekeként tekint. Jade csupán egy-két rövidebb villanás erejéig tűnt fel, és mivel egy kimondottan idegesítő spinéként maradt meg az emlékezetemben, ezt nem is bántam annyira. Arra kíváncsi vagyok, hogy Aubrey karakterének mi lesz a sorsa a Kale szemszögéből elmesélt bónusz jelenet fényében, mint ahogy Vince szála is erősen foglalkoztat. Hogy a többiek hogyan fogják lereagálni, amikor rájönnek, kicsoda is ő valójában.

Nem telt maradéktalan felhőtlenséggel az olvasás, de a felmerülő hibákkal szemben megbocsájtóbbnak bizonyultam a karakterek korábbi kalandjaihoz fűződő egyöntetűen pozitív emlékeim hatására, és az aktuális cselekmény egészét nézve nem tudtam nem a kedvenceim közé sorolni. A sztori enyhén gyengébbnek titulálható az első két részhez képest, mivel itt nem azonnal belecsapott az írónő a történések sűrűjébe, hanem lépésről lépésre erősítette meg a sztorit, amely azt követően érte el a maximális kibontakozást, hogy mind Ginger mozgalmának a tagjai, mind az „új Kale” dűlőre jutottak, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz, mennyire tartják megbízhatónak egymást. Az ellenszer begyűjtésére irányuló művelet az utolsó szakaszban felülmúlta minden elvárásomat, megadta azt a különleges adrenalin löketet, amire vágytam, mikor ezt a könyvet választottam a következő olvasmányomnak. A fülszöveg állítása szerint Deznee Crossnak megvannak a maga problémái, de ez alól nem vagyok kivétel én se, ugyanis hiába búcsúzom feldobottan, hiába elevenítette fel még élénkebben az értékelés megírásának a folyamata azokat az elemeket, amikről élveztem olvasni, most megint itt állok üres kézzel úgy, hogy nem csupán a fordításra, hanem az eredeti szövegre is várnom kell. Újraolvasás szagát érzem a levegőben…

Borító: 5/5 – Jó ötletnek tartom, hogy az előző részeknél használt földszínek helyett most a szürke különböző ha nem is ötven árnyalatai dominálnak, mintegy jelzésként, a Remegés története komorabb és sötétebb, beleértve ebbe a gerlepárunk kapcsolatát is. A Kale-t megtestesítő modellért se vagyok túlontúl odáig, de azt egy jó húzásnak tartom, hogy Dez és feltűnt a borítón.
Kedvenc szereplők: Deznee és Alex
Legutáltabb szereplő: Kiernan
Kedvenc részek: amikor Deznee elraboltatta magát, amikor Alex Dez védelmére kelt, Dez összeismerkedése Lu-val, Dez és Brandt beszélgetése, az ellenszer megszerzéséhez fűződő akciósorozat, amikor Dez Kiernan bőrébe bújt, amikor Dez eligazította Kale-t, amikor Dez-ék elmentek a reptérre Ben Simmons-ért.
Mélypontok: Alex zárójelenete, Ginger titkolózása, Kiernan hisztijei, Kale amnéziájának a kidolgozása pár sebből vérzett
Szerelmi szál: Szókimondóbb történet, mint a legtöbb YA-regény, és ez visszaköszön ezen a fronton is, Dez és Kale között felszínre kerülnek olyan intimebb problémák Kale agyának összeturmixolása kapcsán, amit az átlag YA kikerül, olyan viszont nem zajlik közöttünk, ami magasabb korhatárjelzésre adna okot. 15 éves kortól ajánlom.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a kötet, akkor ITT tudjátok beszerezni.

2018. augusztus 4., szombat

Top 5 Wednesday #32 - Kedvenceim, amikkel újra találkoznék


Sziasztok! :) A rám jellemző elhagyhatatlan lemaradásommal kísérve, de nekem is sikerült átléptem a Top 5 Wednesday augusztusi szezonjába, aminek az első körében azokat a kedvenceinket kell megmutatnunk a résztvevő bloggerekkel, amikkel szívesen felelevenítenénk az ismeretségünket. Ezek lehetnek könyvek, sorozatok, filmek, videojátékok, teljesen szabad a vásár. Mivel ebben az évben, ha nem is kedvenc könyvekkel, de lényegében elsütöttem már kis egyéni beavatkozással az újraolvasós témát, ezért két listát is készítettem, az elsőt újraolvasandó kedvenc könyvekkel, a másodikat pedig újranézendő kedvenc filmekkel.

Könyvek:

5.) Elizabeth Richards: A sötétség városa

Már hónapok óta tervezgetem a kezembe venni, T5W posztokban pedig emlékeztetlek erre titeket, illetve önmagamat is, de a kivitelezés pontos idejét továbbra se látom, attól függetlenül, hogy az újraolvasáshoz szükséges szándék egyre csak növekszik. Amikor először olvastam, egyenesen megvesztem ezért a sorozatért, bevezetett a disztópiák közé, ahol azóta is előkelő helyet foglal el az emlékeimben, de talán azért is halasztom az újraolvasás meglépését, mert tudat alatt kicsit tartok tőle, hogy ennyi év elteltével már nem fog ugyanannyira bejönni. Azt persze tudom, hogy erre kevés az esély tekintve, hogy azóta se találtam világfelépítésben még csak hasonló könyvet sem, mint ez... de ilyenkor mindig ott van egy halovány félsz, hogy az első olvasás és az újraolvasás közötti ízlésváltozás vissza fog ütni. Meg a félsz attól, hogy ha elkezdem, muszáj lesz újraolvasnom a Főnixet és a Szárnyakat is.

4.) Jennifer L. Armentrout: Obszidián

Dobálhatnak rá akármennyi követ, hogy mekkora hülyeség volt földönkívülinek nevezni a luxeneket, amikor teljesen olyanok küllemre, mint az emberek, hogy túl nagy körülötte a hype, hogy Daemon egy totálisan egészségtelen férfikarakter példát közvetít szegény, befolyásolható tinilányok felé... de nekem akkor is kibillenthetetlen kedvencem ez a könyv, amit számtalanszor újraolvastam. Egy időben volt egy olyan szokásom, vagy nevezzük akár rituálénak is, hogy minden évben elolvastam az Obszidiánt aztán új értékelést írtam hozzá, aminek a következtében a blogon kint lévő verzió legalább a harmadik bővebb kritikám róla és az összes rendelkezésemre álló folytatását legalább egyszer, de a tavalyi olvasási keretembe már nem fért bele... és eddig idén is kicsúszott belőle. De mindenképpen szeretném feleleveníteni a közeljövőben az "1 év = 1 luxen újraolvasás" hagyományt. :)


3.) Dot Hutchison: Pillangók kertje

A tavalyi év második félévének kirobbanó kedvence volt ez a pszicho-thriller, ami villámgyorsan be is sorolt a dobogóra az első kedvenc Kristály Pöttyös könyvemhez, a 2017-es olvasmányaimnak egy mutatós keretet, nekem meg egy durva fejfájást okozva az abszolút kedvenc regény kihirdetésekor.  Valódi sokkolóan beteg történet, ami izgalomban tart, viszolygással tölt el, és még azután is görcsbe rándítja az gyomrod a pillangók bármely ábrázolására, hogy végeztél vele, tipikusan azt a helyzetet idézi elő, amikor egy sztori bemászik az ember bőre alá, és nem akar onnan sehogyan se eltűnni. Állandó asszociációkkal bombázza, arra biztatja, ne gondoljon másra... ne eressze el a cselekményt, és azt a kemény, csípős nyelvű főszereplő lányt, aki mindezen végigvezette. Nem szeretek elhamarkodottan ítéletet mondani a könyveim felett, de a Pillangók kertje már az első negyven oldal után a kívánságlistámon landolt a hihetetlenül elborult alapötletével, amit a részletekkel folyamatosan fokozni tudott az írónő.

2.) Jus Accardo: Érintés

Pár napja fejeztem be a június közepe tájékán megjelentetett harmadik részét a sorozatnak, amihez kapcsolódóan legkésőbb a jövőheti Top 5 Wednesday bejegyzésig jelentkezek is az értékelésemmel és maximálisan fellendítette a kedvemet az Érintés újraolvasásához. Közrejátszik benne az is, hogy ezekben a másodpercekben is frusztrál, hogy a Remegésben felbukkant néhány név, amit nem tudtam hová tenni, de elsősorban annak tulajdonítható az a kedv, hogy elkapott az a sajátos Jus Accardo-lendület, amiből szeretnék még többet tapasztalni, ameddig befejezi a negyedik rész írását. Mellékesebb részletként pedig nagyon szeretném viszontlátni Alex Mojourn cenzúrázatlan, odaszólós verzióját is :3 Ja, engem Kale jobbára totálisan hidegen hagy, rosszabb esetben meg idegesít. Kicsit olyan ez a könyv, mint egy jó kis metál számban a basszus, az események lüktetése mozgásra ingerlik az olvasót is, ha fáradtabb is, amikor felnyitja a könyvet, rövid időn belül visszarázza bele a "cselekedni kell, mozdulni kell, haladni kell" érzetet.

1.) Karine Giébel: Csak egy árnyék

Nem jelent nektek újdonságot, mennyire mélységesen szerelmes vagyok ebbe a kötetbe, de én azon már némileg meghökkentem, hogy az imádatom mértékének a fényében még nem olvastam újra egyszer sem, mikor a legutóbbi nagy kedvencemet, a Szívtelent közvetlenül az első kiolvasása után újraolvastam. Nem is egy alkalommal, még az utóbbi időben is majdnem elcsábultam, és levettem a polcomról, mikor a molyos frisseim között feltűnt egy-két kedvenc idézetem belőle, de végül a nagy áttörés, azaz az újraolvasás csak váratott magára. Így egyelőre ez a kötet élvez újraolvasás terén a legnagyobb elsőbbséget, ha előre tudom is, hogy a gyomorszájon vágással felérő zárás megint legalább annyira össze fog törni, mint amennyire az előtte lévő feszültséges keltő, állandóan új fordulattal szolgáló beteg játszma lenyűgözött, amit az "Árnyék", alias a zaklatója, Cloé-val űzött. 


Filmek:

5.) A Karib-tenger kalózai: A világ végén

Tegnap jutottam el odáig, hogy megnéztem a sorozat legújabb filmjét, a Salazar bosszúját, és a Barbossa utolsó mondatához fűződő párbeszéden kívül finoman és diplomatikusan fogalmazva, nem igazán találtam benne csodálnivalót. Szörnyű visszaesésnek tartottam az első három részhez képest, de ha mást nem is, a hangulat alapjait eltalálták annyira a készítőt, hogy elkapjon a nosztalgia, és újra akarjam nézni, ha nem is az összes, de kiindulásként a kedvenc részemet a filmek közül, a harmadikat. Anno nagyon szerettem benne Jack zseniális oldalváltásain kívül Calypso és Davy Jones történetének a kiteljesedését is, számomra az egyik legjobban összerakott és legsokrétűbb részként maradt meg az összes közül.

4.) Rocky III

Ééés... megint egy harmadik rész. A Rocky-filmek különleges helyet foglalnak el a kedvenceim páholyában, és bár a látottak közül az Apollo fia még várat magára egyikre se tudnám azt mondani, hogy nem szerettette meg magát velem, hogy nem tartom kiemelkedő alkotásnak, de a legközelebb a harmadik rész áll hozzám. Nagyon tetszett benne, hogy a vereségből való felállásra koncentráltak, hogy megmutatták, van, amikor nem elegendő Rocky legendás kitartása és állóképessége, amit az első és második részben mutatott, vagy legalábbis nem elegendő egyetlen meccsig fenntartania azt, hanem, hogy aki talpon akar maradni... annak folyamatosan minden erejét beleadva tartania kell magát. Másik szimpatikus részlet volt, hogy a korábbi két rivális összefogott Lang ellen, hogy Apollo segítette Rocky-t a felkészülésben, kipótoltatta vele azokat a hiányosságait, amik a jelenlegi ellenfelével szemben hátrányt jelentenének neki. Plusz a korábbiakban kissé elesett benyomást keltő Adrian is összeszedett némi határozottságot.

3.) Bomb City

Ezt a filmet ugyan nem olyan régen láttam legutóbb, mint az előzőeket, mert ennek az évnek az elején volt hozzá először szerencsém, de mégis hiányzik a történet, időről-időre eszembe jut, hogy milyen szívesen beletekintenék megint. molly_ blogján bukkantam rá erre az alkotásra eredetileg az egyik havi ajánlóra, és mivel punkokról szól, még akkor is felkeltette volna az érdeklődésemet, ha a beszámoló nem nyilatkozik róla kiemelkedően pozitívan. Egy megtörtént eseményt mutat be a történet, hogy egy kisvárosban hogyan harapódzott el a konfliktus az elvárásoknak megfelelően öltözködő, megfelelő zenét hallgató, megfelelő mentalitást követő középiskolás brancs és a helyi punkok között majd, hogy amikor ennek végzetes kimenetele lett, a hatóságok hogyan kezelték az ügyet. Sajnos valószínűleg nem lesz belőle egy felkapott, hype-övezte film, amit a magam részéről nagy kárnak tartok, mert bőven vannak benne elgondolkodtató momentumok az elkeserítőség mellet. A készítők nem akarják a punkokat se földre szállt angyalként bemutatni, pusztán azt üzenik, hogy amit ők megcsinálnak tombolás címszó alatt, ugyanazt megteszik az "átlagos" középiskolások is, az előbbi  valamiért mégis apokaliptikus botrányt jelent, az utóbbi meg elfogadott "fiatalok, élvezzék az életet" alapon. Nálam plusz pontot jelentett, hogy a fel-felcsendülő narrációt Marilyn Manson biztosította, de önmagában is egy olyan film, aminek a hatására érdemes lenne sokaknak átértékelni magukban egy-két dolgot.

2.) A tetovált lány

A svéd adaptációk ugyan sokkal inkább könyvhűek, de ez a feldolgozás érte el, hogy el akarjam olvasni a könyveket, amik azóta még nagyobb kedvenceimmé váltak, így mindig is ehhez fogok belül jobban húzni. Ráadásul, bár az első nézéshez viszonyítottan ma már barátságosabban állok a Noomi Rapace-féle Lisbeth-hez is, nekem az igazi Lisbeth Salander ugyancsak Rooney Mara fog maradni. Ez az a film, amit bármikor lenne kedvem megnézni, mégsem unatkoznék közben, remekül megjelenítették azt a sötét hangulatot, ami mind a Vanger családot övező rejtélyt, mint Lisbeth múltját körüllengi.

1.) A Keresztapa

Zseniális alapmű, és nem csak a maffiafilmek között.  Az egyik legalaposabb, legprecízebb könyvadaptáció, amihez valaha szerencsém volt. Az újranézéséhez az hozta meg a kedvemet, hogy néhány hete a YouTube ajánlói között felbukkant egy olyan videó, amiben Slash elgitározza a főcímdalt, de csakúgy, mint A tetovált lányra, A keresztapára is bármikor igent tudok mondani. Nem egy manapság divatos recept szerint elkészített őrült módjára rohanós film, ahol percenként törnek ki a tüzek, robbannak fel az épületek és fröccsen szanaszéjjel a vér, itt van egyedi hangulat. Arra fektetik a fáradtságot, hogy a karakterek hitelesek legyenek, hogy a kor és a megjelenített réteg hiteles legyen, na meg a tervekre. Mindezek mellett,  ahogy Don Corleone mondaná... az előbb ecsetelt, többet erővel, mint ésszel intézkedési mód a barbárok asztala, nem az övék. Marlon Brando tökéletes Don Corleone, olyan, mintha egyenesen a regényből emelték volna ki a méltóságteljes kisugárzásával és a beszédstílusával, a fiatal Al Pacino meg legalább ugyanannyira tökéletes Michael Corleone.

A Top 5 Szerda többi - valószínűleg nálam pontosabb - résztvevőinek a bejegyzéseit EBBEN a zónában éritek el.