2021. február 11., csütörtök

House of Wax: Panoptikum - A viaszbabák háza


Sziasztok! Ameddig nekiveselkedek a könyves elmaradásaim pótlásának, újraolvasásokkal ütöm el az időmet könyvmoly fronton, de hiba lenne elfeledkezni - a már megtörténtnél is hosszabb ideig - a lapok bűvöletében a filmes kalandozásaim megörökítéséről. Pláne annak fényében, hogy kihívások és gyatra, bár létező önszorgalom hatására rengeteg fenomenális horrorfilmet ismertem meg röpke fél év alatt.

A legutóbbi mozgóképes szerelemem valamennyi eddigi kedvencem közül a legkorábban forgatott; az 1953-as Panoptikum - A viaszbabák háza nem pusztán egy kortalan remekmű a horror, a krimi és a dráma műfajában egyaránt, hanem kitűnő propagandaanyag Vincent Price munkásságának a megszerettetésére is. A Tóth Endre rendezésében készült film főhőse, Henry Jarrod professzor kitűnő szobrász és javíthatatlan idealista, ám a fő befektetőjét a művészet olthatatlan szereteténél jobban motiválja a pénz. Fel akarja gyújtani a panoptikumot a vaskos biztosítási összegért, és amikor a professzor ellenszegül, hogy megmenthesse viaszból formált "gyermekeit", az üzletember úgy dönt, ha más út nincs, Jarrodnak is bent kell égnie. Azonban Jarrod nem hal meg, ha a világ úgy is hiszi, szörnyű sérülésekkel,  - fizikai és mentális értelemben is - de túléli a katasztrófát. Egyaránt fűti a bosszúvágy és az alkotási vágy, és egyik késztetés kielégítésének sem állhat az útjába még a gyilkosság se. Hullákon át vezet az út az ellenségeivel való leszámoláshoz, illetve egy még sikeresebb, még élethűbb figurákat felvonultató panoptikum megnyitásához.




A Panoptikum – A viaszbabák háza már-már valószerűtlenül színvonalas, utóbbi években méltatlanul mellőzött és alulértékelt mesterműve az évtizedének és a műfajának egyaránt. Aki csak egy leheletnyi intuitív vénával rendelkezik, már a bevezető képkockákból leszűri, hogy egy rendkívül aprólékosan megszerkesztett, minőségi alkotással van dolga, amitől valóban… nem sajnálták a törődést. Elhamarkodottnak tűnt, de már akkor éreztem, hogy kedvenc lesz, amikor elkezdődött az első jelenet; beszippantott, és nyomban jelentőségét vesztette, hogy több generációnyira van a film készítési ideje attól a kortól, amiben szocializálódtam. Nem azt a szakadékot láttam, ami az emberek között is megértési problémákhoz vezet, hanem csakis azt, hogy ez mindenféle objektív megközelítésből JÓ FILM. Halhatatlan film, ami majdnem 70 évvel a megjelenése után is azt az élményt adja, mint frissen.

Úgyhogy… könnyen kitalálható, a szubjektív megközelítések pozitív visszacsatolására sem kellett sokat várnom.
Elvarázsolt. Rendkívül intenzív az atmoszférája, nem játszik közre benne természetfeletti, nincsenek látványos belezések és kaszabolások, nem kergetik egymást ötvenszer körbe az emberek egy kétszintes családi házban – meg is lincselték volna mondjuk ezekért az 50-es években a rendezőt – ; mégis olyan, mintha egy külön világba csöppenne a néző. Maximálisan kihasználták a panoptikum témájában rejlő potenciált, megelevenedtek a díszletek, a babák, mintha olyan módon élnének, mint ahogy azt a lelkiismeretes művész gondolja. Nem csak a látogató karaktereket vonzotta a kiállítás, nem csak a késői viktoriánus kor / korai 20. század emberét ragadta el a misztikum, hanem el tudták érni, hogy mindezeket érezze a néző is; hogy késztetést érezzen rá, hogy körbenézzen Jarrod professzor munkái között, hogy valamiképpen a részévé váljon ennek a művészi érának.

Mindemellett pedig nem hanyagolható el a történet drámai vénája se, amikor a kapzsi üzlettárs a sztori elején felégeti az eredeti panoptikumot a biztosítási pénzért, útjára indítva ezzel a későbbi lavinát, a néző szinte érzi ugyanazt a gombócot a torkában, mint Jarrod, a „gyermekei” pusztulását látva. Nagyon felfokozott, végletes és hullámzó érzelmi pályát épít ki, kifejezetten monumentális formában, de ezt valóságos eleganciával teszi; nem esik bele az önmagát bagatellizáló ripacsság és erőltetettség ördögi körére. (Megkockáztatom, egy pillanatra se zökken ki az a néző, aki már az elején elkapja a film sajátos ritmusát.) Fenntart a film egyfajta kontrollt a dráma felett a mértékletesség és a következetes logika által, ha már itt tartunk, egyéb erényein túl az is hamar szemet szúr, hogy a cselekmény kimondottan racionálisan vezetett, a meglepetésnek és az ingerkicsikarásoknak alárendelt rendezői hasra ütések komoly megszenvedőjeként ez külön öröm volt számomra. Világos, megalapozott összefüggések rajzolódnak ki az egyes tettek, egyes karakterek között, ok-okozat, minden apró momentumban. Ám ettől cseppet sem kiszámítható. Habár reális előfeltételezéseket mindig lehet gyártani, nem lehet biztosan megmondani, mi fog történni következőleg, viszont a film végére érve… kirajzolódik egy gyönyörű, tiszta csapásvonal. A tudatosság újabb bizonyítéka.

Azt nem mondom, hogy akkor kell belekezdeni, hogyha félni akar valaki, mert nem az a célja, hogy infarktust okozzon a közönségnek, inkább a szellemre hat. Habár feltétel nélkül el tudom képzelni, hogy amikor a moziban adták, akkor durván ütött, hogy botrányos volt az 50-es évek nyárspolgárának. Manapság inkább a nyomozást vezető rendőrök nőkkel kapcsolatos hozzáállása vágja ki első blikkre a biztosítékot, de hogyha a néző a valóság egy verziójaként értelmezi a látottakat, akkor igencsak megfeküdheti a gyomrát, miből és hogyan is készülnek az új, borzalmakat bemutató múzeumban azok a viaszbabák. Hogyha napvilágot látna egy hasonló bűncselekmény, valószínű, hogy több hónapon keresztül leforrázva tartaná a társadalmat, ami megint csak nagy szó; az alkotók kreálni tudtak egy olyan bűncselekményt, aminek a beteg mivoltja áthágja az idő határait. A cenzúrát nem rúgja fel direktben, betartja a játékszabályokat… de ki is játssza, ki is csavarja őket, a sejtetéssel és az emberi képzelőerővel messzemenően merészebb és ütősebb macska-egér játékot folytat a nagyobb hírnevet kapott Psycho (1960) -nál speciel.

Az alakításokról pedig még nem is beszéltem… Vincent Price valami felfoghatatlanul tehetséges, és nagyon bánom, hogy nem figyeltem fel már korábban a munkásságára, nagyon bánom, hogy nem futkároz a szakmában több Vincent Price. Beültetni a kedvenceim közé két film után még túlzásnak tűnik, de hajlok arra, hogy mindenféle bizalmatlanságtól mentesen repüljek rá a következő hetekben, hónapokban az összes olyan filmre, aminek a stáblistája élén szerepel a neve. Jarrod egy nagyon különleges, komplex szereplő, aki valamennyi felbukkanásakor, azonnal az uralma alá hajtja a teret, még a főszereplő státusza nélkül is ő lenne az összes jelenetének a sztárja. A karakterfejlődése sem kevésbé figyelemre méltó. A film elején egy totálisan más Jarrodot ismer meg a néző, mint akit a film nagy részében kísér, ugyanakkor az átalakulás, a művész alkotás iránti ragyogó, idealista szenvedélyének befeketedése tökéletes, hiteles. Egy olyan agyafúrt, karizmatikus antihőssé vált, aki minden további nélkül megérdemli, hogy a popkultúra megkoronázza, és az olyan ikonikus horror gonoszok elit klubjába emelje, mint Pennywise, Jigsaw vagy Freddy Krueger. A narráció szempontjából persze Jarrod professzor az, akit a közönségnek el kellene ítélnie… de én jó szokásomhoz híven a sötét oldalhoz húztam, és az utolsó percekig neki szurkoltam, annak ellenére, hogy mire ezt a filmet néztem már ismertem a protokollt, és tudtam, nem engedhette meg az akkori filmipar, hogy az antihős győzedelmeskedjen – vegyes erkölcsi üzenet meg mi egymás. Ugyanakkor Jarrod előre, már az első percekben elrendeltetett bukásának a kivitelezése nem volt degradáló a karakterre nézve, megtalálták azt az utat, amivel nem csorbult a stratégikus mesterelme imázs.

A másik húzónév, ami a Panoptikum – A viaszbabák házához vezetett, Carolyn Jonesé volt, aki bár megkérdőjelezhetetlenül Morticia Addams szerepében ragyog a legfényesebben az eredeti Az Addams család (1964–1966) sorozatban, mégis szerfelett elragadó volt még egy ilyen irritálón nevető szereplő bőrében is. Cathy aktív jelenléte a filmben úgyszólván elhanyagolható, a látottak pedig könnyedén belegyömöszölhették volna a felejthető, felszínes liba skatulyájába, akire nem érdemes túl sok odafigyelést fordítani, ellenben Carolyn Jones adott neki… plusz dimenziót. A nő egy olyan jellem, akit bizonyára 10-ből 9 néző fénysebességgel leír, akire a fikcióban és a valóságban is rosszindulattal, ujjal mutogatnak, de rövidesen kiderült, hogy Cathy az-az üres pofi, aminek látszik. Sőt, még valamilyen szinten tudatosabb is, mint a panoptikum mocskos kis titkát megkapargató Sue Allen, mivel ő tisztában van az adottságaival és a határaival egyaránt. Felismeri, hogy a társadalomban, amiben élnek, egy nő vagy akkor rúghat labdába normális életkörülményekért, ha kiemelkedően okos és nagyon szorgalmas, vagy akkor, ha kiemelkedően szép és a külsejét használva képes magának fogni egy ígéretes férjet.

Nem tudok benne hibát találni, és eljuttatott abba a különös állapotba, amiben nem is akarok, mintha csak egy Poe-elbeszélés méltó adaptációját láttam volna, le a kalappal.

 AJÁNLOM!

2021. január 15., péntek

Tomi Adeyemi: Children of Blood and Bone - Vér és csont gyermekei (Orisa legendája 1)

Sziasztok! Egy még néhány héttel ezelőtt is elérhetetlennek tűnő mérföldkőhöz értem az önmagam utoléréséért folytatott, halogatásokkal és holtpontokkal teli küzdelemben; törlesztettem egy lassan két éve esedékes olvasást a célkitűzéseimnek, amihez természetesen értékelés is dukál.

Az elkövetkező 13 oldalas elemzésben megismertetlek titeket Tomi Adeyemi, nigériai származású írónő Vér és csont gyermekei című, kalandokban, pszichológiai vonatkozásokban és társadalomkritikában gazdag fantasy regényével, melynek mostanra már a megfilmesítése is zajlik a LucasFilms közreműködésével. A régi időkben a fantasy-t nem tekintették teljes értékű, igényes műfajnak, az ilyen alkotásokat egy kalap alá vették azokkal a mesékkel, amik egy bizonyos korosztály után nem már nem élvezhetőek, pláne a férfiaknak. Azonban akadtak olyan szerzők, akik újragondolták a határvonalakat, és felemelték a műfajt, megteremtve a követendő mintát. Jelenleg az elsősorban tizenéves szereplőket mozgató, a fő cselekményszál mellett a korcsoportjukat érintő problémákat is feszegető YA-könyvek eveznek hasonló, kommersz címkézésű csónakban, mint egykor a ma felnőtt fantasyként ismert írások. A Vér és csont gyermekei keretében, - amiről már a megjelenése bejelentésének tájékán is ordított, hogy más, komolyabb és összetettebb -  megérkezett az a kötet, ami minden ízében rászolgált arra, hogy majd a későbbiekben a YA-fantasy-k új hullámának egyik példaértékű úttörőjeként emlegessék. A tavalyi év során három könyvet olvastam csak el, és kimondhatatlanul örülök, hogy pont ez köztük volt.

Fülszöveg:

Megölték ​az anyámat.
Elvették a mágiánkat.
El akartak temetni bennünket.
Itt az ideje a felkelésnek.

Zélie Adebola még emlékszik arra az időre, amikor Orisa földje zsongott a mágiától. Égetők gyújtottak tüzet, Árasztók terelték a vizet, és Zélie anyja, aki Arató volt, a lelkeket idézte.
Ám minden megváltozott azon az éjszakán, amikor eltűnt a varázslat. Saran király hatalomvágyból megölette a mágusokat, megfosztva Zélie-t az anyjától és a népét a reménytől.
A mágusok sötét bőrű, fehér hajú leszármazottait azóta is könyörtelenül elnyomják, de most lett okuk a reményre. Hála a király lányától, Amaritól megtudott titoknak, Zélie kap egy esélyt, hogy visszahozza Orisába a varázslatot, és felélessze a mágusok új nemzedékét. Ám tervének megvalósításában útját állja a kegyetlen trónörökös, Inan herceg, aki mindenáron be akarja fejezni, amit az apja elkezdett, és örökre el akarja tüntetni a mágiát.
Zélie, bátyja, Tzain és Amari együtt menekülnek Orisa félelmetes vidékein. Ám a legnagyobb veszélyt nem Inan vagy a zord vadon jelenti, hanem maga Zélie, akinek nehéz megtanulnia, miként fegyelmezze az erejét – és egyre erősebb vonzalmát egy ellenség iránt.


~ Nagyon-nagyon köszönöm a könyvet (valamint jelen esetben a türelmet is) a Maxim Kiadónak! ~



Régóta áhítozok egy olyan irodalmi forradalom beindulásáért, ami végérvényesen agyontapossa azt az előítéletet, hogy a young adult kötetek nem nőhetnek túl egy előre kijelölt skatulyán, pusztán a felnőtteknek szánt műfajok ügyefogyott, vihorászó hugicái lehetnek. Régóta várok egy merész, provokatív innováció robbanására, ami a kereslet vak szolgálata helyett átformálja azt, kifeszíti a határokat, és tudatosan szembemegy az olvasói és technikai elvárásokkal. Tomi Adeyemi pedig útnak eresztette az első zászlóhordozót. A Vér és csont gyermekei határozottan nem azoknak a könyve lesz, akiknek az olvasás elsődlegesen a valóság elől menekülés egy szép, délibábkonfliktusoktól fenyegetett illúzióba. Ez egy érbevágó pszichológiai mélységgel rendelkező, nyomasztóan sötét, traumatizáló történetet, amelynek kifejezetten kényelmetlen lehet a forgatása, ugyanis nem engedi, hogy az emberek lustaságból, puhányságból vagy a lelki egyensúlyuk cirógatása végett ignorálják, ami összezúzhatná a fantasztikummal és az igazságos világműködéssel szembeni gyermeki vágyakat. Nem, a Vér és csont gyermekei rákényszeríti az olvasót, hogy fejest ugorjon a társadalom kivetettjeinek könyörtelen, véget nem érő, fekete spiráljába, hogy pár óráig magára vesse azoknak a bőrét, akik érintettségük okán nem élhetik meg az ignorálás privilégiumát.


A általánosságban egy „elnyomott csoport kontra - elvárhatóan elbukó - elnyomó” típusú cselekményt felvonultató fantasyban vagy disztópikus társadalomkritikában biztosít a szerző az olvasó felé egyfajta szülői oltalmazást, a távolságtartás lehetőségét, hogy anélkül szemlélhesse a drasztikus komponenseket, hogy ő maga megrázkódtatást élne át, egy sérülésmentes, és nem utolsósorban határokkal bíró empátiát ébreszt, viszont a Vér és csont gyermekei messzemenően ütősebben, realistábban és felnőttesebben juttatja érvényre az esszenciáját a társainál; - többek között a Harry Potter-könyveknél is - a sanyargató rendszer, az élet viszontagsága nem csak egy szál a sok közül, hanem meghatározó erejű. Alárendelődik neki minden. A benne élők bármennyire is rondán is kiábrándítóan hangzik ez, ébren és alva is hamvában halt harcot vívnak azért, hogy többé váljanak a létüket levakarhatatlan árnyékként kísérő traumáik összességénél. Bűntudat és kétségek aknázzák alá az előre haladást, a szükséges tettek véghezvitelét. Szorongást pumpálódik a legszebb pillanatokba is, hogy a legváratlanabb módokon szennyeződjenek azok be. Nem redukált ingerekből tákolt, összességében steril emlékek formájában bukkan fel újra és újra, nem temethető el az afrikai törzsek sokszínű, monumentális mondavilágból táplálkozó mágiarendszer és az adrenalint buzgón adagoló kalandok alá, nem löki periférián kívülre a közel sem misztikusnak vagy mindent legyőzőnek bemutatott, bimbózó romantikus vonzalom; minden alkalommal egy gyomorra mért ütésként tűnik fel a borzalom, újra átélik a karakterek, újra átéli az olvasó, méghozzá eredeti intenzitásában. Az élmény, amit Tomi Adeyemi az átszellemülés kiteljesedése során átad, felér egy gondosan megszerkesztett poszttraumás stressz szindrómával, csodálatra méltó és sokkoló bravúr a hamis megértéstudat és hamis támogatástudat lerombolására. A regény nem hajszol magasztos ábrándokat, nem akarja egy ideális világ felszínes ígéretével betömni az olvasó száját, ahol a jó eredendően győzedelmeskedik, a szegény, de dolgos és erényes ember elnyeri méltó jutalmát, a szeretet ereje adakozó hőssé változtatja  a goromba, zsugori vénembert, hanem irtja a remény legapróbb csíráját is. Nem nyúl ki az író „varázskeze” azokban a lehetetlen szituációkban, amikben egy ateista is buzgón imádkozni kezdene a magasabb rendű segítségért, a jogosan kijáró megváltásért, hogy megmentse a szereplőket a kíntól. A karakterek és az események fittyet hánynak a kívánalmakra, nem azt nyújtják, amit látni akar az olvasó, amiért már-már képletesen görcsbe rándul a lelke,  ami elrepítheti a mesebeli szőnyegen a boldogan, amíg meg nem… felirathoz. A siker apró töredékéért is keményen meg kell küzdeni, - s hogy félreértés ne essen, a sikert nem feltétlenül előrelépésként kell definiálni, hanem a hátralépés hiányaként – kiváltképp akkor, ha távolról sincs arányban az áldozatokkal, amiket követelt. A könyvmoly szólás-mondás azt tartja, hogy minden elolvasott könyv hozzánk tesz valamit, a Vér és csont gyermekei ennél különlegesebb, több, egy olyan mű, ami képes átértékeltetni az emberrel a gondolkozásmódját. Ennél fogva nem egyedül azt támogatom szenvedélyes meggyőződéssel, hogy elolvassátok, hanem azt is, hogy utána néhány napig ne olvassatok mást. Hagyjátok, hogy kifejtse a hatását, elgondolkoztasson, megnyissa a fejetekben azokat az ajtókat, amikről talán nem is tudtatok.

A szimbolizmus, a sorok között megbúvó nem egyértelmű, mély mondanivaló kétségkívül a „mániáimhoz” tartoznak, tehát elvitathatatlan plusz pontokat kezd iktatni nyomban az ötletgazda javára, ha effélékre bukkanok valamilyen alkotásban, különösen akkor, hogyha érzékelhető az elhintett nyomokból, - de nem olyan hervasztóan direktben, mint a speciel a Radírfejnél - hogy ezek egy tudatos, logikusan és aprólékosan felépített folyamatnak az eredményei, és nem csak a saját intuícióm szórakoztat. A Vér és csont gyermekei esetében a szerzői utószó nélkül, néhány fejezet leforgása alatt is világossá válik mennyire okos, átgondolt munka került megkaparintásra, mind a társadalmi üzenetet, mind a fantasy vonulatot illetően. Ráadásul a két szál izgalmasságát egy érdekes kontraszt is fokozza, mivel amennyire valóságos minták, események forráznak le az előbbi kereteiben, legalább annyira idegen, az általunk ismert realitástól már az atmoszférájában is eltérően mutatkozik meg az utóbbiban a felemelő összeszedettség. Aki csak tévénéző-üzemmódba kapcsolva pihenteti az agyát az Orisában kalandozáskor, lényegesen megcsonkítja az élményt, elsiklik a finom részletek, célzások felett, amik annyira nagyszerűvé, annyira hosszas elemzésért kiáltóvá varázsolják ezt az egészet. Nem véletlen, hogy a zárás értelmezésével is sokan falakba ütköztek azok közül, akik egy újabb, túlreklámozott sláger fantasy-t vártak az igencsak népes tömegből.   

Az Orisa mágusainak leszármazottjai; a választottak és a potenciális varázslóvéna nélkül születettek; a kosidánok közti viszonyban, illetve a feketék és a rendőrség közti viszonyban kísérteties létszámú párhuzam fedezhető fel még úgy is, ha nem tudatosan ezeket hajkurássza az olvasó. Elég csak a mindent behálózó, negatív előfeltételezésre gondolni, ami a világépítés vázát adó állapotokhoz vezetett, vagyis ha valaki hófehér hajú, sötétbőrű választott, akkor nyilván kezelhetetlen, civilizálatlan, ámokfutó bűnözővé, mi több, mészárossá válik, amint egy kis hatalomhoz, azaz mágiához, vagy csupán normális életkörülményekhez jut. „Mert a férgek ilyenek”. Nem is beszélve azokról a jellegzetes esetekről, amikor a többszörös túlerőben lévő rendfenntartók nyilazni kezdenek egy fegyvertelen választott gyerekre, mert „mi van, ha esetleg váratlan támadást fontolgat”, ugyanezt teszik mindenféle felelősségre vonás és korlátozás nélkül a rendőrök is a feketékkel, ha kisgyerekről, ha felnőttről van szó. Mindenki ismeri még óceánnyi távolságról is az üres magyarázkodásokat, mosdató szövegeket,  „bepánikolni emberi dolog, nem lehet elvárni ilyen veszélyes szakmában, hogy mindig teljes hidegvérrel cselekedjenek, inkább ők lőjenek először a gyanúsítottra, minthogy megsérüljenek [hiszen az ő épségük, az ő életük fontosabb, az ő családjuk vesztesége fájdalmasabb lenne]”. Megalapozottnak állítanak be mind a hibát elkövető érintettek, mind az ő álláspontjukra hajlók olyan magatartásbeli és hivatalbeli intézkedési módokat, amit a többség és a kivételezettek közé tartozókkal szemben egyértelműen nem engedhetnének meg maguknak, jogosnak állítanak be olyan irracionális félelmeket, amik nem táplálkoznak egyébből, mint a fegyver előnytelen végén álló kinézetének és kultúrájának a másságából. Emellett szájízüknek megfelelő, tetszőlegesen kiragadott általánosításokkal növelik az elrugaszkodott ellenségképet. Noha a tények elferdítése nem tartozik a könyv hangsúlyos témái közé, mégis kísérti, dróton rángatja a karaktereket akár tudat alatt is, és közhírré kiáltja, bármennyire is realistának tartják magukat az emberek, ez megint csak egy önbecsapó, kegyes hazugság, mert elsősorban azt hiszik el, amiben hinni akarnak, ami igazodik az előfeltételezéseikhez. Ami idomul egy sarkított, fekete-fehér világképhez, ahol a diszkrimináció nyilván valódi veszélyen, soha meg nem ismétlődhető rossz tapasztalatokon nyugszik, vagy ahol a véreskezű diktátornak nyilván egyetértői az utódjelöltjei is. A mágia ellenzői közül még az ingadozók látószöge is arra az emlékezetes példát statuáló égetőre szűkült, akinek a tombolása beigazolta, hogy az előítéleteik megállják a helyüket, nem pedig a már említett, lelőtt gyerekek egyikére, a számtalan veszteséget átélt ismerőseikre vagy a megtorlásként lemészároltakra. Mint amikor a média a legnagyobb tömeghisztériát és tömegparanoiát kiváltó hírre helyezi, míg a közvetíteni kívánt koncepciótól eltérő nagyobb mennyiségűről elmozdítja a fókuszt. A narráció egyik kiemelkedő előnye, hogy három olyan nézőpontkaraktert mozgat, akik merőben eltérő formában, de hasonló intenzitással szenvednek a mágusokat és választottakat irtó, sanyargató Saran király rezsimjétől, mintegy azt mondva… tévedés, hogy egy ilyen társadalmi jelenségre rá lehet húzni, hogy csak az ő problémájuk, ezzel megint csak távolivá, összességében irrelevánssá csökevényesítve a gondot.

A világépítés értelemszerűen elsősorban Orisára koncentrálódik, aminek az oka nem kizárólag abban merül ki, hogy a birodalmon belül utaznak a szereplők, miközben mindenki próbálja teljesíteni a maga küldetését, hanem kiterjed arra is, hogy egy diktatórikus társadalom - vagy akár csak egy diktatórikus háztartás is - képletesen leszakad a külvilágról a benne lévők számára, egy zárt héjnak tetszik, amin kívül nem létezik más. Ám néhány pillanat erejéig megpedzegette az írónő, hogy mi lapulhat a határokon túl, ezért táplálok némi reményt arra vonatkozóan, a következő kötetben megismerhetem a környező tájakat is. Ezt a reményt pedig mi más korbácsolhatta volna fel, mint az, hogy mennyire fantasztikus munkát végzett Orisával? Imádtam, hogy mennyire szembeötlően nem európai környezet fogadott, hanem veszedelmes dzsungel, lélegzetelállító piramisok, felhők közé nyúló hegyvonulatok, perzselő sivatag és sokszínű, több istenhiten alapuló világnézet, más szóval egy olyan történelem, ami végre nem az európaiak, a gyarmatosító ősök elbeszélésén, örökségén alapul. A regény nyelvezete - különös tekintettel a leírásokra – adja meg az első lökést a fantázia megelevenedéséhez, szokatlan, szinte művészies a hangulata, de távolról sem erőltetett, affektálós megvalósításban.  Nem azok az egyszerű vagy trendi kifejezések, fogalmazási fogások köszönnek vissza túlnyomórészt, mint amik a mi valóságunkban használatosak, elvégre a kulturális különbség, egy új világ nem hiteles egy földhözragadt, ismerős szövegezéssel. Abszolút értékeltem azt is, hogy a birodalmat benépesítő, különleges állatokról nem adott részletes leírásokat, nem akarta kényszeresen az olvasó szájába adagolni, milyen földi állatokból vagy mitológiai teremtményekből gyúrta őket össze, a nevükkel és az afrikai gyökerekkel adott egy támpontot, és behúzta a határt. Ez csöppet sem akadályozta az emészthetőséget, sőt, az olvasó rövid időn belül magabiztosan mozoghat általa mind a főszereplő szülőfalujának környékén, mind a vadonban, ahogy Zélie számára, természetesek voltak a látottak, mint ezen világ szülöttjének, úgy az olvasónak is azzá válnak. Az egykori mágusklánok is hasonlóképpen kerültek megismertetésre, noha a könyv elején található róluk egy jegyzék az eligazodás könnyítéseként, a történeten belül nem lexikális stílusú értekezések, hanem érzékletes szemléltetések adagolják az információkat. Aminek következtében nem csak azt lehet megtudni, mi az alaperejük, hanem a gyakorlati hasznosításukról is kirajzolódik egy korrekt kép; az elemi mágia nem tűzgolyók vagy sziklák dobálásában merül ki, Tomi kiléptet a sablonból olyan képességeket is, amiket nem igazán szoktak piszkálni. A klánok közül érintőlegesen a legtöbb bemutatásra került, miután elkezdett Orisába visszaszivárogni a mágia, viszont a kettő megkockáztatom legérdekesebbre lehetett egyelőre igazán komplex rálátást kapni, és még ezeknek a soroknak a gépelése közben is bajban vagyok annak eldöntésében, hogy a lélek, a szellem és az álmok mágusainak (összekötők) vagy az élet és halál mágusainak (aratók) képességtára ragadott meg jobban. Az aratók mágiájához inkább a vagányabb, harcosabb oldalam húz, hiszen kiemelkedően félelmetes, impozáns hatalmat tartanak a kezükben, aminek a felhasználási lehetőségei pusztán a használójuk stratégiai érzékének határainál érnek véget, illetve áthatja egy bizonyos sötét, rejtélyes misztikum az alvilági sík magába foglalásával. Ugyan az írónő a joruba vallásból inspirálódott a mágusok spiritualitásának megalkotásakor, időről-időre felsejlettek előttem vuduhoz kapcsolódó szálak, az aratók holtakat segítéséről például rövidesen eszembe jutott Baron Samedi; ez jól reprezentálja, hogy a legtöbb mitológia, teológia kölcsönöz egymástól elemeket, hatnak egymásra. Az összekötők mágiája meg az elméletibb, filozofikusabb oldalamat szólította meg, az érzékek megzavarása és az illúziók keltése persze nem kevésbé hatékony és tekintélyt ébresztő fortély, viszont még kevésbé kézzel fogható, egy mágiamentes világban élőnek még elvontabb, pláne az asztrális vonal. Telhetetlen vagyok, tudom, de a „Milyen mágus lennék?” kérdésben úgy járnék el, mint aki kevert házat választ magának a Roxfortban, elfogadnám mindkettőt.

A karaktergárda kész kincsesbánya, kiváltképp azoknak, akik pszichológiai érdeklődéssel rendelkeznek, ugyanis nem a gyakorta forgatott sablonok nyomán lettek kidolgozva, a viselkedésük és a gondolataik mögött megtalálható az a lélektani mélység, ami alkalmassá teszi őket nem csak arra, hogy kiemelkedjenek a lapokról, hanem arra is, hogy ne lehessen őket egyértelműen kezelni; bizony analizálásra van szükség, ha valakinek el akarjátok érni a bensőjét, ha valóban meg akarjátok ismerni őt. Sokkal inkább hasonlítanak valódi emberekre, mintsem könyvszereplőkre, ezáltal a maga nemében mindenki kiemelkedő, érdekes. Nem aszerint a leegyszerűsített képlet szerint jók, hogy rokonszenvesek-e az olvasónak, azt csinálják-e, amit szerinte tenniük kellene, hanem az észszerűségükből fakadóan. Azonban azt fontos már letisztázni, hogy a Vér és csont gyermekeiben ez az észszerűség nem abban mutatkozik meg, mennyire működnek összhangban a cselekményvonal követelményeivel, az úgynevezett „külső elvárásokkal”, hanem aszerint, hogy mennyire működnek összhangban a saját elméjükkel, a pszichés hátterükkel. Mint annak már többször hangot adtam, itt mindennek súlya van; egy-egy történés nem csak egy jelenet az aktuális fejezetben, ami után lehet ugrani a következőre, az újabb ingerbombára, mintha mi sem történt volna, hanem kihat a megélőik későbbi viselkedésére. Valamennyi szituáció, aminek kiteszi az írónő őket, valamennyi élmény, amit felfed a múltjukból befolyásolja azt, hogyan funkcionálnak az életben, milyen reakciókat adnak a jelenben fellépő ingerekre. A személyiségük alapját kvázi a legszörnyűbb élményeik szolgáltatják a hősöknek és a gonoszoknak is, így a pszichéjükre koncentrálva összeáll a kirakós, a szereplésük teljes időtartama alatt érthető és megalapozott, hogy mit miért csinálnak. Erre a szájhúzók rámondhatják, hogy megakasztja ez a karakterkezelési technika a történetet, és elrontja a közönség kedvét, de a magam részéről már rettentően untam azokat a szereplőket, akiknek meghalnak a szüleik, verés vagy nemi erőszak áldozatai lesznek, aztán nincs az ég világon semmi bajuk, olyanok, mint előtte, úgyhogy amit Tomi Adeyemi mutatott, az egy igen értékes fejlődés. Továbbá elvitathatatlanul szükségszerű is. Realizálta a megrázkódtatásokat, amiket bár könyvekben és filmekben természetesen adagoltak eddig is, mert kell az izgalom, a konfliktus, viszont úgy is mutatják be őket, hogy egy személyesen nem érintett ember azt hiheti, ezek nem nagy dolgok tulajdonképpen, ha a végkifejlet pozitív, ezzel valamilyen szinten megágyazva annak, hogy ha a valóságban találkoznak hasonlóval, azt is lelegyintsék, „lapozzál már” alapon. Hasonló törekvéssel korábban a Köd és harag udvarában találkoztam, de az jóval felületesebb volt ennél.

A három nézőpontkarakter közül az elsőszámú főszereplő, Zélie Adebola az, akin a legintenzívebben megmutatkoznak a fentebb leírtak, a birodalom valamennyi felnőtt mágusának kiirtását szolgáló Lerohanás, az anyja láncra verése és kivégzése, az apja katonák általi félholtra verése, a kényszermunkatáborba kerüléstől rettegés, az állandó lealacsonyító diszkrimináció, az anyagi élhetetlenség végigkísérik minden lélegzetvételét, a bensője kvázi egy soha véget nem érő rémálomban vergődik – majd ehhez csatlakoznak még az újabb és újabb külső hatások értelemszerűen. A legirgalmatlanabb törés mind közül az anyjához kapcsolódik, a halála és annak körülményei egy olyan embertelen, leküzdhetetlen fájdalomkupac a lányban, ami egyaránt támad véletlenszerű emlékbetörésekkel, és egyaránt kerül előbb-utóbb a felszínre akármilyen negatív történésen át. Ha pedig alkalomadtán ki-ki robban abból a görcsből, ahová Zélie rendre lefojtja… akkor veszedelmes. Mágiaként manifesztálódva elpusztítja, ami az útjába kerül, gondolatként, érzésként pedig ledönti a lábáról, szinte megfojtja, szétszaggatja azt, aki megtapasztalja; az-az összekötő mágus, aki bepillantott az elméjébe, példának okáért fel sem tudta fogni, hogyan bírja mindezt elviselni, folyamatosan magában tartani. A szenvedése egy fékezhetetlenül marcangoló vadállathoz hasonlatos, mellbe vágja az olvasót, valami leírhatatlanul hiteles, - nem pedig egy díszlet, amiért kötelező jelleggel sajnálni kéne a főszereplőt -  amiben erősen közrejátszik, hogy az írónő elmondása szerint minding is az anyja elvesztésétől félt a legjobban. Zélie egy egészen specifikus esetnek tetszik több ízben is, kevés másik főszereplővel említhető egy lapon, viszont az azonosulhatósága ezzel élesen ellentétben áll, nem távolabbivá viszik a hangsúlyos vonásai, a karcosságai, hanem beszippantanak, mint egy fekete lyuk. A személyiségünk majdhogynem teljesen fordítottja a másikénak, Zélie abszolút érzelmi vezérlésű, én racionális beállítottságú vagyok, ő a tettek embere, én meg az elméleteké, mégis a teljes könyvmoly pályafutásomat, a legnagyobb, legrokonszenvesebb kedvenceimet is latba véve Zélie volt az, akivel a leginkább eggyé tudtam válni, a belső sötétségében és démonaiban a sajátjaim visszatükröződését láttam. Előrántják a monológjai, vívódásai a szekrény leghátsó polcáról az olvasó csontvázait, azokat törött, gyenge, elviselhetetlen szeleteit, amiket az ember a saját agyában is gondosan kerül, és ez a hatás ugyancsak nem a véletlen műve; Zélie a kemény kéreg alatt nem csak alapvetően érzékeny lélek, hanem borzasztóan önostorozó alkat is. Nem passzióból kesereg, nem sajnáltatja magát, - ezen a téren se egy klisé halom - hanem igazi könyörtelen mércéket alkalmaz önmagával szemben, akármit vetnek a szemére a környezetében lévők, akármennyire is abban a meggyőződésben vannak, hogy nincs tudatában a tétnek az impulzív természete miatt… nem bírnak olyat mondani neki, amivel jobban bántanák, mint amennyire ő bántja saját magát. Állandóan. Szóval a különleges ereklyék felkutatásáért folytatott küldetés se egy fáklyásmenet: noha az első fejezettől evidens, Zélie a cselekmény „kiválasztottja”, nem vak küldetéstudat és feljogosítottság-illúzió hajtja. Kételyek gyötrik a várakozási időben és az akciók során is azt illetően, hogy ezt a felelősséget okos dolog volt-e épp az ő vállára helyezni, világosan látja a hibáit, azokat a tényezőket, amik kudarcra ítélhetik az expedíciót, ezzel örökre megpecsételve az összes olyan orisai sorsát, aki képes lehet a varázslásra, vagy aki egy ilyen személynek a rokona. Mégis… dióhéjban nem létezik számára választás, ha nehéz, ha nem megy, ha fogalma sincs róla, mit kellene tennie, mindig le kell küzdenie a saját bizonytalanságát, össze kell ráznia magát, - jórészt egyedül, mert habár megvannak a segítőtársai, valamint azok, akik sokat várnak tőle, nincs mögötte olyan egységes, szervezett védvonal, mint más főhősöknél - és mennie kell tovább, mert muszáj. Ezt az előretör-elhátrál-vár-előretör koreográfiát táncolja az élete minden területén, amitől még inkább felértékelődik az olvasó szemében valamennyi apró eredménye, óriási akaraterő és szívósság hajtja. Ugyanakkor bármennyire imponáló is a lénye, kétségtelenül elkeserítő, hogy hogyan válhatott ilyenné, hogyan alakulhatott ki az a masszív kéreg, ami jó pár híres, nehézsúlyú harcos karaktert falhoz lapulásra késztetne. Azt nevetséges túlzás lenne állítani, hogy a történet egésze alatt egyetértettem vele, de nagyon megkedveltem, és kellemes meglepetés volt az a bújtatott áldozatkezelési kritika is, amit a fülszövegben említett vonzalmi szállal beleszőtt az írónő. Bár Zélie ennél messzebb nem is állhatott volna a „meglátom a jó pasit, és az agyam a fülemen keresztül katapultál” reakciótól, mind az olvasók tetemes tábora, mind a testvére keményen bírálták azért a kimondottan kis teret magának követelő érdeklődésért, amit a herceg iránt kezdett mutatni, mert nem a helyzetéhez csatlakozó elvárásokhoz illően viselkedett. Mintegy, ha nem kizárólag a küldetés foglalkoztatja minden másodpercben, hanem egy-egy szusszanás erejéig egy fiú is, – afféle huszadrangú tényezőként az egészhez képest, ami még csak nem is jelentett garanciát arra, hogy nem ölik meg egymást végül – akkor nem lehet hős -> ha valaki nem apácaéletet él, és nem szerez komoly fizikai sérüléseket védekezés közben, akkor nem lehet erőszak áldozata.

A zsarnok király gyerekei, Amari hercegnő és Inan herceg birtokolják a kettő másik mesélő hangot. A testvérek szintén messzemenően érdekes és gondosan felépített szereplők, de a kettőjük között fennálló dinamika, a párhuzamok és a kontrasztok által bontakoznak csak ki az izgalmas részeik, igazán figyelemre méltó jelenség az övék. Egyszerre hatnak totálisan eltérőnek és tökéletesen megegyezőnek. Ennél bravúrosabban nehezebben lehetett volna elkapni a testvéri kapcsolatuk lényegét, magától értetődően nagy vonalakban ugyanolyan ingerek formálták őket, ugyanaz a megveszekedett szadista nevelte mind a kettőjüket, de az írónő nem feledkezett meg róla, hogy önálló identitással rendelkeznek, ezért bár több egyező minta is felbukkan az alapvető működésükben, ezek mégis másféle gondolatokra, tettekre sarkallják őket. Ennek nagyon örültem, ugyanis a testvérpárokat túlságosan hajlamosak az írók vagy egyetlen kollektív tudatként kezelni, vagy háttérbe szorítani az egyiküket, tévesen azzal közvetítve a testvéri köteléket, hogy ők külön-külön nem egész emberek. Amari és Inan azonban talán a leginkább egymástól függetlenül mozgó karakterek az egész történetben, mindketten a maguk útját járják, ami érintőlegesen kereszteződik legfeljebb szerves értelemben.

Első pillantásra, egy felületesen szemlélődő számára Amari tűnik a gyengébb jellemnek és Inan az erősebbnek, elvégre Amarit lebénítja az apjuk kegyetlenkedése, Inan meg összeszorított foggal tűri az örökösi posztjának velejáróit, nem szívbajoskodik bepiszkolni a kezét, elfojtani az érzéseit a kötelességért. Amari kevésbé határozott azt illetően, mit kellene csinálnia, habár ellopta a tekercset, ami képes lehet visszahozni a mágiát, miután az apjuk kivégezte miatta a legjobb barátnőjét, a palotából megszökve már-már azonnal egy másik ember segítségét keresi, meghúzódik a háttérben az összetűzésekkor. Inan pedig megkapja az apjuktól a parancsot, máris rögeszmés céltudattal nyomul előre a lopott ereklye visszaszerzéséért, nem látva maga előtt mást, nem ismerve pihenést, természeti és emberi akadályokat, rövidesen az irányítása alá von minden felmerülő helyzetet. Titokzatos módon mégis Amari az, aki fellázad az apjuk ellen, aki függetleníti magát a lelki elnyomás alól, és Inan az, aki követi az apjukat, aki látszólag képtelen szabadulni ugyanebből az elnyomásból. A dolog mibenléte valójában közel sem megfejthetetlen vagy szürreális, és ugyanez elmondható arról az impozáns karakterfejlődésről is, amit Amari járt be a palota kapuinak elhagyásától az utolsó oldalig, hiszen ami mindezeket lehetővé tette, kezdetektől fogva ott volt a lányban - ezt megtámogatja az a tény is, hogy a neve jelentése „egy olyan személy, aki örökké erős és szeretnivaló”. Bármennyire is közhelyesnek hangozhat, Amari ereje pont azokban a vonásaiban rejlik, amik miatt gyenge szépléleknek minősíthetnék, az érzékenysége, az empatikussága, a visszahúzódó természete, a szükségtelen erőszaktól való ódzkodása képezték az ellenállása pillérét egészen gyerekkorától kezdve, ezek és a belőlük szárba szökkenő „csalódások” álltak annak az útjába, hogy az apjuk a saját képére formálhassa. Folyamatos passzív ellenállást folytatott az apjuk ellen éveken keresztül azáltal, hogy képtelen volt megtenni, amit elvárt volna tőle, Saran és Inan szemszögéből ez úgy festett, hogy Amari túl gyámoltalan és puhány volt ahhoz, hogy felnőjön a szerepéhez, ám ez egy durva tévedés. Amari volt az egyetlen ember az udvarban, akinek az akarata megtörte a királyét, az egyetlen, aki felett nem tudott uralkodni minden igyekezete ellenére se. Ez már önmagában is egy roppant beszédes eredmény. Azonban ez pusztán a történet előzménye, a jelenben tovább fejlődött, még inkább kilépett a komfortzónájából, és a passzív ellenállást aktív ellenállásba fordította, ami egyre látványosabb és látványosabb megnyilvánulási formákat öltött magára. Futólag egy macskafélét társítottak a sztoriban hozzá lélekállatként, és amennyire apróság, kis színes kategória volt az információk tengerében, legalább annyira jól le is írta a lány természetét; a macska sem követi az utasítást gondolkozás nélkül,  az erőszakos nevelésre a macska is befordul, a macska is inkább visszahúzódik a felesleges konfrontálódástól, és arra az összecsapásra tartogatja az erejét, amire tényleg szükség van, és még sorolhatnám. Míg a testvére újra és újra hagyta, hogy az apjuk éket verjen közéjük, egymás ellen küldje harcba őket, mind a „kiképzésük”, mind az ereklyéért folytatott hajsza során, addig Amari nem ment bele ebbe a játékba se. Felismerte, hogy Inan is ugyanannak az ördögi körnek az áldozata, amibe őt is be akarták lökni, amióta az eszét tudja, hogy nem ő az-az ellenség, akivel foglalkozni kell, és ösztönösen a probléma forrásának a hatástalanítására, azaz az apjuk rezsimének a megdöntésére koncentrált. Idealista benyomást kelthet, de egyáltalán nem elrugaszkodott, pontos az emberismerő készsége, tisztában van vele, ki az aki menthető, ha akarni kezdi a változást, és ki az, aki menthetetlenül romlott – akivel nincs értelme alkudozni és közös nevezőt keresni. Noha Zélie a mágia oldalán álló társaság központi figurája, fokozatosan Amari fejlesztette és elsajátította azokat a tulajdonságokat, amik nem pusztán függetlenebbé és kiegyensúlyozottabbá, hanem még arra is alkalmassá tették, hogy a jövőben felvehesse a vezetői szerepet, amihez alkalmatlannak és egyszerűnek ítélték.

Inan egy számtalan izgalmat és bosszankodást tartogató egyén, őszintén szólva én is eléggé hadilábon állok vele. Egy baljós kérdőjelet, egy szürke foltot képez az egyre élesebben kirajzolódó oldalak között, ugyanis minél több időt tölt az olvasó a fejében, minél jobban megismeri a belső világát, átlátja a vívódásait és az ezekhez járuló spirálokat, annál homályosabbá válnak a szándékai, annál lehetetlenebb meghatározni, mi lesz a következő lépése. Mondhatni egy ketyegő bomba, amiről nem tudni, melyik fronton robban majd fel. A kívülre sugárzott összeszedettsége és acélossága mögött olyan tehetetlen káosz húzódik, amit megkockáztatom, hogy Amarinál a legmegtörtebb pillanatainál se lehetett látni, a srácnak a könyv lényegében egy szűnni nem akaró, kolosszális egzisztenciális válság. Ráadásul minél kacskaringósabb utat jár be Orisa térképén Zélie-ék üldözésének elhúzódása következtében, ez annál kezelhetetlenebbé válik; a mérgező környezettől, az elnyomó befolyásolótól való távolságtartás Saran nyomását feloldja, a kétségeit pedig bebetonozza. Ez pedig totálisan ellentétes Inan szemléletével. Az apjuk szigora belőle csillapíthatatlan megfelelési kényszert váltott ki, minél többször belerúgott, minél többször megalázta, ő annál kétségbeesettebben tepert, hogy megugorja a kívánt mércét, kvázi a létezése fő céljává vált, hogy kivívja az elismerését, és ezáltal megszerezze a szeretetét. Valahányszor megingott a kutatóexpedíció levezénylésében, rögtön arra gondolt, mit tenne az apjuk, szinte vallásos áhítattal menekült Saran jól bemagoltatott ideológiai tanításaiba a valóság elől. A tőle kapott bábu stresszoldásként való szorongatása is jelzi, hogy a világképének az alapköve, kibillenthetetlen biztos pontja a király. Viszont Inan részéről sem megpróbáltatásoktól mentes életforma Saran követése, az elvakultságát és a szadizmusát látva az ő gyomra is meg-megremeg, mégis minduntalan magára erőszakolja, hogy higgyen benne, az apjuk a mindenki számára helyeset parancsolja, ha ezt az alattvalói nem is bírják megérteni „időnként”, mentegetnie kell ahhoz, hogy ne okozzon a fennállónál is komolyabb disszonanciát a szolgálata. Zélie a múltja ellen harcol, Amari az apjuk ellen harcol, Inan pedig önmaga ellen. Ösztönösen érzi, hogy mi lenne a helyes, ugyanakkor egy még erősebb ösztön állandóan azzal ostromolja, hogy Sarannál az igazság, és mivel – ahogy arra már kitértem – ha elhatározza magát, akkor megállíthatatlanul képes küzdeni a kitűzött cél eléréséért, kíméletlenül marcangolja magát. Legalább olyan irgalmat nem ismerő kritikusa önmagának, mint amilyen Zélie, elsősorban ebből fakad a csatározásaik során felszínre törő, képlékeny szimpátiájuk is, nem százszázalékosan tudatosan, de felismerik a másikban ugyanazt az önsorsrontó mintát, amit művelnek, és a különböző céloktól függetlenül is egymáshoz vonzza őket ez a kimondatlan megértés. Mivel Zélie nem táplál kétségeket annak tekintetében, mit akar elérni, így nem okoz nála ez érdemi zavart, nem akasztja meg benne, hogy végezze a dolgát, ám Inanról már ez nem mondható el. A tény, hogy van valami Zéliben és a mágiában, ami megszólítja őt, egy újabb akadályt gördít elé. Egy újabb okot ad, hogy bírálja… és ezután gyűlölje is önmagát, elvégre a mágia minden rossz forrása, Saran ideológiája szerint kvázi főbenjáró bűn, hogy nem undorodik tőle minden ízében. Ez a reakció egyszerre szörnyű és érdekes pszichológiailag, a készen kapott sablontól eltérő tapasztalatok, élmények nem arra ösztönzik, hogy átgondolja a sablon helytállóságát, hanem, hogy önmagát is „rossznak” tartsa, ez még egy rendkívül intenzív szemléltetőeszköze annak, pontosan milyen mélységben rendeli alá a személyiségét az apjuknak, hogyan fest a fontossági sorrendje. Kidolgozásilag hibátlanul korrekt, azonban óva intő és elkeserítő precedense, hogy mennyire nehéz kiszabadulni egy bántalmazó hatásköre alól, mennyire könnyen vissza lehet csúszni egy-egy rövidebb távú elszakadás után is, mert hiába toxikus, hiába kíséri szenvedés, még mindig biztonságosabbnak tűnik az áldozatnak, mint egy az egyben kikukázni az egy életen át felépített felfogásmódot, hogy utána homlokegyenest máshogy, a nulláról ismét felépítse. Az ismeretlen, új élet ismeretlen lehetőségei és ismeretlen változói bénító erejűek egy elnyomásban kondicionált elmének, akkor is, ha érezhetően pozitív hatással vannak rá egyébként. Változó időközönként kipróbálhatta mind Inan, mind az olvasó, hogy milyen lenne, ha megtenné azt a nagy lépést, amiben a húga már beelőzte, ha elszakadna, és a betekintő igencsak ígéretes volt; Inan stratégiai érzéke és megfigyelőkészsége is a helyén van, gyorsan tanul, gyakorlatias, és az motiválja, hogy építsen, nem pedig a rombolás. Csak, ugye ebben a világban az egyszerűség… nem ismert fogalom. Szereplőfronton az érdekel a legjobban, hogy a második kötetben az ő sorsa hogyan alakul majd, mennyire tudja majd tartani a mostani ingázás után a választott irányt, hol köt ki véglegesen.

Rólam egészen köztudott, hogy a gonosz karaktereket is kedvelni szoktam, a Csillagok háborújából Palpatine a kedvencem, a Halállistából Light, a Hannibal-sorozatból pedig a címszereplő, - csak elenyésző számú példát említve - ezáltal jogosan merül fel a kérdés, hogy a Vér és csont gyermekei fő ellenségéhez, Saran királyhoz milyen viszony fűzhetett. Nos, egy mélységesen visszataszító és megvetendő embernek tartom, három olyan megmozdulást is produkált csekély aktív szereplése során, ami visszavonhatatlanul ellehetetlenítette, hogy máshogyan kezeljem, mint a valódi sorozatgyilkosokat; az elméje foglalkoztat, de szimpátiát vagy bármi egyéb, pozitív töltetűt nem bírok érezni iránta. Tagadhatatlanul érdekes figura, egy komplex életúttal, ami kiemeli a fantáziátlan, egysíkú zsarnokok tömegéből, olyannyira, hogy nemhogy zokszó nélkül, hanem lelkesen is elolvasnék egy előzménykötetet, ami azt taglalja, hogyan vált belőle az a rettenet, amit Zélie idejében megismertem. Ám a róla kialakított véleményemen nem tudna változtatni egy ilyen történet. Tomi Adeyemi az ő megalkotásakor is mert merész lenni, és olyan területeket feszegetett, amiket a közfelfogás szerint nem tanácsos egy abszolút romlott antihős tálalásakor. Pont ezektől lett hiteles, ezért váltott ki undort, és képes az olvasót azokra az emberekre emlékeztetni, akiket a legjobban megvet, mert életszerű, nem a mesék kőbe vésett szabályainak engedelmeskedik. Teszem azt, Saran tud szeretni, méghozzá nem abban jelképes, különös értelemben, mint ahogy Voldemort kötődött Naginihez, hanem mint egy normális ember, Inan többször is hangot adott neki, hogy a szeretője mellett olyan volt, mintha kicserélték volna. Nem ismert rá a saját fia, annyira nem lehetett látni azt az oldalát a hétköznapokban. És ez zavar az Erőben. Az ideál azt mondja, hogy a szeretetre való képesség egy magasztos vonás, ami kiemel a szörnyetegek közül, ami emberivé tesz, ez szokott lenni a választóvonal az antagonista és a sötét antihős között is, erre hivatkozva szokták részleges felmentésre érdemesnek minősíteni az utóbbit. Saranon át látja az olvasó, hogy a valóságban, - avagy egy realisztikusabb fantáziában – nem léteznek ilyen végletes törvényszerűségek, nem ennyire egyszerűen megfogható a jó-rossz viszony, és hogy nem létezik eredendő gonosz. Saran bizonyára nem ilyennek született, az őt ért impulzusokra adott reakciói, a saját döntései tették ilyenné, sorsnak és magasabb rendű oknak ehhez semmi köze. Amennyire lehet hinni az ő tolmácsolásának, fiatalkorában sem ilyen volt, megvolt rá az esélye, hogy más legyen, mint ahogy a gyerekeinek is, de ő nem élt vele, helyette a népirtásban kiteljesedő fanatikus gyűlöletet választotta, és az egész birodalom ugyanerre nevelését. Valahányszor a „nem” mellett döntött egy válaszút előtt állva, egyre távolabb sodora magát a visszafordulási lehetőségtől. A manipulációja pazarul lett kibontva, hiába dogmákat és szubjektivitástól torzított, paranoid félelmeket közvetít, fel tudja ébreszteni a gyanúját kimondottan sokáig, - pláne Inan szemszögében – hogy neki van valójában igaza, és a hősök járnak tévúton. A történet mélyebb üzenete szempontjából magától értetődően átkozottul morbid és ocsmány lett volna, ha ez beigazolódik, trükkök ide vagy oda, végig világos, a király az, aki téved. Ám csakis kizárólag a cselekmény vezetését nézve működhetett volna minden további nélkül egy ilyen alternatíva is, annyira jól fel lett építve az a mese, amit mind a népe, mind a fia butítására alkalmazott. A mágiához való hozzáállás végig komoly dilemmát képez a pozitív és negatív karaktereknek is a sztoriban, de a főként mesterségesen generált veszélyeitől függetlenül is az csakis a rossz „megoldás” lehet az elnyomottak bosszújának, esetleges túlkompenzálásának az elkerülésére, hogy a láncaikon hagyják őket.

Még szót ejtenék Zélie bátyjáról, Tzainről, aki bár nem kapott külön nézőpontot, mégis az elejétől a végéig az események sűrűjének résztvevője volt; ő is főszereplőnek, szigorúbb megközelítéssel fő mellékszereplőnek tekinthető. Bevallom, Tzain az értékelés írásának az elkezdése előtt nem mozgatott meg túlságosan, afféle tipikus védelmezőnek tetszett a főszereplő mögött, akinek a funkciója, hogy támogassa, kövesse őt, nem pedig az, hogy magának követelje a rivaldafényt. Még most sem dobálóznék olyan hirtelen és túlzó kijelentésekkel, hogy megszerettem vagy meg tudta ragadni a fantáziámat. A megismert jellemvonásai is kimerülnek nagyjából azokban a nemes, de nem túl izgalmas vagy kirívó tételekben, miszerint családcentrikus, hűséges, felelősségteljes és egyenes, mindazonáltal súlyos hiba lenne ennyivel elkapálni. Ő is bőven tartogatott olyan gondolatokat, olyan mélységeket, amik papírra kívánkoztak volna, viszont saját mesélő hang híján nem voltak annyira hangsúlyosak, mint a másik három főbb szereplő esetében, helyette inkább az itt-ott elejtett tények beszéltek. Inan és Amari esetéhez hasonlóan Tzain előtörténete is összefonódik a Zélie-ével, ő is átélte mindazt, ami Zélie-ben életre hívta azt a bizonyos fekete lyukat. Ugyanúgy gyerek volt, amikor megölték az anyját, és kb. magatehetetlenné tették az apját, és ott volt még mellette a húga, aki egyrészt totálisan összeroppant, másrészt választott létéből adódóan az fenyegette, hogy valamikor a jövőben ugyanarra a sorsra juthat, mint az anyjuk. Tzain támasznyújtásra alkalmas felnőttek nélkül maradt, és ott lebegett a feje felett a veszélye, hogy a testvérét is elveszíti, arra kényszerült, hogy eltemesse a saját megrázkódtatásait, és felelősséget vállaljon mind az apjáért, mind a húgáért, mind önmagáért. Ha ő nem veszi magához az irányítást, akkor menthetetlenül széthullott volna, ami a családjukból maradt. A felfoghatatlan terhet egyedül vitte, és nem akadt senki, akivel meg tudta volna osztani, akivel némileg oldani tudta volna az elfojtásait, nem volt rá alkalma, hogy kicsit magát helyezze előtérbe a folytonos másokért aggódás helyett. Ezáltal érthető, hogy Zélie vakmerő akcióira miért reagált sokszor indokolatlanul hevesen, veszélybe sodorta azt a kártyavárat, amit erőn felüli áldozathozatallal úgy-ahogy egyben tartott. Ezek képezték a „már nem fér bele” kategóriát, azzal meg tudott küzdeni, hogy ezeket kell tennie a boldogulásukért, de azt, hogy ezt értelmetlenül teszi, hogy netalántán kudarcot vall, már nem. Tehát az ő szemszögéből a viselkedésének megvolt az értelme, mint majdhogynem minden karakternél, szubjektíve mégis felmérgelt, amikor Zélie-n töltötte ki a megingásait, a tűrőképessége felőrlődését. Amikor az arcába vágta, hogy a kialakult helyzetért ő tehet, hogy valamilyen szinten teher… mikor alapjáraton is tehernek tartotta magát.

Már az eddigiekben is megeshetett, hogy ismételtem magamat, ezért a szokásos, összefoglaló monológomtól ezúttal eltekintek, és annyit mondok, várom, hogy kezembe kerüljön a folytatás, várom a filmet, és mindenek felett; aki a Vér és csont gyermekei után is rasszista nézeteket vall, bármilyen értelemben, annak nincsenek érzései.

Borító: 5/5 – Értetlenül állok előtte, miért érte ennyire negatív fogadtatás, engem teljességgel megbabonázott a misztikus kisugárzásával, a sötét tónusával és a vonalvezetésével. Látom a lelki szemeimmel, ahogy hasonló stílusú festmények köszönnek vissza Orisa szent helyeinek a falairól, szorult bele dinamika, lüktetés, nem a tipikus fotó, nem a szokásos számítógépes animáció. Zélie szemét találták el a legjobban, ott van benne a vadság, az acélosság. Csakúgy, mint a belső tartalommal, a külcsínnel is elégedett vagyok.
Kedvenc szereplők: Zélie, Amari
Legutáltabb szereplő: Saran
Kedvenc részek: ahogy lassan kibontakozott Zélie és Amari barátsága, amikor Amari a hajón kardot rántott, az összes álomtájon játszódó jelenet, amikor Zélie életre keltette az árnyékharcosait, amikor Amari a sarkára állt Tzainnal szemben, Zélie és Amari menekülése a fővárosból, amikor a dzsungelben megtalálták a templomot
Mélypontok: amikor Saran először egymás ellen küldte a gyerekeit, amikor Zélie-t megkínozták, Zélie visszaemlékezései, amikor Saran rájött Inan titkára, Zélie kezdeti előítéletei Amarival szemben, Tzain kritikussága Zélie-vel szemben, Inan ingázásai Zélie-t illetően
Korhatár: Alapvetően tizenhat éves kortól ajánlanám, mert elengedhetetlen foglalkozni a témákkal, amiket feszeget, ugyanakkor nagyon megterhelő is tud lenni lelkileg az olvasása annak, aki kellően beleéli magát. Darabolós horrorfilmeket nézek, de két jelenetnél besokalltam.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a könyv, akkor ITT tudjátok megrendelni!

2020. november 20., péntek

The Omen: Ómen

Sziasztok! A legutóbbi horrorértékelésemhez képest visszaugrok ezúttal egy évtizedet az időben, és a műfaj 70-es évekbeli szakaszának számomra legnagyszerűbb alkotásának, a zsigerekig hatoló zenéjével Oscar-díjat is nyert Ómennek hódolok az elkövetkező soraimban. A történet kiindulási pontja egy tragédia; az Amerikai Egyesült Államok nagykövetének és feleségének kisbabája halva születik, viszont a férfi nem akarja elárulni a nőnek a rossz hírt, ezért a katolikus egyházon keresztül gyorsan örökbe fogad egy újszülött fiút. A születési adatait és származását rejtély övezi, ahogy a kis Damien cseperedik, felkeresi a nagykövetet egy pap, aki azt állítja a gyerek maga az Antikrisztus, és meg kell állítaniuk, ameddig nem késő. Az ízig-vérig realista nagykövet elutasítóan reagál a légből kapott rémisztgetésre, ám megmagyarázhatatlan események sorozata indul el, és a férfinak az egyre kézzel foghatóbb emberfeletti fenyegetés mellett a saját szkeptikusságával is le kell számolnia.




Noha évek óta birizgálta a fantáziámat, mégis rezignáltan kezdtem bele, ugyanis az ennek az évtizednek a horrorjaival tett kísérleteim eddig nem zárultak felhőtlenül. Aztán jött az Ómen a várólistámon meg landolt a második és a harmadik része a baljóslatú, komor zenéjével, az ezzel éles ellentétben álló, idilli látványvilágával, és nem akartam elhinni, hogy mennyire megragadott, hogy nem tudok benne hibát találni történetileg. Mindamellett még mindig el tud kápráztatni, hogy mennyire sokszínű ez a műfaj, hogy mennyire különböző filmek találhatóak meg benne; ennyire éles kontrasztokat még nem igazán tapasztaltam.

Például az Ómenre egyáltalán nem mondható, hogy véres vagy akár klasszikus értelemben véve ijesztő lenne, - habár bizonyára nem tett jót szegény rottweilerek amúgy is mostoha megítélésének - de ez nem von le semmit az értékéből – nem is értem, miért lehet pusztán ezért leminősíteni. Sokkal inkább para és rejtélyes, valamennyire még művészi és elvont is. A címe pedig tökéletes szinkronban áll a sugározottakkal, ugyanis olyan, mintha minden másodpercet valamiféle megfoghatatlan, baljós előérzet, egy láthatatlan viharfelhő nyomna. Kockáról-kockára építi fel a színtiszta, idilli normalitásban – a legtöbb jelenet még nappal is játszódik – azt a meggyőződést, hogy valami rohadtul nincs rendben, és sugallja mellé a másik, legalább ugyanennyire intenzív meggyőződést, miszerint nem kellene így gondolni, érezni. Ez a mindent átható szkeptikusság adja a történet szépségét, és nem véletlenül használtam épp ezt a jelzőt; mivel nem drámai, hatásvadász hitetlenkedéssel sújtják a nézőt, hanem az egész… realisztikus. Hiteles.

Ez jórészt abban gyökerezik, hogy a leginkább nézőhöz közeli karakter, a nagykövet egy abszolút két lábbal a földön álló, józan, gyakorlatias ember. Az ilyen szereplőket sokszor nem bírom, mert könnyen vállnak túl merevvé és beszűkültté, de az Ómennél ez nem állt fenn, abszolút jót tett a történetnek az ő józan észbe, normalitásba vetett szilárd hite; nem kapta el a hisztéria és a paranoia, amikor az örökbe fogadott gyerek körül sokasodtak a furcsa események, hanem próbálta fenntartani a helyzet feletti irányítást, az elrugaszkodott elméleteknek akkor engedett teret, amikor már tényleg nem maradt más. "Mégiscsak egy kisgyerek! Nonszensz egy kisgyereket hibáztatni azért, mert rossz dolgok történnek körülöttünk!" Nem úgy viselkedett, mint egy klisés horrorfilm karakter. A tálalást és mértékeket érintő észszerűség pedig kvázi elengedhetetlen volt, hiszen egy ilyen típusú misztikus szálat nehéz kordában tartani, hogyha a készítők 100%-osan komolyan akarják vetetni magukat, pláne egy mindenféle spirituális és vallási vénát nélkülöző néző előtt. A saját keretein, saját szabályain belül logikus volt az uralkodó keresztény mitológia mellett is, ateista szemmel is megkérdőjelezhetetlenül működött a dolog. Kimondottan tetszett a fokozatossága, először csak a „valami nem stimmel” érzet, aztán a rossz ómenekkel dobálózó, szenilis pap handabandázása a veszélyről, majd a bizonyítékok. Különösen a fotók funkciója jött be, rátett egy lapáttal a magasztosságra, elkerülhetetlenségre, súlyt adott a próféciának.

A horror-faktor kibontakozásában se találtam hibát, mind a bevezető szakasz para jelei, mint a furcsa kisugárzású nevelőnő és az állatkertben megvaduló majmok, mind a középtájék látványosabb mozgolódásai, mint a baleset és a kutyafalka, mind a konkrét, folyamatosan durvuló gyilkosságokért emelem a kalapomat. Az egész… a lehető legjobb értelemben szervezett és fegyelmezett. A végkimenetelre vonatkozóan volt egy erős tippem, ha úgy tetszik elvárásom, hiszen a megvalósulása igazán zseniális lett volna; és legnagyobb elégedettségemre a rendező is hasonlóan gondolkozott, és meglépte.

Egyedül azért vonok le egy csillagot a tízből, mert határozottan állítom, hogy egy értelmes, fejlett, szabad világgal összeegyeztethetetlen az a nézet, amit az abortusszal kapcsolatban meglebegtetett a film. Az abortusz alapvető emberi jog, a megtagadása az önrendelkezési jog sértése. Akkor is, ha ezt a férj teszi.

Abszolút ajánlom, nem csak a megtekintését, hanem a soundtrack meghallgatását is!

2020. november 15., vasárnap

Gremlins: Szörnyecskék

Sziasztok! :) Mindenek előtt szeretném kifejezni afelett érzett örömömet, hogy ekkora sikert aratott a snittes értékeléseim blogra vitele, nem gondoltam, hogy a filmes rovat felélesztése ennyi megtekintést von majd maga után. A hét zárásaként a 80-as évek egy lazasága ellenére is köztudatba mélyen beivódott "horrorfilmjéről" hozom a véleményemet, a Chris Columbus által írt és Joe Dante által rendezett Szörnyecskékről. A főszereplő, Billy három utasítást kap a plüssállatszerűen elragadó, karácsonyra kapott kis kedvence, Guzmi mellé, amit semmi szín alatt nem szeghet meg, viszont az újdonság varázsának tovaszállásával a fiú figyelme megcsappan az új jövevény gondozását illetően. A víz hatására Guzmi szaporodni kezd, majd az éjszakai falásrohamok következtében az utódai bizarr, megátalkodott szörnyekké változnak, akik támadás alá vonják az addig idealisztikusan klisés, nyugodt, amerikai kisvárost. A Szörnyecskék első pillantásra egy egyszerre aranyos és bizarr, családias karácsonyi film, ám sokkal több rejlik benne; valójában egy cukormázba csomagolt rémmese a felelőtlen állattartásról.


Ezt a gyerek-horror műfajt még szoknom kell, – pláne, ha élből Rémálom az Elm utcábanokhoz meg Hellraiserekhez viszonyítok – ugyanakkor egyáltalán nem gondolom úgy, hogy nincs létjogosultsága, hiszen jelen esetben is beszédes tartalom bújik meg a sorok között. Csak jobban kell figyelni az arányokra, hogy a bugyuta és családi filmes elemek ne kerüljenek annyira túlsúlyba, hogy az érdemi részt is lelegyinthessék egy „gyerekfilm, nem kell benne értelmet keresni” mordulással.

A Szörnyecskék üzenete, ugyanis nagyon aktuális. Az pedig, hogy karácsonyi filmről van szó, csak tovább emeli a mondanivaló súlyát, hiszen generációk óta fennálló probléma az ünnepekre ajándékba adott, majd pár hét után megunt kutyák / cicák / nyulak és egyéb kisállatok sorsa. Ennek a problémának a különféle állomásai szépen szemléltetésre kerültek:
– impulzusvásárlás keretében apuka szert tesz egy abszolút egzotikus kisállatra
– a hozzáértő tenyésztő nem akarja neki odaadni, mert nagyon specifikus igényei vannak, nagy felelősség a tartása
– apuka megszerzi más módon, a tenyésztő háta mögött, mert nem hallgat az értelmes szóra
– otthon örülnek neki, és körülrajongják, amikor aranyos
– amikor az újdonság varázsa fakul, és figyelni kéne a kisállatra, rögtön nem olyan lelkesek
– rövidesen többször életveszélybe kerül, mert nem veszik figyelembe azokat a pofonegyszerű dolgokat, amiket nem bír
– felelőtlenül hagyják szaporodni, aztán felelőtlenül szaporítják is, hiába látják, hogy az állat szenved tőle
– az alomhoz rövidesen nincs türelem, amint rosszul viselkednek az ivadékok, a lehető legkönyörtelenebb módon elkezdenek megszabadulni tőlük
– miután okoznak egy csomó kárt a felelőtlenségükből és a nem gondolkozásukból fakadóan a többin túladnak, és mossák kezeiket.

Gondolom, direkt vettek bizonyos elemeket karikatúraszerűre, ugyanakkor számomra a tolerálhatónál gyakrabban tette irritálóvá a történetet a főszereplő család idióta mivolta, és hogy ezt az idiotizmust még valamilyen szinten végig éljenezték is, pozitív hősökként bemutatva őket, akiknek jár a happy end és a boldogság. Az alapvető jó szándékból és nyájas bugyutaságból fakadóan indokolatlanul idealizálták őket, miközben mindhármójukban bőven volt a hiba. A film groteszk mivoltát akarva vagy akaratlanul tovább növelték vele, hogy mennyire normálisnak akarták őket eladni. Közben meg… apuka a fellegekben jár, és nem érdekli semmi csak a találmányai meg a pénz. Anyuka meg asszisztál apuka minden agyament szeszélyéhez, úgy neveli, mint egy második gyereket, és hiába vannak problémák, annak a szőnyeg alá söprésére sarkallja a gyereket is, nehogy elrontsák apuka jókedvét, aki a fellegek között nem érzékelne magától ezekből semmit. A gyerek meg egy naiv, bárgyú tökfej, aki azt hiszi, minden csupa napfény és szivárvány, marcipánból van a kerítés, és hogy minden embernek olyan az élete, mint az övé, olyan súlyú problémákkal, mint amik neki vannak. Nem gondolkoznak, nem terveznek, nem mérlegelik a már lezajlott és a készülődő tetteiknek se a következményeit, csak üdv, hurrá! BOLDOGSÁG! Például, ha anyuka háztartásbeli, és a nap nagy részében otthon van, akkor semmi értelme sem volt a srácnak a bankpénztár pultja alá szuszakolni a kutyát minden munkanapon, kockáztatva az állását… Meg ahhoz képest, hogy mekkora csupa szív állatbarátnak igyekeztek magukat eladni, a kutya rögtön parkolópályára került, amikor megérkezett Guzmi, és mérgesen rászóltak a kutyára, ha néha ugatni talált. Mármint… egy kutya… még jó, hogy ugatással kommunikál. Aki ezt ennyire nem tolerálja úgy, hogy nem is tanítja meg az ellenkezőjére, annak minek állat?

A fentebbiekből kifolyólag csakis széles vigyorgással társított kárörömmel tudtam nézni, ahogy a szörnyeteggé tálvt Tarajos és a társai megleckéztették ezt a rakás birka emberfajzatot. Egyúttal előrebocsájtom, hogy szerintem a hüllőszerű szörnyecskék se voltak gonoszak, pusztán visszavágtak azért, amiben az emberek részesítették őket. Tarajosnak speciel a szeme láttára robbantották fel a mikróban vagy szúrták le a testvéreit, másokat meg bezártak, és kísérleteztek rajtuk. Nem csoda, hogy begurult… és elégtételt akart venni. Amit kimondottan kreatívan is hajtott végre, hatalmas figura, igazi partizán. :'D Guzmi mellett ő volt a kedvencem a brigádból, valami mesteri módon szabotálta a kisváros idilli kis életét, az eszközei és a tervei nem váltak hiteltelenné a mérete miatt, sokkal hitelesebb volt a zavarkeltése annál, mint amit mondjuk Chucky zavart le az első Gyerekjáték filmben. Guzmi pedig valami eszméletlenül aranyos; ráadásul rendkívül türelmes és toleráns, hogy még megpróbált segíteni ezeknek a fajankóknak megmenekülni attól, amit csakis saját maguknak köszönhetnek.

Néha túl hosszúnak és elnyújtottnak érződött, főleg a már fentebb említett selejtes emberi karakterek miatt, akiket nem ítélt el olyan éllel a film, mint ahogy azt szükségesnek tartottam volna, de szerintem simán adhatnák inkább ezt karácsonykor a sok tündi-bündi tucatfilm helyett. Egyáltalán nem annyira a gagyi, mint amilyenként a köztudatba bevésődött bizonyos helyeken. Tőlem hat pontot kapott a tízből.

2020. november 11., szerda

Top 5 Wednesday #58 - "Az igazság nem tetszeni rendeltetett", avagy olvasásra váró non-fiction könyvek a polcomról

Sziasztok! A legutolsó Top 5 Szerda posztomat még áprilisban tettem ki, így mostanra igencsak aktuálissá vált, hogy felrázzam ezt a rovatot, és visszaszálljak a ringbe minimum egy-két összeállítás erejéig. A novemberi második téma pont partnert is szolgáltatott az elképzelésemhez; hosszú idő után egy olyan feladattal rukkolt elő a Goodreads kreatív központja, amire még nem volt példa azóta, hogy csatlakoztam volna a kezdeményezéshez. Ebben a bejegyzésben öt olyan fiktív szállal nem rendelkező könyvemet fogom megmutatni nektek, amik ugyan már a magánkönyvtáramban rostokolnak egy ideje, de ez idáig nem kerítettem sort az olvasásukra.

A listában kapott helyezéseket részint az határozza meg, hogy mennyi ideje szerepelnek a kötetek a várólistámon, és hogy felületes kalkulálás alapján milyen sorrendben fogom olvasni őket.

 

5.) Barbara Demick: Nincs mit irigyelnünk a világtól - Hétköznapi élet Észak-Koreában

Előbb-utóbb megkockáztatom, hogy minden ember életében elérkezik egy olyan szakasz, amikor érdeklődéssel kezd fordulni az Észak-Koreában uralkodó állapotok irányába, elvégre modern aggyal már-már felfoghatatlannak tetszik, hogyan létezhet egy ilyen állam a 21. században; ami ennyire elzárt, amiben túlzás nélkül egy kilátástalan disztópia elevenedik meg. Annak ellenére, hogy a rezsim szigorúan szabályozza a nagyvilágba kijutó információkat, mégis több dokumentumregény is kiadatásra került a témában az emberek felvilágosításának az érdekében; ezek közül az első Barbara Demick műve, amit az Alexandra egyik raktárvásárán szereztem be. Az írónő hat észak-koreai menekült elbeszélése által enged bepillantást a hétköznapi élet egyszerre sokkoló, embertelen és szürreális valóságába. Amikor kívánságlistára tettem a kötetet, nem bírtam megállni, hogy ne rágjam át magam az összes rendelkezésre álló betekintő idézeten. Ezek az apró ténypakkok már önmagukban is érzékletes képet festenek a fennálló helyzetről, és előre vetítik, hogy nehéz oldalak előtt áll az, aki olvasásra szánja magát; példának okáért a kötet címe sem egy intelem a nyugati ember felé, miszerint értékelje, amije van, mert másutt sokkal rosszabb. Ez egy észak-koreai dal szövegrészlete, amely egy a kismillió agymosó eszköz közül, amivel azt akarják a helyi lakosokba plántálni, hogy az éhezés, a fagyoskodás, a folyamatos katonai terror és a kényszermunkatáborok ellenére ők a legszerencsésebb nép a világon. Az egészben pedig talán az a legsúlyosabb, hogy az idézetek tanúsága alapján ez az agymosás olyannyira hatásos, hogy a szököttek jelentős hányada képtelen más társadalmakba integrálódni később. Inkább visszaszöknek, mert a választási lehetőségekhez nem szokott elméjük élhetőbbnek találja az elnyomást a szabadságnál.

4.) Nadya Tolokonnikova: Lázadj! - A Pussy Riot útmutatója aktivistáknak

A punk zene és punk mozgalom lelkes hódolójaként már a könyv megjelenése előtt is hallottam a Pussy Riot, orosz feminista és rendszerellenes formációról. Noha zeneileg nem feltétlenül győztek meg annyira, hogy hallgassam a szerzeményeiket, az aktivista munkájuk, az általuk közvetített szellemiség gyorsan magával ragadott, - az orosz punk színtér határozott, harcos mentalitása később a Noise & Resistance dokumentumfilmben is mélyítette a rokonszenvemet - így kitörő örömmel fogadtam a hírét, hogy a HVG Könyvek magyarul is elhozza az alapító tagjuk művét. Nadya megjárta egy lázadó akciójukért Szibéria egyik kényszermunkatáborát, de ez nem ültette le a kispadra vagy törte meg a céltudatosságát, helyette még elszántabb és keményebb fellépésre ösztönöződött. A Lázadj! keretében arra szándékozik inspirálni az embereket, hogy vegyék fel a kesztyűt, és ne hagyják, hogy mások irányítsák a sorsukat, mondjanak nemet az igazságtalanságra és az elnyomásra. Miután februárban meghozta a futár a példányomat, beleolvastam futólag néhány fejezetbe, és a szerző vagánysága megkockáztatom, pár mondat leforgása alatt megszólított. A tipikus magyar mentalitáshoz mérten rendkívül üdítő volt, hogy valaki végre nem arra biztatja a tömegeket, hogy nyeljenek, mert "úgyse lehet semmit csinálni", vagy hogy mástól várják a megmentést. A Persepolishoz hasonlóan számomra ez a punk esszenciája, méghozzá a tudatos, intellektuálisabb punké, ugyanis a könyv többek között a művészetfilozófia, politikai filozófia, a korrajz és az ellenkultúra címkéket is birtokolja a molyon.

3.) John Dickie: Cosa Nostra - Az olasz maffia története

Van valami a maffiózókban, ami már A keresztapa megismerése előtt is foglalkoztatott, ha egy idővonalra akarnám helyezni a történetet, akkor valamikor a kalózimádatom időszakos lecsengése után kezdett el az érdeklődésem a modern bűnszervezetek felé fordulni. Számtalan életrajzi kötet, valamint témába vágó film kiválogatása után elkezdtem egy impozánsabb kalauz után vágyakozni; így találtam rá John Dickie: Cosa Nostra névre hallgató ismeretterjesztő regényére. A kis híján ötszáz oldalas, nagy alapú kötet nem egy mai darab, ugyanis tizenöt éve jelentette meg a Gabo kiadó, viszont a kiadási idejében ez számított a legaktuálisabb írásnak a témában, a történészként, újságíróként és reklámszakemberként is ismert szerző az akkori legfrissebb kutatásokat felhasználva a 19. századtól egészen a 2000-es évek elejéig tudósított a hírhedt, mégis titkok ködébe burkolózó és rettegett szicíliai maffia működéséről. A Cosa Nostra különlegessége, hogy habár nehezen akadhatnánk olyan emberre, aki még nem hallott róluk és a véres módszereikről, mégse lehetett korábban betekinteni a színfalak mögé néhány kilépett tag vallomásán kívül. A regény nem pusztán a szervezet ténykedéseinek fontos állomásait, a hozzájuk kapcsolódó történelmi hátteret és a felépítésüket mutatja be, hanem a részét képező híres férfiak és nők történetét is elmeséli. Beleértve az éppen hatalmon lévő vezetőséget is. Engem elsősorban a sokrétűségének ígérete szólított a kötethez, de a beletekintés után fontos erényének tartom a stílusát is, egyszerre kelti azt az érzetet, mintha zárt feljegyzésekbe tekintene bele az olvasó, és mintha egy krimit bújna. Azt már most borítékolom, hogy A keresztapa zenéjét fogom majd hallgatni az olvasása során.

2.) John Douglas & Mark Olshaker: Sorozatgyilkosok

A pszichopaták és a sorozatgyilkosok érdeklődési körömben elfoglalt bélelt páholyáról úgy gondolom, nem szükséges felvilágosítást tartanom azoknak, akik már többször tévedtek a blogomra vagy valamelyik közösségi oldalon bitorolt profilomra... - pont a közelmúltban fejeztem be az ITV Denis Nielsenről készített sorozatát, amiben David Tennant mellesleg bravúrosat alakított; ajánlom mindenkinek - de az esetleges új arcok kedvéért elmondanám, hogy habár a Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos olvasásának az idején, azaz pár éve még nem voltam annyira rájuk kattanva, mint a főhős, hamar beütött a változás. Nem klasszikus értelemben vett elborzadást és nem is csodálatot váltanak ki belőlem, hanem sokkal inkább... egyfajta tudományos érdeklődést, nagyon érdekesnek találom az agyukat, a pszichéjük működését; a saját torzult realitásukon és logikai rendszerükön belül tökéletesen racionálisan gondolkoznak. Csillapíthatatlan étvággyal faltam a téma kapcsán rendelkezésre álló anyagokat, míg ezen a téren is megérett a kíváncsiságom egy komolyabb, összeszedettebb betekintőre. Erre pedig mi sem lenne alkalmas, mint egy olyan, mára már klasszikussá vált ismeretterjesztő alkotás, ami az FBI Viselkedéstudományi Részlegének egykori vezetőjének tollából származik? Még a fülszöveg felénél sem tartottam, amikor átjárt a meggyőződés, hogy megtaláltam a céljaim szempontjából tökéletes olvasmányt. Pont arra koncentrálódik, amit tudni szeretnék a sorozatgyilkosokról, és közvetve a téma legnagyobb zsenije lesz a tanárom - akiről egyébként a Hannibal tetralógia Jack Crawfordját is mintázták. Douglasnek a szakmája során olyan hírhedt alakokkal volt dolga többek között, mint Ed Gein, Charles Manson vagy Ted Bundy, és profilalkotó módszerével nem csak az elkövetők működését tudja feltárni, hanem a legvalószínűbb következő lépéseiket is. Már alig várom, hogy beleáshassam magam a kriminalisztika, a személyiségpszichológia és a viselkedéstan rejtelmeibe!

1.) Stephen Hawking: Az idő rövid története

Ennek a listának az első számú sztárjává pedig Stephen Hawking tudományos ismeretterjesztő munkájának átdolgozott, kibővített kiadását avatnám, amelyben az Ősrobbanástól a fekete lyukakig megismerheti az olvasó az univerzum történetét, és hozzájuthat néhány érdekes elméletről a féreglyukak és az időutazás lehetőségével kapcsolatban is. Úgy gondolom, hogy Hawking zsenialitását nem lehet nem csodálni még akkor sem, ha a tudóst leválasztjuk az emberről, és annak inspiráló életútjáról, a puszta eredményeit vizsgálva; merész, határokat feszegető elméletekkel gazdagította az univerzummal kapcsolatos ismereteinket, segített feltérképezni és megérteni a megfoghatatlant, az elképzelhetetlent, és nem utolsósorban az írásaival lehozta a csillagokat, a tudományt a popkultúrába. Az idő rövid történetének a népszerűségéhez is nagyban hozzájárult, hogy az elsők között mesélt nem tudományos szférában mocorgó ember számára is érthetően a kozmoszról, a "száraz" képletek helyett korrekt, de nem szájbarágós magyarázatok beszélnek, ezzel inspirációt nyújtva számtalan fiatalnak, hogy meg akarják ismerni a válaszokat, hogy meg akarják érteni a nagy összefüggéseket;  hozzá hasonlóan el akarjanak veszni a tudományban. Amikor először találkoztam Stephen Hawking munkásságával, rövidesen úgy kezdtem rá tekinteni, mint egy szuperhősre az összes eddig magyarul megjelent művét a képzeletbeli kívánságlistámra helyeztem, de Az idő rövid története volt az, amire alapműként, a meghatározó első lépcsőfokként tekintettem. Persze megnéztem az életéről készült filmeket is szép sorban, a véleményem szerint túlságosan a feleségét pátyolgató A mindenség elméletét, és a BBC-s Hawkingot, illetve az ismeretterjesztő sorozatait. A legjobban Az univerzum, ahogy Stephen Hawking látja ragadott meg, lenyűgözött Hawking saját narrációja, túlzás nélkül heteken keresztül bírnám hallgatni, ahogy az elméleteiről és a világegyetemről beszél. Így ez a filmes élmény még inkább megerősített benne, hogy olvasnom kell a könyveit, kezdve ezzel.


A Top 5 Wednesday magyar résztvevőinek a posztjait EBBEN a molyos zónában tudjátok megtekinteni. Van egy blogotok, tematikus Facebook, Instagram oldalatok, egyéb platformotok, ahol meg szoktátok osztani a gondolataitokat, és felkeltette az érdeklődéseteket a Top 5 Wednesday? Csatlakozzatok! EZEN a linken tudjátok megtekinteni a novemberi témákat.