2017. szeptember 23., szombat

Mark Lawrence: Prince of Thorns - Tövisek Hercege (A Széthullott Birodalom 1)

Sziasztok! :) Hála Sol zseniális közreműködésének, sikerült orvosolni a felmerült problémát a bejegyzés kódolásával kapcsolatban, Mark Lawrence: Tövisek Hercege című könyvéről szóló bejegyzésem most már a megszokott formában érhető el. De, hogy miről is szól ez a könyv? Egy mindenre elszánt, agyafúrt hercegről, aki bár jelenleg egy haramiabanda vezetője, a fejébe vette, hogy tizenöt éves korára király lesz belőle és ebben senki sem akadályozhatja meg... ha kedves neki az élete...

Fülszöveg:

Óvakodj a Tövisek Hercegétől…

Kilencévesen végignézte, ahogy anyját és öccsét meggyilkolják. Tizenhárom évesen már egy vérszomjas rablóbanda vezére.
Tizenöt évesen király akar lenni…
Elérkezett az idő, hogy Honorous Jorg Ancrath herceg visszatérjen a várba, amelynek egykor hátat fordított, és elvegye, ami jog szerint őt illeti. Mióta egy tüskebokor tövisein vergődve végig kellett néznie, ahogy Renar gróf emberei lemészárolják anyját és kistestvérét, Jorgot pusztán a harag vezérli. Élet és halál számára csak játszma – és nincs vesztenivalója.
Ám atyja várában ármány leselkedik rá. Ármány és fekete mágia. Bármennyire megingathatatlan is az akaratereje, legyőzheti-e egyetlen fiatalember az elképzelhetetlen hatalommal bíró ellenséget?
created by HunHowrse Layout Generator on 2017-09-17 19:00:44
A fülszövegindító figyelmeztetés, miszerint Jorgtól - akibe ambíció és kurázsi bőven szorult, de a zsenialitástól azért még messze áll- tanácsos óvakodni, egy fejezet se kell és megalapozottságot nyer, amiből következik, hogy a Tövisek Hercegétől szimpátiatéren is irtózni kellene… Az érzés gyökeret verésének a kedvéért annyi okot is szolgáltat erre szerény hősünk, mint tövisbokron a tövis, de kövezzetek meg: én csíptem a kölyköt! :D
Tekintve pedig, hogy Jorg az elbeszélő és, hogy akármilyen körülmények között  képes azonnal a középpontba fészkelődni, vezérré avanzsálnia magát, ez már egy erőteljes félsikernek is elkönyvelhető. Az elején hangyányit idegenkedtem a sztoritól a nyelvezete miatt, ami még jobban rásegít a hangulatra és az elmerülésre ebben a darkos feudális világban… de első szusszanásra nekem szokatlan volt, az agyam autmatice ki akarta javítani a szavakban az igéket a mostanság használatos verziójukra. Amikor Jorg és a legényei még csak céltalanul fosztogattak és bóklásztak a birodalomban, az időben való ugrálásokkal se békéltem meg, ugyanis örömmel olvastam Jorg múltjáról és hasonló lelkesedéssel tudtam meg, miért vált ilyenné, mi faragott belőle ennyire fiatalon egy ilyen kegyetlenül rafinált haramiát, de ezek után kissé kiábrándító volt visszatérni a jelenbe, amikor kvázi csak meneteltek. Viszont onnantól, hogy láthatóan megindult Jorg a tizenöt évesen már király leszek típusú tervének a megvalósítása felé és nem csak beszélt róla, hogy ő bizony fel fog kapaszkodni a szamárlétrán, elkapott a gépszíj és nem tudtam szüneteltetni az olvasást. Kíváncsi voltam, hogyan fogja megejteni a kivitelezést Jorg a gátlásai erősségének az ismeretében, milyen lépései lesznek a játszmában. Apropó játszma… Nagyon bejött a sakkos párhuzam! Már csak azért is, mert imádom ezt a játékot. Szemléltetve lett vele, hogy bár Jorg gyakran folyamodik a rögtönzéshez és a meggondolatlan kirohanásokhoz attól függően, éppen merrefelé ing meg a hangulata, alapvetően taktikus gondolkodású és célzás volt arra is, hogy Jorg hogyan tekint a körülötte mozgó személyekre – bábukként, amiket kedve szerint tologathat és feláldozhat a nyerő lépés kedvéért. Remekül szórakoztam tehát a nagy cél elérésének a folyamatán, Jorg pszichológiai hadviselésein és polgárpukkasztó megmozdulásain, amit azzal a pappal művelt, ritka rohadék, de eszméletlen húzás volt xD de a természetfeletti szerzetek hiánya miatt bennem volt az űr. Jorg lényének önnön sötétségén kívül azért szívesen fogadtam volna egy dark fantasy-ba több sötétséget, több rémséget, egy épkézláb szörnyeteget. A mágia képbe kerülésével teljesült is ez a kívánságom, a poros utakról végre borzongató közegbe jutottam, pedig el sem fújtam a gyertyákat a megfelelő tortán. Lawrence emlékezetes lényeket tárt elém és nagyon örültem neki, hogy nem kapásból a „kaszaboljuk le a szörnyeket, mert… ők a szörnyek” klasszikus megoldás mellett döntött velük kapcsolatban. A csavar Jorg tetteinek a mozgatórugóját illetően fergeteges lett, már az elején is utalgatott rá, mégis elsöprő erejű volt és a felszínre kerülése után is rendesen megszaporította a kérdőjeleket, amikben persze addig sem volt hiány. Egy előre láthatóan érdekes kis trilógiának léptem át az első kapuját, mely stabil, számtalan titkot és lehetőséget rejtő világfelépítésen és egy egyszerre szétesett, egyszerre összeszedett főszereplőn nyugszik. A Tövisek Hercegének a ténykedése engem meggyőzött, részben félve, részben kíváncsiságtól fűtve várom, milyen vérfürdőt és egyéb felfordulást fog rendezni a Tövisek Királyaként Jorg… A maximális hódolást Honorous Jorg Ancrath herceg még nem vívta ki, de tartok tőle, a következő kötet végéig már nem leszek képes tartani a bástyáimmal a védelmemet...

Mint előttem többen is rámutattak, Jorg egy tipikus antihős. A figura, akit az értékrendje, a cselekedetei és a komplett személyisége miatt utálnunk kéne, amire egy másik történetben bizonyára lehetőségünk is adódhatna, hiszen ha nem Lawrence szabadul a billentyűzet elé, Jorg valószínűsíthetően egy rétegesen felépített fő gonoszként lenne kénytelen folytatni a pályafutását, de mégis megragadja az olvasókat. Adódtak olyan alkalmak, amikor még saját magához képest is csalódtam Jorgban, de ha hasonlóan csavaros észjárásúra vannak megalkotva, én még mindig százszorta szívesebben olvasok ilyen részben szennyes lelkű karakterekről főszereplőként, mint Havas Jonokról és Harry Potterekről, akikben ott a világmegváltó szándék, a helyes irányba való menetelés, de az aranyszívük kissé… korlátolttá teszi őket ahhoz, hogy kellően izgalmas vezetői legyenek a cselekménynek. Jorggal egy fél oldalt se lehet unalmasnak tekinteni, ami annak a szintén nem igazán pozitívnak elkönyvelhető jellemvonásának köszönhető, hogy szeszélyes: nem találhatjuk ki előre, mi lesz a következő lépése, mivel nem egyszer ez előtte is menet közben derül/alakul ki. Végeredményként pedig valamilyen szinten mindig kiveszi a részét a Széthullott Birodalmon belüli népességszabályozásban, ha a Légy jó mindhaláligban ja, az a könyv akkora trauma volt, hogy a mai napig nem sikerült kihevernem azt kihívás összeszámolni, Misike hányszor sírta el magát, akkor a Tövisek Hercegében az jelent egyenrangú feladatot, hogy megszámoljuk, hány szereplőt segített Jorg  másvilágra és hánynak szegezett kés a torkához. Az ifjú, ám annál dörzsöltebb herceg nem szívbajoskodik irtani a jó népet, hogy közelebb verekedje magát a céljához, a saját emberei félrevezetésétől se retten vissza, nem törődik vele, milyen globális veszteségeket eredményezhet a tetteivel, az útjába kerülők rangjára fittyet hány, a sötét erők törvényei se izgatják túlságosan, mondhatni nem pattanhat ki a fejetekből olyan dolog, amit Jorg nem lenne hajlandó bevállalni/beáldozni a tervének az oltárán. Félidőben, a pihenők alatt meg egy kis gonoszkodásra és mesterien kimunkált félelemkeltésre természetesen tud időt szakítani…

„– Te magad vagy az ördög!- Gomst atya hátralépett, és megmarkolta a nyakán a keresztet.
– Ha kell, az leszek.- Nem vitatkoztam vele.- De meggyóntam neked, tehát fel kell oldoznod.
– Szentségtörés… – zihálta halkan.
– Még annál is több- helyeseltem.- És most oldozz fel!
Gomst atya végre összeszedte magát, de engedni még nem engedett.- Mit akarsz Lucifer?
Jó kérdés. – Győzni akarok- mondtam.”


… ami a maga vállalhatatlanul szemét módján bizonyítja, hogy humorérzéke is van a pofátlanság mellett Jorgnak, ha megalázásokban megnyilvánuló, icurka-picurkát betegesféle is. A fentebbi idézethez hasonló akciói adnak a személyiségének egyfajta pikánsságot, ízesebbé és… lehengerlőbbé válik tőlük, ami csakis jó kiegészítése lehet egy alapvetően kifejezetten eszes, könyveket kedvelő karakter egyéniségének. Aki ugyanakkor se perc alatt kést repít annak a torkában, aki egy kicsit is idegesíti, majd hosszasan mérgelődik rajta, hogy mérges lett. Néha-néha kísértetiesen emlékeztetett a Trónok Harca Joffrey-jára, akit a GoT rajongók 99%-ával karöltve gyűlöltem és tűkön ülve vártam a kis mocsok halálát, még Jorg narrációjánál Joffrey magyar hangját is hallottam. Mégis az, az érdekes eset áll fenn, hogy míg Joffrey-t egy sakkfigurával is ájulásig tudtam volna ütlegelni, addig Jorgon jókat mulattam, Jorgot megkedveltem. Aminek az, az egyszerű oka, hogy Jorg a kínzásokon kívül is képes kamatoztatni azt, ami a fejében van és, hogy… önálló. Ameddig Joffrey állandóan Cersei szoknyája mögé bújt, amikor valami nem tetszett neki, Jorg képes volt megállni a saját lábán már a négy évvel korábban részeknél is feltalálta magát és sajátosan rendezte a problémáit, megragadta a lehetőségeket, hogy a maga útjára lépjen és lerázza azokat, akik ebben meg merészelnék őt akadályozni. És ezek a különbségek Jorgot jelentősen megemelik a másik J betűs fiatalemberhez képest, akire nem is szándékozok több betűt pazarolni. Ezen kívül Jorg már csak azért is egy érdekes karakter, mert a félelmetessége és a kegyetlensége ellenére bizonyos szituációban képes az önmagáról kialakított kép paródiájává válva annyira gyerekesen dölyfös lenni, hogy éppen csak toporzékolni nem kezd közben, ilyenkor pedig jókat lehet rajta nevetni. A kevélysége legalább annyira hatékony fegyver, ami még a legembertpróbálóbb helyzetekben is talpra tudja őt állítani, a puszta akaratereje küzdésre buzdítja a végsőkig, tipikus parancsnok, ’ENTJ’ személyiség mint gyengeségi és röhejességi pont.

„Még hogy tizenöt! Hát dúlnék én falvakat, ha tizenöt volnék?
Tizenöt évesen Király leszek!”


Néhányan kifogásolták Jorgban, hogy a korához képest túlságosan idősnek hat, inkább tűnik tizenhét, mint tizennégy évesnek, de szerintem pontosan olyan, mint amilyennek egy középkori körülmények között nevelkedett, az átlagnál fejlettebb szellemi és fizikai adottságokkal rendelkező tizennégy évesnek lennie kell. Mert az elismerésre méltó szelleme azért hordozott jó néhány éretlen vonást is, ami betudható az „enyhe” narcizmusának is, de a kora is kiveszi belőle a részét, tud tervezni és, ha szóbeli, pszichológiai játszmákról van szó, akkor az ellenfele ott is vakarózhat, ahol nem viszket, de amikor élesben kell cselekedni, hajlamos nagy sebbel-lobbal cselekedni. Az más kérdés, hogy ezeknek a hadműveleteknek egyszer se lett katasztrofális kimenetele amiatt a szerencsemennyiség miatt, amit ha a teljes létszámú rablóbandájában szétosztana, akkor is maradna még… de nekem nem tetszett, amikor átváltott Griffendéles mentalitásba és meglehetősen agyamenten rögtönzött. Akinek ilyen krízisfelmérő készsége van, annak semmi szüksége kamikaze-akciókba bonyolódnia, a legjobbakat remélve. :P Parancsnokként egyelőre a megfontoltság erősítésre váró oldala, aminek a hirtelen természete és a habitusa, illetve a nyilvánvalóan látható szociopatikus vonásait figyelembe vételében nem lesz könnyű munka a kiépítése… de igazából én nem féltem Jorgot. Bizonyította már a kötet fele előtt, hogy nem kell ő miatta aggódni egy másodpercig sem, ellentétben azokkal, akik keresztezik az útját vagy nem tűnnek eléggé erős és használható játékosnak ahhoz, hogy ne áldozza be őket.

Na, és, hogy pontosan mire is megy ki ez a komoly veszélyességi pótlék kiutalását indokoló játszma? Minő meglepetés… egy trónért. Ami kényelmetlen és legalább az esetek felében ronda is, de mindenkinek képes vérszemet növeszteni. Első körben céltudatos barátunk az apja trónjára akarja rátenni a mancsát, hogy királyként szállhasson ringbe a főnyereményért, A háború megnyeréséért, azaz a Széthullott Birodalom császári címéért, ami elképzelhetetlen mértékű hatalmat és…elképzelhetetlen méretű kihívást jelent már csak a posztra jelentkezők számából kiindulva is. Mark elegendő információt bocsájtott rendelkezésre ahhoz, hogy az olvasó ne érezze magát totálisan elveszettnek a világban, amibe pottyant, de használható konkrétumokkal még nem szolgált a birodalom széthullásának körülményeiről, többnyire az itt és most lényegesnek számító momentumokra koncentrált az író, miközben elejtett olyan célzásokat, amiknek a mibenlétével a szereplők tisztában vannak, de nekünk nem mondanak túlzottan sokat elsőre, megjáratja vele az agytekervényeiket. Itt vannak például az Építők. Amennyit emlegették őket akár dicsérő, akár becsmérlő környezetben, nagyon kíváncsi vagyok rájuk bővebben is. Az író mentalitása Jorgon is érzékelhető, előre tervez a fiú, de nem rohan hajmeresztően előre, mindig az éppen következő lépés lehető leghatékonyabb megtételére koncentrál, fenntartva az esélyt az új lehetőségek befogadására, tervbe építésére is. Ami fenekestől felforgathatja az eredeti tervet, amire a legszembeötlőbb példa, hogy amikor az inkább gyerek, mint tinédzser cipőben járó Jorg az apja tömlöcéből kiszabadított rabokkal kereket oldott, az anyja és a kisöccse gyilkosán akart bosszút állni, de később ettől a céltól elfordult és megcélozta a világuralomra törést, mint testhezállóbb feladat. Amikor a haramiái oldalán bevonult az egykori otthonába, bevallom, tartottam tőle, hogy leragad majd az udvarban és kapok egy szokásos palotai majomparádét, de megnyugodtam, amikor a kötelező jellegű vérfürdő után az apja egy olyan feladatot bízott rá, amihez elengedhetetlen házon kívülre kerülni és, ami teljesíthetetlen… ha nem Jorg kezébe kerül. A Magasvárba érkezése előtt egy faluban már megmutatta, maroknyi emberrel is képes elsöprő sikert aratni, ami igazolja azt, hogy jó tervezéssel és utánajárással hatékonyabban lehet dolgozni, mint egy húszezer fős sereggel, aminek az élén egy idióta van, aki úgy vezeti össze-vissza az osztagát, mint egy méhet hessegető forgalom irányító rendőr az autókat. Maga az oda út és az akkor érkező akadályok szerintem érdekesebbre és izgalmasabbra sikerültek, mint a minden tekintetben szokatlannak számító ostrom… de én értékelem az egyéni megoldásokat, úgyhogy az ellen se lenne ellenvetésem, ha egy gyűszűvel próbált volna nekigyürkőzni a feladatnak Jorg és az általa egyáltalán nem diszkrét módon idiótának titulált, de megfelelő útmutatással eredményes rablói.

A rablóbandában két személyt leszámítva egy különösebben épkézlábnak vagy emlékezetesnek nevezhető ember se adódott, de az író gondot fordított rá, hogy a legények mind egyértelműen megkülönböztethetőek legyenek, hogy meglegyenek a sajátos jellegzetességeik, ha úgy adódott gúnyneveik még akkor is, ha inkább gyomlálható létszám, mint személyi szempontból voltak fontosak. A két kimagasló egyént leszámítva inkább csak egy rendelkezésre álló csürheként funkcionáltak, aminek a tagjai vagdalkozni tudnak, de a gondolkozás nem épp az erősségük, így ha nem Jorg rángatná a zsinórjaikat, minden esélyük meglenne rá, hogy a feldúlttól számító következő falu végében lefüleljék őket. Ennélfogva nem is annyira megfoghatatlan, hogy hogyan hagyhatták, hogy egy tizenhárom-tizennégy éves kölyök ugráltassa őket, a nagy szájak és a nagy izmok fő pillérei nem észkombájnok, de annyi eszük van, hogy valamennyire felmérjék, egy agyafúrt vezetőre van szükségük ahhoz, hogy megmaradhassanak. A csapatból a kedvencem a Núbai lett, a csendes, rejtélyes, „idegen”, aki egyetlen pillantással is többet tudott mondani, mint mások egy kész litániával – ha éppen ki óhajtott lépni a rejtélyesség ködéből. A háttérbe húzódott legtöbbször, mégis központibb emberré vált, mint a folyton patáliát csapó Rike, olyan volt, mint egy stabil szikla, amire minden körülmények között lehet alapozni.  Szívesen olvastam volna bővebben is a népének a kultúrájáról, mert már csak az el-elejtett apróságok és a holtak visszatéréséről adott magyarázata miatt is érdekes témáról van szó, ami kiszakítja az embert a dísztelen, szürke kövek világából. A hozzá és a népéhez való hozzáállást nevetségesnek találtam a legtöbb ember, főleg Gomst atya részéről, mintha ők felsőbbrendűek lennének azért, mert egy felsőbb erőben hisznek több helyett és fehér a bőrük, nem sötétbarna ahogy Jorg enyhe gúnnyal rámutatott, ő is ugyanannyira az uruk báránya, mint akárki más, csak van némi színbeli eltérés. A másik kedvenc Makin lett, akit lehet akár tipikus legjobb barát alapanyagnak is venni, mert a végsőkig hűséges és emellett rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amik elősegítik, hogy amennyire ilyen egyáltalán elképzelhető, kezelni tudjon egy olyan mentalitású és vérmérsékletű valakit, mint Jorg. Meglátszott rajta, hogy lovag volt és, hogy legbelül mélyen jobban ragaszkodik a lovag, mint az útonálló szerepéhez, mert bár kivette a részét a fosztogatásból és a testvérek egyéb ténykedéseiből, harc közben kardot rántani meg végképp nem okozott neki problémát, visszafogottabban űzte az ipart. Megmaradt a másik higgadt félnek Jorg oldalán, inkább az eredeti pozíciójához illően védelmezőként funkcionált és igyekezett visszahúzni Jorgot, mikor átesett a ló túloldalára. Az egyes szereplőknek a kidolgozottsága, mint minden más, Jorgra, vagyis az ő E/1-es elbeszélésre vezethető vissza, Makin és a Núbai azért kaptak nagyobb teret, azért kaptak összetettebb jellemet, mert Jorg őket kedvelte vette… emberszámba. A rablóbandából hozzájuk kötődött, az ő kötődési készségeinek a kereteinek gátjaival, míg a többieket haszontalan, gyengeelméjű barmoknak tartotta, így ilyen módon is jelentek meg. Az élettörténetük nem érdekelte Jorgot, ezért egy-két felületesebb kivételt számítva nem is kerültek bemutatásra a fejezetek előtti rövid jellemzésen túl. Neki ők csak olyan bábuk voltak a sakkfigurán, amiket az ember nem védelmez annyira bőszen, mint mondjuk egy királynőt vagy egy bástyát, de ettől függetlenül azt belátta, mikor érdemes szüneteltetnie az aprításukat…

„Szörnyek emelkedtek föl sorra a tábor körül, némelyik megdöbbentően közel hozzánk. Ha a nagy katedrálisokról minden vízköpő és egyéb rémség leválna, és sereget alkotna, a leucroták képeznék ezt a megelevenedett hadat.”

A világfelépítés leglenyűgözőbb elemeivé a leucroták váltak, megfogott a sokszínűségük, hogy habár egy fajhoz tartoznak, mégis nincsen közöttük kettő egyforma, hanem olyanok, mint…a hópelyhek. Különleges, a társaktól akár drasztikus mértékig is eltérő megjelenés és hasonlóan egyedi adottságok, amik egy-egy leucrotán belül is kiaknázhatatlan mélységekig terjedhetnek. Jane kissé parás, mégis bájos beütésével tökéletes szereplője lett volna egy komolyabb horrorfilmnek is, Gorgoth egyértelműen az ő ellentétének nevezhető, mégis harmonikusan mozogtak együtt, jó csapatot alkotva… Góg meg a rövid kibontakozási ideje alatt is olyanokat mutatott, amik rendesen felcsigázták a fantáziámat, remélem a következő részekben lesz alkalma rá, hogy megcsillogtassa a képességeit, amik jelenleg is súrolják azt a szintet, amitől egy állig felfegyverzett katona is barnává varázsolja a páncélját. A nekromanták megjelenítése is elnyerte a tetszésemet, beillettek a környezetükbe, a kötet messze legbriliánsabb szakaszában, úgy gondolom, ha akadhat is olyan társ Jorgnak, aki felér mellé és nem kerül automatikusan az elnyomott zónába, az csakis nekromanta lehet…

Ezt a kis fejtegetést nem véletlenül hoztam fel, ugyanis a kilátásban lévő párjelölt, Katherine szerintem édeskevés ahhoz, hogy nyomokban is egyenrangúnak lehessen nevezni Jorggal… Oké, hogy van egy figyelemreméltóan dekoratív pofija, de momentán ezzel kis is merültek Jorg apja újdonsült feleségének a testvérének a kimagasló vonásai. Már irtózok a gondolattól, hogy netalántán ezt a részben gyilkolási vágyban, részben vonzódásban megnyilvánuló érdeklődést Jorg irányából a hölgyemény felé valami… komolyabbá és krémesebbé formálja Lawrence a közeljövőben. Akik olvasták a második és harmadik kötetet: könyörögve kérlek titeket, nyugtassatok meg, hogy ezek ketten NEM fognak összejönni, aztán ellovagolni a naplementébe! T.T Nem mintha el tudnám képzelni Jorgról, hogy majd szerelmes lesz, hacsak nem vetkőzik ki magából teljesen, de akkor már inkább egy nekromantát, mint ezt a tyúkot :P

Jorg apjától csakúgy, mint az életben maradt fia, nem voltam hasra esve, fel tud sorakoztatni bőven olyan tetteket, amik kimerítik a csótányság fogalmát, de a fia mellett szerintem ő… eltörpül. Egyelőre azon a véleményen vagyok, hogy ez a kolosszális szerencse örökletes a családban, különben tippem sincsen, hogyan bírta megtartani a trónját ennyire érdekes uralkodási politikával… O.o Totálisan megértettem Jorg dühét ezzel a férfival szemben és a csalódottságát, lehet egy korona a fején, de micsoda alja ember az, aki pár lóval meg egy kereskedelmi egyezménnyel kiváltja a halott feleségét és a halott kisfiát!? Ez nem királyhoz méltó viselkedés. Ha nem is hatotta meg az elvesztése, legalább a tekintélye megőrzése érdekében eszközölnie kellett volna egy olyan színvonalú megtorlást, amiről évtizedek után is beszélnek…

Epekedve várom, Jorg további rendezkedését, akinek a sikerének a titka saját maga előtt is ingoványos talajt képez, de kő kövön nem marad, ha valamit a fejébe vesz. A Tövisek Királya és a Tövisek Császára repült is a kívánságlistámra, Mark másik sorozatának, a Bolondok Hercegének a társaságában. Ha a Fumaxosok így folytatják a fantasztikus történetek kiadását, hamar csődbe fognak juttatni…

Borító: 5/5 – Nem túl csicsás, figyelemmegragadó és a színeivel remekül közvetíti a hangulatot, mint ahogy a zöld köpenyes, hullahegyen ácsorgó figura is érzékletesen szemlélteti, mire számíthat az ember, ha Jorg egyszer beindul… :D A kötet hátuljának is nagyon szép a kivitelezése, annak meg külön örülök, hogy Jorg kiemelkedik valamennyire.
Kedvenc szereplő: Honorous Jorg Ancrath herceg, a Núbai, Makin, Gorgoth
Legutáltabb szereplők: Rike, Jorg apja, Hanna, Katherine
Kedvenc részek: amikor Jorg arra kényszerítette a papot, hogy adjon feloldozást a rablóbandája összes tagjának, a leucroták felbukkanásához köthető jelenetek, amikor Jorg összeverekedett Rike-vel, a felfordulás, amit Jorg a trónteremben végzett, Jorg rendezkedése az erdőőrségben, a Núbai és Jorg első közös estéje.
Mélypontok: az, ami a Núbait érte, Jorg meggondolatlan húzásai, Jorg apjának a vélekedése az elégtételről, illetve a fiával szembeni viselkedése.
Korhatár: Nem selymes lelkületűeknek való, a disztópia, a posztapokaliptikus műfaj, a horror, a low fantasy és a dark fantasy keveréke a Tövisek Hercege, ami röviden annyit tesz, vérre és durvaságra bőven lehet számítani. Tizenöt-tizenhat éves kortól ajánlanám olyanoknak, akik nem rettennek meg a pszichotikus tüneteket mutató főhősöktől… :D

2017. szeptember 17., vasárnap

Josh Malerman: A House at the Bottom of a Lake - Ház a tó mélyén

Hi, földlakók! :) A napokban vettem egy kis búvárleckét Josh Malerman: Ház a tó mélyén c. magával ragadó, misztikus horror könyvének főszereplőivel, miközben legalább annyira a sztori rabja lettem, mint Amelia és James a háznak. Ami a tó alatt van. Tökéletes állapotban. Bebútorozva. És, amiben minden jel szerint lakik valami... ami egyszerre akarja ott tartani és elüldözni a hősöket. Megtaláltam a hónap második kedvencét, alig várom, hogy még többet olvashassak Joshtól. ^^

Fülszöveg:

Mindketten tizenhét évesek. Mindketten félnek. Mégis mindketten igent mondanak.
Tökéletes első randinak tűnt: végigkenuzni az ikertavakon, szendvicsekkel és sörrel a hűtőládájukban. Ám a két tizenéves, Amelia és James felfedeznek valamit a víz felszíne alatt, ami örökre megváltoztatja az életüket.
Két emelet.
Egy kert.
És a bejárati ajtó nyitva áll.
Egy ház a tó mélyén.
A fiatalok egyetlen szabályhoz ragaszkodnak: nem kérdőjeleznek meg semmit. Így teljes természetességgel veszik birtokukba ezt a mesés otthont. Persze, hogyan is létezhetne egy ilyen lenyűgöző hely ellenszolgáltatás nélkül? Ez túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen. Miközben Amelia és James lépésről lépésre felfedezik a házat és egymást a hullámok között, egy örök igazság könyörtelenül bebizonyosodik:
Attól, hogy egy ház éppen üres, még nem biztos, hogy senki sem lakja.
created by HunHowrse Layout Generator on 2017-09-17 19:00:44
Nekem… azt hiszem… össze kell egy kicsit szednem magamat, mert most még képtelen vagyok összefüggően értelmesen meg pláne fogalmazni. Egyelőre csak tátogok, mint egy hal és őszintén tartok tőle, hogy ezután a nagy vödör hideg víz az arcomba típusú élmény után valaha is menni fog-e a százfelé lebegő gondolatfoszlányaim összeterelése… Huh! Még jó, hogy Joshnak momentán további két regénye elérhető magyarul, mert innentől kezdve nincs megállás. Egyedül vagyok. Előre félek. Mégis igent mondok -> A FOLY-TA-TÁS-RA.
Ez… hihetetlen volt. Az olvasás megkezdése előtt feltétlen keressetek valamilyen segédeszközt, amivel ki lehet peckelni a szemeteket, mert amikor elérkezik a pillanat, amikor a főszereplőkkel együtt lemerültök a mélybe, csak ti nem a tóéba, hanem a történetébe, akkor a kötelező jellegű, pislogás miatti megszakításokat is kész kínszenvedésnek fogjátok megélni. Kevés ehhez hasonlóan addiktív történetet hordott a hátán a föld. Csak olvastok, olvastok és mire felocsúdtok, a légzéshez hasonló létszükségletté válik, hogy megkaparintsátok a tó mélyén lévő ház titkának a kulcsát és illúziókat kergettek, ha azt hiszitek, az utolsó mondat előtt képesek lesztek szabadulni. Mert a ház nem enged. A függőjévé tesz, mint a legaljasabb, legpusztítóbb drog, a hatása alól kikerülve tett első mozdulataitok pedig olyanok lesznek, mintha vízben járnátok. Malerman ördögi profizmussal végzi a hangulatteremtést, ami egyúttal a legveszélyesebb fegyvere is a történetnek, az alapfelállás annyira nem kimagaslóan különleges, mégis egy semmihez sem hasonlítható sztori kerekedik belőle, ami ízig-vérig creepy. Elegyét képezi annak a felfoghatatlan, lúdbőrözős katarzisnak, amit akkor érez az ember, ha igazán átszellemül egy zeneszámba és annak az egyszerre lenyűgöző, egyszerre baljós élménynek, ami a Tropicárium egyes termeiben kaphat el. Amikor nézitek, ahogy az alagútban a fejetek fölött úszkálnak a cápák, de megtapad az agyatokban a feltevés, mi van, ha kilazul egy csavar vagy megreped az üveg?, vagy amikor a krokodilokat nézitek a több tíz méteres magasságban lévő függőhídról és beugrik, a kötélzet vagy egy deszka akár be is dobhatja a törölközőt… Fantasztikus, mi mindenre képes az emberi agy. Még egy reálisan nézve biztonságosnak mondható helyzetben is annyi hülyeséggel tudjuk traktálni magunkat, hogy utána rendesen reszkessen az ülepünk. Ez a veszélyforrást kutató radarunk valódi veszélyeket rejtő körülmények között meg még inkább bekattan, szünet nélkül adagolja a borzalmasabbnál borzalmasabb rémképeket. Ha könyvkarakterek vagyunk, ha hús-vér emberek. Őrjítő idegszál-gitározásba kergeti Malerman az olvasóit, aminek a végén precízen ki is filézi őket a pengetőjével, hogy csak az üresség maradjon fenn na meg annak a bizonyos radarnak a kattogása. Komolyan, mi az isten volt ez a záráskor?! Ha moly-másnaposságra vágytok, épp most bukkantatok rá a tökéletes társra a bulihoz.  



De, hogy mi is a Ház a tó mélyén? Ezt legalább annyira nehéz az élmény átélése nélkül, pusztán beszámolóban átadni, mint a szóban forgó, rejtélyes háznak a kinézetét, a benyomásokat, amik odalent érnek annak a félig leszakadt szárnyú ajtaja előtt. Eleinte bosszúsan doboltam magam mellett az ujjaimmal, amiért annyira idétlen, vérszegény leírásokat adnak egymásnak az egyedül elvégzett merüléseik után a főszereplőink, de most már kezdem megérteni őket. Vannak dolgok, amiket át kell élni ahhoz, hogy teljességében be lehessen fogadni a lényegét, ilyen ez a misztikus thriller és horror pikáns keverékét képező könyv is, amit olvasva rövid leírások mellett is annyira elevenen a sztori részének érzi magát az olvasó, mintha egy akváriumban forgatná a takaros kis kötetet és nem egy kanapén, egy ágyon vagy egy busz ülésén. Az pedig, hogy ennyire erős átszellemülés-faktort alkotott Malerman mindenképpen elismerésre méltó, a könyvvel közös randitok elején eltűnik a valós környezetetek és csak a víz mély sötétsége marad a hullámzás hangjával, a kékes, hátborzongató fényekkel és a körbe-körbe úszkáló halakkal, amiknek a felbukkanása bármennyire is törvényszerűnek tűnik egy tóval, a borzongató nyomás miatt jelentősen megemeli a pulzusotokat. Szóval a Ház a tó mélyén elsősorban mindenképpen egy nehezen felejthető, horror, amiben nem kell kaszákkal és láncfűrészekkel rohangászó zombiknak irtaniuk a népet, hogy ijesztő legyen. Emellett egy nagy önbeteljesítő jóslatnak is tekinthető az alapján, amit Amelia elmondott ezekről, csak spekulálni lehet az igazságot illetően, de valójában Amelia és James aggodalmai okozták a vesztet, ők generálták ki az egyre elferdültebbé forduló elemeket. Mint egy kapcsolatban, ahol annyira rágörcsölnek a felek, hogy vége lesz a boldogságuknak, hogy meg is történik… És, ha már említésre került a kapcsolatkérdés, a Ház a tó mélyén egyúttal egy gyönyörűen felépített, érzékletes, mégis némileg morbid metafora a szerelemről.

A főszereplőkről, Ameliáról és Jamesről túl sok mindent nem lehetett megtudni, mint személyekről, hiszen az epicentrumot a ház képezte. Nem annyira emlékezetes személyiség a két tizenhét éves, fokozatosan szerelembe eső fiatal, akikhez foghatót nem találhattok még egy könyvben, sőt, valószínű, hogy a következő olvasmányotokban rögtön belebotlotok egy ütősebb párosba. Lehet erre mondani szőrszálhasogatásként, hogy nincsenek kidolgozva mélyen, ami valamilyen szinten helytálló megállapodás is, csak annyi a különbség, hogy ennek nem az író a lustasága az oka, hanem az, hogy olyan érzetet akart kelteni, mintha ez bárkivel megtörténhetne. Mintha veletek is megtörténhetne. Ugyanannyit foglalkozott Jamesszel és Ameliával is, egyenlő mértékben tártak fel részleteket a ház kapcsán, így nemtől és kortól függetlenül nyugodtan behelyettesítheti az olvasó magát és a párját vagy azt, akivel valami hasonló tervei vannak a fő karakterek helyébe. Nincs akadálya, hogy közelinek érezhesse magát az olvasó a párocskánkhoz már csak azért se, mert nem képeznek visszahúzó erőt, nem szőröznek jelentéktelen problémákon, a cselekedeteikkel semmiféle időhúzást nem eszközölnek, nyugodtan folyhat tőlük a történet. Egyedül ezt a semmi miért és semmi hogyan aranyszabályt nem voltam képes megérteni a részükről. Mármint ez is hülyeség igazából, mert pontosan tudom, miért kreálta ezt így Josh, a rejtély és a misztikum megtartásának az érdekében, tényleg tiszta sor. De az én mindent megkérdőjelező és indokokra éhes gondolkodásomat alapul véve a helyükben KÉPTELEN lettem volna nem agyalni a miérteken és hogyanokon, képtelen lettem volna csak úgy magyarázat nélkül elfogadni, hogy a földszinten semmi se engedelmeskedik a fizika törvényeinek és elmozdíthatatlanul áll a helyén, míg az emeleten a ruhák úgy úszkálnak a plafon közelében, mint az akváriumban az aranyhalak. O.o Ropogós kis szellemi kihívásnak találtam volna az okok kiokoskodását és benne van a pakliba, hogy az ezer és egy elméletem közül egy se fedte volna a valóságot, de túlságosan birizgálta volna a fantáziámat ez a „jelenés”, hogy egy ez van és egy vállrándítás kíséretében elfogadjam a furcsaságokat. Basszus, még úgy se tudtam, hogy csak nézője voltam Amelia és James kalandjának! Majd’ megőrültem, hogy megtudjam, mi áll a háttérben, hogy mi eredményezi azt az akkora rakat bizarr, horrorisztikus kérdőjelet, amikből nyugodtan lehetne egy akkora piramist építeni, ami Kheopsz fáróénál is magasabb.

A házon kívül a könyv egy bimbózó románc alakulásáról is szól, ami közel sem ragadott meg annyira, mint maga a rejtély, eltörpült mellette és nem is érzékeltem úgy, mintha ezt a két kamaszt bármi is összekötné a közös kis titkukon kívül, ami a graffitizett alagút mögötti harmadik tó mélyén lapult az emeletes, viktoriánus stílusú ház személyében. Higgyétek el, ennek a helynek összetettebb és erősebb személyisége van, mint sok embernek. Olyan szaga volt a szerelmüknek, mint egy olyan házasságnak, amit csak az tart össze, hogy a válással „ne sérüljenek” a gyerekek. Ameddig nem került képbe a ház csak felszínesen csevegtek, azt sem túl bőven, ami persze betudható az első randi elején fellépő kötelező jellegű esetlenségnek és idegességnek, de egy idő után azért fel kellett volna engedniük egymás társaságában, ha tényleg működik köztük, aminek működnie kell. Félreértés ne essék, azt nem tagadom, hogy James és Amelia szerelmesek voltak… de nem egymásba, hanem a házba. A házat övező titok súlyába, hogy van egy közösen felfedezett kuckójuk, amiről csak ők tudnak, amiből csak ők ketten nyertek tapasztalatokat, a nagy ismeretlen létezésébe, amit közösen fedeztek fel. Ez majdnem hasonló történet, mint az akciófilmekben és thrillerekben megjelenő, úgynevezett „válsághelyzetekben született kapcsolatok”. Mert ugyan ki ne akarta volna, hogy Sylvester Stallone meg Sharon Stone összejöjjenek A specialistában, vagy szintén Stallone és Julien Moore a Bérgyilkosokban vagy Sandra Bullock-ék a Féktelenülben? Arra a nézők többsége legalább annyira vágyott, mint hogy épp bőrrel megússzák és feltételezhető, ha egy ilyen csöppet sem hétköznapinak nevezhető, rázós helyzetben képesek összedolgozni és harmóniában mozogni, akkor a szürke taposómalomban is menni fog. De sajna ez nincs így… Ahogy arra James és Amelia is rámutatnak, az ilyesféle kapcsolatokban hamar eljön az úgynevezett „csúcspont”, ami után az „átlagos” már kevés. Bántam, hogy annyira idétlenül funkcionáltak a házon kívüli világban, mert nagyon is jelentős lépésekre szánták el együtt magukat… és ebből kiindulva szintén arra következtetne az ember, hogy ha az ilyen lépésekhez eléggé különlegesnek értékelték a másikat, akkor nem a kezdeti, felszínes csevegés és feszengés fog áramlani köztük, amikor éppen nem a ház hálójában ragadva lubickolnak a csodában… De, mint kitértem rá, ennek a háznak személyisége van, egyszerre rémisztő, egyszerre csábító kisugárzása. Hiába rettegsz, hiába fagy meg az ereidben a vér, nem tudsz elfutni/elúszni, méghozzá azért, mert önszántadból akarsz maradni.

A ház vonzásának az erősödésében szép fokozat érződik, eleinte óvatosan szemlélték a kenuban ülő tinédzserek a vízfelszín alatti, tetőszerű formákat és fenntartásaik voltak azt illetően, jó ötlet-e lemerülni. Majd megtörtént a lemerülés a részükről egyenként a biztonság kedvéért, de olyan hosszú időtartamig maradva, hogy mind a kettőjükben megfogalmazódott a felfelé úszás közben, hogy nem sok lehet hátra a fulladásig. Aztán kerítettek egy búvárruhát és szintén egyenként mentek le, miközben egyikük ügyelt arra, hogy az oxigént szállító csővel minden rendben legyen, majd ketten vállalkoztak a lemerülésre. Eleinte ritkábban mentek a tóhoz, majd valamivel gyakrabban, később kint is aludtak és a tetőpontként elvonási tünetek jelentkeztek náluk, amikor valamiért nem mehettek el. Ami nem kicsit durva tekintve, hogy ez azért mégiscsak egy ház és nem alkohol vagy színes kis pirulák. A lemerüléseik természete mondhatni egészen ellentmondásos, ugyanis az alkalmak sokasodásával egyre felkészültebbek lettek, bizonyítja ezt a búvárruhák beszerzése, de egyre óvatlanabbak is, mert nem tartották számon úgy az idő múlását, ahogy ajánlott lett volna, az oxigéncsőre se figyeltek megfelelően, eszükbe se jutott, hogy beakadhat valahova, ezáltal kihúzódhat, majd mindketten lementek, hogy véletlenül se maradhasson egy „mentőember”, aki akcióba lép, ha valami történik a lentivel, túl sokáig nem ad magáról jelet. Nagy vonalakban amennyi előrelépést tettek, az kiütközött visszaesés formájában is, ergo körülbelül ugyanott tartottak. Nekem meg ilyenkor vékony, lelógó cérnaszálakká változtak az idegeim és legszívesebben úgy ráncigáltam volna ki a vízből ezt a két szerencsétlent, mint ahogy a kötelességtudó mentőkutyák szokták a bajbajutottakat. Adódtak pillanatok, amikor már legszívesebben eltakartam volna a szemeimet vagy leálltam volna velük kiabálni, hogy mi a bánatért csináljátok azt, amikor már annyira be vagytok szarva ti is, hogy idegileg totálisan taccsra vágódtatok?! Lehet azért ment végbe mennem ez a vészmadárkodás és túlkombinálás, mert a magam részéről soha nem tudtam normálisan megtanulni úszni, nem is vágyok rá, hogy ez változzon, mert szerencsére el tudom kerülni az ominózus területeket, a Titanic kiállításon kerültem a legközelebbi kontaktusba egy hajó részeivel ezért az elsüllyedéstől való tartás nálam még erősebb, mint az Ameliánál és Jamesnél hasonló embereknél, de húzósak voltak azok az épp egy hajszál híján pillanatok. Még kicsit le is izzadtam tőlük.

A vége kegyetlen és felhalmozódott bennem annyi kötekedés és dühöngés irányába megnyilvánulni készülő indulat, hogy akár kétszer ennyit is írhatnék róla, mint amit már eddig legépeltem… de bármennyire is úgy érzem, mintha a ház, avagy az író kikosarazott volna… ennek így kellett lennie. Akik olvasták már a Ház a tó mélyén-t, pontosan tudják, mire célzok, azoknak meg akik nem olvasták, nem akarok többet elárulni. A cselekmény csak úgy tud magával ragadó maradni, ha megmarad a rejtélyesség…

Josh Malerman megvett magának és ehhez TÉNYLEG semmi köze annak, hogy rockbandában is énekel az írás mellett ezzel a művével és nagyon kell iparkodnom a kezeim türtőztetésében, hogy ne kapjam le most azonnal a polcról a Madarak a dobozban-t, hogy megszerezzem az újabb dózist. De mivel botor módon A végzet tébolyult kerekét nem szereztem be a másik két könyve mellé a Könyvhéten, mégis várnom kell egy kicsit, mert ha hihetek a kritikáknak, amikben a Madarak a dobozban-t még ennél is jobbnak írják le…akkor nagy szószban leszek és még ennyire se tudok majd bírni magammal. Ha minden igaz, az elmúlt héten nyílt a városban néhány új könyvesbolt, a bebarangoló körutamon, amit tervezek talán meg is tudom kaparintani a kis vöröset.

Borító: 5/5 – Kevesebbet nem is lehet adni rá, gyönyörű munka, Pye Parr valami frenetikust alkotott! *.* Rendkívül részletes és igényes alkotás, mindig képes vagyok elcsodálkozni rajta egy-egy ilyen kép láttán, hogy egyesek milyen varázslatos dolgokra képesek a szerkesztőprogramokkal. A hangulat első ránézésre is ordít, bővebb tanulmányozással meg főleg és az kiemelkedően tetszik, hogy nem csak a ház lett megjelenítve, hanem a kenuban ülő Amelia és James is.
Kedvenc szereplők: Nos… ha szereplőnek lehet tekinteni, akkor egyértelműen a ház ’:D
Legutáltabb szereplők: -
Kedvenc részek: Elutasítom a válaszadást, az egész tökéletes úgy, ahogy van, darabokra szétbontva nem az igazi… :P De a legeslegjobban kétségkívül az a jelenetsor jött be, amiben csúnya dolgokat művelt az a hódos borstartó… ^^
Mélypont: A szerelmi szál esetlensége és házon kívüli életképtelensége.
Korhatár: Félőseknek egyáltalán nem ajánlom, de aki szeret borzongani, örömét leli a creepy témákban az kortól függetlenül belevághat. Aki meg kérdőjeles az ingerküszöbét illetően, annak azt tanácsolom, hogy tizenöt éves kor alatt ne nagyon próbálkozzon vele azért. És az én aranyszabályom: Viharban, egy kis olvasólámpa mellett az éjszaka közepén NE olvassátok. Ja, jól tippeltek, ennek a kis figyelmeztetésnek az oka, hogy én pontosan ezt tettem és utána minden sejtemmel azon voltam, hogy ne nagyon kacsintgassak a tükör felé fogmosás közben...
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2017. szeptember 15., péntek

Book Tag: Oscar-díj (Book Tag #25)

Üdv, újra! ^^ A beígért folytatásban egy Book Taggel készültem nektek, nevezetesen az Oscar-díj TAG-gel, amelynek keretében az év eddigi legjobb könyveit fogom a megfelelő bánásmódban részesíteni olyan módon, hogy hozzájuk vágok egy-egy aranyszobrocskát. A kérdéssorra Levandra hívott ki a Bookhunters-től és Wandamaci, a Wandamaci (könyv)birodalma blogról. Köszönöm az invitálás, lányok ^^
created by HunHowrse Layout Generator on 2017-09-13 16:56:32
Legjobb film ~ Legjobb könyv (ever)
Minden műfaji és földrajzi megkötés nélkül, úgyis mondhatnám, hogy Életed Könyve. Ha ez nehéz, legyen az Év Könyve.

Jelöltek:
- Karine Giébel: Juste une ombre - Csak egy árnyék
- Stieg Larsson: A tetovált lány
- Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa

Adott tehát egy pszicho-thriller, egy skandináv krimi ééés életem első dark-fantasy-ja. Valamilyen szinten nálam mind a három könyv nyertes, a végtelenségig tudnék áradozni róluk és műfajbeli különbözőségként meg főleg utálok kedvencet avatni... de a befutó marad a CSAK EGY ÁRNYÉK marad.



A Könyvmolyképző kiadó első kristály pöttyös könyve az első oldaltól az utolsóig borzongással teli, idegtépően izgalmas élményt tár a molyok elé, ami után szükség van az erős idegzetűeknek is néhány másodpercre, hogy magukhoz térjenek...


Legjobb rendező ~ Legjobb író
Számodra az utóbbi egy évben, vagy összességében a legjobb szerző. Nehézség esetén megoszthatod posztumusz, – és kortárs-életmű díjakra.

Jelöltek:
- On Sai
- Dan Wells
- Jennifer L. Armentrout

Ismét nagy a műfajbeli különbség, On Sai alapvetően sci-fiket ír és a könyveivel sikeresen megszerettette velem a műfajt, aminek az irányába korábban nem igazán nyitottam. Dan Wells a paranormális thrillerek koronázatlan királya, Jennifer pedig a luxenek, arumok, originek, továbbá Daemon Black és Luc megalkotásáért mindig páholyos helyet fog elfoglalni a kedvenceim között a Luxen sorozattal. A győztes pedig nem más, mint... Dan Wells! :)


Legjobb férfi és női főszereplő
Legjobban megformált, leghitelesebb. Hozzád legközelebb álló szereplők bármely könyvben.

Jelöltek (Női főszereplők):
- Lisbeth Salander (Stieg Larrson: A tetovált lány)
- Alexia Tarabotti (Gail Carriger: Blameless - Szégyentelen)
- Lena Morrisey (Kylie Scott: Lead - Szóló

Mindhárom lányban a sajátos temperamentumok, a keménységük és természetesen az eszük, illetve az elszántságuk fogott meg, mind a hármuknak különféle típusú és súlyosságú krízishelyzetekben kell helyt állniuk és egyaránt fantasztikusan teljesítenek. Ééés a győztes... LISBETH SALANDER!



Jelöltek (Férfi főszereplők):
- Rhysand (Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara)
- John Wayne Cleaver (Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos)
- Tyrion Lannister (George R. R. Martin: Trónok harca)

John egyszerre őrült és zseniális, Rhysanddel szemben pedig képtelen vagyok objektivitást mutatni, hiszen ő az én kétdimenziós, nyomtatott szerelmem... de ha igazságos akarok lenni, ezt a futamot Tyrion Lannister nyerte. George R. R. Martin sorozatának minden karaktere nagyon alaposan kidolgozott, de a rendkívül éles eszű kis fickó, aki közvetlen életveszélyből is képes kidumálni magát, messze vezeti a mezőnyt. :)



Legjobb forgatókönyv ~ Legjobb cselekmény

Jelöltek:

- Karen Rose: Közelebb, mint hinnéd
- Dan Wells: Szellemváros
- Susan Ee: A vég napjai
 

Egy briliáns "piroska és a farkas" típusú történet, amiben a farkas elriasztani akarja a kérdéses háztól Piroskát, egy őrületesen megírt összeesküvés-elmélet, paranormális thriller, egy skizofrén szereplő kalauzolásával és egy angyalos- apokaliptikus trilógia zárása küzd a szoborért... Aminek büszke tulajdonosa.... A KÖZELEBB, MINT HINNÉD! ^^


Legjobb látványtervezés / díszlet ~ Legjobb világépítés

Jelöltek:
- Rick Yancey: Az utolsó csillag
- Peter V. Brett: A Rovásember
- George R. R. Martin: Trónok harca

Az idegenek által megszállt, pusztulásra ítélt világ, amelyben nem lehet senkiben se bízni, mert bárki Közéjük tartozhat. A világ, amelyben éjszakánként rovások védelmébe kell húzódni a magúrok ellen, akik szintén el akarják törölni a bolygó felszínéről a fajtánkat. Az ikonikus világ, melyben hét uralkodóház küzd a Vastrónért, nem válogatva a piszkos eszközök közül sem, miközben jégzombik is fenyegetik az életüket. És számomra a nyertes... A ROVÁSEMBER :)


Legjobb nem angol / amerikai eredetű könyv

Jelöltek:
- On Sai: Szürke szobák
- Stieg Larrson: A tetovált lány
- On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál

Egy szuperképességű, emberfeletti lények által tervezett börtönben játszódó kiegészítő kötet, amelyben a Galaktika legveszélyesebb bűnözői között kénytelen boldogulni a főhős. Egy vérfagyasztó skandináv krimi, amelyben egy sorozatgyilkos leleplezése mellett a főhősnőnek meg kell küzdenie a perverz gyámjával is. Egy sziporkázóan szórakoztató, amellett hihetetlen sci-fi világban játszódó folytatás, melyben a főszereplők játszmái minden képzeletet felülmúlnak. És szoborral gazdagodik... a... CALDERON, AVAGY FELSÉGÁRULÁSHOZ BRICSESZ DUKÁL! :D

Nagy tapsot a győzteseknek és repítsétek őket a kívánságlistáitokra, mert mind megérdemlik a figyelmet ;) Illetve írók esetében nézzenek utána a munkásságuknak, mert sok trükköt tartogatnak a tarsolyukban.

A TAG kitöltésére meghívom Fancsalit, a Szubjektív Archívum bloggerét, amennyiben érdeklik a hasonlók :)

Forrásmegjelöléssel bárki bátran viheti, akinek megtetszett.
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Amy Gentry: Good as Gone - Ki ez a lány?

Helló-helló! :) A mai nap két poszttal is készültem a számotokra, az elsőben Amy Gentry debütáló regényét, a Ki ez a lány?-t veszem kritikus nagyítóm alá, melyben egy házaspár 8 éve elrabolt lánya egyszer csak feltűnik az ajtajuk előtt, mégsem lélegezhetnek fel igazán, hiszen a lány körül rengeteg a nyugtalanító részlet... A csodálatos módon megkerült lány egy aljas, személyiségeit ruhaként váltogató csaló vagy az, akit majdnem egy évtizede keresnek égen-földön? Logikai nyaktörések, rajongás, illúziógyilkolás és izgalommal övezett út várnak rátok az úton, amit mégis felemelnék a kötelező olvasmányok közé...

Fülszöveg:

Retteghet-e egy szülő jobban bármitől, mint hogy eltűnik a gyereke?
A houstoni Whitaker-Davalos házaspár számára ez a rémálom válik valósággá, amikor egy hajnalon Julie-t, a tizenhárom éves lányukat elviszi a házukból egy ismeretlen férfi. Az egyetlen szemtanú Julie húga, aki a félelemtől dermedten lapult egy szekrény mélyén.
Nyolc év elteltével, egy májusi kora estén becsöngetnek a házba. A küszöbön egy fiatal nő áll, aki azt állítja magáról, hogy ő Julie.
Ámde Anna Davalosban rettenetes gyanú ébred, amikor felfedezi, hogy néhány részlet hibádzik Julie történetében…
De akkor ki ez a nő?
És mit akar a családtól?

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-09-15 15:06:00
Nem mostanság volt szerencsém olyan könyvhöz, aminek ennyire találó lett volna a címe, mint a Ki ez a lány? c. thrillernek. Minél inkább fogytak a hátralévő oldalak, minél közelebb rágtam magam a rövidke köszönetnyilvánításhoz, annál gyakrabban és kétségbeesettebben szajkóztam a címadó kérdést.
A végső ítélet pedig egy, a nevetségességet rendesen súroló kettősségben nyilvánul meg, egyszerre állt fenn az, hogy világosodásig olvastam, annyira sodort magával a sztori  egy bizonyos pont után amiből következik, hogy egy szakaszban bizony imádtam és egyszerre éreztem egyfajta csalódottságot, mindamellett, hogy az elejétől a zárásig motoszkált bennem némi hiányérzet. Maga az ötlet és, ami ki lett belőle sütve, elismerésre méltó, ahogy a rejtély leplének a felrántásának a beadagolása is nagyon érdekes. Azzal, hogy a Julie-ként megjelent lánynak múltját visszafelé mesélte el az írónő, végig fenntartotta az izgalmat és a kérdőjeleket, hiszen hiába lehetett megtudni ezt-azt, ami formálta a véleményemet a titokzatos hölgyeményről, azt nem lehetett egyértelműen tudni, mi köze is van Julie-hoz. Bár egy idő után sikeresen megtippeltem, miről lehet itt szó. Adott egy határozottan jól sikerült, erős történetvonal, mégsem érzem magam elégedettnek, az olvasás közben sem volt maradéktalan az örömöm és ez bosszantott, úgy nézett ki, mintha teljesen eltérő frekvencián működnének az antennáink a könyvvel, avagy Amy Gentry-vel. Régen okozott ekkora gondot, hogy belerázódjak egy írásmódba, mint most. A fogalmazás is idegennek hatott, de a legnagyobb gondot az okozta, hogy átgondolatlannak és furának éreztem, hogy van egy E/1-es szemszög, amiből Julie mamája, Anna mesél, aztán ott van E/3-ban A Lánynak a szemszöge, ami volt, amikor átváltott E/1-be… Nem abszolút követhetetlen, de kusza ez így és személy szerint igaz, hogy jobban komálom az E/1-es írásmódot, de következetesebb lett volna, ha akkor már az egész kötet E/3-ban van megírva. Főleg, mert Anna E/1-es fejezeteiben nem is történtek annyira nagy dolgok. A történet eleje nekem kissé elkapkodott volt és mesterkélt, röviden felvázolták, hogy hogyan hatott ki a Whitaker-Davalos család életére a 13 éves lányuk elrablása, aztán durr bele bumm módon fel is tűnt az ajtóban a fülszövegben ígért, megfelelő korú, magát Julie-nak valló nő. Az oké, hogy nem akarta az írónő a múlt ecsetelésével húzni az időt, de Julie megjelenése nekem nagyon valószerűtlen és mű volt, elmaradtak azok a reakciók a családtagoktól, pláne az édesanyától, amik életszagúbbá formálták volna az ide vágó jelenetsort. Nem kenyerem a sok csöpögés, de egy ilyen szituációba, pláne az előzmények ismeretében azért több és mélyebb érzelem kellett volna. Talán ezért nem tudtam egy darabig kellően belemerülni a könyvbe, a Julie felbukkanásával kapcsolatos első szusszanások, beleértve a kórházas és rendőrséges jelenetek, mind távolinak és merevnek tűntek, mintha egy másik térsíkon játszódnának. De egy idő után ennek a merevségnek egy része hál’ az égnek, tovaszállt és kezdett alakulni a molekula, benyomódtak a képbe azok a bravúrosra sikeredett E/3-as fejezetek, amik lényegesen érdekfeszítőbbnek bizonyultak, mint Whitaker-Davalosék nyűglődései. Az utolsó negyven oldal előtt biztosra vettem, hogy révbe ért a könyv, hogy jó pozícióba tornázza magát az idei olvasmányaim között, aztán jött az említett negyven oldal, az írónő megragadott egy kamionnyi radírt és lazán összemaszatolva kitörölte a korábban megkapott piros pontjainak a jelentős részét. Kicsit olyan benyomásom volt a zárás kapcsán, mintha Amy felképelte volna azt, amit korábban felépített. Egy ilyen kaliberű illúziórombolásból meg nem lehet egyenes háttal felállni…



Thriller-imádói szempontból kétségkívül idegesítővé és muszáj lesz összetörnöm valamit, mert nem létezik, hogy mindezt EZÉRT történt beütése lett Julie családjának a kálváriájának az utolsó kirakós darabnak a helyre kerülésével, jobb, ha nem sorolom fel, mit tudnék tenni a kis csaj 13 éves énjével és a körülötte lévőkkel, mert az élet már változatos eszközökkel megtépázta őket a végkifejlet kikerekedésére, kiváltképpen Julie-t… de még mindig bugyog bennem a harag. Nyugodtan hozhatjátok a répát, zellert és a többit, van annyira magas hőfokon, hogy főzni lehessen benne egy jó kis levest. Anna szerint súlyos inkompetencia jellemezte a lánya ügyében folytatott nyomozást, na legalább ugyanekkora inkompetencia keringett náluk a négy fal között is, amiért ilyen előfordulhatott. Szokták mondani, előbb-utóbb mindenki tanul a hülyeségéből, náluk ez a tanulás egy rendkívül brutális lecke eredményeként történt meg, az egészben meg az a legbosszantóbb, hogy ezt kis odafigyeléssel simán el lehetett volna kerülni, egy-két normális beszélgetés kellett volna csak hozzá és némi törődés. Jane-t leszámítva mindenkinek bőven van vaj a füle mögött, de ettől függetlenül az elrabló a legnagyobb és legbetegebb szörnyeteg ebben a helyzetben, ha nem rohangálnának szabadon ilyen emberek a világban, akkor még az emlegetett családon belüli inkompetencia se okozott volna egy ilyen bőrleszaggatóan durva rémálmot, ami valamilyen szinten mind a négy résztvevő családtag életére rányomta a bélyeget. A Lányról nem is beszélve… Ironikus, hogy pont az iskolakezdés hónapjában, de ezúton ünnepélyesen növelem a Ki ez a lány? hozzáadásával az Alternatív Kötelező Olvasmányok listámat, amin olyan könyvek kapnak helyet, amik sokkal aktuálisabb témát dolgoznak fel, mint Nyilas Misi meg az ő, némi ésszerű gondolkozással és objektív hozzáállással elkerülhető világrengető drámai, olyat ami tényleg érinti a fiatalokat. Akik ismernek, tudják, hogy torony magasan van az ingerküszöböm, olvastam ennél sokkal brutálisabb, véresebb és pszichotikusabb szörnyűségeket felvonultató köteteket és épp egy olyat tervezek a közeljövőben kézbe venni mellesleg… de A Lány múltját olvasva szabályszerűen görcsbe rándult vagy tótágast állt a gyomrom, nem is egyszer. Zsigeri viszolygást uralkodott el rajtam és, bár a felbukkanásakor erősen unszimpatikus volt a csaj, hamar fellobbant bennem az empátia a múltja részleteit látva, egy idő után a hányinger is kerülgetett, miközben annyira, de annyira sajnáltam, hogy már milyen fiatalon mik történtek vele, hogy nehéz lenne kellően érzékletesen leírni. És ezek után még mindig fenntartom-e, hogy kötelező olvasmánynak való-e? Természetesen. Szerintem kevésbé hat kártékonyan a nebulók lelki csipkéjére és kevésbé fekszi meg a gyomrukat, mint Szent Péter Esernyője vagy annak a bizonyos kőszívű embernek a három fia… Ez a maga borzalmaival egy olyan könyv, amiből tényleg lehet tanulni, amit ebben a technológiai csodákban fürdőző, csillogó-villogó évszázadban is lehet hasznosítani és nem csak 50 évvel ezelőtt vagy még régebben. Azt vettem észre a különféle oldalakon, hogy a 10-13-as korosztály használja a legfelelőtlenebbül az internetet, mivel a 13 év alattiaknak azért sok lenne, ami a Ki ez a lány?-ban történik, azt mondom, 7. osztály második félévben vagy 8. osztályban lenne a legjobb szétosztani ezt a történetet. Jók nagyon a modern világunknak a vívmányai, ezt bizonyítja az is, hogy nélküle nem tudnék blogot írni és, hogy a blogger-és molytársaim személyében rengeteg fantasztikus embert ismertem meg, de csak ÉSSZEL. És a mellékelt példa is bizonyítja, hogy ez az ész és a vele járó következetesség nem annyira magától értetődő, mint ahogy annak kellene lennie…  Nem csak az említett korosztály, hanem a felnőttek részéről is. Kedves szülők lehet, hogy az ilyen technikával kapcsolatos vívmányok terén a tiltás telefonok és számítógépek elzárása vagy a totális struccpolitika a legkényelmesebb módszer, de hosszútávon, a nem fojtogatós odafigyelés kifizetődőbb…

Ezzel vissza is kanyarodnék Annához, az E/1-es részeket birtokló anyához, akivel annyi problémám, ha úgy tetszik nézeteltérésem adódott a közös, 303 oldalas pályafutásunk során, mint égen a csillag. Komolyan mondom srácok, nem vagyok babonás, de ezen a néven valamilyen átoknak kell ülnie, aminek a súlyossága vetekedik azzal, amit anno a Dumbledore-hoz állásért folyamodó, fiatal Voldemort vetett ki a Roxfortban az SKV tantárgyra, mert eddig talán még egy normális Anna nevű karakterrel se hozott össze a sors… O.o Fel-felvázolta, hogy mennyire nehéz neki, hogy bármerre néz is, Julie hiányát látja, de nekem nem egy megtört anyának, hanem egy nagy mamlasznak tűnt, aki az idősebb lánya elrablására azzal válaszolt, hogy a masszív letargiában dagonyázva elhanyagolta a kisebbet, aztán meg csodálkozott, amikor a megmaradt gyereke egyre jobban elhidegült tőle, lassacskán hébe-hóba látott, távoli rokon, majd idegen szintre csúszott. És mindeközben végig szent meggyőződése volt, hogy ő jó anya. Ez az a kis vallomás, amitől talán a legjobban a plafonra kerültem és elgondolkoztam rajta, miket szedhetett be a nehéz időkben a nő, mert egy doktori címmel nem rendelkező, ép eszű embernek is össze kellett volna raknia, hogy sok mindennek lehetett mondani Julie elvesztése után, de jó anyának semmiképpen. Ezt igazolják a részeges periódusát bemutató oldalak és az, hogy egyáltalán nem vette észre, mennyire szenved Jane, hogy mennyire rosszul érzi magát a házban, ahonnan egy késes idegen elragadta a nővérét, ameddig ő sírva egy szerkényben kuksolt és, hogy még anélkül is épp eléggé bűntudata volt, amiért nem mert az idegen távozása előtt kimászni abból a szekrényből, hogy ezt az orra alá dörgölnék. Fogalmam sincs, ilyen szituációban mi játszódik le egy emberben, de ha lennének gyerekeim és az egyikkel ilyen történne, akkor még jobban odafigyelnék a másikra, még jobban vigyáznék rá, még több szeretetet kapna és a többi, hogy amennyire az erőmből telik megakadályozzam, hogy megismétlődjön a szörnyű eset. Nem egy én most padlón vagyok, hagyjatok hát békén! felkiáltással hagynám, hogy a napfény meg a levegő felnevelje, miközben a férjem meg kész nyomozóirodát nyit a dolgozószobájában, szervezetekhez rohangál és alapot hoz létre a hasonlóan járt családoknak. Tomról is megvan a véleményem, de ha választanom kéne valakit a szülők közül, akit jobban megráztak a Julie-val történtek és, aki jobban igyekezett a megtalálásában, illetve a megmaradt lánnyal való foglalkozásban az inkább Tom volt, mint Anna. Anna számomra csak egy száj volt, aki mondja, hogy ezt meg tesz meg azt meg tesz és összességében minden tekintetben nagyon tud beszélni, de tettet felmutatni, ami alátámasztja a levegőbe hablatyolást nem tud és eléggé el is van telve azzal, hogy ő egyetemi tanár, két gyerekes édesanya, a poklot is megjárt szülő meg, amit el tudtok képzelni. Anna a regény alatt végig nagy jelentőséget tulajdonított saját magának, mindannak, ami őt érte és kimagaslóan vaskos öntudatossággal büszkélkedett úgy, hogy nem is volt ennek az öntudatosságnak alapja. Az a tipikus dacosságát keménységnek hívő, szeszélyes, áldozati alany, aki több millió társával meg van róla győződve, hogy a Föld tengelye miatta forog csak azért, hogy őt érjék jó vagy rossz ingerek. Ezt a röhejes, modoros narcisztikusságot a nyakamat teszem rá, hogy tőle örökölte Julie… Nem tudtam megérteni a nőt. Eltűnik a lánya, aztán megkerül és nem azon pörög naphosszat, hogy úristen, szerencsétlen gyerek mi mindenen mehetett át a távol töltött évek alatt, hanem azon, hogy az eltűnése, majd varázslatos megkerülése hogyan hat RÁ. Mindennek róla kellett szólnia, pedig elvileg Julie volt az, aki számított ebben a nem éppen szokványos történetben. Amikor A Lány körül elkezdtek lassan felbukkanni a furcsaságok; a hézagok az általa előadott sztoriban, a tetoválás a bordáin vagy éppen a mobiltelefon és a terápia rendszeres kihagyása, amire szerény véleményem szerint Annának, Jane-nek és Tomnak is el kellett volna mennie, hiszen az elkóborolt bárányka megkerüléséig bennük is felgyülemlett nem kevés traumatikus élmény, mivel együtt mentek át a Julie elvesztésével járó változásokon akkor ő volt az, aki meghúzta a derekán az övet és intézkedni kezdett, de szerintem még ekkor se igyekezett igazán, ekkor se akarta tudni, hogy mi van a lánnyal, aki a házában él, már ha ő az ő lánya… Csak folytatta a nyavalygást, ami nyolc év alatt nem hozott eredményt, szóval nem éppen jó taktika… Azt vártam először, hogy rendesen akcióba fog lendülni és a cselekménynek erre is lett volna szüksége, de sajnálatos módon ez a nő túlzottan totya-motya egy ilyen intézkedéshullám megindításához és lefolytatásához… De biztos nekem nagyok az elvárásaim abból fakadóan, hogy az én anyukám egyáltalán nem ilyen és nem is volt ilyen :P Annával a legnagyobb gubancot az jelentette a nyomozás tekintetében, hogy képtelen volt a fontos részletekre koncentrálni és a jelentéktelen elemeken szőrözött. Mint azon a hajfestésen. Öregem, azok után, amin keresztülmentetek, ki nem szarja le, hogy milyen színű annak a gyereknek a haja, ha hellyel-közzel egészséges? -.- Még örülnie kellett volna, hogy egyben van annyira, hogy külső átalakításokon tudjon gondolkozni, ez egy pozitív jel volt. Amit meg Jane ellen elkövetett, amikor Julie-val visszatértek arról a hajfestésről, azért mélységesen elítélem és igaza van Tomnak abban, hogy erre nincs mentség, bármennyire aggódott is és bármennyire ki is volt akadva. Az egyetlen értékelhető és badass húzása az volt, amit a szökőkutas fejezetnél tett, az nagyon ott volt, kár, hogy nem nyújtott végig hasonló színvonalú teljesítményt.

Tom a szülői összetételből a megfelelőbbnek mondható fél, nem csoda, hogy Jane is felé nyitott jobban, de ő is követett el szarvas hibákat, olyanokat, amiket szívesen megosztanék veletek… de spoilernek minősül. Maradjunk annyiban, hogy habár Anna megértette, sőt, örült is neki, hogy a férfi akivel él, hordoz magában tökéletlenségeket, de az ő cselekedeteinek indokai sem álltak túl szilárd lábakon. Az érthető, amit az alappal tett, de az nem fér a fejembe, hogy hogyan lehetett elfogadható, sőt, egészen természetes színben feltűntetni azt, amit a segítségért cserébe várt el… Mármint…ne értsetek félre, de nem elég a másiknak, ami a gyerekével kapcsolatos, amit ő is megtapasztalt a saját bőrén de még meg is kell alázni? Azért, hogy az ő irányába pótlódjon, ami hiányzik neki…? Ebben a famíliában komolyan mindenki ennyire önző vagy csak a hajnal 3-4 körül olvasott részeknél az én szövegértelmezésem tompult el végzetesen? A lányaival Tom volt a normálisabb, de ez az alapos húzása egy mocsok megmozdulás volt.

Julie-ról, a kiskamasz lányról, akit tizenhárom éves korában egy késes fickó a tulajdon otthonából vitt el csak hasonlókat tudok mondani, mint amiket A Lány is megfogalmazott vele kapcsolatban az utolsó fejezetekben buta volt és hiszékeny, ami súlyos következményekkel járt. Ő a szó klasszikus értelmében igenis tökéletes volt, megfelelt minden ízben annak a képnek, amit a világ felé mutatott magáról… csak mély üresség társult ehhez. Valami nagyon nagy baj volt az ő fejével kislányként és szomorú, hogy nem ismerték ezt fel a szülei, mert igenis segítségre szorul az, akinek az kell ahhoz, hogy teljesnek érezze magát, hogy valamilyen felsőbb hatalom kiválasztottja legyen. És itt most tök mindegy, hogy istenről, egy akármilyen transzcendens lényről, egy szuperintelligens szervezetről vagy egy ördögi szektáról van szó a lényeg szempontjából. A fő, hogy súlyos lelki defektre enged következtetni az, ha valaki a belső űrt nem tudja egy örömet okozó tevékenységgel, zenével, a szeretteivel, egy kisállattal vagy bármilyen hobbival kitölteni, mint akárki más. Ha ez az űr csak akkor foltozódik be, ha egy világmegváltó valaminek a középpontjába kerül, ha olyan szinten különlegesnek, FONTOSNAK kell éreztetnie magát, mintha az összes nagyhatalom gazdasága összeomlana, ha ő nem lenne... ’’ -.- Ez beteges. Kimeríti a súlyos narcizmus fogalmát, ami, mint ahogy rámutattam nemrég, a kedves mamánál is jelen van. Mint embert és, mint áldozatot, sajnálom őt, de mint szereplőt, nagyon nem kedvelem.

Jane, Julie húga viszont már sokkalta szimpátiavadászabb karakter lett és nagy kár, hogy nem kapott több teret, hogy Anna helyett nem ő kezdett nyomozgatni a házukban feltűnő Lány után, belőle egy kevésbé defektes, önjelölt detektív alapanyag gyúródott volna ’:D Az anyja úgy kezelte, mintha egy másik bolygóról érkezett volna, de szerintem teljességgel logikus volt a viselkedése, az őt ért ingerekre adott reakciója, mindenből, amit csinált magas fokú figyelemhiány ordított. Bevallják Annáék vagy sem, annyira el voltak Julie keresésével és az őket ért tragédián való kesergéssel, hogy őt totálisan háttérbe szorították, annyira elhanyagolták, hogy mondhatni saját magát nevelte fel, minden tekintetben egyedül boldogult az évek során. így nem csoda, ha nincsen tőle hasra esve, ha ennyi mellőzöttség után vagy folytatják a tömény távolságtartást az irányába, vagy derült égből villámcsapás, úgy döntenek, mindenbe bele óhajtanak szólni, basáskodni akarnak felette, mint egy nyolcéves felett, ameddig új szél nem fújja meg őket. Csakúgy, mint az írásmódból, a szülők nevelési módszereiből is hiányzott a következetesség, még egy kutyával vagy egy macskával se lehet azt játszani, hogy egyszer nagyon kell, aztán meg nem és mehet a saját útján, nemhogy egy gyerekkel… Egy gyerekkel, aki a nagyvilágba való kilökésekor épp egy kényes kor kapujában áll… Azzal, ami Julie-t, illetve A Lányt érte, össze se lehet hasonlítani azt, amin Jane-nek kellett átmennie, de a normálistól ez is messze áll. Jane nyugodtan beugorhatott volna egy New Adults regénybe főszereplőnek.

Alex Mercadóval, az egyetlen jelentősebb, családon kívül eső karakterrel ért a legintenzívebb pofára esés. Hozzájárult ugyan a homály eloszlatásához, de egy magánnyomozótól azért többet vártam volna annál, amit Alex nyújtott rövid szereplése alatt. A szándék megvolt benne, de pontos, hatásos, előre mozdító információkból nem tudott annyit nyújtani, mint amennyit kellett volna… Nem ártott volna, ha ő és Anna jobban összedolgoznak, ha közös erővel jutnak el a Kapuhoz és göngyölítik fel, honnan is érkezett A Lány és mi célból. Ezeknek a hiányában a jelenben folytatott „nyomozást” inkább lehet szerencsés véletlenek sorozatának venni és az igazi nyomozást a múltba való visszanézések jelentették.

Gretchen, Starr, Violet és az a számtalan álnév, amit az életed során használtál te, A Lány; Meghajolok előtted, egy igazi fuckin’ survivor vagy! Egy olyan túlélő, aki minden akadállyal megbirkózik és folyamatosan megy és megy tovább, dacolva a Mount Everest nagyságú hegyekkel, amik akadályt akarnak képezni előtted. A módszereid sokszor nem a legtisztábbak, csomóan elítélhetnek miattuk és bizonyára meg is fogják tenni, de a helyedbe kerülve biztosra veszem, így az elején elvéreztek volna, nálad jobban meg végképp nem bírták volna ezt végigcsinálni, alig alkalmazva jelentősebb külső segítséget. Akadtak döntéseid, amik csöbörből vödörbe löktek, ezektől még jobban megszenvedtél, de a végeredményt tekintve én tisztellek és azt kívánom, bár ne kellett volna átélned mindezt.

Tekintélyes halmot lehetne építeni a különböző logikai hibákból és a lezárt se tartom megfelelőnek, hiszen az írónő visszahozta vele azt az elkapkodottságot, ami a regény elején is jelentkezett és az időközben felfedezett logikai bakikra szolgáltatott magyarázatoknak nagyon mondvacsinált jellege volt… de első könyvnek ez egész jó volt. A fantázia, az ütős történetek kiötléséhez szükséges hajlam az adott, de bőven van még itt mit csiszolni, ha Amy a későbbiekben is le akar ragadni a regényírásnál. Kezdve azzal például, hogy ebben a műfajban vegyes hatást kelt az a nyakatekerten lírai fogalmazás, ami pár oldalon felütötte a fejét. ’:D Az író és az olvasó egyaránt azt várja tűkön ülve, hogy belecsaphasson a cselekmény sűrűjébe, de egy jó, megfelelő hosszúságú és minőségű felvezetés az alapja mindennek, emellett a lezárást is jobb bővebb lére ereszteni, jobban kimunkálni. A könyv nem karakterépítésre vonatkozó hibái nagyrészt a meglátásom szerint kapkodásból fakadtak és egy valóban odafigyelő, tapasztalt szerkesztővel ki lehetett volna küszöbölni… de legközelebbre remélhetőleg érzékelhető lesz némi fejlődés. Kíváncsi vagyok, mivel rukkol el következőleg Amy.

Borító: 5/3 – Unalmas leszek és egekig magasztalom a betűket, amik a szokatlan, de mutatós elrendezésen kívül már csak azért is nagyon bejönnek, mert ha egy bizonyos szögben esik rájuk a fény, olyan, mintha csillognának. Maga a kis csaj,  nos… köntörfalazás nélkül eléggé para xD Okosabb döntés lett volna nem ennyire ráközelíteni az arcára, mert az üldözési mániásabb egyénekben könnyen keltheti azt az érzést, hogy a veséjükbe lát és így túl…nagy is az arca. Zavaró hibának tartom, hogy a borítómodell szeme egyértelműen sötét árnyalatú, fekete vagy barna, míg a könyvben egyértelműen leírták, hogy Julie-nak és A Lánynak is kék szemei vannak. Ezen kívül a hajuk alapvetően szőke, így a sötét szemöldököt se tudom hová tenni, de ez még nem annyira feltűnő, mint a szem. Amúgy, ami az arcberendezést illeti, a leírásokat figyelembe véve jobb lett volna, ha egy törékenyebb, Amanda Seyfried típusú lányt keresnek a borítóra ha készülne film netalántán a könyvből akkor ő vagy Taissa Farmiga tökéletesek lennének A Lány szerepére.
Kedvenc karakterek: A Lány, Jane
Legutáltabb karakterek: Az elrabló, Anna
Kedvenc részek: Az E/3-ban játszódó jelenetek, amik által meg lehetett ismerni A Lány életútját.
Mélypontok: a kezdés és a vége elkapkodott volt, akadtak ellentmondásos részletek és sok szituáció tűnt megrendezettnek, műnek, Anna énközpontúságától a falra másztam és bár a maga nemében remek kis történet keveredett ki az ötletből, csakis mélypontként értelmezhető az, ami Julie-val és A Lánnyal történt.
Korhatár:  Nem egy vidám olvasmány és a leírtak megterhelőek, de 14 éves kortól már ajánlanám, mert nagy szükség van a kötet üzenetére.
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2017. szeptember 10., vasárnap

American Horror Story: Cult - Első benyomások...


Sziasztok! ^^ Jelentem: sikeresen levadásztam a napokban az AHS legújabb, Cult című évadának első részét, amit ha szakaszosan is, egyem a türelmemet, azt képtelen voltam kivárni, hogy legyen időm leülni és egyben megnézni, állandóan elindítottam, ha volt egy szusszanásnyi szabadidőm de végigvizslattam. Megkezdte működését az American Horror Story „szektája”, csatlakozzatok és olvassátok az első benyomásomat az idei évadról ;)
created by HunHowrse Layout Generator on 2017-09-10 19:19:16
Nahát, skacok… ha fogalmazhatunk így… akkor még némileg sokkban vagyok és ebből kifolyólag szellősek a gondolataim, nem igazán tudom, hogyan is vélekedjek, aminek a fő oka, hogy előre láthatóan ez az évad az előzőekhez képest más lesz. Ami nem feltétlenül könyvelhető el talán rossznak, de meg kell szokni. Első körben azért más, mert mint ahogy egy korábbi bejegyzésben már beszámoltam róla, egy szörnyen aktuális téma köré épül a történet, az elnökválasztás köré, aminek az eredménye bizonyára Ryan Murphy-t és a színészi csapat néhány tagját (pl. Sarah Paulsont és Matt Bomert) nem kifejezetten rózsás érzésekkel töltötte el, óvatosan szólva. Sokan nekiálltak a téma kiderülésekor és még most is hápogni, fintorogni és más módon reklamálni, hogy „de ebben mi a horror?”, nos, aki a kampány-és választási időszakban nézte a hírcsatornákat vagy olvasta a különféle portálokat, annak nem kell magyaráznom ezt, úgy hiszem. Amerikába az említett időtartamra egy akkora őrültek házává változott, aminek a láttán még a második évados Briarcliff is elismerően füttyentene. A 21. században egyenesen felfoghatatlan számomra, hogy elméleti síkon civilizált emberek egymás torkának ugranak és agyba-főbe verik egymást csak azért, mert nem ugyanazzal szimpatizálnak… O.o Nálam ez bőven kimeríti a horror fogalmát, mint ahogy a Fehér Házban jelenleg randalírozó érdekes frizurájú úriember agyának egyéb szüleményei is, de úgy néz ki, a többség nem ezen az állásponton van. Ez még belefér a szürke hétköznapokba végül is annyira, hogy ne lehessen horror szériában hasznosítani…


Tehát alapvetően egyértelmű, miért a Cult témájánál kötöttek ki az illetékesek… így nem is érvényesülhetett az, az AHS-es hagyomány, miszerint az éppen futó évad fő vonalával kapcsolatban elejtettek egy kis utalást az előző évadban… de azért nekem hiányzott ez a dolog :/ Ez különlegessé tette az American Horror Story-t. Mint ahogy az is, hogy bár évadonként teljesen új történet kezdődik, nagyrészt új szereplőkkel, de a színészgárda hellyel-közzel állandó. Most meg a régi motorosok közül adott nekünk Evan Peters, Sarah Paulson és Cheyenne Jackson, illetve várható Frances Conroy és Emma Roberts visszatérése, de egyelőre csak az első három színésszel lehetett találkozni, közülük is Evannel és Sarah-val huzamosabb ideig, miközben fő szerepkörbe került egy rakat ismeretlen arc. Nincs bajom a sorozaton belüli vérfrissítéssel és mind tisztában vagyunk vele, hogy a Freakshowba is jött anno csomó új ember… de ez valahogy most mégis idegen érzés. Hiányzik a komfort, amiért nem futottam bele a már megszokott bagázsból annyi színészbe, főleg, mivel egyelőre se Billie Lourd, se Alison Pill nem tűnik nagy sónak. Ami meg Colton Haynes-t illeti… mint embert kedvelem, de a Teen Wolfos tapasztalataim után neki se szavazok he-he micsoda humorbomba vagyok akaratlanul is! sok bizalmat. Angela Bassett-et, ja, a nő fanatikusa vagyok *-* Kathy Batest, Finn Witrockot, Matt Bomert, Denis O’Hare-t és Lily Rabe-t akarom, nyeh :P

Hogy említsek pozitívumot is, óriási kő gördült le a szívemről és hatalmasat vigyorogtam, mikor láttam, hogy VAN OPENING!!! ^.^ A hatodik évadot szerettem, de végig volt egy kis hiányérzetem, amiért ez a rövid nyitó képsor a már megszokott zenei aláfestéssel elmaradt. Egy piros pont a Cultnak! Szerintem nagyon jó munkát végeztek opening-téren ismét a szerkesztők, bár a Hotel, a Coven és a Freakshow nyitását semmi se überelheti nálam, az azok által közvetített sötétség ragadott meg a legerősebben :D A Cult openingje előrevetíti a várható, parás, nyomokban komor hangulatot, a megfelelő részletek megjelennek benne, tényleg nem lehet egy rossz szavam se vele kapcsolatban. De az most már nagyon nem hagy nyugodni, hogy milyen funkciót is fognak itt betölteni a méhek…

Ugyanis a számtalan rövidebb-hosszabb kit akarok én beetetni? A leghosszabb maximum két és fél perces lett teasternek és az internetet lassan, de biztosan ellepő Cult posztereknek két állandóan visszatérő motívuma volt: a bohócok és a méhek. Vagy ezek együtt. A bohócok az első rész alatt tömegesen bukkantak fel, egyrészt mindenki kedvenc pszichopata krumpliorrúja, Twisty néhány perces megjelenésével, amikor elkezdte megint eljátszani a piknikezőket szétszabdaló kis műsorszámát, azt hittem, beszarok. Aztán azon kattogott az agyam, hogy a fenébe lehet életben ez a csóka, amikor már az ’50-es évek eleje környékén játszódó Rémségek cirkusza évadban se volt egy fiatal gyerek és mellesleg Edward Mordrake is magával vitte halloweenkor… O.o másrészt Sarah Paulson újdonsült karakterének a „képzelgéseiben”. Nem is beszélve az epizódon kívül arról, hogy már a karakter poszterekbe is kivétel nélkül belefurakodtak valahogyan a kis aranyosak… Egyelőre rettentően homályos, hogy ezek miért gyűltek úgy össze, mint a Szent Márk téren a galambok és, hogy mit akarnak, de gondolom majd kiderül a méhek is csak színre lépnek/repülnek valamikor. Mindenesetre megjelenésükben sokkalta ijesztőbbek, mint amilyennek anno Twisty tűnt, nem csoda, ha szerencsétlen Sarah-nak a karaktere ki van akadva tőlük… xD Azt olvastam, Ryan úgy nyilatkozott, hogy ez az évad nem fog természetfeletti szálat tartalmazni ez szintén egy fájó pont. Szerintem igenis szükség van természetfeletti szálra! :c A szellemek elengedhetetlen elemei ennek a szériának, de rajtuk kívül is beszálltak még a képbe a boszorkányok, dr. Arden zombijai meg a vámpírok… úgy az igazi, ha ezek közül legalább egy elem szerepet kap. Ha nem „csak” az emberektől kell tartaniuk a karaktereknek így a csak néhány ember számára észlelhető bohócok ésszerűvé, valóságossá tétele szép feladat lesz, de ennél húzósabb ügyek is megoldásra kerültek az AHS csapata által, szóval nem aggódok. :D

A rész azon az éjszakán kezdődik, amikor kihirdették, Trump megnyerte a választást, azaz ő került az elnöki székbe, majd a fennmaradó időben bepillantást lehet nyerni a szereplők életébe, hogy hogyan hatott az emberekre a választás eredménye és feltűnnek a bohócaink is...  Nem egy eseménydús indító epizód, de az a sejtésem, több ízben hajmeresztő, hátat borsództató évad kapujában állunk. Visszakanyarodva a választás lezárulásának az estéjére…A Sarah Paulson által életre keltett Ally a hír láttán és hallatán totálisan összeomlik, ami eltúlzottnak tűnő, de várható reakció az újdonsült elnöke homofób megjegyzéseit nézve, hiszen Ally egy nővel él házasságban és neveli a kisfiukat. Ezzel szemben egy mondjuk úgy… kissé zavarodott, kék hajú, Kai nevezetű fiatalember, akit Evan Peters jelenít meg a képernyőn, a létező legvadabb módon ujjong a televíziója előtt, végre egy normális embert dugtak a Fehér Házba. És ezzel meg is érkeztünk a Cult két fő karakteréhez, egy megszámlálhatatlan mennyiségű és a választási eredmények hatására drasztikusan felerősödő fóbiával küszködő nőhöz és egy radikális eszmékben és álmokban fürdőző, küldetéstudatos, világmegváltásra éhező pszichotikus fickóhoz.

Ally-től nem estem túlságosan hasra, hozza azt a jellemet, amit Sarah karaktereitől várhat az ember, de a magam részéről inkább a tehetsége, mint az általa eljátszott emberek személyisége miatt szeretem Sarah-t. Sajnáltam szegényt, mert egy még a mai napig nem mindenhol egyöntetűen megfelelően bírált csoporthoz tartozik az identitása okán, szóval nem csoda, ha feszengve tekint a jövőre. Jogosan teszi. Továbbá még belegondolni is ijesztő, hogy mennyire szar lehet, ha valaki annyi mindentől retteg, mint ő. Mindegyikünknek megvannak a félelmei, vannak, akiknél  a magas helyek, másoknál a pókok és egyéb ízeltlábúak, a bohócok, a vér vagy az egerek verik ki  biztosítékot és tudjuk, egy ilyen dolgot is milyen nehéz legyűrni. Nemhogy minimum ötfélét… A sors vagy inkább Ryan beteg humorának a fintora, hogy Sarah a második, illetve a hatodik évados Lana Winters után megint egy olyan szereplőt kapott, aki diliházba kerülhet… ’:D Mondhat akármit Ivy, a párja, az már erősen érződik, hogy szerencsétlen Ally-t bolondnak nézi, amiért mindenhol bohócokat, sőt, nyilvánosan közösülő (!) bohócokat lát. Remélem Ally valahogy összekaparja magát, mert nézőként megállapítva határozottan siralmas, hogy már az első részben ennyire a totális szétesés határán van. Hogyan fogja még túlélni, ami ezután következik…? Mert, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa Twisty kollégáival kapcsolatban, az tuti.

Evanről is elmondható, hogy követi a szokásos kis mintáját, megint egy őrült szereplőt kapott, ami határozottan jó hír, hiszen pont ezt a karakterfajtát képes a legjobban megjeleníteni Jimmy Darling és Kit Walker se volt rossz, de határozottan fehérrépa kategóriásak a többiekhez képest :D Kai máshogyan őrült, mint mondjuk a Hotel-beli James March, akit a gyagyássága megfosztott attól, hogy teljes értékű gonosz karakter legyen, de tömeges Tate imádat ide vagy oda, nálam James Patrick March az etalon alakítása Evannak de Kai se százas, sőt, ötvenesnek se vehető… Amit már a puszta jelenlétével is éreztet, meg sem kell szólalnia. Botrányos és egyenesen elfogadhatatlan volt, amit ez alatt a rövid idő alatt is produkált, kvázi önkéntes igazságosztónak állt, aki majd egyedül, a saját két kezével megvalósítja az elnöke „álmait” és ki is robbant egyúttal egy jó kis forradalmat, ami kiirtja az államokból a Kai nézőpontja szerint felesleges és használhatatlan embereket, hogy az erősek élhessenek. Akaratlanul is átfutott a fejemen, valóban létezhetnek-e ilyen futóbolondok még manapság, de mivel az AHS-es brigádra nem a túlzások és az álomvilágok teremtése jellemző a realitást kívánó fronton, a felirat következő sorának a betöltődésére meg is érkezett a válasz: bizony léteznek. Mélységesen utálom Kai-t, de hiába egy igazi segg, Evan olyan élethűen hozza minden megmozdulást, ami az egyéniségét erősíti, hogy az hihetetlen...

Ezzel a jelzővel tudnám illetni Kai testvérét, Wintert is, akit momentán még nem tudok hová tenni. A csaj fejében is láthatóan kilazultak a legfontosabb csavarok és ameddig Ally meg Ivy gyerekére vigyázott, végig megfeszített figyelemmel vártam, mikor üt be valami katasztrófa amiatt, hogy elgurult a gyógyszere… de nem nyújtott egyelőre emlékezeteset. Feltételezem, számíthatok még érdekes pillanatokra tőle még akkor is, ha csak Kai bábja, bár ki tudja meddig. A színésznőre, aki eljátssza őt, szintén nem tudom, mit mondhatnék. Nem élményrombolóan béna, de nem is annyira megragadó, mint amilyen mondjuk Kathy Bates, Jessica Lange, Angela Bassett, Lady Gaga vagy Adina Porter volt, ha csak a női színészeket veszem alapul. Túlságosan is ragaszkodok a régiekhez, de szerintem ezt a szerepet nyugodtan eljátszhatta volna Taissa Farmiga vagy Lily Rabe. Nincs sok ráció Billie Lourd beszervezésében, nem egy olyan kiemelkedően tündöklő csillag az eddigi teljesítménye alapján, aki helyett más nem tudná ugyanilyen vagy még jobb minőségben elvégezni a munkát.

Ivy, Ally párja nekem nagyon… seszínű, szürke, jelentéktelen. Biztos változni fog ez a felállás még, de tőle végképp nem várok sokat, nem tesz hozzá a történethez a jelenléte. Csak úgy van, méghozzá útban van, láb alatt van. De ki tudja, még az is lehet, a rendes évadértékelésemben őt fogom kedvencként megnevezni.

Egy-egy villanás erejéig a történet részévé vált Cheyenne Jackson, aki ezúttal Ally pszichológusának a bőrébe bújik és Colton Haynes, aki rendőrnyomozót alakít. Cheyenne már bizonyított a Hotelben és a Roanokeban, nem tartok attól, problémákat fog okozni, Colton meg az Ally szomszédságában történt gyilkosság kapcsán nemsokára jobban belekerül a rivaldafénybe.

Összegezve nem kapott el az a „te jóságos ég! Én ezt imádom!” érzés és úgy becsülöm, egy-két részre szükség lesz még ahhoz, hogy egyáltalán megkíséreljen ledönteni a lábamról a rajongás lendülete, de bármennyire is fájlalom Angela hiányát, egyáltalán nem tervezem a süllyesztőbe küldeni a Cultot. Az atmoszféra ígéretes, Evan kitesz magáért a korábban megismert színészekkel együtt és éget a kíváncsiság a bohócok meg a méhek ügyében… Kérem a következő részt! :D

Ha szeretnétek megosztani a személyes meglátásaitokat a 7. évad kezdése kapcsán, nem győzőm hangsúlyozni, HASZNÁLJÁTOK a komment részleget. Nem harap, nem úgy működik, mint a szekta, ki lehet belőle lépni ;)
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01