2019. február 13., szerda

Top 5 Wednesday #47 - 'Hello world! I'm your wild girl. I'm your ch-ch-ch-cherry bomb!' - Vagány nők klubja

Sziasztok! :-) Mikor az óramutató legutóbb túlhaladt az éjfélen, nem csak egy egyszerű új nap érkezett el, hanem a februárban legeslegjobban várt Top 5 Szerda témám debütálási ideje is beköszöntött, ezáltal pedig a rivaldafény dicsőítő sugarai a független női karakterekre estek. Olyan fantasztikus hölgyekre, akiknek nincsen megszavazva, hogy a "kell egy pasi"-szindrómában kell elvesztegetniük a sokkal értelmesebb célokra is mozgósítható életüket, akik nem drámai pózba vágva magukat, a homlokukat fogva óbégatnak az érkező akadályokkor, hogy valaki jöjjön, és mentse meg őket, hanem önállóan és fáradhatatlanul leszámolnak a megpróbáltatásokkal, két vállra fektetik, ami az útjukba áll. Ők azok, akik az eszükért, a kreativitásukért, a kitartásukért, a keménységükért, a bátorságukért és a vagányságukért elvitathatatlan elismerést érdemelnek.

A bejegyzés vázlatos összeállítása kezdetekor kikötöttem magamnak, hogy noha mindenféle specifikus ürügy nélkül imádok áradozni a fő és felülmúlhatatlan kedvenc körömet alkotó Lisbeth Salanderről, Adelina Amouteruról, Lady Alexia Tarabotti Macconről, Arya Starkról és Allison Sekemotóról, ezúttal ők nem fognak ennél a kis magyarázó hasábnál érdemibb térre szert tenni. Nem szerettem volna azzal unalomba fojtani a posztot, hogy újraírom a Friendsgiving parti könyvkarakterekkel témát, ahol néhány hónapja igazán terjedelmesen kifejtettem a megnevezettek összes általam imádott erényét. Helyette kihasználom az alkalmat arra, hogy olyan lányokról beszéljek, akikről a történetük értékelésén kívül még vagy nem emeltem szót, vagy nagyon régen tettem ezt meg utoljára, de ettől függetlenül legalább annyira megfelelnek az e heti kitételeimnek, mint azok, akiket meginvitáltam a Friendsgiving partimra. ^^


5.) Coco Chanel (Michelle Marly: Coco Chanel és a szerelem illata)

Azt ugyan az ő esetében nem lehet kijelenteni, hogy nem töltöttek be az életében állandó szerepet a férfiak, amiért gyakorta néztek is ferde szemmel az életvitelére az emberek, ám ezek a kis kapcsolatok általában nem túl mesebeli kivitelűek voltak, - a delikvens vagy lebecsülte, vagy inkorrekt volt vele, vagy egyenesen mániákus - és nem is nőttek a fejére úgyszólván, nem ezek határozták meg. Amikor nagyon-nagyon szerelmes volt valakibe, még akkor is igényelte a függetlenséget, az önálló teret, hogy a maga ura lehessen, ha pedig netalántán a dolog véget ért, akkor esetenként meg is könnyebbült, de semmiképpen se került visszavonhatatlanul a padlóra. Bármi is érte, Coco mindig képes volt összerázni magát, és tovább menni, új célokat keresni, bebizonyítani, hogy sokkal jogosabban tartozik a felső tízezerbe, mint akik beleszülettek. A regény idejében is speciel egyszerre tervezett jelmezeket egy előadáshoz, dolgozott a parfümjén, foglalatoskodott egy szláv népviselet és a Romanov gyöngyök ihlette kollekcióval, pártolta a korabeli művészetet, segítette adományokkal a fejlődését. Előszeretettel kavarta fel maga körül az állóvizet, nevette ki a korabeli elvárásokat akár azzal, hogy nem hagyta, hogy a támogatója foglalkozzon az üzlete pénzügyeivel, hanem kitanulta a könyvelés kezelését, akár azzal, hogy már akkor cigarettával a kezében flangált az utcákon, mikor az egy hölgy esetében nem volt igazán elfogadott, akár azzal, hogy nem hagyta, Coty, a neves parfümkirály a partvonalra állítsa a saját illata megalkotásakor, hanem addig olvasott a témában, ameddig kellően naprakész nem lett, és felügyelte a folyamat valamennyi fázisát. Így válhatott Cocoból egy utánozhatatlan ikon, az a nő, aki száműzte a túlcsicsázott kalapokat és a fűzőket az emberek ruhatárából, ellenben mindennapossá tette a nők körében a nadrág, és egyéb kényelmes ruhadarabok használatát, aki az első olyan divatházzal büszkélkedett, ami saját parfümöt adott ki. Ráadásul ez volt az első olyan parfüm is, amely mesterséges molekulákkal készült, ami azt jelenti, hogy már csak ezzel az egy projekttel is több tekintetben úttörő volt.

4.) Kestrel (Marie Rutkoski: A nyertes átka)

Az ő képi megjelenítésére rendeltetett alak a borítón és még maga a történetéhez mellékelt fülszöveg is tenyérbemászón pedálozik azért, hogy az ellenkezőjét hitesse el minden potenciális olvasó-jelölttel, igen, még mindig fájó pont ez a gyöngyvirágos kis lelkemnek, szóval még jó párszor el fogom ezt mondani de Kestrel is a született lázadó lányok táborát erősíti. A hazájában a hagyományok szerint egy nőnek bizonyos kor után két lehetősége van az élete folytatására, vagy belép a hadseregbe, hogy a birodalom gyarapodásáért küzdjön, vagy pedig férjhez megy, aztán bezárják egy mutatós aranykalitkába, ahonnan maximum jellegtelen partikra tud csak kiszabadulni. Kestrelnek, viszont hiába a birodalom legnagyobb katonai vezetőjének a lánya, nem fűlik hozzá a foga, hogy beláthatatlan felsőbb utasításra embereket gyilkolásszon, mint ahogy ahhoz sem, hogy férjhez menjen, mit több; nem fél lazán borzolni a kedélyeket annak a nyílt kimondásával, hogy a hagyományaik javát embertelenül nagy ostobaságnak tartja. Egy nagyon okos és higgadt természet, fennálló szituációkban rendre az esze vezérli, ehhez a három erősségi pillérhez pedig remek stratégiai érzék társul, ami által Kestrel a fő fegyverét, vagyis az információt könnyen gyilkos támadóeszközzé formálja. Nincs szüksége arra, hogy más karaktereket használjon mankónak, hogy arra várjon, hogy majd csak valaki megoldja helyette a problémáit, a könyv nagy részében maximálisan önállóan cselekszik; pontos terveket kovácsol, aztán tartja is magát hozzájuk, pont annyi rugalmasság kíséretében, hogy az előre nem behatárolható körülmények felléptekor is gyorsan megfelelőre alakíthassa őket. A módszer kiegészülve Kestrel határozottságával kivétel nélkül gyümölcsözőnek bizonyul, nem volt arra precedens, hogy így vagy úgy, de ne tudta volna elérni azt, amit akart. Addig beszélt, addig érvelt, addig szűkítette a csapdát, ameddig sarokba nem szorította akár a francos nemesség tagjait, akár a birtokukon lévő, nem megfelelő mértékű együttműködést produkáló szolgálókat. Nagyon kedvelem a fellépését is, ha arra van szükség, akkor parádésan tudja érzékeltetni a beszélőpartnerével, hogy micsoda egy szellemiekben tökéletlen hülye hozzá képest.

3.) Ashara Komajd (Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa)

A lista dobogósai között szereplő Shara mivel az ünnepek során végre megkaparintottam a sorozat második és harmadik kötetét, a hőn áhított folytatásokat, így rövidesen újra is fogok találkozni majd vele a lapokon ^^ szintén egy olyan karakter, aki a létezésével igazolja az "Egy nőben az agya a legszexibb." mondást. Egy vérbeli tudós alkat, járkáló kislexikon, aki szüntelenül úgy beszél bármilyen esetlegesen bővebb kifejtést igénylő témáról, mintha épp egyetemi előadást tartana. Akadnak olyan olvasók, akik túl ridegnek és merevnek titulálták, de én nagyra értékeltem benne a kimagasló intelligenciájához, logikus gondolkozásmódjához járuló, tekintélyt parancsoló tartását és higgadtságát, ugyanis ezen vonások a rokonszenvességük mellett Shara problémamegoldó készségében is kulcsszerepet játszottak. Ameddig nagykövetnek kiadva magát nyomoz a Kontinensen egy elismert, általa kifejezetten favorizált tudós halálának az ügyében, számtalan előre semmiképpen se kiszámítható buktatóba ütközik, elvégre nem arra készült, hogy egy akkora kaliberű természetfeletti gubancnak a közepébe tenyerel, mint amire az egyre nyugtalanítóbb nyomok következtetni engednek, ez mégsem vesz vissza a lendületéből. Hogyha elakad, vagy valami egyenesen félelmetessel kerül szembe, akkor nem bepánikol vagy felmentőseregért könyörög, hanem listákat készít a fejében a számba vehető lehetséges eshetőségekről, majd észszerű megközelítésből igyekszik "megjósolni", melyik következik be a legnagyobb valószínűséggel, ezt követően aszerint cselekszik. Ha egy szereplő introvertált, elméleti ember, akkor hajlamosak a szerzők elsütni azt a klisét, hogy az éles helyzetekre túlérzékenyek, működésképtelenné válnak, ha tettekre van szükség, viszont ez Sharáról nem mondható el; ki tudja ereszteni a rejtett karmait, belevaló jelenség.


2.) Sophie Duguet (Pierre Lemaitre: Téboly)

Sophie Duguet fergeteges, logikus lépések formájában megtestesülő rögtönzési készséggel rendelkező, ravasz, okos, kemény csaj. Pedig az élete romokban hever... Korábban ő volt az, akit magazinokban lehetett volna mutogatni az irigylésre méltó karrierjével, a tökéletes férjével, azonban egyszer csak beindult a lavina, ami mindent maga alá temetett, elpusztította Sophie tündérmeséjét. Az olvasó eleinte csak a jelenbeli, lavina utáni Sophie-t ismerheti meg, egy totális pszichikai roncsot a skizofrén tünetek létező legszélesebb skálájával, valamint jó pár hullával a nyomában, annyival, ami rövidesen Franciaország legkeresettebb sorozatgyilkosává teszik. Az egyre sűrűsödő filmszakadásai miatt egyik tettére sem emlékszik, de nincs is túl sok lehetősége a vakfoltok történései után kutatni;  állandóan mozgásban kell lennie, mentenie kell a bőrét. Eleinte az ilyenkor végrehajtott attrakcióit, a nagy nyomás alatt is remekül funkcionáló stratégiai érzékét némileg rosszindulatúan szemléltem, de rövidesen elkezdett ez átalakulni valami másba, elismerésbe. Főleg, amikor hosszas menekülés után megrázta magát, és arra döntött, hogy ezzel vége van a nomádságnak, nem fog örökké úgy élni, mint az űzött vad. Helyette új, állandó személyazonosságot keres, és egy tökéletes mamusz-alapanyagot, akit az ujja köré csavarhat, akivel újra befogadja a társadalom. Azonban elkezdenek feltűnni a fellegek az élete újraépítgetése közben is; újdonsült társával se stimmel valami, nem az a teszetosza kirakatbábu, mint akinek tűnt, és arra mutató jelek kerülnek felszínre, hogy talán valaki szánt szándékkal munkálkodott a korábbi élete, a korábbi énje tönkretételén... Nem fogok spoilerezni, noha Sophie nagyszerűségét, így tudnám a legjobban lefesteni, annyit viszont elárulhatok, hogy akárki is próbál kikezdeni vele, emberére akad a személyében. Egy lapjait okosan forgató, elpusztíthatatlan túlélőművész még a mentális tűrőképessége legvégső peremére táncolva is.


1.) Inara Morrissey (Dot Hutchison: Pillangók kertje)

A Pillangók kertje számtalan fronton egy zseniális, kiemelkedő erőt árasztó alkotás, így szinte törvényszerű, hogy ugyanezek a tulajdonságok jellemzik a főszereplőjét, Inara Morrissey-t, akibe már a narrációja elején visszavonhatatlanul "beleszerettem." Egy elmebeteg éveken keresztül tartotta fogva szexrabszolgaként rengeteg másik lánnyal egy szökésbiztos erődítménnyé alakított üvegházban, ki volt téve a fogva tartójánál, ha lehet, még brutálisabb "örökös" kegyetlenkedéseinek, sorra nézte végig, ahogy a huszonegyedik évüket betöltő barátnőit a fogva tartójuk, a Kertész megölte, és formaldehidben tartósítva kiállította, a fogságba kerülése előtti élete is tele volt megpróbáltatásokkal... Amikor az FBI felszámolta a kertet, és egy kihallgatószobába került, mégsem egy gyilkos trauma jeleit mutató, végérvényesen összetört lány ült a kihallgató ügynökökkel szemben, aki a leghalkabb szóra és legkisebb mozdulatra is összerezzen. Hanem egy olyan lány, akiben van tartás, akit nem félemlítenek meg az ügynökök, akinek rendesen fel van vágva a nyelve, akinek a szavai csöpögnek a kegyetlen cinizmustól, és akinek esze ágában sincsen megkönnyíteni a nyomozást. Aki vért izzaszt a legkisebb információmorzsáért is. Valaki, akit még véletlenül se lehet áldozat-alkatnak titulálni, aki maga a szilárd formát öltött erő és keménység. Ez a magatartás, ez a stílus gyanúsítottá is teszi egy darabig az ügynökök szemében. Inara sosem volt az a típus, aki hagyta, hogy bedarálja a gépezet, amikor a szülei magára hagyták, a saját lábára állt, amikor a Kertész elrabolta, akkor nem adta meg azt az elégtételt se neki, se az idősebb fiának, hogy rettegést mutatott előttük, megőrizte a méltóságát, vigyázott a többi lányra. Amikor pedig elkezdett bejárogatni a Kertbe a Kertész kisebbik, látszólag testévérénél és apjánál sokkal kedvesebb, épelméjűbb, törődőbb Desmond, akkor sem ment át remegő térdű libába; konkrét tervekkel kezdett el közelíteni a fiú felé, hogy annyira behálózza, ameddig ki nem manipulálja valahogy, hogy szóljon róla, az apjáról, a Kertről a rendőrségnek. Nem szeretném lespoilerezni, hogy ezen a téren milyen bökkenők adódtak, hogy végül hogyan köthetett ki Inara az FBI kihallgatószobájában... Azonban az vitathatatlan, hogy Inara sokkal badassabb, sokkal nagyobb harcos a szememben, mint a Wonder Woman, Xena vagy akár Celaena Sardothien az Üvegtrónból.


A Top 5 Wednesday többi magyar résztvevőjének a bejegyzését EBBEN a molyos zónában érhetitek el, ha pedig szeretnétek még egy kicsit az én billentyűzetemből karakán hölgyekről olvasni, akkor folyamodjatok bizalommal a tavaly márciusban kitöltött, Híres Nők Tag-hez. :)

2019. február 10., vasárnap

Sara Holland: Everless - A Varázslónő és az Alkimista (Everless 1)

/Gothic Syrine: Instagram/
Helló! Az idő pénz. Az idő minden sebet begyógyít. Ha el akarsz érni valamit, azt vér és veríték árán szerezheted meg. Az idő jár, de senkit sem vár. A vér és a pénz a legdrágább. Sempera királysága az a mágikus, ezernyi veszélyt és korokon átívelő titkokat rejtő hely, ahol az imént felsorolt  szállóigék, és jó néhány további, évszázadok során elterjedt pénzhez, vérhez, időhöz köthető okosság a létező leginkább szó szerint vehető, legextrémebb formulában ölt testet. Újfent egy könyvértékeléses poszttal érkeztem, melynek a fókuszába Sara Holland írónő tavaly év vége körül magyarul megjelent, Everless - A Varázslónő és az Alkimista című, lélegzetelállító elemekben gazdag, világ-orientált regénye került. :)


Fülszöveg:
Sempera királyságában idővel fizetnek, amelyet kivonnak a vérből, vashoz kötnek és meg is esznek azok, akik tovább akarnak élni. A tehetős arisztokraták, például a dúsgazdag Gerling-család, halálra adóztatják a szegényeket, hogy évszázadokkal megtoldhassák saját életüket. Senki sem gyűlöli jobban a Gerlingeket, mint Jules Ember, aki tíz éve az apjával együtt a szolgálatukban állt, amíg egy végzetes baleset arra nem kényszerítette őket, hogy éjnek évadján meneküljenek el a fényes kastélyból. Amikor Jules rájön, hogy az apja haldoklik, tudja, hogy vissza kell térnie Everlessbe, időt kell szereznie az apjának, mielőtt örökre elveszítené. Ám a visszatérés Everlessbe több veszéllyel – és kísértéssel jár – mint Jules várta. Hamarosan beletéved a sötét titkok mocsarába, és nem tud választani két testvér között, akikről azt hitte, hogy sohasem fogja viszontlátni őket. Döntéseivel megváltoztathatja a sorsot – sőt, magának az időnek a sorsát.


~ Nagyon-nagyon köszönöm a könyvet a Maxim Kiadónak! ^-^ ~


Sara Holland mondai hangulatot árasztó, a mindennapokat is láthatatlan fonalak módjára keresztül-kasul átszövő misztikus mesékben és hiedelmekben gazdag, vérben és vasban ázó világához egy különös szólást is teremtett; Az évekkel együtt az ész is elfolyik. Eleven fantasy alkotás esetében a játékszabályok elvárhatóan kevésbé kötöttek, így gyakorta megesik, hogy a ködös fikciót és a mellbevágó igazságot elválasztó határ sokkalta vékonyabb és képlékenyebb a feltételezhetőnél, valamint gyakorta megesik, hogy ugyanez az elhanyagolhatóság érvényesül az olvasó és a papírra vetett szavak közötti térre, ahol a baljóslatú szólás is lefordítódik egyfajta, mi oldalunkon is hatalmat kifejtő, ám korántsem ellenérzéseket gerjesztő intelemmé; A nyugtalanító rejtély kulcsának megtalálásakor az írónő elveszi az olvasó eszét a könyvébe fektetett időért cserébe.

Az Everless „lassú víz partot mos” szerencsesütis bölcselkedéssel jellemezhető, megfontoltan komótos taktika nyomán haladva hódítja meg magának az olvasót. Nem kapkodja el sem a felvezetésnek, sem a cselekmény központi magjának a kibontását, a konkrét, kézzel fogható eseménybeli megmozdulások helyett a világfelépítésre, más szóval a legmasszívabb bástyájára orientálódik, melyben a számtalan, lenyűgözően megkapó ötlet és az írónő valóban gyönyörű szóhasználattal bíró, varázslatos hangulatú fogalmazásmódja nyújtják a döntő jelentőségű eszközöket. Az ízlésbeli megközelítésből relatív főként, hogy ez mennyire írható a regény javára vagy róható fel neki, - a magam részéről ilyen tekintetben türelmes olvasó vagyok, aki élvezettel falja a Semperában fellelhetőhöz hasonlóan izgalmas, egyedi lélekkel felruházott mágiarendszerek részleteit, lehetőleg minél méretesebb falatokban - azonban az a személyes rögöktől abszolút függetlenítve is kibukik helyenként, hogy az Everlessben a dinamika és a jó irány ellenére sincs még teljesen kitapasztalva az optimális harmóniafaktor a fókuszba összefogott elemek és az úgynevezett körítésként funkcionáló, az előbbi szárnyalásának eléréséhez kéz alá dolgozó elemek között. Mondhatni nem feltétlenül valósult meg alkalomadtán a kettő közötti csapatjáték. Ez pedig, habár nem egy hallatlanul kiküszöbölhetetlen malőr, mégis némileg furcsa hatást eredményezett, mintha a sztori és a környezet, amelyben játszódik, ütötte volna egymást. Adott egy addiktív, az idő fantáziadús újraértelmezésének és szimbolizmusának alapzatán álló, igazán sötét, könyörtelen és szenvedéssel teli, borongós világ, ami csak egy hangyányival több merészséggel a horrorisztikus jelzővel is méltán illethető lehetne, ami festményszerűen megjelenített mozzanatokkal bevont vákuumot emel az olvasó köré. Adott egy kapitális titok, aminek a megőrzéséért akadnak, akik az életüket is adnák, mások életeket vennének el. Adott egy ősi legenda, amely újra és újra felüti a fejét, viszont jobbára csak sötétben tapogatózó találgatásokat lehet tenni, miért. És adott Jules, a főhősnő… akit a kelleténél sűrűben tájol el a terveitől a gyerekkori szerelme feletti fagylalt imitáció, a dolgos napok friss ingerei. Az arányokat érintő kiforratlanság, tehát elsősorban abban gyökerezik, aminek előttem más értékelők is hangot adtak már; Julesnak jó darabig gőze sincs róla, mit akar, de azt nagyon. Viszont a szituációt ironikus szépséggel ruházza fel a megfelelő pillanatban annak a közhelynek a manifesztálódása, - amely az Everless sajátos törvényszerűségei között is megmosolyogtatóan kategorikusan munkálkodik -  miszerint egy aprócska plusz információ is felforgathatja az addig szilárdnak vélt tényállást, egy addig gyenge pontnak kiértékelt szegmens is kaphat olyan töltetet, ami végeredményében az írói kompetenciát erősíti, újabb kiszögelléseket épít a bástyához, ami megfagyasztja határozatlan időre az ember belső mutatóit. Így történt, hogy Sara Holland láthatóan mindent egy lapra tett fel, kockáztatott, nem egyszer pengeélen táncolt, azonban a lap felfedésekor hozzájuttatta az olvasót a mesés nyeremény utolsó vérvasig történő bezsebeléséhez. Nem pusztán megerősítette az előfeltételezésemet, hogy megéri kivárni, hogy az Everless kitárja valamennyi rejtett ajtaját, hanem arról is meggyőzött a hihetetlen ívvel feltörő zárással, hogy ez még csak a kezdet.

Egyáltalán nem titok, sőt, teljességgel megszokottnak minősül, számomra mégis a lét megfejtésre váró nagy talányai közé tartozik, hogy ameddig nem éppen a rájuk nézve leghízelgőbb hasonlatot alkalmazva, a kertet diktatórikus hatalomátvétellel uralom alá hajtó gyomnövények módjára elszaporodtak a könyves és filmes kultúrában az időutazás kérdéskörét, a gyakorlati alkalmazásának a lehetséges pozitív és negatív következményeit, a problémamegoldó protokollként való bevetésének a lehetőségét – általában a feszültség töretlen emelésének hatására fellépő nyomásnövekedés hatására egyre nyakatekertebb logikátlanságokat bevetve - boncolgató művek, addig alig lehet találni példát arra, hogy az idő vegytiszta formájával foglalkozzanak. Épp ezért figyeltem árgus szemekkel a jóval a megjelenése előttre eső borítószavazásról szóló kiírás óta az Everlesst, vártam izgatottan, hogy testközelből is megismerkedhessek a történettel; mert annak az ígéretével kecsegtetett, hogy nem szokványos, üdítő színt visz a vászonra, eddig kiaknázatlan lehetőségeket vonultat fel. A kiaknázatlanság kapcsán egyébként kimerítő merengési körök mellőzésével is adja magát a kérdés; Ha az embereket ennyire kimeríthetetlen lázba hozza az időben előre-hátra mászkálgatás gondolata, akkor miért nem látnak fantáziát abban, aminek az előbb említett téma csak a legkisebb morzsája a huszonvalahány szeletes tortából…? Az Everless persze nem fog a jövendőbeli olvasónak ezüsttálcán választ nyújtani erre a rébuszra, azonban még indokoltabbá teszi a megtalálását, illetve az én blokktéglányi igénymércémhez viszonyítottan, pusztán szűkebb terjedelemben is bizonyította, hogy igenis megéri bizalmat szavazni ennek a koncepciónak, megéri szervesen építeni rá. Hálás, érzékletes eredményeket produkáló közeg, ugyanis klasszikusan paranormális és párhuzamossági értelemben is.

Rendkívülien elnyerte a tetszésemet a különféle káprázatos részletek tengeréből a vészjósló, világból kitaszított kisváros, ahol egy megmagyarázhatatlan anomália folytán más vidékekhez képest fél napos eltérésekkel, rendellenesen telik az idő, – mindenféle morbid vonzatával egyetemben. Vagy engem ismerve talán pont azért? – a különféle legendák és a gyerekek ijesztgetésére szánt esti mesék a vadonban bóklászó tündérekről és a boszorkányokról, akik akár egyetlen szóval vagy intéssel éveket vehetnek el az emberekről vagy zavart kelthetnek az ereikben keringő időben, a Gerlingek kincstárának trükkös biztonsági rendszere és a gazdagok körében a vérvas, így az emberi élet kockacukorként történő felhasználása. Ezzel egészen elevenbe vágó és konkrét módon került közvetítésre az, hogy a tehetősek milyen módon élősködnek a szegényeken, hogy ami az egyik számára az egész világot, az egész életet, valami létfontosságút testesít meg, az a másiknak ennyire bagatell jelentőségű, mégis elveszi attól, akinek már egészen más mértékű fontossággal bír, csak hogy neki annyival is több legyen. Az, hogy számtalan mesekönyvbe illő kis színese ellenére, amiket még Sempera felnőttjei is előszeretettel emlegetnek fel, az Everless világa messze áll attól a hangulatos varázslattól, amibe szívesen menekülnének az emberek a hétköznapok sötét vonzatai elől. Sőt, Sara Holland a sorok között gyakorta a mi valóságunkra reflektál a könyvében, a különbség elsősorban annyiból áll, hogy Semperában nincsenek körítéskörülmények, konkrétabban működnek a dolgok, ami által a kép is brutálisabban mutat; ha megbüntetnek egy szolgálót, akkor nem plusz feladatokat vagy ostorütéseket kap, hanem lecsapolnak az életéből mondjuk egy hétnyi időt, amennyit akkor is elveszítene, ha összeadná azokat az óráit, amiket a plusz munkának szentelt, amennyivel végül az ostorütések miatti sebek is megrövidíthetnék az életét. Ha megy a hivatalnok beszedni az adót, akkor nem egy erszény valós arannyal távozik, amit a fizető megkeres teszem azt egy hónapnyi kemény munkával, hanem kivonja az ereiből eleve a hónapot, vagy elvesz tőle annyi kész vérvasat, ami valaki másnak az egy hónapját testesíti meg. A vérvas és a halál szüntelenül kéz a kézben jár, a kivonása a vérből értelemszerűen nem mehet a végtelenségig, mert egyszer mindenkinek lejár az ideje; amit előbb-utóbb vagy rohamszerűen előre hoz azáltal, hogy az életét érmékké teszi a rövidtávú túlélés érdekében… vagy nem alakítja a saját vérében lévő időt pénzzé, hanem szerez máshogy érméket, végigéli azt az időt, ami megadatott neki vágás nélkül, de elveszi így valaki másét. Ez az ördögi kör bőven kölcsönöz nyomasztóságot a semperai gazdaságnak, életnek, nem kevésbé a kicsi, mint a nagy megközelítésből. Aki szegény, és netalántán szert tesz nagyobb bevételre, például harminc évnyi vérvasra, ami fellendíti, abban az öröm közben ott motoszkálhat, hogy ehhez valaki életéből elvették azt a harminc évet, hogy valaki, aki hozzá hasonló végképp eltűnt a süllyesztőben érte – hogy rosszabb esetben akár fordított szituáció is fennállhatna, ő is lehetett volna az a valaki. A gazdagokat persze nem kifejezetten viseli meg ennek a folyamatnak a mibenléte, pláne azokat, akik görcsösen addig hosszabbítják az életüket, ameddig már az érmék sem tudnak segíteni az elkerülhetetlen elodázásában, ha külső szemmel rájuk nézünk, akkor az, az elborzasztó, hogy ezek az emberek egyszerűen vígan és dalolva, kapitális léptékű sorozatgyilkosságból biztosítják maguknak a kényelmet. A játékszabályok tulajdonképpen egyszerűek; vagy hagyjátok, hogy bedaráljon a gépezet, vagy ti is a gépezet részévé váltok, nem törődve vele, hogy ennek rajtatok túlmutatva milyen hatása van. A rendszer riasztó szépségét fokozza, hogy a felvázoltak közel sem jelentenek akkora dilemmát, mint ahogy azt páran a lapok mögül vélhetik... Eltekintve tőle, hogy csakúgy, mint legtöbb épeszű olvasótársam, én se akarnék ebben a királyságban letelepedni, ámulatba ejtőnek találtam a kidolgozottságát már az olvasás közben is, de az olvasást követő leülepedés, bővebb eltöprengés és elemzés után meg végképp felerősödött a korábban is tetszetős emlékekként fennmaradt elemeknek a dinamikája. Arról nem is beszélve, hogy mennyire a imádtam a magyar cím / alcím cselekménybeli magyarázatából kikerekedő üzenetet, ami Semperát magát a vérvas létezését érintő vívmányokon túlnőve is egy sokkal misztikusabb, mintsem realisztikus hellyé változtatta.

Nem fogok enyhítő megvilágítást generáló ódákat szövögetni, ledobom már az elején a bombát; Jules Ember számomra egy kimondottan jellegtelen főszereplő volt. Nem az a fajta átlagos lány, akinek a személyiségéhez olyasformán minden oldalról simulékony alkotóelemeket ad a szerző, hogy minél több olvasó képes legyen átlényegülni az ő elméjébe, találni közte és önmaga között szimpátiára okot adó, megegyező pontokat, hogy azonosulni tudjon a gondolkozásmódjával, a problémáival, kétségeivel. Jules olyan szempontból jellegtelen, hogy ha megállítanátok az utcán egy rakás embert, akik saját bevallásuk szerint nem látnak semmi páratlant magukban, még bennük is rövidesen több különlegességet, valami kiemelkedő egyediséget fedeznétek fel, mint Julesban. Megkockáztatom, egyszerűen nem létezik az a léptékű átlagosság a valóságban, mint ami az ő lényét uralja; nem említésre méltóan okos vagy kreatív, nem említésre méltóan rafinált vagy elbűvölő, nem említésre méltóan bátor vagy szívós, nem említésre méltóan odaadó vagy hűséges, nem említésre méltóan talpraesett vagy tüzes, nem említésre méltóan független vagy erős, még csak nem is említésre méltóan érzelgős vagy cirkuszolós. Őszintén szólva… nincsen a jellemében semmi figyelemreméltó, minden a biztonságos, közömbös határok között lézeng. Ja, mégis van kivétel! A naivitása, az egy igazán kirívó intenzitású része. Viszont akad a hozzá fűződő történetemben egy érdekes csavar, mivel momentán nem tudom tökéletesen biztosan elbírálni, hogyan is álljak az imént felvonultatott tényekhez, mert nem rendelkezek annyi információval, hogy egyértelműen megállapítsam, noha a leányzó felejthetősége egy kétségkívül frusztráló vonzatot adott a regénynek, mennyiben fejt ez ki romboló hatást a sztorira, mennyire titulálható hibának nem egyéni szimpátián, hanem írói lépésen alapuló nézőpontból. Akik nem olvasták még a regényt, vagy nem élnek valamilyen csoda folytán a fejemben, azoknak persze ez zavaros lehet, de ahhoz, hogy ködmentesen érthető legyen, mi is az oka a vívódásomnak, spoilereznem kéne, amit határozottan nem szeretnék. A lényeg az, hogy fennáll a lehetősége, hogy az a kép, amit Jules ezúttal nyújtott, egy a cselekmény kicsúcsosodásához köthető, logikus megmozdulás volt Sara Holland részéről, ám ebben az esetben a második részben rohamos fejlődésen kell átesnie, hogy a logikusság fennmaradjon. Viszont, ha a második részben is marad ugyanilyen, akkor tudatos trükköket képzelek be olyan helyekre is, ahol nincsenek, így nincsenek mentőkörülmények sem rá vonatkozóan. Tehát a tökéletes képalkotáshoz még várnom kell, ezért maradok annál a verziónál, hogy véleményt formálok róla a jelenleg elérhető adatok fényében, aztán majd a folytatás értékelésekor optimális esetben örülhetek, ha elnézést kérhetek a távlatból tőle / az írónőtől, visszaszívhatok ezt-azt.

Visszakanyarodva a jelenbe, sokáig nem tudtam eldönteni olvasás közben, hogy kedvelnem kéne Julest vagy sem, de amikor állandóan eltájolódott a kitűzött céljaitól, és állandóan felülírta annak a kiderítését, hogy miért halt meg a férfi, akit tizenhét éven át az apjaként ismert, hogy mi volt az a rettenetes nagy dolog, amit egész életében titkolt előle, hogy miért forog veszélyben annak a háznak a falai között, - főként az egy esküvő miatt odalátogató királynő közelében - ahová az adósságuk kiegyenlítéséhez szükséges vérvas megkeresése miatt szegődött szolgálatra, egy olyan nevetséges dolog, minthogy Roan Gerling milyen szépen mosolyog, milyen napsugaras természet, akkor meghazudtolva Newton gravitációra vonatkozó megállapításait; a plafonra kerültem. Ugyan fentebb nem bántam túlontúl kesztyűs kézzel Julesszal, az kétségkívül a javára írható volt, hogy nem zavart túl sok vizet. Hagyta, hogy a világra és a fokról-fokra kibontakozó fő vonalra koncentráljak, mintha ő is érezte volna valamilyen szinten, itt nem ő a sztár, nem rajta van a hangsúly, ő csak asszisztál benne, hogy hozzájuthassak ahhoz az élményhez, amit az írónő az olvasóinak szánt. De ennek az abszolúte túllihegett, a részéről már-már mániákus gyerekszerelemnek a jelenkori vonzatától kiakadtam. Nem csak annak az irracionálissága idegesített, hogy Jules egy olyan kordély után futott, ami nyilvánvalóan nem akarta felvenni, hanem azt se tudta, hová vinné, ha netalántán beütne a csoda, és mégis megállna neki. Jules mindössze hétéves volt, amikor annyira onthatatlanul belehabarodott Roanbe, hogy tíz évvel később is, tíz egymástól távol töltött év után is tetőtől-talpig átjárta ez a kötődés, ennélfogva pedig a cselekmény idejében fogalma sem lehetett róla, milyen emberré nőtt fel Roan, mégis csillapíthatatlanul favorizálta. Miközben ugyanúgy lehetett magatartásában és világnézetében egy utolsó görény, mint egy szeretni való, rendes srác, elvégre nem ismerte, hiába is gondolta úgy, hogy az egy mérvadó alapozás a megítélésében, hogy gyerekként mennyire tökéletes volt. Mintha ezen a téren egy kis habcukorral kibélelt álompalotában élt volna, ami azért is egy megmagyarázhatatlan jelenséget testesített meg, mert ha az ő fényes páncélú lovagja nem volt a közelben, akkor mindig fel tudott háborodni azon, hogy Gerlingék mennyire jómódúak, hogy mennyire kisajtolják a környező falvak lakóit – méghozzá totálisan jogosan. Ettől az ügytől eltekintve, azt szerfelett értékeltem mind Jules, mind az írónő részéről, hogy nem tipikus árva karakterként viselkedett, miután rájött, hogy a múltjával kapcsolatban nem egészen az, az igazság, mint amit ő annak vélt. Nem kezdte el a vér szerinti szüleit ajnározni, akikre nem is emlékszik, felidealizálni őket az egekbe úgy, hogy még csak a nevüket vagy az arcukat sem ismeri, hanem végig arra a személyre hivatkozott az apjaként, a valódi apjaként, aki felnevelte – ezzel azt üzenve, hogy hiába Sempera centrumában a vér áll, nem az a legfontosabb, nem az a meghatározó. Ez pedig nagyon tetszett.

A Gerling fivérek kapcsán nem hazudtolva meg magamat, egy hibátlan fordított reakciót produkáltam a feltűnésük első másodpercétől kezdve az utolsó lépéseikig. Akit elméleti síkon gyűlölnöm kellett volna, ahhoz megfoghatatlan rokonszenv hajtott, arról többet akartam megtudni, mert valami határozottan azt súgta, hogy több rejlik benne annál, mint amit a hírneve ígér, akitől meg Jules rajongási intenzitásának legalább a felének el kellett volna fognia, az egyszerűen taszított:

Liamnek, a „gonosz tesónak” a jeleneteit kivétel nélkül izgatottan vártam, nem titulálnám egy központi befolyású karakternek, elsősorban a háttérbe húzódott, időszakosan vándorolt be a rivaldafénybe, de nem eresztette a figyelmemet. Elvonatkoztatva attól a rengeteg szörnyű tettől, amit hozzá kötöttek, pusztán a viselkedésére alapozva nem láttam benne akkora kivetnivalót, amitől Moby Dick méretű mumusként kellett volna lebegnie a történetben, mindössze kissé mogorvább és magának valóbb volt annál a szintnél, amit a közvélekedés szerint bizalomgerjesztőnek lehet mondani, - ami engem már csak azért sem érintett negatívan, mert mellé láthatóan okos volt - és egyértelműen titkolt valamit. Tudott valamit… amit magától értetődően azonnal meg akartam tudni én is, amivel kapcsolatban nekiálltam szokás szerint kombinálni, hogy mire vonatkozhat, mit takarhat, és egész jól megállták a helyüket a tippjeim végül ezen a fronton. A kegyetlenkedéseit és a hátterét is átitatta a gyanú, nem akart szinkronba kerülni az, ami miatt Jules annyira fél tőle, azzal, ahogy Julesszal viselkedett, mikor összefutottak. Mintha két külön embert alkottak volna a Liamről szóló szóbeszédek és azok a mozzanatok, amikről a saját szememmel győződhettem meg. Az öccsével nagyon-nagyon nem akartam zöld ágra vergődni, minél inkább dicsőítette Jules, minél inkább belehabarodott, én annál jobban nem értettem, mire fel van ekkora magaslatokba emelve, annál jobban megerősödött bennem, hogy valami nem kerek vele sem. Megint csak ott volt  Roan Gerlingből is egy Jules fejében, és ott volt egy Roan Gerlingből a birtokon, ez a két Roan meg aligha hasonlít egymásra. Az alapvető kilátástalan hangulatot parádésan paranoiddá fejelte az, az érzet, amit a legélénkebben úgy írhatnék le, hogy csakis az stimmel, hogy senkivel se stimmel semmi. ’:D Összességében egy kifejezetten jó megoldásnak tartottam azt, amit az írónő végül kikerekített a két Gerling szálából, még utólagosan az addig zavaró plátói szerelemből is egy ritkán alkalmazott, de annál elfogadhatóbb, realistább végkifejletet hozott ki.

Valamennyi benyomásomat egybevetve, ha akadtak is problémásabb területek, úgyszólván még kisebb-nagyobb tuningolásra szoruló szegmensek, az Everless egy pozitív többlettel bíró utazással gazdagított, kiváltképp értve ez alatt a záró szakasz eseményeit, újonnan felmerülő információit, amelyek a legerősebb növekedést adták meg a történetnek, vetítettek ki párhuzamosan építő jelleget még a cselekménynek azon szakaszaira is, amelyek jóval ezeknek a megjelenése előtt eleget tettek a maguk rendeltetésének. Nem áll szándékomban téves illúziókat kelteni, az Everless nem feltétlenül az a könyv, ami mindenkinek való, aminek az aprólékos szépségei minden olvasónál a kívánt hatást érik el; aki előnyben részesíti a lényegi mozgást a világra fektetett részletek, a világon keresztül történő terjeszkedés helyett, az előfordulhat, hogy unalmasnak találja. Távolról sem azért, mert monoton lenne, vagy azért, mert az írónő csak nyújtja, mint a rétest, hogy minél több oldalt tölthessen meg a szavaival, miközben tulajdonképpen nem is beszél semmiről, hanem, mert más. Sara Holland más szempontok szerint állította fel a fontossági sorrendet, mint ahogy azt a műfajbeli kollégáitól megszokhattuk, ami által maga az élmény is másféle, eltér a bevett ritmustól. Szerintem érdekes és egyúttal üdítő érzés, amikor az ember egyszerre olvas a legnagyobb mennyiségben fogyasztott, legkedvencebb műfajában, és egyszerre lép ki ezáltal valamelyest a komfortzónájából.

Borító: 5/5* - Hány pontot is adhatnék rá, mikor az a verzió került ki győztesen a borítószavazásból, amelynek a sikeréért én is szurkoltam? *-* Gyönyörűséges, az aprólékosan díszített, kicsit kiemelkedő homokóra, az enyhén fényes belső felület, a csodálatos kastély, az ahogyan a lefolyó homok lépcsővé alakul… No, meg ott van az a háttér! Az ilyen tapétaszerű mintázatokért egyenesen rajongok, pláne, hogyha feketék, mint ebben az esetben, nem hiába szoktam a blogra is hasonlókat válogatni, ha átvariálom a külcsínt. Ha nem is indokolatlanul, de fárasztóan hosszúan tudnék áradozni ennek a kötetnek a kivitelezéséről, megkockáztatom, hogy másik két friss megjelenéssel – az Inkkel és a Vér és csont gyermekeivel – holtversenyben a kiadó legszebb kiadványa. <3
Kedvenc karakter: Liam Gerling
Legutáltabb karakter: Roan Gerling
Kedvenc részek: amikor Jules elment a más időzóna szerint működő faluba, amikor összefutottak a szálak, és kiderült, hogy mi rejlik Jules múltjában, amikor Jules elment az időkölcsönzőhöz, amikor Jules Sempera történelméről olvasott, amikor Liam felfedte a titkát Jules előtt, amikor Liam és Jules összefutottak az egyik szomszédos kisvárosban.
Mélypontok: Jules naivitásából fakadó gondjai, Jules Roan iránt táplált bolyhos érzelmei, amikor Julest vagy Roan, vagy az Inára való féltékenykedés, vagy a mindennapi feladatai eltérítették a céljától.
Szerelmi szál: Olyan 95%-ban plátói, a főszereplő álmaiban és  5%-ban gyakorlati értelemben létező kis románcról van szó, ezért nem kell nagy volumenű, nagy korhatárjelzésű lépésekre várni tőle. Ez az oldala az Everlessnek szerintem semminemű korhatárjelzést nem indokol, viszont ha figyelembe vesszük a világfelépítés kietlenebb vonulatát is, akkor 14-15 éves kortól ajánlanám.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a könyv, akkor IDE kattintva tudjátok megrendelni!

2019. február 7., csütörtök

Filmnézési szokások tag


Helló! Kérdéssorral legutóbb novemberben jelentkeztem, az a filmes tag pedig, amire Luthien Lovemagic, a Luthien Könyvvilága blog bloggerinája hívott ki, már tavaly április óta vár arra az asztalomon, hogy méltóztassak bővebben foglalkozni vele annál, minthogy hébe-hóba néhány centivel arrébb teszem a dokumentuma ikonját, így időszerűnek bizonyult mindkét elmaradásomnak figyelmet szentelnem. Így került kitöltésre a Filmnézési szokások tag, amelynek az eredettörténeten túlmutató részéből olyan közérdeklődés tárgyát képező ismeretekhez juthattok például, minthogy melyik az a film, amit 2019-ben a legjobban várok, és mi az, amit szerintem a mozik újra a műsorlistájukra tűzhetnének. :D Annyi spoilert rendelkezésre bocsájtok a poszthoz, hogy ez utóbbi semmiképpen se A diótörő és a négy birodalom című alkotás, ami január végén vert meg jó pár vészterhes perccel.

created by HunHowrse Layout Generator on 2019-02-05 22:26:11
1.] Moziban vagy otthon szeretsz filmet nézni?

Otthon! Legutóbb tavaly augusztusban tettem be a lábamat egy moziba, miután megnyertem az egyik mozijegyet a Sötét elmék adaptációjának a vetítésére, előtte pedig 2012-ben vagy 2013-ban jártam vetítésen, úgyhogy elmondható, nem igazán csinálok rendszert a dologból. Otthon sokkal kényelmesebb, nem kell érte kimozdulni, akkor kezdem el nézni a kiszemeltet, amikor akarom, így nyilván a késéstől is meg vagyok mentve bármikor megállíthatom, az optimális filmnézési pozíció megtalálásához is teljes szabadság van, és ha netalántán nem tetszik végül, akkor nem is bánom annyira. Márpedig a tavalyi, ígéretesnek tűnő újdonságok közül az Aquaman és a Grincs kivételével minddel pofára estem. Ezek közül egyébként a Legendás állatok 2 - Grindelwald bűntettei fájt a legjobban.

2.] Egyedül vagy társaságban?

Inkább egyedül, a fülhallgatóm társaságában, úgy jobban el tudok benne merülni. Ezen kívül afféle minőségellenőrként + korhatárzárként funkcionálok otthon, a szimpatikusnak ítélt filmeket először megnézem, aztán, ha tetszik, és úgy látom, hogy a nálam érzékenyebb lelkületű családtagoknak is megfelelő lesz, akkor ismételhetünk együtt.

3.] Mi idegesít a legjobban a moziban?

Nem is tudom... Talán a dokumentáció terén túlbuzgó emberek; lefotózzák a termet, mielőtt beülnek, egymásba csimpaszkodva fotóznak egy csomót leülés után is, majd ide-oda hadonászva adják az instrukciókat, hogy melyik fotót hogyan retusálja a fényképező meg mit írjon hozzá. Nem mondanám, hogy abban a hajam égnek áll végletben elhelyezkedően kibírhatatlan, de nekem kicsit sok, vagy legalábbis furcsa.

4.] Szoktál enni/inni/sms-ezni, stb. filmnézés közben (zavar, ha mások csinálják)?

Enni meg inni szoktam, - ezt főleg otthon lehet tökélyre fejleszteni azáltal, hogy összeszedek több tálnyi és zacskónyi nassolnivalót, megtöltöm a fél literes bögrémet, aztán mindezzel körbebarikádozom magam, mint Garfield - sms-ezni nem. A kérdés másik felére azt mondanám, hogy addig nem zavar, ameddig ezzel nem akadályoznak benne , hogy nézhessem/élvezhessem a filmet. Ezt értem úgy, hogy például felőlem nyugodtan végigpötyögheti a mellettem ülő az egész filmet is, ha neki az jól esik, de akkor szoruljon már belé annyi intelligencia, hogy leveszi a telefonról a hangot, hogy ne azt hallgassam állandóan karnyújtásnyinál is közelebbről, hogy pitty-pitty-pitty-pitty. :P

5.] Szerinted mi lesz a mozizás jövője?

Aki realistának tartja magát, az ennél a kérdésnél bizonyára valami olyasmi válaszra számít, hogy meg vannak számlálva a napjai, mert az otthoni filmnézés az okos tévéken, vagy az ingyenes, filmes oldalakon lassan kiszorítja, elveszi a jelentőségét... Lehet benne valami, de én úgy látom, hogy ameddig a mozisok képesek olyan élmény növelő újításokkal előállni, amiket otthon nem tud kivitelezni az ember, addig biztosítva van, hogy azok is beüljenek egy-egy vágyott film vetítésére, akiket alapvetően nem a tipikus mozi-hangulat csábít a termekbe.

6.] Melyik filmet várod a legjobban az idén?


Eddig még nem akadtam olyan filmre az eddig beharangozottak közül, amitől annyira intenzíven elfogott volna az "úristen, alig bírom kivárni, látni akarom!" érzés, viszont amennyire húzogattam a számat pár éve még a Disney live action projektjei előtt, most legalább annyira felkeltette a figyelmemet a Dumbo legújabb verziója. Kicsit elvontabb, őrültebb és sötétebb világú mese, mint amilyen az Alice Csodaországban, ráadásul ezt is Tim Burton rendezi, és feltűnik benne nagy kedvencem, Eva Green is, így bizakodok. ^^

7.] Ha választhatnál, hogy melyik filmet játsszák újra a mozikban, melyik lenne az?

Talán az Avatar. Tegnapelőtt éjszaka / tegnap hajnalban néztem meg először, és teljesen elvarázsolt, el tudom képzelni, miképpen sokszorozódna meg az élmény, ha a laptopom képernyője lecserélődne egy hatalmas vászonra, a 2D-s mód pedig 3D-re. :D A repüléses jelenetek és a harcok biztosan szédületesek lennének, nem is beszélve a világító növényekről!

8.] Nézni fogod idén az Oscar-díjátadót?

Egyik évben se néztem, de a jelölteket látva nem is most fogok majd hozzákezdeni. Nem is tudnék kinek szurkolni momentán, illetve számomra az egész ceremónia komolysága jelentősen megcsappant, mikor egy olyan kaliberű film bekerült az esélyesek közé, mint a Fekete párduc, mert "mennyire nagyszerű film a vizuális megjelenítés, és mennyire fontos az afroamerikaiak egyenjogúságának szempontjából". Ha az ez utóbbi témát sokkalta megfelelőbb ponton megragadó, jobban központba helyező, bővebben és okosabban kifejtő A számolás joga pár évvel korábban nem érdemelte meg a díjat, akkor a Fekete párducnak a jelöltek között sincs helye.

9.] Hogyan nézel filmet? TV-ben játszottat, DVD-n, Blu-rayn, VHS-en, iTunes-ról/Amazonról/Netflixről stb. letöltve/streamelve?

Mivel ebből a felsorolásból szégyen, nem szégyen pusztán a TV-ben játszott, a DVD és a Netflix megnevezésről tudom megmondani, hogy mit akar, inkább maradok a biztonságos megoldásnál; számítógépen keresztül, online.

10.] Szerinted milyen műfajú filmből kellene többnek készülnie?

Fantasy-ból és pszicho-thrillerből, valamint  nem ártana felrázni a horror frontot is, hogy ne csak olyan alkotások szülessenek, amelyeken a néző jóindulattal is csak nevetni tud. A fantasy filmeknél pedig az lenne a legjobb, ha - bármennyire is szeretem jobbára az adaptációkat - olyanokat is készítenének, ahol a világ, a történet teljesen a filmes illetékesek fejéből pattannak ki, nem pedig a "hozott anyagból", valaki másnak a korábban leírt/lerajzolt művéből.


Ezzel a tag végéhez is értem, hogyha megjött a kedvetek a kitöltéshez, akkor egy forrásmegjelölés kíséretében szabad a pálya!
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2019. február 6., szerda

Top 5 Wednesday #46 - Egykor favorizált fikcionális gerléim

Sziasztok! :) Miután a decemberi és a januári fordulókon való részvételtől átvitt értelemben könnyes búcsút vettem a meglebegtetett témák fantáziátlanságára, a kiötlőjük részéről ordító "lusta megoldás" hatásra hivatkozva, újra visszatérek a Top 5 Szerda rovat bloggerei közé. A februárról az emberek elsősorban a Valentin napra asszociálnak, beleértve a nem annyira romantikus lelkületűeket is, elvégre az ünnep kedvelői, és az őket vásárlásra csábítani szándékozó cégek mindent megtesznek, hogy a szóban forgó ünnep diktatórikus hatalomátvételt kövessen el a hónap ellen... így beleértve a Top 5 Szerda színterét is. Az aktuális négy szerda csupa szerelemhez köthető témában lubickol, - ám legnagyobb örömömre ezek közül egyik se klasszikus, lerágott csont - amelyek közül az első egy felüdítő kör a nosztalgia vonaton. A mai napon olyan fiktív párosokat fogok bemutatni, akiket régebben nagyon szerettem.

A magam részéről a "régebben" legvégső határát úgy gondoltam a feladat elolvasásakor, hogy 2012-2013 körül fogom meghúzni, hogy elkerüljem azoknak a trióknak a felelevenítését, akikről alapvetően rengeteget áradozok, véve így némi változatosságot a posztba. Az illúziódőlés ott következett be, amikor átböngésztem az olvasmánylistámat az említett években és korábban. Ugyanis egyrészt ebben az időszakban még közel sem voltam akkora könyvmoly, mint mostanában, azaz választható regények száma igazán szűkös volt, másrészről meg ebben a szűkös körben egy olyan ship se akadt, amit kedvelt volna legalább az akkori kiadásom. Aztán beötlött, hogy azt a leírásban senki se kötötte ki, hogy a fikcionális párosoknak mindenképpen könyves párosoknak kell lenniük, vagyis a fennálló krízist rövid úton orvosolva, átlendültem a filmiparba.

Zorro álarca (1998)


Erre a filmre alsós koromban kattantam rá, körülbelül akkoriban, mint az alapfelállásban valamelyest hasonló Las Bandidasra, - amit legalább minden második nap meg kellett nézni mellesleg, mert annyira elképesztően lenyűgöző volt, ahogy az a két gyönyörű nő pisztolyt lóbálva berontott a bankokba, felmarkolták az összes pénzt, aztán szétosztották az emberek között - úgyhogy visszagondolva a bűnöző-mániám elég korán gyökeret kezdett verni. :D Elenában és Zorróban elsősorban az tetszett, hogy mind a kettőjükbe bőven szorult spiritusz, már az első találkozásuk is úgy zajlott le, hogy kiálltak egymás ellen vívni. Ez persze Zorro részéről nem ment vérre, de adott egyfajta alaphangulatot a kapcsolatuknak; egyikük se az a típus, aki fülét-farkát behúzva visszavonul, ha lélekjelenlétre vagy akaraterő fitogtatásra van szükség.

Holdhercegnő (2008)


Ezt a filmet pont tavaly májusban néztem újra, és amellett, hogy a történet egy fokkal se varázsolt el kevésbé, mint amikor a moziba kerülése környékétől kezdve az állandó kedvenceim között terpeszkedett, azt is felelevenítette, hogy mennyire kedveltem a Robin-Maria párost. Még, ha gyakorlatilag őket nem is lehet ténylegesen párnak tekinteni... Végig érződik, hogy itt valami bővebbről van szó az ellenségeskedést követő kényszerű együttműködésből kialakuló barátságszerűségnél, hogy ott úsznak a  levegőben a szikrák, - hogy ezeknek össze kell jönniük, mert csodálatosak lennének együtt - de a készítők nem erőltették meg magukat annak a bizonyításának az érdekében, ez nem csak afféle plátói bebeszélés a néző részéről. Mindenesetre mind a ketten megérik a pénzüket, és a maguk nemében mind a ketten kifejezetten vadóc természetek annak ellenére, hogy ezen a téren első pillantásra  kontraszt látszódik.

Harry Potter és a Főnix Rendje (2007)


Ami azt illeti, magyar mennydörgő sárkány legyek, ha eszembe jut, ezt a párost miért favorizáltam, de az erőteljesen dereng, hogy amikor a film megjelenése után kiadtak egy gyűjtős matricás albumot is a történethez, akkor nagyon pedáloztam, hogy megszerezzem a közös jeleneteiket ábrázoló darabokat.

Még zöldebb a szomszéd nője (1995)


Nem vagyok egy nagy vígjáték-guru, de kijelenthetem, hogy ez az a film, amit bármikor megnéznék, mert már akkor vigyorognom kell, ha rá gondolok, és ebben jelentős szerepet vesz ki a Max-Maria páros - illetve az ehhez társuló, lenyűgöző Walter Matthau - Sophia Loren alakítás. Az ő kapcsolatuk megfelel már csak minta szinten is az ízlésemnek, visszagondolva pedig nagyon érdekes, hogy gyerekként is az volt a kedvenc szerelmi forgatókönyvem, ami később könyvmolyként; a nagyon makacs, nagyon odanyomós stílusú alanyok gőzerővel nyírják egymást, harcolnak, beszólogatnak, aztán menet közben valamikor rádöbbennek, hogy egy ideje a győzelmen kívül azért is csinálják ezt, mert tulajdonképpen élvezik.

Jégkorszak 4 - Vándorló kontinens (2012)


Az utolsó párosommal megtöröm az ember-ember szériát, ugyanis két kardfogú tigrisről van szó jelen esetben, akik ugyancsak azért passzolnak össze annyira tökéletesen, mert nagyon hasonlítanak egymásra nem csak személyiségben, hanem életútban is. Amiről speciel nem tudom, mennyire volt véletlen, mennyire volt tudatos készítő húzás, de az kétségtelen, hogy bár Diego a Jégkorszakos debütálása óta némileg megszelídült, eredetileg ő is ugyanúgy a rosszfiúk oldaláról érkezett, majd megismerve a másmilyen életet, mérlegelve a helyzetet, tért át a megfelelő pillanatban a jó útra, mint ahogy Shira is végül elhagyta a csordáét azt a kalózhajót, aminek a vad első tisztje volt a történet elején. Mellékvágányként ezzel az elemzéssel sikeresen eljutottunk annak a felderítéséhez is, hogy az antihősszerű karakterekkel szembeni rokonszenvezésem kezdete is sokkal régebbre nyúlik vissza, mint azt sejtettem, így több szempontból is igazán... gyümölcsözőnek bizonyult ez a nosztalgiázás. ':D


A Top 5 Wednesday többi résztvevőjének a bejegyzéséért EBBE a molyos zónába nézzetek be! :)

2019. január 31., csütörtök

Cynthia Hand: The Afterlife of Holly Chase - Vigyázz, Holly Chase!

/Gothic Syrine: Instagram/
Sziasztok! ^^ A könyvértékelésbe oltott, aktuális merengésemmel érkeztem, melynek tárgya az első - és, ha nem szedem ráncba magam rohamosan huszonhárom óra ötvenkilenc percig, akkor az egyetlen - egyértelműen januári és az első 2019-es kedvenc olvasmányom, a Maxim kiadó év végi újdonságai közül a Vigyázz, Holly Chase!, Cynthia Handtől. Mikor először szereztem hírt a könyvről a megjelenési lista által, akkor nem akart hatást semmiféle említésre kifejteni rám, persze érdekesnek tűnt, de nem lendítette működésbe a vásárlásreceptoraimat. Aztán szaporodni kezdtek az értékelések róla, ezeknek az ismeretében - na meg a történet egy részéének - meg olyan hévvel lobbant fel bennem az "Ez kell!" késztetés, mint ahogy King Tortúrájának a főszereplője vágyott a következő adag Novril után, aminek következtében karácsonyra meg is lett. A hirtelen támadt lelkesedés, pedig nem is maradt hiábavaló, ugyanis pillanatok alatt a bűvkörébe vont ez a különleges átdolgozás.



Fülszöveg:
A ​tizenhét éves Holly Chase nem egy tipikus jó kislány, sőt önző és gátlástalan. Csak az lebeg a szeme előtt, hogy híres legyen. Még arra is képes volt, hogy édesanyja halálakor lőjön egy szelfit a sír mellett új napszemüvegében, és kiposztolja Instagramra. Nincs tekintettel senkire, a barátait már rég elmarta maga mellől. Aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott… Karácsony napján Holly az éjszaka közepén hangos zajra ébredt. Három szellem jött el hozzá, hogy megmutassák neki, milyen önző, elkényeztetett teremtés lett belőle. Megpróbálták rábeszélni, hogy változtasson életmódján. De Holly nem hallgatott rájuk. Aztán meghalt. Holly ezzel átkerült a szellemvilágba, ahol a múlt karácsonyainak szellemeként az a feladata, hogy minden évben megmentsen egy eltévelyedett lelket. Holly szó szerint halálosan unja a dolgot, mindaddig, amíg egy dögös, 17 éves srác lesz a kiszemeltje, aki a lányt régi önmagára emlékezteti. És bár tény, hogy meg akarja menteni végzetétől, tilos lenne közel kerülni a fiúhoz, pláne belekeveredni egy zavaros románcba vele. De hát hogyan is lehetne ellenállni a kísértésnek?



Hátba szúrva érzem magamat. Igazán figyelmeztethettek volna, hogy nem csupán a főszereplő az, akinek vigyáznia kell, igazán figyelmeztethettek volna, - méghozzá észszerű idővel előre - hogy a Scrooge Művek foglalkozásköre nem merül ki a reménytelenül romlottnak ítélt emberek megjavításának odaadó küldetésében, hanem hétpecsétes titokban szervkereskedelmet is űznek. Elhalmozzák az olvasót azzal a mesés varázslattal, amitől klisésen fogalmazva kisgyereknek érzi magát karácsony reggelén – közvetlenül ajándékbontás előtt – , ábrándos mosolyokra, felszabadult nevetésekre ösztönzik, és miután már szemernyit sem kételkedik benne, amit megtapasztal, nem holmi szemfényvesztés, hanem maga a csoda, felolvad minden belső keménysége, egyszer csak alattomosan elrabolják a szívét. Mindez pedig azért jöhet létre, mert a Vigyázz, Holly Chase! az a sztori, amitől a Grincs vérpumpáló szerve is kapásból három méretet növekedne.

A különféle átdolgozások reneszánszának mindenféle zsánerben szinte fojtogató számú olvasmánylehetőséggel szolgáló sűrűjében egyesek mondhatni megalapozott okkal legyinthetnek csak egy újabb jellegtelen bőrlehúzásra hivatkozva egy-egy újabb ilyen könyvre, de lassan lekopogható, hogy a magam részéről minél többel ismerkedek meg, annál jobban szeretem őket, főleg ha egy érdekes kérdéskört ragadnak meg. Elvégre vannak azok a bizonyos történeti kérdések, amelyeket hiába lehet értelmetlennek titulálni mondván, az író máshogy döntött, a kocka el van vetve… mégis fúrják a rajongó oldalát. Mi lett volna, ha Harry Potter hagyja magát meggyőzni, és Voldemort oldalára áll? Mi lett volna, ha Dorothy nem akar hazajutni? Mi lett volna, ha Ebenezar Srooge-ot nem teszi megvilágosodottá és belátóvá kísérteties karácsony éjszakai kalandja, hanem reggel felkelve folytatja az életét a megszokott kerékvágásban…? Az utóbbi egy olyan opció, ami a csöppet túlidealizált happy endnek örvendezés közepette talán kevesebb fejen fut át, ám ez a benne rejlő elképesztő lélegzetvételű potenciálon mit sem csorbít, mint ahogy az se, hogy a Vigyázz, Holly Chase! keretein belül ezt az elgondolást egy minden ízében modern, 21. századi, ugyanakkor üdítő  formabontósága ellenére is klasszikus feldolgozásbeli elődei mellé illő köntösbe bújtatva bontakoztatta ki az írónő egy igazán letehetetlen, legfeljebb pár nap alatt „elfogyasztható”, merész lépéseket halmozó regénnyé. Az én szememben ez a könyv tulajdonképpen egy plüssállattá vált; látszik rajta nem úgy fest, mint egy igazi állat, hogy a kivitelezése alábukik a tömény fantáziába, hogy akadnak rajta kisebb hibák, gyártási tökéletlenségek, alkalomadtán mégis csillogó szemmel ölelgeti az ember, mert elér belül rejtett húrokat. Pláne, ha az utcák dudorászva járása, a szembejövőknek széles mosollyal „Boldog Karácsony!” kívánása helyett, inkább hajlik arra az alaptermészete, hogy az orra alatt azt motyogja; „Badarság!”. Így lényegében Holly Chase, a Scrooge Művek és Cynthia Hand, - eme ördögi összeesküvés főkolomposai -  többé-kevésbé mindenkit az eredeti beállításainál nyálasabbá tesznek. Szubjektívabb is lennék ennél fogva a kelleténél? Szégyentelenül bevallom, könnyen lehet, viszont időnként ki lehet rúgni a hámból. Ezt teszi a kötet is azáltal, hogy pozitív tartalommal, pozitív üzenettel bírása ellenére nem habozik megmutatni azt a fajta szürke keserűséget, aminek senki se válna önként a foglyává. Azáltal, hogy egy olyan főhősnő láthatatlan árnyékává osztja be az olvasókat, aki a jobb pillanataiban is meglehetősen cinikus és… élelmes, merőben elüt az egy kaptafára készült, halálos ellenségükért is életüket áldozni kész, földre szállt szentektől. Azáltal, hogy nem délibábokat kerget, elismeri, hogy nem születhetnek valamennyien Nelson Mandelának vagy Sirin Ebádinak, mint ahogy nem is válhat senki egy véletlenszerű csettintésre valamelyikük odaadó utódjává, végérvényesen süllyesztőbe küldve az ezzel meghökkentő kontrasztban álló saját jellemét, és arra mutat rá, hogy a megfelelő motivációk, idő (!) és külső rásegítés együttesével azonban ennél említésre méltóan többen formálódhatnak, válhatnak önmaguk legjobb verziójává.



A Karácsonyi ének egy olyan kaliberű klasszikus, ami elől tökéletesen az sem bír elmenekülni, aki tudatosan kerülni szándékozik, így az eredeti mű cselekményét magától értetődően én is ismerem, eljutottak hozzám a különféle vászonra szánt adaptációi, ám a könyvet nem olvastam, és nem vennék rá mérget, hogy a belátható jövőn belül ezen változtatni fogok. Egyszer hozzákezdtem a MEK-re feltöltött változatához, de hamar félbe is hagytam, amiben az is szerepet játszott valamelyest, hogy cafatokban lógtak az idegeim tőle, hogy az 1943-as fordítás az összes valamilyen úton-módon magyar megfelelőbe erőltethető nevet magyar megfelelőbe is erőltetett, eléggé bizarr hatást elérve, de a döntés mögötti motiváció oroszlánrészét abban lehet fellelni, hogy számomra Dickens stílusa fenyegető volt. Kioktató értelemben. Mintha egy ütésre kész pálcát lóbált volna a fejem fölött minden narrációval, minden párbeszéddel megtöltött soránál, hogy „neked erről pontosan ezt és ezt kell gondolnod, mert ha nem pontosan ezt a világszemléletet tekinted a sajátodnak, az igaznak, akkor te is egy Srcooge vagy!”. Az pedig Debora Geary vagy Lois Duncan műveinek életembe kúszása óta nem új, hogy nem jön be, ha a szerző ennyire direkt, ennyire vonalas módon rá akarja erőltetni az olvasóra a saját elveit, értékrendjét, mintha csak annak lenne létjogosultsága. Azt feltétlenül ide kell biggyesztenem, hogy az megint más, ha teszem azt szilárd világképe van egy vagy több karakternek, ehhez ragaszkodnak, - ezt még szeretem is – talán láthatóan ezt az író is a magáénak érzi, de nem arra használja, hogy okítgasson. Emiatt volt az, amire már a kis üdvözlő szösszenetemben kitértem, hogy első nekifutásra a Vigyázz, Holly Chase! érkezésének a híre se fogott meg. Mindezzel pedig oda lyukadnék ki, hogy – visszakanyarítva az értékelés fókuszát ehhez a regényhez – egyáltalán nem egy zabolázhatatlanul lelkes Karácsonyi ének-guruként adtam át magamat a kalandnak, aki mindenre felvillanyozottan ugrik, aminek így vagy úgy; köze van a hőn imádott kedvencéhez. Ami erősen részletinformáció, de fontos ezen a ponton a leszögezése, hogy ennek a fényében lehessen nézni azokat, amiket ezután fogok közölni.

A sztori kiindulási ötlete, ha úgy tetszik, megközelítési módja szerfelett újszerű, dinamikus, mi több, felvillanyozó, és ez biztosította az erős alapozást ahhoz, hogy a Vigyázz, Holly Chase! egy olyan átdolgozássá nőhesse ki magát, amely toronymagasan kiemelkedik a tömegből. Nem az unalomig ismételten kitaposott ösvényen halad, hanem egy eddig járatlan ösvényt nyit meg, noha a retelling skatulyában kényelmesen elfért volna Cynthia Hand akkor is, ha azt csinálja, amit már elsőként eszembe jutó példákként Mickey egér vagy Barbie segédletével szemrebbenés nélkül letuszkoltak az emberek torkán az évek során; egészen hangyányi, személyi részletekben kiütköző változtatással előadja az eredeti sablonját. Aktuális esetben YA-san. Ez annyit tesz, hogy ő most valamiféle globális szívességet tett az olvasók népének? Nevetségesek azért ne legyünk, pusztán amiatt tekinthető nyomós jelentőségűnek az új irány alkalmazása a magam véleményére tett befolyásán túl, mert azokat a könyvbarátoknak is megfontolandó olvasási opcióhoz, magával ragadó élményhez juttathatja hozzá a könyv, akiknek saját bevallásuk szerint a könyökükön jön ki ez a műfaj. Az a bizonyos sablon ugyan egyszer, néhány oldal erejéig előkerül ahhoz a formához hasonlóan, mint ami fantáziátlanná tette volna a történetet, ha fő teret kap, - Scrooge nő alakú, tinédzser verzióját meglátogatja a nemrég elhunyt „megrontója”, majd a három kísértet - , azonban kötődik hozzá kettő figyelmen kívül hagyhatatlan plusz körülmény; a végeredmény az eredeti ellentettje, illetőleg ez az eseménysor csak afféle szereplői tájolás szempontjából érzékletes anekdotaként funkcionál, mielőtt belecsap a cselekmény a lényegbe, a jelenbe. Arról nem tudok, hogy olvasó körökben szokás-e csakúgy, mint a nyaralási célpontok esetében, vezetni egy listát a kedvenc fiktív munkahelyekről, de biztosra veszem, hogy a Scrooge Művek sokaknál jelennének meg igenlő válasz esetén. A felmerülő kellemetlenebb kérdésektől és a Nagy Testvér-érzettől függetlenül nagyon tetszett az akár tevékenykedéséért Nobel-békedíjra is jelölhető titkos szervezet, ami Dickens művét világszintűre fejlesztetve minden évben kinéz egy embert, aki Scrooge-os tulajdonságokkal bír, - ha továbbra is a régi marad, nagy károkat okoz a világban, vagy rövidesen meghal - aztán azon munkálkodik, hogy karácsony reggelre meg akarjon változni. A nagyobb jó érdekében mellékesen megszegnek egy rakat törvényt, ugyanis szó szerint belemásznak az alany életébe, bekamerázzák az otthonát, a törzshelyeit, ahol árgus szemekkel figyelik minden mozdulatát, szintén megfigyelik a környezetében mozgó személyeket, igyekszenek beazonosítani, hogy ők melyik figurának felelnek meg az „eredeti Scrooge” életében, hogy minél alaposabban feltérképezhessék az aktuális projektjük személyiségét, körülményeit. Még az álmaiba is belenyúlnak, és átkutatják az emlékeit is, az akció csúcsaként pedig kvázi el is rabolják... De a küldetés a lényeg, és a Scrooge Művek ezen a téren nem ismer lehetetlent, nem mond le senkiről. Akár még azzal is vádolhatnánk őket, hogy kicsit túlságosan elszálltak mind buzgalom, mind a működésükhöz társított körítés terén, hiszen a dolgozóknak is álneveket, Dickens művek karaktereit adják a megfelelő hangulat kedvéért… de az ehhez hasonló kis extrákban az a legjobb, hogy egyéne válogathatja rá a reakcióját, mégis megállják a helyüket. Például ezt a névkérdést, azok az olvasók, akik olyanok, mint a főhősnő asszisztensévé vált Stephanie, tekinthetik egy szellemiség- és különlegesség erősítő, „bulis” elemnek, akik meg olyanok, mint Holly ezt a mesterségesen giccesített atmoszférát látva még egy okkal többért egyetérthetnek azzal, hogy Holly-nak, mint a Művek egyik bukott Scrooge-ának, maga a személyre szabott pokol ez a hely.

Fantasy szempontból a legragyogóbb csillagai a sztorinak kétségkívül a Scrooge Művek alkalmazásában álló kísértetek, akik a beosztásuknak megfelelő képesség használatával tesznek hozzá az adott év alanyának a megértéséhez, majd megtérítéséhez. Az „elmúlt karácsonyok szelleme” státuszban dolgozó kísértet egyrészt véletlenszerű látomások, másrészt az érintett emlékeinek a videofelvétel módjára történő átnézése által képes meglátni Scrooge múltját, hogy mik érték, amitől olyan lett, amilyen, a „jelen karácsony szelleme” pozíciót betöltő kísértet a pillanatnyi gondolatokban tud olvasni, így ő elsősorban azt méri fel, milyen szinten van elmerülve a romlottságban a projekt egyes fázisaiban a célpont, milyen hatást gyakorol a környezetére, az „eljövendő karácsonyok szelleme” pedig a jövőbe lát, folyamatosan figyeli, hogy a lehetséges jövőképek közül melyik tűnik a legvalószerűbben bekövetkezőnek. Ezen a fronton értékeltem volna, ha valamivel bőkezűbben kerülnek osztásra a magyarázatok, – oké, hogy a bűvész műsora akkor a leglélegzetelállítóbb, ha a varázslatot látjuk, nem pedig a trükkök ízekre szedését, de azért… a kíváncsiság jelen van – ha alaposabban beavat az írónő abba, hogyan is intézik ezt a túlvilági bizniszt a cégnél, mi az általános helyzet a kísértetek kapcsán. Illetve hogy hogyan bonyolították le a projekteket azokban az időkben, amikor a technológia nem segítette őket, milyen korábbi Scrooge-okat vezettek jó útra, az emberiség nagy krízisei – őszintén érdekelne, hogy a világháborúk során pl. kik lehettek a jelöltjeik - miben változtattak a tevékenységi menetükön... Mert létezik rövid gondolkodás után is egy rakás tényező, ami hiába adta meg Dickens az úgynevezett jollyjoker útmutatót az elvetemültek megjavításához, befolyást gyakorolhatnak a kivitelezési menet sikerességére vagy ezer érintkezési felületen. Teszem azt, mi van, ha valakit nem elrontanak a nem megfelelő emberek, hanem eleve olyan, mint Ebenezar Scrooge, abszolút magától? Vagy még rosszabb?


„A férfi a ruhám ujjába kapaszkodott.
– Árulja el az igazat! – közölte dörmögő hangon. – Ez tényleg megmentheti az unokámat? Fogalmam sincs, hogyan lehetséges ez. Amíg élt, soha nem fogadott szót. Most miért hallgatna rám?

– Higgye el, uram, akkor is hallgatott önre! – nyugtatgattam. – Minden szavát megjegyezte.”


Akár akkorát is, hogy a komplett útmutató becsődöl, hogy totálisan új megközelítésből kellene foglalkozniuk valakivel, mert sehogy se találják a klasszikus könyvkarakterek megfelelőit a közelükben, vagy azok nem úgy viselkednek, ahogy kellene, nem olyan viszonya velük az alanynak, mint ahogy az meg van írva. Amennyire rendületlenül hangsúlyozták a karakterek, hogy az útmutató mennyire tévedhetetlen, hogy mindenképpen nyomára kell bukkanni ennek meg emennek, majdhogynem törvényszerű, hogy az olvasó elkezdjen repedéseket keresni a rendszeren. Amelyek egy idő után feltűnnek a történeten belül, gyakorlati értelemben is, ugyanis ahogy a fülszöveg is ígéri, az aktuális Scrooge egy csúcskategóriás srác, akitől Holly már csak azért is képtelen biztos távlatban maradni, mert félelmetesen emlékezteti egykori és részben mostani önmagára, és ezáltal a megszokott ritmuson olyan káoszhullám söpör végig, ami amellett, hogy egyre nagyobb katasztrófával fenyeget, felvet kérdéseket. Elvégre Holly-val karöltve a kötet mögött ülő figyelő is lépésről-lépésre megismeri fiút, aki egyre kevésbé tűnik vészesnek, a kezdetben előtérben villogó rossz tulajdonságok páncélján számtalan jó tulajdonság tör utat, hogy megmutassa magát, összességében amennyire tipikusan Scrooge-os benyomást kelt, legalább annyira nem is ítélhető a dickensi kitételeinek megfelelő gazembernek… Fellibben a gyanú árnya. Viszont az a helyzet gyönyörűsége, hogy az események tálalása nem enged bizonyosságot, egyszerűen nem lehet eldönteni, hogy netalántán hiba csúszott a Scrooge Művek munkájába, és egy olyan Scrooge-ot igyekeznek nemesebb lélekké tenni, aki nem is lehet Scrooge, vagy azért értékelődik át a vélemény a srácról, mert a legdominánsabban Holly szemszögéből lehet látni őt, ami egy torzított, szimpátiában elfogult szemszög abból kifolyólag, hogy Holly maga is rengeteg tulajdonságon osztozik a projekt alanyával, jókon és rosszakon egyaránt. A maga nemében pedig mindkét eshetőség megvalósulásának a lehetősége hatásosnak mondható. Az ez irányba tartó agyalás egyébként annyira behálózott, hogy az első opciót már az adott lendülettel tovább is kombináltam egy olyan összeesküvés-elméletté, hogy a Scrooge Műveken eluralkodott a korrupció, és azért turkálnak egy ez esetben ártatlan fiú fejében, mert meg akarnak tudni valamit tőle, ami az önös érdekeikhez kulcsfontosságú.

Holly Chase-től komoly megalapozottsággal tartottam a kötet kinyitásától kezdve, fogalmazhatnék úgy is, hogy megelőzte előttem a nem éppen lelkendezéssel kikövezett híre, a hír, amit építettek a korábban értékelő bloggerek, a fülszöveg, valamint az írónő is a háttérből Holly első szavától indulva. A létező összes forrásból az került sulykolásra, hogy Holly micsoda egy kiállhatatlan, szívtelen perszóna, az Antikrisztus nem Veres Attilasertése, hanem ez a lány tekintve pedig, hogy van az a fura szokásom, hogy azokban a szereplőkben is hébe-hóba, csak ártatlan feszültségleadás címszóval meg tudnék forgatni egy szúróeszközt, akiktől mindenki hanyatt van esve, némileg aggódtam, milyen Xanax függőket gyártó hárpiára fogok akadni ebben a regényben. Az univerzumnak micsoda kiismerhetetlen fordulatai vannak, hát persze, hogy kedveltem! Mi más is történhetett volna, mikor az első perctől kezdve közölték velem, hogy az, az elvárt, hogy megvessem és utáljam? Annyira…tipikus. A visszaemlékezésben kétségkívül egy elkényeztetett primadonna volt, aki jó módjában durván nem tudott mit kezdeni magával, de ez csak elenyésző részét tette ki a történetnek, másrészről meg rózsaszín felhős fantázia lenne azt feltételezni, hogy nem rohangál ezernyi ilyen milliárdos palánta a világon. Végül is hány olyan képpel van tele az Instagram, amiken méregdrága pezsgőben fürdenek, csak úgy brahiból? A megítélésem szerint nem volt annyira égbekiáltóan menthetetlen, mint amilyennek titulálták, igazából nem sokban különbözött a jelleme olyan szereplőkétől, mint mindenki kedvenc vámpírja; Damon Salvatore. Holly Chase akkorát vág oda a valamikor a Disney-hercegnők korában gyökeret vert főhősnő ideálnak, hogy a fal adja a másikat, azonban határozottan tetszetős volt a számomra ez a változatosság. Végre valaki, aki nem csak áll, mint a faszent, és széttárt karokkal vár a nagy csodára, miközben azon sír, hogy csak nem jön el, csak nem jön el, hanem ha akar valamit, akkor tesz érte, minél jobban akarja, annál elszántabban és rafináltabban, annál több eszközt bevetve. Nem pazarolja az időt felesleges szenvelgésre és tépelődésre, - ami után a „hősök” is ugyanúgy megteszik azt, amit meg szándékoznak, csak megelőzi ezt egy négy-öt fejezetes filozofálás a jóról és a rosszról, megspékelve ízlés szerint egy adag önostorozással vagy önámítással -  másokat is rávesz, hogy úgy ugráljanak, ahogy ő gondolja, ha előnye származik belőle, szemrebbenés nélkül hazudik, magabiztos, csöppet önző, alkalomadtán cinikus és rosszindulatú. És ezeket tudja is magáról, tudja, hogy nem egy földre szállt angyal, nem egy idealizált Mary Sue prototípus, nem álszenteskedik, nem játssza az olvasó előtt az agyát, hogy ő mennyire tökéletes és meg nem értett lélek. Ez az öntudatosság pedig a sok zavaros, bárki által összerombolható önkép között igazán nagy pozitívum. Ami azt illeti, bár azért nem rajongtam, hogy pillanatmegoldások sorozatából építette az életét, - ha ez a személyisége rövid ismeretében is logikus volt, illetve magukról a pillanatmegoldásokról is el lehetett mondani ezt a logikusságot - százszorta jobban meg tudtam érteni a problémáit, mint azokét a lányokét, akinek a bajai 90%-a összefogható azzal, hogy állandóan mindenkinek a kedvére akarnak tenni, és milyen szörnyű, hogy jé, ez mégse megy. Holly Chase a cselekmény idejében felelevenített karácsony reggel óta már az ötödik évét tölti  megrekedve a döntése következtében, miközben az élet folytatódott a normális kerékvágásban, ő pedig ezt a baljós jóslat beteljesedéseként az első sorból nézi, egyedül néha a szó szoros értelmében is, és nem csak  metaforikusan láthatatlanul maradva, mint a kisujja, hiányolva azokat… akikkel nyilván emberesen eltolta, amit csak el lehetett tolni. Ám mindig adódnak új lehetőségek, és nagyon tetszett, ahogy a karácsonyi műsorához köthető bukása ellenére, a saját kiindulási pontjához képest tyúklépésekben változni kezdett úgy, hogy ne is forduljon ki magából, de ne is a hozott anyag legrosszabb manifesztációja legyen. Közel sem egy szent, itt-ott törött és karcos, az a fajta egyén, aki ha fenyegetett szituációban érzi magát, akkor a félelem vagy a csalódottság kompenzálásaként kétszer akkorát sért / csap, mint amekkorát kapott, de tartom, hogy ez a léptékű nehéz eset minősítés nem alázza a sárba azokat a „megmentésre, megfelelő társra váró rosszfiú” figurát, amit Holly-val ellentétben, általában örömködve fogadnak.

Ethan Wintersről, arról a Scrooge-jelöltről, aki arra késztetette Holly-t, hogy felrúgja a bevett menetrendet, a szabályokat, más szóval egy csuklómozdulattal felégesse azokat a hidakat, amelyeken az elmúlt években lépdelt, nagyjából ugyanazokat sorolhatnám fel, amiket már Holly-nál megtettem; akadtak olyan beköpései, amik hatására szívesen a képébe dörgölne az ember egy palacsintasütőt, de mellette megvoltak a szerethető adottságai. Amelyek rohamtempóban növekedni kezdtek azokkor az alkalmakkor, mikor ezek ketten összekerültek. Szemforgatásra ingerlő klisével a legjobbat hozták ki a másikból, méghozzá rövidesen megkockáztatható volt, hogy tartósan. Imádtam a közös jeleneteiket, volt valami enyhén bizarrul gyönyörű abban, ahogy ez a két félelmetesen azonos, mogorva, öntelt, kényszeres hazudozó egymásra talált, és elkezdték kölcsönösen feltörni a fölényes távolságtartásból növesztett héjukat, elkezdték… „megjavítani egymást”. Néhány ilyen fejezet múlva azon kaptam magam, hogy olyan intenzitással szurkolok a párosuk sikerének, az életük közös sínre kerülésének, amihez foghatót nem is tudok felidézni hónapokra kiterjesztett közelmúltból se. Termeltek kifejezetten ütődötten szerelmes megmozdulásokat, amikre még ők is húzták a szájukat, de ezt cseppet sem bántam, az Ethan-Holly jelenség hordozott magával egyfajta szerethető légkört, amivel kiérdemelték az álompár státuszt.

A mellékszereplők közül Stephanie-t emelném ki, aki Holly mellett eleinte egy Az ördög prádát visel film Miranda Priestly-jének és Andreájának viszonyára hajazó szituációba keveredett, mint a Scrooge Művek legfrissebb alkalmazottja, de idővel a jég felrepedezett, aztán meg is tört a két lány között, és a „förtelmes” divatérzéke, illetve túlpörgött Duracell-nyuszit idéző, frusztrálóan lelkes személyisége ellenére is a főszereplő szívébe férkőzött. Valahogy én is hasonlóan álltam hozzá, mint Holly, kezdetben jobb kifejezés híján fárasztóan sok volt nekem, mintha a feltűnésével párhuzamosan egy rakás zajos, állandóan kinyilatkozó szereplő rontott volna a lapokra, akik mind egyszerre, nagyon sokat beszélnek, és idegesítő is volt… aztán mégis csak hozzám nőtt. Rendelkezik ő is egy saját bájjal, azonban ennek az értékelése meg is követel egy bizonyos feltöltődöttségi fokot.  Kiemelkedő, mint karakter a cselekmény szempontjából, mert a magányos évek után Holly benne szövetségesre, barátféleségre lelt, aki feltuningolta a berozsdásodott szociális készségeket, elérte, hogy ezeket használni is akarja, de nem merül ki abban a munkája, hogy ő is formálta Holly-t, nem pusztán egy szivárványos színfolt. Ugyanis, bár jobban a háttérben marad, mint ami közvetlenül Holly-ra és Ethanre van kihatással, az első feltűnésétől kezdve körbelengi őt is a gyanú. Csak úgy felveszik gyakornoknak, miközben a Scrooge Művek vérmesen rejtőzködik a külvilág elől, egy újoncként bejárást kap a kártyájával a vállalat olyan részeibe is, ahová Holly öt éves munkaviszony után se teheti be a lábát, ha mindez pedig nem lenne elég, még egyes további mellékszereplők is furcsán viselkednek vele, ő is furcsán viselkedik velük… Valami tagadhatatlanul bűzlik a leányzó körül, amiről Holly-nak fogalma sincsen, minden jel szerint pedig ezzel egy csekély létszámú tábornak a tagja, hiszen a főnöke egyértelműen tudja, mi húzódik a háttérben, ahogy a másik két szellem is ad ehhez a következtetéshez lökdöső nyomokat a saját oldalukról. Érdekes csavar volt, hogy mi is Stephanie titka, noha ekkora már önjelölt detektívként felderítettem a rejtély nagyobb részét.

Bírtam még ezen túl Blackpool-t, az eljövendő karácsonyok szellemének a megtestesítőjét, akinek a szereplése bár elenyésző volt, háttérfiguraként tevékenykedett a regényben, amikor jelen volt, mégis mutatott egy olyanféle kisugárzást, ami megfogott még akkor is, amikor tulajdonképpen nem szólt egy szót se. Nehezen körvonalazható, egyszerre ősi és uralkodói erőt árasztott, amit hozzáadva a hűvösségéhez, alapvető szótlanságához egy olyan karakterré vált, akire akaratlanul is odafigyel az olvasó, akiről szívesen tudna többet, aki azt üzeni, vele számolni kell.

Eddig csupa jót és megkerülhetetlenül részlehajlót hordtam össze a Vigyázz, Holly Chase!-ről, ami annak a kérdésnek a megfogalmazására ösztönözhet titeket, hogy ha ennyire olthatatlanul kedveltem valamennyi jelentős résztvevőjét a történetnek, ha ennyire magával ragadtak a koncepció részletei, ha ennyire bolyhosan elégedett voltam az események fonalának az alakulásával, ha ennyire tenyérbe mászóan érzékeltettem végig – és ebben a mondatban is -, mekkora kedvencemmé vált, akkor hogy az ördögbe nem öt hangjegyre értékeltem fel, hanem csak négy és félre?. Nos,  eddig visszatartottam információkat azon egyszerű okból, hogy kínosan terjengősen ki akartam magam ömlengeni, mielőtt a befejezés után megint foglalkozni kezdek az utóízzel… Amit nevezhetünk úgy is, hogy a könyv lezárása. Az afféle erőből focilabdát rúgunk a gondosan felépített kártyavár közepébe effektust váltott ki belőlem. Mivel ekkora – hiszen ismertek annyira, hogy ne okozzon meglepetést, nem bírok csak vámpírtempóban olvasva várni arra, mint minden normális könyvbarát, hogy a szerző végezni tudja a dolgát, elárulja mi fog történni, hanem elkezdek félidőben elméleteket gyártani – kialakult a bensőmben a magam hibátlan verziója a végéről, ami nemcsak, hogy nem valósult meg, hanem afféle kegyetlen csúfolódásként direktben felvetésre is került Cynthia Hand részéről, mielőtt a legkisebb zavartatás nélkül belehajította a kukába, és kifejtette, ez miért nem lehet jó. A befejezéskor ért egy kisebb sokk, csak bámultam, iparkodva feldolgozni a tényeket, amely azóta ugyan enyhült, de véleményemen mit sem változtatott. Túl irreális volt nekem, túl… tömény (spoiler) ráadásul felmutatott bizonyos nézőpontból egy középső ujjat az addig építgetett, kevésbé elszállt üzenetnek azzal, hogy mégiscsak egy, idealizált jó ember létezhet (/spoiler), mégse rontotta meg annyira reménytelenül  az addig szerzett szép emlékeimet a sztoriról, aminek következtében mégse vitt rá a lélek, hogy ezt a néhány oldalt egy felesnél többel büntessem. Megvettek kilóra. :D

Borító: 5/5 – Nem egy világos árnyalat, mi több a fehér (!) uralkodik rajta, de a szépségén ez nem ejt kártékony befolyást. A hógömbben ülő lány a háttérben felsejlő New York-i látképpel egy rendkívül mutatós látványt adó külsőbe csomagolt utalás arra, hogy Holly kívül rekedt a világon, hogy ameddig a világ változik, addig közvetlenül körülötte minden változatlan, ő ugyanott van. Nagyon kreatív, gyakran gyönyörködtem benne.
Kedvenc szereplők: Holly, Ethan, Blackpool
Legutáltabb szereplők: Hm… nem akadt kivételesen olyan, aki annyira kikergetett volna a béketűrésemből, de Grantet és Marty-t nem igazán kedveltem, mint ahogy Holly régi barátnőjét, Roe-t se.
Kedvenc részek: amikor Holly kiosztotta a medencénél a pasast, amikor Holly és Ethan moziba mentek és az összes titkos találkozásuk, amikor Blackpool Hálaadás napi „beszédet” mondott, amikor az öreg Winters szellemként szerepelt, amikor Boz arról faggatta Stephanie-t, milyen Holly főnöksége alatt lenni, a muffin-hadművelet, Ethan reakciói a műsorra
Mélypontok: a záró szakasz és annak a vonzatai,  amit nem fejtenék ki bővebben, mert megengedhetetlenül spoileres lenne a Scrooge Művek vonalassága az „eredeti forgatókönyv” kapcsán
Korhatár: Nem unikornisok is pegazusok patát patába vetve elmasírozott díszmenete a karácsonyias légkör miatt se, viszont az alap YA-korosztályba gond nélkül belefér, azaz 13-14 éves kortól ajánlom.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a történet, akkor IDE kattintva tudjátok megrendelni!