2018. október 19., péntek

Edgar Allan Poe: Az aranybogár

Helló! :-) A tudatos szezonális olvasmányválasztás, mint tudjuk, nem az erősségem, de a véletlen megint úgy hozta, hogy egy közelgő ünnephez illő, pontosítva Halloween-barát könyvre, Edgar Allan Poe: Az aranybogár novelláskötetére esett a választásom, mikor legutóbb elsétáltam a polcom előtt. Ha a nyaralásos, nyárhoz köthető témakörrel megfelelő darabossággal még elviselhető balszerencse is sújtott, a gótikus irodalom nagyágyújával, illetve kedves műfajommal, a horrorral változatlanul képtelenség melléfogni. A lentebbiekből öt olyan novellát fogok bemutatni, amelyek közül bármelyik megszínesítheti számotokra a töklámpások napját, vagy bármelyik olyan estét, ami során hangulatos borzongásra vágytok. ;)


Fülszöveg:

Az amerikai romantika e nagy alakja több műfajban is maradandót alkotott, ám hírnevét elsősorban fantasztikus és rémtörténeteinek köszönheti, amelyek a prózaírás új, kiaknázatlan területei felé terelték a figyelmet. Poe írásai mindig beható matematikai és természettudományos ismeretekről árulkodnak (Az aranybogár; Marie Rogét titokzatos eltűnése), amivel történeteinek hitelességét próbálta megteremteni. Az író, akit gyakran a detektívtörténet megteremtőjeként emlegetnek, akinek művészetét a maga korában nem méltányolták eléggé, a tömör és egységes prózaírás mintaképévé vált. Elbeszéléseiben a lélektani és a filozófiai szenvedélyek az ember belső világába vezetnek, s a borzalmakat sugalló légkör és a páratlan atmoszférateremtés ma is olvasók millióit bilincseli le.



Ennek a novelláskötetnek az elolvasása szükségeltetett ahhoz, hogy rádöbbenjek, nekem záros határidőn belül meg kell szereznem azt a blokktéglányi, két kötetes Poe-összest, amire az elmúlt években csak félve kacsintgattam a könyvesboltban, mert egyszerűen nem elég egy szuszra öt novella ettől a fickótól. A szerző ebben a kis könyvben többször példálozott a különös, misztikus kábulat kapcsán az ópiumszívásos másnapossággal, amely nem takarodik el egy könnyen a szervezetből, és azt kell mondanom, hogy bár a számomra aktuális a században ez az állapot nem ennyire mindennaposan ismeretes - legalábbis nekem - , el tudom képzelni; hasonlóan testet-lelket kínzó lehet, mint kiszakadni a Poe-féle atmoszféra által életre hívott, lilás és feketés árnyalatokkal, ősöreg, baljóslatú házakkal, leforrázó titkokkal, teátrális tébollyal és paranormális borzongásból felépített elvarázsolt kastélyából. A kritikusai előszeretettel illették azokkal a csípős megjegyzésekkel Poe-t, hogy az ő stílusa azért minősíthető nagyjából bulvár kategóriásnak, mert megcsúfolva az elegáns művészetet, teleaggatja minden művét a fellelhető összes költői-írói eszközzel, a kacifántos túlmagyarázásaival, amivel olyan sok hatást kelt, mintha csak valaki minden ujjára óriási pecsétgyűrűket húzna. A magam részéről már-már mágikusan rokonszenvesnek találom a szóban forgó stílust, nem tudok betelni azzal a sötét, gótikus hangulattal, amit az írásai eregetnek, valamint azzal az analitikus logikával, amik nem csak a krimi műfajt elsőkként kikövező elbeszéléseiben lelhetőek fel, hanem a rémtörténeteiben is. A jelen gyűjteményből a címadó novellához fűztem a legsoványabb reményeket, talán ezért is okozott végül összehasonlíthatatlanul kitörő lelkesedést, ami az élmény végső áttekintésekor a gyengébb láncszemet képező, A hosszúkás láda c. novellát is megszépítette.



Az aranybogár

Az első és egyben leghosszabb novellában a narrátor egy jó barátját látogatja meg, aki miután felfedezett egy különleges szkarabeuszt, - a bogarat, amire a felszabadítása után is barátjával maradó rabszolga férfi, Jupiter előszeretettel hivatkozott úgy, hogy aranyból van - egészen ennek az ízeltlábúnak a rabjává válik, annyira kiszorítva eltávolodó töprengéseiben a külvilágot, hogy előbb-utóbb őszinte aggodalomra kezd adni okot szűk környezetének. Mely azután csak fokozódik, hogy emberünk Jupiterrel kaszákat és ásókat vetet, majd magával citálja őt és a narrátort az erdőbe egy számára létfontosságú, ám társai előtt annál homályosabb, céljában információ-fukar kirándulásra... Amiben természetesen az aranybogár jelenti a kulcselemet. Nehezen lehetne olyan embert fogni, aki nálam intenzívebben nem állhat valamennyi olyan élőlényt, aminek négynél több lába van, így némi fenntartással vágtam bele ebbe a történetbe, ezek a fenntartások meg néhány oldal után felfokozódtak, ugyanis hiába akartam tudni, hogy mire megy ki a játék, tartottam tőle, hogy végig csak azon a nyavalyás bogáron és annak különlegességén fognak lovagolni. Utána megindult a már említett kis expedíció az erdőbe, és fokról-fokra kikristályosodott, hogy itt egy kincskeresős, mit több KALÓZOS sztoriról van szó! Velem meg nem csak azért lehetett volna madarat fogatni, mert egy időben buzgón követtem Mr. William Kidd, az ágyúgolyó általi halált halt, legendás kapitány munkásságát, hanem mert egy ilyen csavarra egyáltalán nem számítottam. Mármint… Poe és a kalózok… Elsőre olyan nonszenszek hangzik. Mégis működik! Nagyon élveztem a kódfejtés folyamatát, annak a megmagyarázását, a rengeteg érthetetlen szám és írásjel végül valóban pofonegyszerűvé vált, - és ami a legjobb, hogy én is ezen a dekódolási módszeren gondolkoztam el, amikor elém került a titkos üzenet -  hogyan is vezetett az aranybogár el a kincsvadászat megkezdődéséhez. Az ifjú Will pedig, noha a Vörös Halált nem üti ki a ringből, mint a kedvenc Poe-karakteremet, biztos hosszú időre az emlékezetemben marad. Illetve őszintén kíváncsi lennék rá, hogy az ifjú Will viselkedését alapul véve Poe mégis miféle tréfákat süthetett el április elsején. ’:D

Van benne valami őrült, van benne valami kis szürke agysejteket simogatóan körmönfont, van benne valami izgalmas és van benne valami borzongató – azaz mindent egybevetve Az aranybogár maga a tökély.


A hosszúkás láda

Ez a novella mondhatni derekasan átvert. Valamiféle kicsavart, véres, velőtrázó sikoltásosan misztikus magyarázatot vártam a nagy rejtélyre, sorra gyártottam magamban az olyan bizarrabbnál bizarrabb, morbidabbnál morbidabb elméleteket, amiket ha előadok, akkor talán maga Poe is elborzadva törölgette volna a halántékát, erre ez a gazfickó képes volt kiszúrni a szememet valamivel, ami tökéletesen földhözragadtan realisztikus és logikus volt. Ráadásul biztosra veszem, hogy az egész feszültségfokozós tortúrával, aminek a rabjává tett, pontosan ezt akarta elérni. Azt, hogy az ember végül annyira túlgondolja a feladványt, hogy a maga egyszerűségével szinte pofon vágja a valóság. Mostanra már kíváncsiak lehettek rá, hogy miről is hablatyolok konkrétan, így nem tartanálak titeket tovább bizonytalanságban. A helyszín egy óceánjáró hajó, a narrátor pedig ennek a hajónak egy bizonyára bokros teendői között igencsak unatkozó, remek megfigyelőkészségekkel rendelkező alkalmazottja. A történet során az egyik utas különös csomagja és egy látszólag feleslegesen kivett, plusz kabin talánya foglalkoztatja, szinte irritálja a fantáziáját. Egy korábbi ismerőse újdonsült feleségével, valamint két lánytestvérével és a címben emlegetett hosszúkás ládával szál vízre, de az elegendő kettő helyett három kabint vesz ki. Amit látszólag nem is használ semmire a pénze szükségtelen elverésén túl, mivel nem alszik benne senki és nem is tárol ott semmit. A hosszúkás ládát a saját kabinjában tartja, és minden éjszaka időt szakít a tartalma ellenőrzésére, miközben egyre biztosabbá válik, hogy az újdonsült asszonykával, akiről korábban határtalan, szerelmes áhítattal nyilatkozott a narrátornak, nem stimmel valami. Közrejátszhat benne, hogy Az aranybogár túl magasra tette a lécet, de a zseniális hatás megteremtés ellenére is nagyobb durranást vártam A hosszúkás ládától, úgy éreztem a befejezésekor és úgy érzem most is, hogy túl keveset kaptam ahhoz képest, amit az előzmények beígértek.

Az ovális arckép

Ez egy olyan novella, amire a Poe-t nem ily’ mértékben szívlelő olvasók hezitálás nélkül rásütnék, hogy mennyire nem érdemes a megbecsülésre, mikor a horror történetek valaha volt legnagyobb kliséjére épül rá; egy cseppet sem bizalomgerjesztő, elhagyatott kastélyra, ahová a karakterek betörnek, hogy megszállhassanak éjszakára, de ezt már csak azért sem tartom jogosnak, mert valószínűsítem, hogy akkoriban, amikor Poe fejéből kipattant az ötlet, még nem húztak le erről a formuláról ennyi bőrt. A véleményem sokkalta szubjektívebb, annál kevésbé ésszerű megfontolásokkal alátámasztott passzusára kitérve pedig egy ilyen bravúros, vérfagyasztó kis kitérőt képtelenség nem imádni. Az a katartikus, borzongató horror hatás már csak steril magányában is magáért beszél, azonban még hihetetlenebbé, még erősebbé teszi, hogy ez a kötet legrövidebb irománya, hogy ennyi oldalból is képest volt Poe ezt kihozni, valamint, hogy nem őrül meg benne senki, nem törnek rá nehezen azonosítható szörnyetegek a szereplőkre, mégis ijesztő. Mégis bekúszik az ember bőre alá annak a narrátor által kiválasztott ággyal szemben lógó, ovális arcképnek a háttértörténete, melynek látványa nem hagy nyugalmat neki.

„A férfi: szenvedélyes, buzgó, komoly és sötét; már volt menyasszonya: a művészet. A lány: ritka szépség, bájos kedves, telve életörömmel; csupa világosság és mosoly és jókedv, akár egy ifjú őz – mindent szeretett és dédelgetett, csak a művészetet gyűlölte – vetélytársát! – , csak a palettától és az ecsettől irtózott, és minden más otromba eszköztől, amely megfosztotta szerelmese látásától. Szörnyű volt hát hallania, hogy a festő őt , ifjú asszonyát is le akarja festeni”


Az úgynevezett fő poént nem lőném le, de van annyira para elgondolás, amivel ez a portré csuklóból mattot adhat az American Horror Story Gyilkos házának, és amivel kiérdemelte a köteten belüli etalonnak kijáró címet.

Az áruló szív

Ideje elárulnom, hogy bár mindenképpen a magaménak szerettem volna tudni ezt a zsebkönyvet is, a megvásárlására elsősorban az sarkallt, hogy tartalmazta ezt a novellát, amiről már rengeteg jót hallottam, és aminek az említésével találkoztam többek között két másik olvasmányomban, Holly Black-től A Fehér Macskában és Jeanne Ryan-től az Idegpályában is. És a híréhez méltón nem sokkal maradt le Az ovális arckép mellett a kedvencek terén. A megközelítés és a fő üzenet hasonló, mint A fekete macskában, ahol végül a narrátor egykori kedves háziállata, az a bizonyos macska vezette el a rendőröket a hullához, viszont ennek a történetnek a tálalása egyértelműen ütősebb. A narrátor a bűnjeleket gondosan eltüntette a tett helyszínéről, feltakarított, a feldarabolt holttestet, pedig a padló alá rejtette, és nagyon készségesen, higgadtan fogadja a szomszédok hívására érkezett rendőröket, mintha nem ölt volna meg senkit… de aztán meghallja az áldozata szívének a dobogását a padló alól, és egyre nehezebben viselve a zajt, kitálal. Mindez jelentheti egyrészt azt az általában felhozott, legkézenfekvőbb magyarázását a műnek, hogy a bűn elkövetőjét előbb-utóbb felemészti a bűntudat, hogy az elméjéből fakadó büntetés elszenvedése után már a törvényes erők által alkalmazott büntetés áldás lesz a számára. Ellenben szerintem van egy olyan vonulata is ennek a szívnek a padló alatt, az elkövető kiegyensúlyozott színjátékában hirtelen beálló változásnak, hogy – hacsak nem egy olyan zseniális, szuper-intelligens pszichopatáról van szó, mint Lecter – előbb vagy utóbb a hazudozó saját magát buktatja le. Vagy azzal, hogy belezavarodik a mondókájába és óvatlan lesz, vagy azzal, hogy tudván, jogosan vádolják, a benne keringő stressz szétzúzza a szerepet, amit előad. Ebben az értékelésben is számtalan okot felsoroltam, hogy miért szeretem annyira Poe-t, Az áruló szív után mindenképpen meg kell említenem ezen a listán a sokszínű, többszörös metaforáit, szimbólumait is.

Az Usher-ház vége

A záró novella által életre hívott benyomásokkal sokáig küzdöttem, egyes részeit a biztos képalkotás érdekében a könyv kiolvasását követő nap inkább átnyálaztam még egyszer. A legrövidebben a kissé zavaros jelzővel tudnám összefoglalni Az Usher-ház végében uralkodó állapotokat, amit közel sem szabad meggondolatlanul úgy értelmezni, hogy követhetetlen történettel állnánk szemben… pusztán van benne valami furcsa. Fellelhetőek benne azok az elemek, azok a hangulati összetevők, amik egy Poe-irományt Poe-irománnyá tesznek, azonban egyúttal tartalmaz is valami megfoghatatlant, valami nehezen feltérképezhetőt, ami meg elüt az előző sztoriktól. Olyasmi, mint az Usherek orvosok szaktudását megcsúfoló, minden bizonnyal gyógyíthatatlan, sokszor félelmetes betegsége, ami először Lady Ushert, majd a narrátor látogatása során az ő ikertestvérét gyűrte módszeresen maga alá. Tehát megértem, a közvélemény miért vélekedik Az Usher-ház végéről nagyrészt negatívan, de én nem jelenteném ki azt, hogy nem tetszett. Csak… furcsa volt. Tetszett a megjelenített témák között az élve eltemetéstől való rettegés, hiszen a viktoriánus korban ez komoly és reális problémát képezett az elmúlást kísérő alapvető rossz érzéseken túl is. Akkoriban orvostudomány még bőven le volt maradva a miénktől, különösen a halál megállapítása jelentett ingoványos talajt, ami speciel a temetői harangok elmaradhatatlanságához is vezetett, hogy ha hibáznak is és élve földelnek el egy hozzátartozót, az a harang zsinórját megrázva tudja ezt jelezni a föld alól. Ugyancsak tetszett a tökéletesen elzárt életmód pszichére gyakorolt hatásainak a taglalása, hogy hogyan borul fel a belső egyensúly, ha valaki minden ingertől mentesítve, ki sem dugja az orrát az alapjáraton is depresszív atmoszférájú otthonából. Azonban az egészben a házhoz mellékelt leírások ragadtak a magukkal a legélénkebben, addiktív atmoszférát hozott létre a számára Poe, egy olyan élő-lélegző organizmussá változtatta előttem, mint amilyen bármelyik húsvér karakter volt.

Borító: 5/4,5 – A pontlevonás egyedül az elpusztíthatatlan ízeltlábú-undoromnak tudható be, ha a sárga színt nem is tartom kifejezetten Poe-feelingű árnyalatnak, a választás okát értem, a Helikon Zsebkönyvekre jellemző rajzstílussal megalkotott koponyás szkarabeusz pedig minden kétséget kizáróan remekül illik a címadó novellához, ahogy a hátlapon helyet kapott kis kincs helyét jelölő X is.
Kedvenc novella: Az ovális arckép
Legkevésbé kedvenc novella: A hosszúkás láda
Korhatár: Az előzőleg olvasott Poe-gyűjteményemnél 14 éves kort álmodtam meg, mint megfelelő korosztály, itt mondhatnám, hogy a horrorisztikus elemek többletéből és a történeteket jellemző misztikus zavarosságból fakadóan érdemes rávárni még egy évet… de ennyire minimális idő úgyse nyom sokat a latba.


Ha felkeltette az érdeklődéseteket a kötet, akkor IDE kattintva tudjátok megrendelni!

2018. október 17., szerda

Top 5 Wednesday #40 - Goodbye Agony Bestiárium: Kedvenc misztikus teremtményeim

Szép estét, avagy üdv ismét! ^.^ Miután ma publikáltam egy értékelést egy olyan belevaló nő életregényéről, aki pályáján lavinaszerű változásokat léptetett életbe, és elolvastam az idei olvasmánylistám ötvenedik könyvét, elégedetten konstatáltam, hogy a teljesítményem kezd megfelelő lenni. Aztán szöget ütött a fejembe a felismerés, hogy szerda van, azaz egy Top 5 Wednesday posztot még ki kéne csavarnom megfáradt elmém sötét bugyraiból a mai nap folyamán... úgyhogy képletesen nekiveselkedtem az általam legkedveltebb természetfeletti lények összegyűjtésébe. A hadművelet végeredményeként alakot öltött a Goodbye Agony bestiáriuma, mely vegyesen tartalmaz könyvbeli teremtményeket, filmbeli alakokat és egyes népek mitológiájából, városi legendáiból kölcsönzött szerzeteket.



5.) A Teke-Teke


Ez a lény egy japán városi legendának a terméke, a történetének számtalan verziója kering, amiben közrejátszik az is, hogy az emberek hajlamosak összemosni a hasonlósága miatt egy másik ilyen legenda alakjával, - Kashima Reiko - én a legnépszerűbb és egyben legegyszerűbb változatról fogok beszélni. A legenda szerint egy fiatal nő  a sínekre zuhant, - az még a Teke-Teke eredettörténetében is vitatott, hogy magától ugrott vagy odalökték, esetleg a véletlen eredménye volt az esés - majd az érkező vonat elvitte mindkét lábát. Egy misztikus szörnyként tért vissza az életbe, ami általában a vasút, néha a metróállomások környékén portyázik a karjain és a könyökein kúszva-mászva, pengéket vagy fűrészt tartva a kezeiben, áldozatokra várva, akiknek levághatja a lábait, hogy magához hasonlatossá tegye őket.



4.) A vörös halál


A következő tagja a listámnak Edgar Allan Poe legendás szörnyetege A vörös halál álarca című novellából, ami a meglátásom szerint a létező legfelülmúlhatatlanabb Poe-élményt nyújtja csak úgy mellékesen. A vörös halál a tüdőbaj kórság megszemélyesítésére tett kísérletnek gonosz, hátborzongató "következménye". A történetében Prospero herceg puccos bált rendez a kastélyában, az eseményt pedig gondosan elbarikádozza a pórnép elől, akiket már korábban megfertőzött a vörös halálnak tulajdonítható járvány, ám még nem ragadott el teljesen. Viszont egyszer csak észrevesznek egy hívatlan, vörös köpenyes alakot a mulatozó tömegben, aki az óvintézkedések ellenére is belopózott, ő A vörös halál. Amellett, hogy kifogástalan, briliáns horror karakter, egy igazán sokrétű metaforát is testesít meg, hogy vannak olyan dolgok, amikkel szemben a gazdagság nem tesz sérthetetlenné, hogy a gazdagokat is ugyanúgy utoléri végül a végzetük, mint a kisembert. Mert A vörös halál nem válogat és nem könyörül meg senkin.



3.) Banshee


A kelta mitológiák egyik hírhedt, a magam részéről legkedvesebb szerzete, akire egyaránt hivatkoznak gonosz tündérként vagy démonként, habár a nevének a jelentése szellemasszonyt vagy tündérasszonyt jelent. Különleges képessége, hogy a sikításával meg tudja jósolni a halált, illetve a jajgatása intenzitásából a halál módját is meg lehet állapítani, ha a sikoltás hangos és hosszan tartó, akkor a halál erőszakos, ha halkabb és rövidebb, akkor békés. Mivel az valamennyi hozzá fűződő történetben kétségtelen, hogy a halál be fog következni, ha hallatja a hangját, az emberek nagyon rettegtek tőle, kerülték az ősi helyeket, ahol tanyázott. De a Banshee hangja messzire terjed, így a távolság más szóbeszédek szerint igazából lényegtelen is. Számtalan feljegyzés származik olyan tengerészektől, akik állítólag hallani vélték a hangját az óceánon, mielőtt az egyikük odaveszett.



2.) Occamy


Az első Legendás állatok és megfigyelésük filmben találkoztam ezzel a misztikus állatkával, ami azonnal visszavonhatatlanul levett a lábamról, noha a széria rajongói nagyrészt egy másik legendás fajra, a furkászokra esküsznek, mint fő kedvenc. Az occamy-k Indiából származnak és már a film idejében, a '20-as években is súlyosan veszélyeztettek, ugyanis a tiszta, leglágyabb ezüstből való tojásuk rendkívül keresett árucikk a különleges piacokon és a kalandori indíttatásokkal rendelkező muglik között is, így a fészküket vehemensen védik. Van egy extra különleges adottságuk, amire Rowling kitalált egy remek szakkifejezést, ami most nem jut eszembe... és lusta vagyok megkeresni de az a lényege, hogy az occamy kitölti a teret, amiben tartózkodik. Ha egy teáscsészébe kerül, akkor összemegy, ha egy tágas terembe, akkor majdnem akkorára nő, mint egy nagyobb testű dinoszaurusz.



1.) A Cheshire Macska


A győztes pedig Lewis Carroll klasszikusának, az Alice Csodaországban című könyvnek, valamint az előbbi csodálatossága ihlette Marissa Meyer: Heartless - Szívtelen nevezetű, a Könyvmolyképző gondozásában, fordításban idén megjelent előzménykötetnek vigyorgó kandúrja. *-* Csodaország annyi rejtélyes és képtelen dolgokra képes, ikonikus lakót tudhat magának, mint ahány az égen a csillag, de Cheshire még közöttük is a legkiemelkedőbb különc, és ami azt illeti, a legnormálisabb szereplő is egyben. Ő volt az, aki először kimondta azt az igazságot, ami akár Csodaország szlogenje is lehetne, vagyis, hogy "Itt mindenki bolond. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy." , illetve a maga nyakatekert módján ügyesen rávilágított az Alice útbaigazítási kérelmét érintő logikátlanságokra. Paranormális trükkje, hogy képes láthatatlanná válni, akár teljesen, akár részben, amivel nagy fejtörést szokott okozni a Szív Királyság hatalmi erőinek.


A Top 5 Szerda többi magyar bloggerének az aktuális összeállításáért forduljatok ENNEK a molyos zónának a karcaihoz! :)

Michelle Marly: Mademoiselle Coco und der Duft der Liebe - Coco Chanel és a szerelem illata

Sziasztok! :) A hónapot egy szerfelett különleges hölgy életének egyik legmozgalmasabb szakaszát, illetve a parfümvilág egyik legnagyobb áttörésének, a Chanel No. 5-nek a születését bemutató regény társaságában kezdtem, Michelle Marly tollából a Coco Chanel és a szerelem illatával. Ha a Google-be valaki beírja az eredeti mű címét, akkor az első címkék között a történelmi romantikus megnevezést hozza fel, amit én indokolatlanul leminősítőnek tartok egy ilyen gondos odafigyeléssel elkészített, ennyire valósághű alkotásra, ami ráadásul nem egy ájuldozó, iruló-piruló, kis libáról szól, akinek vége van, amint meglátja az ő hercegét... hanem a felszabadult és dinamikus nő, a francia elegancia és a 20. század divatjának szimbólumáról.


Fülszöveg:

1919. Párizs.
Coco Chanel, a párizsi divat nagyasszonya szép szakmai sikereket ért már el, mikor a magánélete szörnyű válságba jut. Szerelme autóbalesetben életét veszti, s a boldogtalan nő képtelen a gyásszal megbirkózni. Támogató barátnője segítségével idővel új életcélt talál, amikor a szeretett férfival közös ötletüket, egy Chanel-parfüm megalkotását veszi tervbe. A nagy csoda, a Chanel No 5 megálmodása az első lépés egy olyan úton, amelynek a vége a szerelem illatának felfedezése. A gyötrelmes útra a saját múltjának árnyaival is küzdő Coco szerető lelki társat kap a sorstól, a karizmatikus Dmitrij Romanov herceget.


~ Nagyon-nagyon köszönöm a könyvet a Kossuth Kiadónak ! ^-^ ~


A szerző és számtalan karakter akképpen hivatkozik a Chanel No. 5-re, mint a szerelem illatára, viszont miután végigkövettem ennek a parfümnek a keletkezési történetét egészen az ötlet és a megvalósítás közötti küszöbről indulva, én úgy látom, ezzel csak a folyamat első lépcsőfokának felszínét kapargatják, és hogy ha értékesítési szlogenként túlontúl hosszadalmasnak is tűnne, találóbb lenne a fantáziadús, sikeres, merész és rendíthetetlen, modern nő illatának titulálni, mindazoknak a tulajdonságoknak az olvasztótégelyeként, amelyek Coco Chanelt megkerülhetetlen befolyású, legendás ikonná emelték.
Legutóbb hozzávetőlegesen egy éve, Willie Suttonnal a középpontban olvastam hasonló regényt, amiben finom korleírásokkal és érdekes fiktív „toldásokkal” dúsítva lehetett bebarangolni egy ismert személy életének kulcsfontosságú szakaszait, illetve megismerni ennek a fókuszba helyezett illetőnek az egyéniségét, és ameddig nem merültem el a Coco Chanel és a szerelem illata c. kötetben, addig tulajdonképpen fel sem tűnt, hogy a szóban forgó egy év alatt mennyire hiányoztak az irodalom ezen szeletébe tartozó sztorik. Utána azonban… a tátongó űr legalább olyannyira figyelmen kívül hagyhatatlan volt, mint Chanel már-már forradalmi hatása a nők öltözködésére vonatkozóan, amit csak újabb és újabb fejezetek elolvasásával lehetett ideiglenesen befoltozni. A szóhasználat megszokása igénybe vett némi időt, ugyanis hiába helyezte a szobámba már csak ezáltal is a 20. század első évtizedeinek és annak a körnek atmoszféráját Michelle Marly, amiben Chanel mozgott, nekem úgymond… túl nőies volt, ha ez vegyes hatást is kelt a nememet és azt a nem éppen elhanyagolható tényt figyelembe véve, hogy több női írótól olvastam, mint férfitől, de így volt. A nem is elefántnyira, hanem szinte mamutnyira nagyítottan túlmagyarázott, etikettes ceremóniákat se vette be első körre a gyomrom, de az ehhez fűződő egyéni szoc probléma ellenére se emelhetek ez ellen panaszt, hiszen tagadhatatlanul ütős indítás volt a korra jellemző, mai szemmel legfurcsább „diliket” az olvasó arcába tolni. Nekem pedig, mivel múltban játszódó történetek esetén mindig szerfelett értékelem a történelmi precizitást, - automatikusan át is kapcsolok ilyenkor kutató-és lexikon üzemmódba, hogy amennyire tudom, ellenőrizzem a valóság és a történet metszését - nagyon tetszett, hogy nem csupán a parfümkészítés folyamatába lehetett egyszerre részletesen, mégse száraz szakkönyv szagúan belelátni, hanem a történelmi vonatkozások kiterjedt skálájába is, ami messze túlmutatott Franciaország, valamint az iskolákban tanított nagy események határain. Kiemelkedő momentumnak találtam ilyen szempontból a bolsevik lázadás hatásait, a kvázi méterenként felbukkanó orosz nemesi emigránsokat Párizs utcáin, akik több-kevesebb sikerrel igyekeztek megvetni a lábukat az „egyszerű életben”, a pezsgő művészi réteg tagjainak mindennapjait, és természetesen azokra a visszautalásokra, amelyek képet alkottattak róla, mennyi újdonságot lehetett Coco Chanelnek tulajdonítani már a cselekmény beindulásának a kezdetére is. Nem is beszélve arról a kolosszális áttörésről, hogy a fűzők meg a csicsás, kitömött madarakkal és hajmeresztő fodrokkal díszített kalapok száműzése, a kényelmes ruhadarabok, köztük a nadrág mindennapossá tétele mellett az övé volt az első divatház, ami saját parfümöt készített, méghozzá szintetikus molekulákat is használva. Szüntelenül érződött, hogy ha lehet így fogalmazni, megfelelő csodálattal, ám nem vak rajongással, hanem realisztikusan kezelte Michelle az írás alanyát. Ezt a realisztikus oldalát tehetséges üzletasszony lévén, a titokzatosság kapósságára támaszkodva cseppet sem könnyítette meg maga Chanel azok számára, akik esetleg górcső alá kívánják venni az életét a jövőben, az egymásnak ellentmondó történeteiből kialakuló, mondai homály a cselekményben is észrevehető volt, de egy valamit, ami a leglényegesebb, ha akarta se tudott volna elfedni; hogy egy zseniális kreativitás-bomba volt.



Mostanára kezdem úgy-ahogy megszokni, hogy amikor fantasy vonulattól és pszichopatáktól mentes, romantikusnak titulált könyv szabadul morbidságtól és véres horror elemektől csatakos kezeim közé, az a környezetemben kivált egyfajta botránkozásos meglepettséget, olyasformát, mint amikor azt látja az ember, hogy a város legnagyobb bevásárlóközpontjának ruharészlegén egy felmálházott szamár grasszál, ami minimálisan se veszi észre oda nem illőségét. Eme hatás pedig megsokszorozódik, mikor az említett könyvben várhatóan nem tűnik majd fel egy züllött, agyontetovált motoros fazon se, aki a maga finom módján képletesen szétrúgja az arra rendeltetett ülepeket, jelezvén, vegyék már észre, valami molekuláris szinten se stimmel a mentalitásukban… Ismerősök és a kiadó is az imént felvázolt, itt-ott megszínesített kíváncsisággal felvértezve álltak elébe, mit fogok kezdeni egy ilyen első szempillantásra komfortzónámon kívül eső sztorival. Eleinte, amikor még folyt az átszellemülés az art deco aranykorába, hangányit én is tartottam tőle, hogy egy olyan esettel gazdagszok végül, amiben a pozitivitás javára billenéstől függetlenül is ott lesz az a bosszantó apró betűs rész; fantasztikus… csak nem nekem szól. Napokkal a befejezés után, pedig kijelenthetem: NINCS OTT! Nem is volt, és megkockáztatom, egy újraolvasás után se lesz. Ami visszavezethető arra, hogy felőlem emlegethetik már a címben is a szerelmet, térhet ki rá Coco és a baráti köre, az utolsó szavakban az író is,  de a magam részéről egyszerűen nem tudtam a szerelemre helyezni a fókuszt. Jelen volt, jelen volt… azonban a részemről pusztán olyasmiként, mint Boy támogatása Coco üzletében; egy erős kezdő löketként, amin a lényeggé kiteljesedő „nagy egész” kilométerekkel túlnőtt, amiből valami nagyobbá, jelentősebbé fejlődött. Belső iróniaként, ehhez a mintához idomul a Chanel No. 5 is, ami azt illeti, ugyanis egy sajátos gyászfeldolgozási módként kezdte, aztán valóságos úttörővé növekedett, egy olyan új hullámnak az első tagjává, amibe büszkén vetették bele magát más neves tervezők is – és vetik a mai napig.

Gabrielle Coco Chanel privát oldala a mai napig vitákat képez a személye komplett megítélésében, vannak, akik az életvitelét ledérnek tartják, mások követendő példaként, egy újabb fityiszként a társadalmi konvencióknak, vagy szimplán csak elhanyagolhatónak veszik a vitathatóság tényét az eredményei mellé állítva. Én a Coco Chanel és a szerelem illata által felölelt, teljes pályafutásához képest pusztán a homokóra egyetlen homokszemének, ám annál eseményekben, változásokban gazdagabb szakaszának folyamatábráját alapul véve legelőször egy savanyú klisés mondást tudnék hozni; aki a karrierben sikeres, a magánéletben szerencsétlen. Chanel egy olyan páratlan jelenség, akit nem kivitelezhető belepasszírozni a fennálló skatulyákba, de ez az egy élesen találóan ráillik mindent egybevetve. Az életében felbukkanó férfiak vagy inkorrektek voltak vele, mint Arthur Boy Capel, vagy meggondolatlanul lebecsülték, mint Étienne Balsan, vagy egyenesen őrültek voltak, mint Igor Stravinsky… vagy, ha a felsorolás alá vett csapások valamilyen felsőbb erőnek tulajdonítható csoda bekövetkezése miatt nem is valósultak meg bennük, akkor valamilyen külső körülmény sodorta el tőle az ilyen különleges, vitrinért kiáltó, a világ nyolcadik csodájaként mutogatandó „példányokat”. A jobbik eset az ürömben, hogy Coco Chanel sosem volt egy olyan típus, aki nem kézzel-lábbal kapálózva akar magának egy férjet, egy leköteleződési béklyót keríteni, amitől majd megfelelően élőnek, valódinak, megbecsültnek érezheti magát, vagy tudom is én, hogy a hercegre, fehér lóra, gyűrűre, papírra és világszenzációs lakodalomra kétségbeesetten vágyó nőket mi motivál úgy általánosságban hanem mindig is igényelte a függetlenséget, a kapcsolaton belül is fennálló személyes teret, így ebből az úgynevezett „szerencsétlenségből” nem szenvedett komolyabb hátrányokat jó 98%-ban. Ez elválást vagy megkönnyebbülés, vagy bánat kísérte, de kivétel nélkül felmérésre került, hogy azért emiatt nem áll meg az élet.

A cselekmény indító szakaszaként pont egy olyan Coco életében meghatározó történésnek lehettem a tanúja, aminek a kapcsán ez a felmérés a szokásosnál kivételesebb fordulatot vett, avagy hosszabb ideig elhúzódott, illetve igényelt egy kis külső ráhatást... de végeredményében lenyűgöző láncreakciót indított útjára.

Legtöbbünkben egy komplett apokalipszissel ér fel annak a gondolata, hogy az a hír ver ki minket az álomból, hogy egy számunkra kiemelt fontossággal, ha nem a legkiemeltebb fontossággal bíró valaki meghalt. A prológus után rögtön egy ilyen szituáció kellős közepében találtam magam; autóbalesetben elhunyt Arthur Boy Capel, az egyszerű hajózási ügynök fia, aki odáig vitte, hogy Franciaország akkori elnökének, Clemenceau-nak a tanácsadója és az első világháborút lezáró békekonferencia résztvevője lett, házasság útján a brit arisztokrácia bebiztosított tagja, illetőleg - ami a történet szempontjából a legszervesebben érintett - Coco Chanel életének nagy szerelme. Boy ügyében bizonyos megvilágításból félelmetes összhangban mozogtak a reakcióim Cocóval, egyikünk se tudott mit kezdeni a férfi halálával. Coco mély letargiába süllyedt, elvesztette az addig itt-ott ingatag is, de összességében biztosnak hitt talajt a talpa alól, én pedig, noha az ezen a tájékon felbukkanó visszautalásokat kifejezetten élveztem, keservesen szabadulni akartam ebből a „jaj, odalett A PASI, és most mi lesz velem, mert nélküle én nem érek semmit!”- szindrómától fertőzött közegből. Nekem ez a felfogásmód a saját és Cocó személyétől is határozottan, lennék olyan merész, hogy azt találjam mondani, groteszkül életidegen volt. A benyomásomból persze tagadhatatlanul kivette a részét az is, hogy roppant ellenszenves fráternek tartottam Boyt. Nem szégyen az egyébként, ha az ambíciók vaskosabbak, mint a szerelem, de ha már befurakszik a papír-gyűrű taktikával egy nemesi családba, miközben éveken át együtt él egy nővel, aki odáig van érte, akkor legyen már annyi gerince, hogy pontot tegyen a dolog végére ezzel a nővel, és ne csináljon belőle valami sarki bordélyból való örömlányt, akihez beugrik, ha olyan kedve van, máskor meg dobja a „publikus családjáért”. Azt aláírom, hogy ha nem karolja fel Cocót, akkor valószínűleg nem vitte volna ennyire sokra, kizárólagosan önerőből építkezve, hogy az ő tőkéje nem jelentett kimagasló előnyt, bármennyire is előszeretettel szajkózzák, hogy a pénz nem számít, de mindaz, ami Cocót valójában, hosszú-hosszú távon naggyá tette, az nem Boy függvénye volt. Még a férfi életében se, mert felőle a támogatásában ott lappangó jó szándék mellett is, Coco nem értene semmit a vállalkozásához elengedhetetlen könyvelési, költségvetési területhez, ne törődjön vele, mert ő, Boy elrendezi alapon. Visszatekintve Coco szemszögét meg lehetett érteni a témában, ha objektív megközelítésben nem is volt jogos; kisgyerekként szörnyű körülmények között élt, majd egy zárdába került, ahol azért nem azt sulykolják a fiatalokba, hogy ez a lehetőségek világa, bármit elérhettek, amire csak vágytok, ha nem féltek küzdeni érte, számára az, hogy egy Boy kaliberű férfit érdekelte, maga volt a csoda, majd ez az ember volt az eszköz, ami kinyitotta előtte azt a világot, amiről  abban a zárdában csak álmodozni se mert. Azt is ki lehetne jelenteni, amit Coco is megjegyzett egy párszor, hogy Boy tette azzá, akinek megismerte a világ, viszont maradok a feltételes módnál, mert ez nem igaz. Az a valaki végig ott szunnyadt Cocóban, Boy meg csak a bot volt, amire az első lépéseknél támaszkodva teret szerezhetett magának.

Tehát az ízlésemhez viszonyítottan hébe-hóba túl teátrális gyász szakasz után nem kicsit fellélegeztem; azután, hogy a fájdalmát éltető energiákat a kreativitásába fordította át, megismerhettem a valódi Gabrielle Coco Chanel-t. A bevett társadalmi idiótaságok ellen lázadó nőt, aki már akkor mindenféle zavartatás nélkül, cigarettával felvértezve rótta a várost, amikor egy hölgytől az ilyesféle magatartás nem volt elfogadható, aki elhatározta, hogy már csak dacból is feketére festeti az új háza zsaluit, hadd bosszankodjanak a szomszédok a szokások semmibe vétele felett, aki olyan vonalakat és anyagokat hozott a hétköznapokba, amikre a felbukkanásuk előtt senki se lett volna kíváncsi, utána viszont szinte kitépték őket a kezéből, aki nem ismer lehetetlent, és aki nem hagyja, hogy csak úgy kisöpörje néhány rosszmájú, felfuvalkodott sznob az őt megillető helyről. Ez a nő igenis megérett a csodálatra. Annak ellenére, hogy az, az utolsó lapokig érződött, Cocóban egyfajta eltávolíthatatlan árnyékot vetett a származása valamennyi eredményére, aminek a jelenlétének a vonzataként szüntelenül úgy érezte, megint és megint bizonyítania kell, hogy abba a körbe tartozik, ahová a munkája által felküzdte magát. Ezt a visszahúzódással vegyes szégyenérzetet egy az egyben szamárságnak tartottam, szerintem ezerszer nagyobb dolog az abszolút nulláról, egy vándorkereskedő és egy mosónő elárvult lányaként feljutni a csúcsra, minthogy valaki úgy szakít babérokat, hogy a szükséges támogatásokat egyfolytában a feneke alá tolják. Igaz,  nem szabad arról se megfeledkezni, hogy Cocó egy társadalmi szempontból igencsak labilis korszakban élt a regény idejében, a 20. század egy rakat változást hozott magával az akkoriban csak nagy háborúként emlegetett első világháború közvetlen jelentkezésén túl. A korábban egekig magasztalt nemesi rangok, nemesi előjogok kezdték elveszíteni a jelentőségüket, amiket mi sem mutat érzékletesebben annál, hogy ha a ’20-as években szállt valaki taxiba Párizsban, akkor könnyen lehetett, hogy egy nagyherceg fuvarozta el a Galeries Lafayette-hez, mint ahogy az is, hogy a beszálló fél egy olyan Romanov volt, aki akár trónigényt is benyújthatott volna. Ezekkel a szokatlan szituációkkal meg kellett birkózniuk az embereknek, az átállás nem ment egy karikacsapásra, korántsem volt annyira biztos, hogy mindenki abban az osztályban ragad haláláig, amibe beleszületett. Ebben ott volt a ráció, ha egy fokkal pontosabb önértékelést is vártam el egy ekkora ikontól :D Ami mögött nem csak alaptalan sztárolás húzódott, egy ilyen karcsú időszak alatt is konkrétan fejezetenként kibökte a szememet a nő sokoldalúság. Egyszer sem adódott olyan, hogy csak egy projektre korlátozódott volna a figyelme, a középpontban tetszelgő, önmagában is rengeteg melót igénylő parfüm mellett speciel ott volt a szláv ihletésű ruha kollekció, a Romanov gyöngyök mintájára készülő ékszerek, a műpártolás és a jelmeztervezés.

Kimondottan örültem neki, továbbá a hitelességre még erősebb építő hatást gyakorolt, hogy a regényben testet öltő karakterek egytől-egyig létező személyek, olyan közéleti figurák és nagy hatású művészek voltak, akik a feljegyzések alapján a valóságban is Chanel kis családjának a tagjait képezték. Örök türelmetlenként nem bírtam kivárni, hogy milyen csavart fognak venni a történések, hogy kinek az életében milyen állomás fog következni, az olvasási szünetekben rendületlenül kutattam a felbukkanó nevek és a Chanel No. 5 keletkezési körülményei után a neten, és valami hihetetlenül fantasztikus volt látni, ahogy a történelem és a fikció újra és újra idomultak egymáshoz. Ezek után nekem már nem is lett volna szükségem a szerzői jegyzetből, mert már az így felgöngyölített apróságokból is feltűnően kiütközött, hogy Michelle Marly mennyi energiát fektetett a részletekbe, hogy mennyi forrást nyálazott át, mire papírra vetette azt a verziót, ami feltehetően a legnagyobb eséllyel igazolta a valóságot.

Stravinsky kiapadhatatlan humorforrást alkotott, annyira parodikus jellege volt a Coco iránti olthatatlan érzelmeinek, hogy nem bírtam nem röhögni a fickón, valahányszor kinyitotta a száját. Na, meg azon a drámaiságon, amit segítségül hívva előadta magát.


„A férfi megállt a szalon közepén, és Gabrielle felé fordult.
– Azért vagyok itt, hogy bevalljam, beleszerettem magába – közölte, s hangjában szláv drámaiság keveredett egy dandy méltóságteljességével és némi lelkesedéssel a saját szavai iránt.
Gabrielle-nek nehéz volt megállnia, hogy ne nevesse el magát.
– És mit szól ehhez a felesége? – kérdezte gúnyosan.
– Ő is csodálja kegyedet.”


Az agyára is mentem a környezetemnek az ő monológjainak a papagáj módjára történő ismételgetésével, különös tekintettel a bemásoltra.

Misiát, Coco legjobb barátnőjét rendre nem tudtam hová tenni, felváltva érkezett az „Ilyen egy elkötelezett, védelmező haverina!” és a „Micsoda egy sunyi, undok béka!” benyomás, az arányokat nézve majdhogynem hajszálpontosan megegyezően. Misia kapcsán azt láttam, hogy megvan a kötődés és a törődés Coco irányába, de túlságosan el van foglalva saját magával, túlságosan szeret a rivaldafényben lenni és a saját jelentősége növelésével foglalatoskodni, hogy ne csak akkor lehessen normális barátnőnek tekinteni, amikor minden úgy van, ahogy ő akarja. A szeszélyessége egyáltalán nem jött be, sokszor alá is tett Cocónak abból a tévképzetből kiindulva, hogy ha jót akar, akkor kvázi mindent megtehet ő, mint a sors keze.

Dmitrij Pavlovics Romanov nagyherceget találtam a leghasználhatóbb pasi-alanynak Chanel háza táján, ő nagyjából megtestesített mindent, ami Coco összes addigi partneréből hiányzott; megbecsülte Cocót, hezitálás nélkül felvállalta a nagyközönség előtt is az érdeklődését az irányába, elismerte az eredményeit, tiszteletben tartotta az igényeit és nem tapadt rá, mint egy pióca, amikor ki kellett érte állni, akkor jelen volt, ráadásul nem játszadozott vele. Róla el lehet mondani, hogy korrektül és tisztelettel viszonyult hozzá. Rajta keresztül lehetett a legrészletesebben képet kapni az oroszok helyzetéről is, hogy hogyan borult fel a nemesség élete Raszputyin áskálódásával, hogy a nép miképpen vélekedett Dmitrij családjáról, hogy hogyan bukott ki fokról-fokra, hogy a bolsevikok se tartják be az ígéreteiket a tömeggel szemben, hogy az ő uralmuk se olyan leányálom, mint amilyennek a perifériára kerüléskor látszott. A Romanovok történetével szemben már az Anasztázia című mese óta nagy érdeklődést táplálok, ezért roppant mód hálás voltam az írónőnek, hogy nem csak Dmitrij és Coco romantikázásáról olvashattam, hanem Dmitrij részéről tetemes mennyiségű hazájához fűződő sztorit is figyelemmel kísérhettem. Rövid betekintés alapján is nagyon szimpatikus lett a nővére, Marija, róla szívesen olvasnék külön is, ő is egy Cocóhoz hasonló, talpraesett nő. Korábban az udvarban még a ruháját se egyedül vette fel, egy hajat nem tudott elkészíteni magának, mert a szolgálói mindenről gondoskodtak, de amikor az Oroszországból elmenekülésük után beütött a krach, akkor ő nem csak kesergett, hogy mi lesz szegény lecsúszott nemességgel, várta a nagy csodát, hogy valaki megoldjon helyettük mindent, hanem alkalmazkodott az új felálláshoz és dolgozni kezdett. Ami még az emigrációban régebb óta lévő elitnek is egy olyan hajmeresztő cselekedettnek hatott, mintha legalábbis azt várták volna el tőlük, hogy 0-24 órában fejjel lefelé lógjanak az Arc de Triomphe-ről.

Összességében a cselekménnyel oroszlánrészében jóval több vagyok, mint elégedett a kisebb kellemetlenségektől függetlenül is, az írónő könyvbe fektetett munkája előtt pedig emelem a kalapomat. Nem csak megteremtett egy minél realisztikusabb történetet, hanem a zárás végére mellékelt egy kis extrát is, amitől nagyon feldobódtam, hiszen a korábban látottakat megkoronázta egy életrajzi filmekre jellemző kerettel. Ez a fogás tette fel a cseresznyét nekem többek között a Tina, a The Runaways – Rocker csajok filmek és az American Crime Story: Az O. J. Simpson ügy végére is anno. És mire gondolok ez alatt? Arra, hogy kigyűjtötte az összes jelentősebb, mellékesebb karakternek a Coco Chanel és a szerelem illata utáni történetét, bemutatta, ki hogyan végezte a megismertek közül, így ha ezzel a túlbuzgó kutatásom egy részét feleslegessé is tette, megkoronázta a korábban leírtakat egyfajta ünnepélyes hangulattal. Nagyon szívesen olvasnék egy ilyen módon megkomponált életregény akár Amelia Earhartról is a jövőben. A Coco Chanel és a szerelem illatát pedig bátran ajánlom, és nem csak magukat divatőrültnek vallóknak, hanem azoknak, akik meg szeretnének közelebbről is ismerni egy erős, lázadó szellemiségű nőt – aki mellett a klasszikus női képet megtestesítő, „rétegben feljebb álló” Hamupipőke, Csipkerózsika vagy Hófehérke nyugodtan elszégyellhetik magukat.

Borító: 5/5 – Azzal nem árulok el nektek nagy meglepetést, hogy ez a borító nehezen állhatna messzebb attól a paletta cikkelytől, amit az én színvilágomnak vallok, de kétségkívül harmonikus és elegáns az összkép. Olyan egyszerűen nagyszerű formán, mint ami Chanel kreációit is jellemezte, amitől fogva olyan, mintha csak a történetre öntötték volna.
Kedvenc szereplők: Coco, Marija, Dmitrij
Legutáltabb szereplők: Boy, Misia
Kedvenc részek: amikor Coco és Marija közös projektbe kezdtek, amikor Coco felkereste a parfümje kapcsán Coty-t, amikor Coco elkérte az illatmintához a zsebkendőt Gyagilevtől, amikor Stravinsky vallomást tett, amikor az került taglalásra, hogy milyen hatásai voltak Chanel munkájának a divatra, a Romanovok történetei, amikor Coco és Dmitrij botrányt rendeztek a bálon, amikor Coco utána olvasott a parfümkészítésnek, amikor Coco feltárta a múltját, amikor Coco elkezdte reklámozni a Chanel No. 5-öt az étteremben
Mélypontok: Misia kavarásai, a túlceremóniázott társasági fogások, Boy hozzáállása Cocóhoz és a kapcsolatukhoz, a gyász-szakasz, Coco időnkénti önértékelési gondja, hogy Coco végül mindig minden labilis korszakában vergődő idiótát megsajnált és befogadott ’:D
Szerelmi szál: Michelle Marly kitért rá, hogy Coco és Dmitrij viszonyát java részt inkább kölcsönös, mély megértésen alapuló, szoros barátságként jellemezték, így nem kell nyáltól tocsogó romantikára, se valami komikusan felhevültre számítani. 12-13 éves kortól nyugodtan olvasható felső korhatár nélkül, amennyiben a megjelenített témák felé adott az érdeklődés.


Ha felkeltette az érdeklődéseteket a könyv, akkor IDE kattintva tudjátok megrendelni!

2018. október 10., szerda

Top 5 Wednesday #39 - Evil Never Dies, avagy a kedvenc gonosztevőim parádéja

Sziasztok! Megérkeztem az erre a hétre vonatkozó Top 5 Wednesday bejegyzésemmel, amelynek a témájának a szemrevételezésétől kicsit úgy éreztem magam anno hónap elején, mintha megleptek volna egy erős elő-karácsonnyal, hiszen a feladat nem más, mint a kedvenc gonosz karakterek összegyűjtése. :3 Aki ismer, az tudja, - aki meg nem annyira, az most pótolni fogja a lemaradását - hogy nekem azok a szereplők a gyengéim, akik az általános közvélekedés szerint érzéketlen, határokat nem ismerő rohadékok, akik nem zavartatják magukat az eszközök közül való válogatásban, ha el akarnak érni valamit. Úgyhogy maximálisra turbózott lelkesedéssel vágtam bele az előzményekből már sejthetően szokásosnál is terjengősebb posztom vázlatának gépelésébe pár napja, amikor is felvillant előttem egy bökkenő... Az, hogy a kedvenc gonosz karaktereim jó... 90%-át én nem is tartom "gonosznak". (Amit igazán érzékletesen mutat az előző hónapban Fictional Boyfriend Tag egy része is.) Legfeljebb ambíciózusabbnak az átlagnál vagy félreértettnek... Akkor meg, hogy a fészkes fenébe fogok kiválasztani öt gonoszt, akit szeretek is és el is ismerem gonosz mivoltát?

Az eredmény megszületése egy hosszadalmas folyamat zárása volt, aminek az állomásaiba be is készüllek avatni bennetek, tehát nyugodtan helyezkedjetek el kényelmesen, és  akár indítsátok is el aláfestésnek a címben emlegetett Judas Priest dalt. Pontosítva a legnagyobb kedvencemet a bandától, de ezt a májusban írt Firepower - albumkritikámban és a molyon már kifejtettem párszor.

Nos, ott van jó lista-alapanyagnak például V. E. Schwab: Viszály c. anti-szuperhősös regényének a főszereplője, Victor Vale. Imádom a fickót, mindig minden körülmények között az esze, a racionalitás vezérli, nem viszik félre a bosszantó érzelmi tényezők, mély egyetértésben követtem végig a bosszújának a kivitelezését - miközben kicsit bele is habarodtam a taktikai érzékét, a célorientáltságát és a zseniális, logikus elméjét látva...  Ha arra van szükség a cél eléréséhez, akkor zsarol, kínoz és gyilkol, az emberfeletti erő hajszolása közben valaki olyat is megölt, aki igazán számított neki, de... nem tudom őt tulajdonképpen gonosznak tekinteni. Ő inkább csak antihős, abból is inkább a jóba hajló, a meg nem értett...
Varen Nethers alteregója, valós alakot öltött belső démona, nevezetesen Pinfeathers Kelly Creagh: Nevermore-sorozatából szintén zenész, egy őrült figura, a legsötétebb fekete humorral, bőven munkálkodik benne kegyetlenség, de még mindig kevésbé tartom szörnyetegnek, mint sok embert.
Ugyanúgy elmondhatom Perselus Pitonról, Adelina Amouteru-ról a Marie Lu: Ifjú kiválasztottakból vagy a Szív Királynőre a Marissa Meyer: Szívtelenből, hogy ők inkább csak meg nem értettek, szar körülmény halmoknak az áldozatai, mint igazi gonosztevők, igazi sötét karakterek. Ami meg Honorous Jorg Ancrath herceget illeti Mark Lawrence: Tövisek hercege c. művében... az ő történetében nekem ő se minősül egyértelműen rossznak, noha olyan dolgokat művel, amiknél megmozdult bennem egy belső hang, hogy azért nem kéne őt kedvelni. Viszonyítás kérdése az egész tekintve a történetében fennálló hatalmi helyzeteket és intézkedési módokat... ">.< 

Mikor meg újból leszűkítettem a listát olyan alakokra, akikre jobban ráillik a velejéig alávaló jelző, akkor eszembe jutott, hogy azért a változatosság érdekében az I Love You 'Cause I Hate You - Problémás kedvencek elnevezésű, korábbi Top 5 Szerda posztomat se kéne erősen szembeötlően másolni, ha nem feltétlenül muszáj. Utána elgondolkoztam rajta, hogy pszichopata karaktereket fogok előbányászni a kedvenc thrillereimből, de velük szemben pedig a szimpátia volt bajos, ami egy kedvenc szereplők-kategóriás irományban nem hátrány. Így menniük kellett azoknak az egyéneknek, akiket ugyan remekül kidolgozott személyiségeknek, őrülteknek tartok, de alig vártam, hogy valaki baltát repítsen a fejükbe.

Szóval... lassan elérkezve magához a konkrét listához, öt olyan könyvkaraktert, plusz ráadásként két sorozatkarakterről fogok beszélni nektek a későbbiekben, akiket nem tudok nem gonosznak minősíteni, mégis volt bennük valami, amit kedveltem. Vagy sok valami...



5.) Hybern Királya

(Sarah J. Maas: Köd és harag udvara)

Mérlegelés tárgyát képezte, hogy ő vagy az első kötet ellensége, Amarantha kerüljön-e bele a posztba, mert mindketten jól kibontott, megfelelő indítékokkal felvértezett, húsvér gonosza, azonban nem bocsájtottam meg még mindig a vörös ribancnak, amit Rhysszel csinált... úgyhogy lekerült a kispadra. Visszakanyarodva Hybern királyához, bár aggódtam érte egy csöppet az olvasás megkezdése előtt, - már amennyire lehetőségem volt ilyen érzésekre fecsérelni azt az időt, amit olvasásba is iktathattam, hiszen nagyon-nagyon vártam ezt a részt - hogy Sarah nem tud majd előhúzni egy olyan új fő átokfajzatot, aki gyalázatosságban felülkerekedik az előzőn. De sikerült. Félelmetes erejű ellenfél, akin a lehető legmagasabb fokon érvényesülnek azok a tulajdonságok, amelyek miatt egyesek viszolyognak a tündérektől, és nem mondanám, hogy klasszikus értelemben el voltam ragadtatva a kavarásaitól, ha meg is érdemel érte némi összeesküvést. Mégis, van valami a stílusában, a humorérzékében... ami nagyon tetszik :D Nemsokára érkezik majd a harmadik kötete az ACOTAR-nak, a Szárnyak és pusztulás udvara, így a közeljövőben viszont is láthatom majd.


4.) Rebel Morrow

(Ania Ahlborn: Vértestvérek)

A Morrow-családban mindenki kivétel nélkül pszichopata, náluk bevett családi program az emberek kifigyelésre, elrablása, brutális meggyilkolása, majd az eseménysorozat megkoronázásaként az elfogyasztása. Rebel azonban még közülük is egy "kiemelkedő jellem", ő egy olyan hátborzongató jelenség még a gyerekkori visszaemlékezéseiben is, ami jó pár más történet velejéig romlott gonoszát halálra rémítené. A félelmetessége egyrészt abból áll, hogy kiszámíthatatlan, nem tud rajta eligazodni az olvasó, a lapokon keresztül is pokoli lenyűgözőséggel használja a karizmáját. Időnként meg-megvillant egy szikrányi jót, egy halovány sugárnyi fényt, ami arra ösztönzi az embert, hogy mérlegre tegye vele kapcsolatban a véleményét, hogy azt akarja hinni, a maga módján Reb mégse olyan borzalmas, hiába rajong fanatikusan John Wayne Gacey-ért, hogy megfogalmazódjon benne... talán Rebel is hasonlóan ennek a tébolyodott családnak az áldozata, mint Michael. Talán jobb valamivel, mint Wade és Claudine. Aztán előáll valamivel, amiből süt az ellenkezője, például Michael terelgetése is inkább hatott terrorizálásnak. Másrészt pedig azért is tartom őt különlegesebbnek, elborultabbnak, kegyetlenebbnek, mint az átlagos sorozatgyilkos alanyt, mert Rebel a legnagyobb dobását nem random embereken követte el. Nem egy szelektálási minta alapján vadidegeneket gyötört. Ő személyes ügyből cselekedett, ami valami brutális volt. És miért kedvenc? Mert van valami a karakterében, a kreativitásában, ami bizonyos ideig garantáltan nem ereszt.




3.) Sebastian

(Cassandra Clare: Elveszett lelkek városa)

Múlthónapban elevenítettem fel vele az ismeretségemet szervesebben újra, amikor végre eljutottam odáig, amit kevés régi A Végzet Ereklyéi rajongó mondhat el magáról 2018-ban, hogy már csak egy kötet választ el a finálétól. A szereplése egyértelműen a könyv egyik csúcspontja volt a számomra, amellett, hogy még jobban megszerettem a karakterét, arról is fokról-fokra feltörtek az emlékeim, hogy anno az Üvegvárosban miért vett le annyira a lábamról - azon a nyilvánvaló tényen kívül, hogy irreális  mód vonzanak bizonyos személyiségzavaros karakterek. Egy született manipuláló-gépezet ez a srác, úgy tud érvelni a célközönség számára ellenszenves nézetek mellett is, hogy végül Sebastiannak akarjon igazat adni a saját meggyőződésén felülkerekedve. Remekül játszik a nézőpontokkal, könnyen belehúzza az embert abba az ördögi körbe, ahol nincsenek biztos pontok a jó és a rossz tekintetében, helyette minden képlékennyé, puszta szemben álló, eltérő vélemények halmazává válik. Bizonyos tekintetben sokkal elszálltabb, mint amilyen Valentine fénykorában volt, viszont a nézet-forgatása ellenére is kikerülhetetlenül igazságtartalom rejtőzik a mondandója, a megfigyelései egyes részleteiben még a csűrés-csavarás nélkül is. Egy tehetséges rohadék, és ez remekül áll neki.


2.) Pennywise

(Stephen King: Az)

Nincs az a legjobb, legnagyobb tiszteletnek örvendő... legtöbb szeretettel megadományozott gonosztevőket felvonultató lista, ahol nem rendelkezik kirobbanthatatlan hellyel ez a csaj. Már csak a gonosztevői minősítésben elért eredményei is figyelemre méltóak, sztárrá teszik őt, hiszen valamennyi rajongó egyöntetű véleménye alapján ő a leghatalmasabb gonosz erő megtestesülése Stephen King rémei közül. Jelentős hosszúságú karriert tudhat maga mögött továbbá, évmilliókkal az emberiség felbukkanása előtt tűnt fel legelőször bolygónkon, és bár ciklikusan tűnt csak fel, mégis mindvégig megőrizte a pozícióját, mint a legjobb, az utolérhetetlen. Amikor pedig előmászott a feledés homályából, akkor kivétel nélkül valami olyat alkotott, aminek a nyomai nem egy könnyen törlődtek ki se Derry lakóiból, se magából a városból. Ezen kívül páratlanul sokoldalú jelenség, belelát az emberekbe és a legborzasztóbb félelmük alakjában parádézik előttük, továbbá befolyást is tud gyakorolni néhány emberre. Azzal persze nem értek egyet, hogy gyerekeket gyilkol, hogy terrorban tart évszázadok óta egy várost és a pusztulás felé lökdösi... de részint őt is meg lehet érteni.... Ő volt előbb Derry-ben, már akkor, amikor még Derry nem is létezett, az emberiség meg elvette tőle az otthonát. Ha korrektül megformált, megfelelő indítékokkal és finom adottságokkal bíró, hátat borsództató főgonoszt emlegetnek, az első asszociációk között ötlik be az ő neve.


1.) Éjúr

(Leigh Bardugo: Árnyék és csont)

Tagadhatatlanul sokat szerepeltetem hasonló témákban, vagy éppenséggel bármikor őt, de egyszerűen imádok róla beszélni, másrészről meg olthatatlanul odáig vagyok érte. Ezeknél fogva meg hiába kezdtem neki úgy a bejegyzés legépelésébe, hogy márpedig itt nem lesz Éjúr... képtelen voltam tartani magamat az elhatározásomhoz kivételesen, képtelen voltam kihagyni őt. Legalább kettes fokozatú fangirl-veszély. A fentebb emlegetett Problémás kedvencek posztomban és a Fictional Boyfriend Tag-ben már a létező legalaposabban kiveséztem, amit tudni érdemes Éjúrról, az ő ténykedéséről, hogy mindezek ellenére miért is leszek komikusan majdnem olyan izgatott már csak a nevének az olvasására, mint amikor szembejön velem egy régóta járt új megjelenés... De még egy ismétlés senkinek sem fog ártani, aki meg ettől tart, az úgyis tovább görget. Pennywise-hoz hasonlóan Éjúr is szép kort tudhat a háta mögött, illetve fenomenális stratéga, az orránál vezeti a cári udvart, és a nagy dobbantása előtt kvázi az egész birodalmat, elhiteti velük, hogy a rendszert építgeti, miközben mindvégig a saját pecsenyéjét sütögeti a háttérben, fokról-fokra magához ragad minden hatalmat. A grisák egyre nagyobb részét állítja maga mellé, attól se riad vissza, hogy a lakosok egy részét szörnyetegekké változtassa, mítikus teremtmények erejét harcolja, és ő maga a sötétség megtestesülése. A grisa ereje is ebben rejlik. Egy életre megvett magának, amikor hagyta, hogy a sok éves álarc lehulljon róla, és kimutatta a foga fehérjét. Kegyetlen? Rendíthetetlen? Egy szemét alak, aki imádja húzni a többi szereplőt? Egy szörnyeteg? Igen, igen, igen és igen. Érdekel ez engem? Rohadtul nem. Haláli a stílusa, na meg az a hűvös, méltóságteljes kisugárzás... 


Ugyan könyvkarakterekre vonatkozott a téma, de van két sorozatos kedvencem, akiket nem volt szívem kihagyni egy ilyen testhezálló felsorolásból, ezért a kedvükért megtoldottam, avagy ha úgy teszik, pofátlanul felrúgtam a számlimitet.


                                     + Yagami Light

                                                  (Death Note - A Halállista)

Hmmm... Már attól össze-vissza ver a szívem és melegem van, hogy egyáltalán elérkeztem odáig, hogy néhány sort neki szenteljek. *.* Jó, viccet félretéve, ennyire zakkant eset, azért nem vagyok. Csak ábrándosan sóhajtozok a képernyő előtt olyan fejet vágva, mint aki beállt. Ha eljutottam volna odáig, hogy beszereztem és elolvastam a mangát, a küldetés első fele a webáruházak Death Note kínálatát alapul véve nem lesz egy egyszerű menet mellesleg, akkor talán ő került volna az alap kategóriás trónra. Egy véletlen folyamán jutott a halállistához, egy misztikus tárgyhoz, amibe ha beleírják valakinek a nevét, akinek ismerik az arcát, akkor az meghal. Egy véletlen... Light mégis ezer százalékosan, gyökerestől megragadott minden lehetőséget, ami a listában rejlett, elkezdett először bűnözőket gyilkolni vele, hogy létrehozhasson egy tökéletes társadalmat, ami felett ő uralkodik, majd lemorzsolta vele lépésről-lépésre az ellenállókat, beleértve a rendőrséget is. Még azt is elérte, hogy bevonják szervesen az ő ellene indított nyomozásba! Egyszerűen zseniális a csávó, annyira, de annyira okos és kérlelhetetlenül logikus. Az eszébe már az első epizódban beleszerettem. Ő 100%-osan jól megtervezett észjátékkal juttatta fel magát a csúcsra, az eredményeit nem egy szuper erőnek köszönheti... hanem annak, ahogy ki tudta használni a rendelkezésére álló eszközöket.  Elképesztően célorientált, rafinált, kitartó és a stílusában is megvan az a fajta nyersség, aminek nem tudok a magam részéről ellenállni. :3 Ebben nyilván az is benne van, hogy miután ő is INTJ, a Ni +Te (introvertált intuíció és extrovertált logika) fő funkció kombója vonzza az én Ni + Te fő funkció kombómat :P És igen, nem tudtam megírni egy ilyen terjedelmi szöveget az MBTI említése nélkül.


                                   + Hannibal Lecter

                                                             (Hannibal)

A közvélemény általánosságban megfellebbezhetetlenül Anthony Hopkinsra esküszik, de számomra a tévésorozatban feltűnő, Mads Mikkelsen-féle Hannibal Lecter az etalon. Ő a szuperintelligens pszichopata definíciója, egy briliáns elme, egy félelmetes tudású pszichiáter, aki nem csak évtizedeken keresztül mindenféle rendőrségi fenyegetettségtől mentesen követte el egymás után a "kreatívabbnál kreatívabb", gyomorforgatóan brutális, mégis... az ő részéről aprólékosan megtervezetten művészies töltetű gyilkosságait, hanem még az FBI köreibe is beférkőzött, és módszeresen túl is járt az eszükön. Félelmetes manipulátor, számára az összes karakter csak egy sakkbábu, amit kedvére tologathat és forgathat a tábláján, bárkit a hatása alá tud vonni, bárkire képes úgy nyomást gyakorolni, érvényesíteni rajta úgy az akaratát, hogy még csak fel se tűnik neki. Maximum, ha már késő. Mondjuk, ha a tányérján végzi egy-két végtagjuk, mert ha valaki esetleg nem ismerné a karaktert... ideje rá kitérnem, hogy kannibál is. Ő az a figura, aki részről-részre el tud borzasztani, akinek a tetteitől rendre a hányinger kerülget, de magában a személyében meg ott van az a különleges szikra. Nem tudom nem elismerően figyelni a taktikázásait, ahogy mindig úgy keveri a lapokat, hogy neki jó legyen, ahogy mindig felülkerekedik a többieken. Valami rémes belső vívódást indít el bennem, mert azt akarom, hogy elkapják... de kicsit neki is szurkolok. Nagyon tekintélyt parancsoló, méltóságteljes kisugárzása van, a humora pedig fergeteges :D


A Top 5 Wednesday magyar csapatának, előre láthatóan ennél kevésbé kimerítő méretű bejegyzéseit megtaláljátok EBBEN a zónában :)