2020. február 12., szerda

Borítóleleplezés: Jennifer L. Armentrout - Mindhalálig

Helló! :) Az újabb év elkezdődése számtalan friss dolog mellett magával vonja a friss megjelenések fokozatos záporozását is, így idővel visszatér a borítóleplezések izgalmas szezonja is. A Könyvmolyképző Kiadó már jó pár olyan történetet harangozott be, aminek évek óta elcsigázottan várok a folytatására, és több olyat is, amikkel a külföldi megjelenésük óta szemezek, várva a magyar kiadásra vonatkozó nagy bejelentést. Ellenben az aktuális bejegyzésem témája egy egészen más kategória... egy meglepetés, amit ugyan általában nem szoktam szeretni, de mivel annak az írónőnek az első magyarul megjelenő pszicho-thrilleréről van szó, akinek a nevéhez az egyik meghatározó, sokszorosan újraolvasott olvasmányom fűződik, ezért a váratlan hír most öröm tárgyát képezi. Dőljetek hátra, s élvezzétek Jennifer L. Armentrout újdonságának, a Mindhalálignak a látványát, amely a Kristály Pöttyös kategóriában érkezik!

Ez a megjelenés számomra duplán ígéretes, ugyanis ahogy azt a posztjaimban nem egyszer világgá kürtöltem, imádom a Kristály Pöttyös könyveket - talán még magasabb a  sikerrátájuk nálam, mint a Vörös Pöttyösöké - és hasonló érzelmeket táplálok az Obszidián és folytatásai iránt.

Mint ahogy rajtam kívül vagy egy millió olvasónak a világon, nekem is anno óriási szerelem volt Jennifer legismertebb YA-sorozata, ezek a könyvek eredményezték az első villámolvasásaimat. Az Ónixot speciel alig hat óra alatt olvastam ki, az Opált pedig öt óra alatt, tartottam teljes újraolvasó maratonokat. Leszállva a nosztalgia űrhajóról, - és a végéhez közelítve a borítóra kíváncsi kedélyek húzását - bőven gazdagodtam olyan élményekkel az írónőnek köszönhetően, amik egyféle garanciává változtatták az ő nevét. Amik elérték... hogy rögtön bizakodóan tekintsek a tőle származó legújabb jövevényre is.


A borító:



Szubjektív benyomásom, hogy...
noha hatványozottan nem rajongok a pink egyik árnyalatáért se, ami biztosított első körben egy csöpp negatív hátszelet a virágnak, mégis nagyon kellemes, ragyogó... van benne valami megbabonázóan, andalítóan idilli. Sokkal jobb a kompozíciója, mint az eredeti borítónak; vitathatatlanul okos döntés volt lecserélni egy saját alternatívára. Aprólékosabb, finomabb, elegánsabb, nem utolsó sorban pedig megragadóbb; ez meglehetősen groteszkül fog hangzani, de jobban "bejárja", megmozgatja az ember elméjét, nekem például rövid időn belül elkezd szólni az A szépség és a szörnyeteg zenéje a fejemben. Nagyon tetszik a virág és az üveg - reménykedek benne, hogy a szilánkokat majd fénylő felületűre és kidomborodóra fogják csinálni - konkrét kivitelezésén túl a szimbolika, amit áraszt. A biztonságos közeg, ami a növény életben maradását szolgálja, fokozatosan darabjaira hullik, de a növény az új körülmények között is szilárdan áll a korábbi helyén, virágát az égnek meresztve, mondhatni emelt fővel. Ami a fülszöveg vázlatával karöltve közvetíti, hogy ha a főhősnő személyében egy igazán kemény csakra lehet számítani, aki nem hagyja magát megtörni, a veszélyes és kontrollálhatatlan közegben is állja a sarat. A hatás tökéletességén egyedül a betűszín ejt csorbát, nekem indokolatlan ez a citromsárga árnyalat, nem illik a képbe, mutatósabb lett volna a szokásos piros, a virág színe, valamilyen szürke vagy kék... egy olyan szín, ami inkább összhangban áll a többivel. Viszont összességében elégedett vagyok, legfőképpen azért, mert attól függetlenül, a sztori tartalmazni fog némi romantikus / erotikus adalékot, nem egy Vetkőzik a tanú-jellegű, képpel rukkolt elő a tervező, hanem egy szolidabb és esztétikusabb témájúval.
>>A kötetről a későbbiekben ezen a linken lehet informálódni, illetve itt lesz megtehető az előjegyzés, előrendelés is. 


Tájékoztató jellegű fülszöveg:


Tíz év telt el az óta, hogy Sasha Keaton elhagyta nyugat-virginiai otthonát, miután kiszabadult a Vőlegény néven ismert kegyetlen sorozatgyilkos karmaiból.

Amikor Sasha tíz év után végül hazatér, hogy segítsen a családi fogadó körül, úgy tűnik, élete kirakósának darabjai végre a helyükre kerülnek. Amikor aztán a lányt ismét veszély fenyegeti, Cole Landis FBI ügynök is újra felbukkan, és fogadalmat tesz, hogy helyrehozza tíz évvel korábbi hibáját, és ezúttal megvédi őt.

Aztán eltűnik egy nő. Majd még egy, és a Vőlegény borzalmainak egyetlen túlélője egyre nyugtalanítóbb üzeneteket kap. Cole soha sem volt képes megbocsájtani magának, hogy nem tudta megvédeni Sashát, és mindenre kész, hogy most megtegye. Mert a lány szórakoztató szexissége alatt, amibe tíz éve beleszeretett, acélkemény erő lakozik, és emiatt csak még jobban szereti.

Valaki azonban figyel. Vár. Így Sasha első hibája könnyen az utolsó is lehet.

Jennifer L. Armentrout-kalauz:

Jennifer L. Armentrout New York Times, USA Today bestseller szerző, aki a Luxen-, a Várok rád-, a Titan- és a Komor elemek-sorozataival (és Daemon Black "feltalálásával")  világszerte belopta magát a fiatal és a felnőtt olvasók szívébe. Young adult regényeiből csak az Egyesült Államokban több mint egymillió példányt adtak el 2011 óta. A RITA- és számtalan további irodalmi díj birtokosa, és jelölték már a Goodreads Choice Awardsra is.

Elérhetőségek:
Facebook | alkotói profil a Molyon | Instagram

Az írónő Luxen-sorozatával kapcsolatos értékeléseimet, egyéb bejegyzéseimet az alábbi linken érhetitek el:
>> Kedvcsináló

Hogyha felkeltette az érdeklődéseteket Jennifer L. Armentrout munkássága, akkor ITT tudtok rendelni a könyvei közül!

2020. február 10., hétfő

Joker

Sziasztok! Miután a mai nap hajnali óráiban a tavalyi év egyik legnépszerűbb filmjének főhőse ünnepélyes keretek között megkapta a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat az alakításáért, - az első Oscar-gálán, amit nyomon követtem, méghozzá csakis miatta -  úgy döntöttem, hogy ideje a jól megérdemelt jutalom apropóján billentyűzetet ragadnom, és részletes értekezésbe bocsátkoznom a számtalan szempontból vízválasztó Joker filmet illetően. Avagy, hogyan is szerepelt előttem az első olyan szuperhősös univerzumban játszódó film, aminek fő pillére nem az akció és az izomméregetés, hanem a pszichológia...
  
created by HunHowrse Layout Generator on 2019-02-15 15:47:25
Hónapokig érdemi véleményalap nélkül, kukán bámultam a párbajszakkörös átkokhoz hasonlóan repkedő szóváltásokat a művet kultikussá kiáltó, zseniálisként emlegető, istenítő tábor és a csalódott, puffogó, a túlsztárolás és primitívség vádjával fellépő tábor között. Mit mondok most, a tavaly decemberi megtekintésemet követően? Igen, bekúszott a bőröm alá, igen tetszett. Ugyanakkor nem emelném se a csúcsra, se nem taszítanám a mélybe. Határozottan jól sikerült film, van értelmes tempója és kibontási stratégiája, van mondanivalója. De mind a két nagy tömb hozzáállásában felfedezhető a túlzás, ilyen alapon pedig azoknak is igaza van a Jokerrel kapcsolatban, akik istenítik, és azoknak is, akik lehúzzák.

Nálam az üzenet érvényesítésének a módszertanában törte meg egymást az, amire számítottam, és az, amit kaptam. Végre egy képregényfilm, ami egy problématömbre helyezi a fókuszt, ami nem lövöldözni, repkedni, pózolni meg poénkodni akar, hanem rávilágítani egy témakörre, amivel foglalkozni kell. Ez fenntartom, hogy egy klassz dolog. Viszont az ehhez társuló hogyan meglehetősen egyszerű. Egyértelmű. Vannak rejtett rétegek, vannak rejtett szimbólumok, olyan elemek, amik csak azután szereznek jelentőséget, hogy jobban megvizsgálja őket a néző, ellenben, amit mondani akarnak, annak a nagy részét hangosan kimondják a karaktereken keresztül. Ezzel párhuzamosan pedig a nézőt meg is kímélik a gondolkozás terhétől. Humorizálhatnék azzal, hogy így legalább biztosan nincsen félreértés, de – a fogadtatás bizonyítja; van, elvégre hónapok óta folynak arról is különféle, felindult viták, hogy a film mosdatja a bűnözőket, ünnepeli az elmebajt, és szélsőséges nézeteket közvetít. A magam részéről úgy gondolom, hogy ezek a vádak a történet ismeretében komikusak, de erről majd lentebb – aki valami tényleg összetettre vágyik, azt megfosztják az élmény egy részétől vele, nincs akkora tér a feltártak értelmezésére, ami egy társadalomkritika esetében számomra akadály. Egy akadály, ami annak az útjába áll, hogy az erős és tetszetős filmélmény csodálatossá, felejthetetlenné válhasson.

A Gotham (2014–2019) című sorozat Jerome Valeskája azt mondta, hogy „elég egyetlen rossz nap az őrülethez”, és az alapokat tekintve ezzel a megközelítéssel dolgozik a 2019-es Joker film is.

Minden emberben ott lapul egy Joker. Mindenki lehet őrült, megkeseredett vagy bűnöző. Csak az a változó, hogy kit és mikor érnek el azok az impulzusok, amik aktiválják ezt a Jokert, és hogy melyik ember mihez kezd vele. Más szóval szociológiai szemüvegen keresztül tekintenek a készítők a bűnözés kérdéskörére, – leültetve a kispadra a szokásos DC, a szokásos törvény oldali mentalitást, miszerint vitán felül állva, csakis a bűnözők teszik tönkre a társadalmat – és azt mondják, a társadalom termeli ki a saját szörnyetegeit. A társadalom gyötri meg és teszi bűnözővé az átlagembereket, hozza létre a problémát, amivel nyilván nem tud megbirkózni, hiszen folyamatosan generálja azt, és egy újra és újra önmagába olvadó kört hoz létre. Ezzel, viszont a felháborodások ellenére se azt a látszatot kelti, hogy az egyénen nincsen felelősség, mert ebbe nyomorították, hanem azt üzeni, hogy nem csak az egyénen van a felelősség. Amiből következően nem csak a társadalmon van a felelősség, közös a dicsőség; elvégre az ominózus egyén is a része ennek a társadalomnak.

Az egyik nehezíti, hogy a másik az árral szemben úszhasson, a másik pedig egy ponton úgy dönt, beadja a derekát, hagyja, hogy sodorják, amerre akarják. Az őrülettel, a fentről hozott döntésekkel vívott harcon túl, ebben benne van az egyén kontra tömeg harc is, hogy mennyire és hogyan kivitelezhető a ragaszkodás bizonyos körülmények között a saját úthoz, a saját véleményhez, identitáshoz. Joaquin Phoenix karaktere egy darabig foggal-körömmel próbálkozik Arthur Fleck maradni, aztán feladva a harcot szó szoros értelemben azzá a bohóccá válik, aminek a hatalmasok tartják őt. A szituáció hajaz az Ollókezű Edward (1990) mesterséges skatulyázására, ellenben, míg ott kifordított véletlenekkel és a választási lehetőség totális elragadással üldözték bele abba a vétlen hőst, amit feltételeztek róla, addig Joker maga is részt vett önmaga üldözésében, - ezzel is nyomatékosítva a teljes társadalom szerepét, illetőleg, hogy ezeknek a szituációknak az elszenvedői is részei a rendszernek - ő tette meg a vízválasztó lépéseket. Ő ragadta meg a fegyvert, és ő fordította azok ellen, akik szerinte megérdemelték.

Tetszettek a nem annyira egyértelmű apróságok, azok a momentumok, amikben például Joker lépésről-lépésre igyekezett leutánozni a sikeres, szeretetnek örvendő humoristáknak a mozdulatait, fellépési stílusát, poénjait. Íme egy erős párhuzam arra vonatkozóan, ahogy a mentális betegséggel rendelkező ember igyekszik tudatos figyelemmel és tudatos erőbefektetéssel leutánozni az egészségesek, avagy mainstream felfogásból „normálisnak” vettek viselkedését, mozdulatait, hogy megszerezhesse ugyanazt a bánásmódot, sikert és megbecsülést, amit ők eme különbség okán magától értetődően megkapnak. Azért, hogy beilleszkedhessen. Aprónak tűnő, ám kimondottan jól eltalált és beszédes visszatérő motívum többek között az is, hogy a nagy súllyal, nagy utóhatással rendelkező események környékén a főhős többnyire 22 lépést tett meg a legközelebbi lépcsősoron. Utalva ezzel a 22-es csapdájára, egy problémára, amire nem létezik teljesen jó megoldás, egy ördögi körre, egy mókuskerékre, amiben hiába futsz, ugyanoda lyukadsz ki, ugyanazok a szituációk ismétlődnek. Ennek a felfedezése után már nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy elérkezzünk a filmhez járuló bujtatott jelrendszer nagyszerűségének a kicsúcsosodásához, az őrület definíciójához; pontosan ugyanazt a dolgot újra és újra ugyanúgy megtenni, de mindig eltérő eredményt várni. Ez pedig egyszerűen eszméletlenül lehengerlő, a történet összepakolását tekintve számomra a legintenzívebb, legzseniálisabb vonása a DC meglehetősen szabadon értelmezett, képregényektől és korábbi adaptációktól merőben eltávolodott Joker alternatívájának.

De mondok nagyobbat is, ugyanis az imént említett vonal nem pusztán csak egy bizonyos részén bukkan fel, hanem alaposabban megvizsgálva  a képet,a komplett film mondanivalója is egy gigantikus, 22-es csapdája. A maga nemében a színtiszta őrület megtestesülése. Merthogy mit is csinál két órás játékidejében a Joker? Feldob egy problémát, mindig visszatér hozzá, de nem mond használható megoldást, próbálkozik eggyel a főhős cselekedetein keresztül, de kétségeket kizáróan meg is mutatja, hogy ez gyerekeknek tartott óvodai előadások szótárát előhívva "nem jó", hogy ez az útvonal nem vezet el oda, hogy a probléma egy újabb kitermelése nélkül szűnik meg. Ezzel felvetődhet az a szintén velős és ingoványos terepet képző kérdés, hogy létezik-e egyáltalán szó szoros értelemben vett, teljes értékű, korlátok nélküli önfelszabadítás őrület és rombolás nélkül. Hiszen azzal is egyféle korláthoz ragaszkodunk, hogy józanul gondolkozunk, hogy józanul viselkedünk, hogy nem tombolunk és nem ártunk másoknak. Attól függetlenül, hogy ezek a pszichológiai és morális korlátok az egyén sajátjai vagy mások által ráerőltetettek, még ugyanúgy korlátok.

Ugyanakkor az is megfontolandó, hogy vajon a teljes értékű önszabadítás megér-e ennyit, hogy azért a mindenen felülemelkedő, pezsdítő felszabadultságért, amit képkockáról-képkockára haladva egyre mélyebben a magáévá tesz a kezdetben szabályszerűen játszani igyekvő Arthur, objektíven látva mind a csúcspontokat és mind az árkokat, kifizetődő-e sutba dobnia valakinek az ép eszét, az élete csak homályosan is állandónak mondható pontjait, a jövőben rejlő lehetőségeket, az összes addig felépített eredményét. Belül ő lesz a király az önnön értelmezésében, de kívül elhanyagolható ideig élvezheti a katarzist, és ketrecben végzi. Erre kenhetik rá azt egyesek, hogy akinek a szelleme szabad, az egy kétszer kettes cellában is szabad lesz, és ezt nem vehetik el tőle többet; az idealizmus, a kétségbeesés és egyéb lelki tényezők mértékétől függ, hogy ki gondolja úgy a végén, hogy ez jelent annyit, hogy felégessen érte minden hidat. Joker úgy gondolta, úgy gondolják a sorozatgyilkosok is. Míg a külső szemlélő előtt az lebeg, mennyire elborzasztó, mivé váltak ennek a megéléséért; hogy a keletkezett probléma nem elhanyagolható az elűzött probléma mellett. Ezzel a film valamelyest állást foglal azon gondolatmenet oldalán is, hogy a szubjektíve kisebbik rossz se megoldás, hogy az már régen rossz, hogyha csak kettő, szélsőségesen eltérő véglet létezik, mindent vagy semmit alapon. Megmutatja, hogy ameddig a fejekben ennek az ellenkezője van... addig nagyjából azt a tragikomédiát járja az emberiség a színpadon, mint Joker. Tehát itt is visszaköszön a korábbi végkifejlet; problémákkal foglalkozik, ám megoldásokkal nem.

Az alkalmazott taktika téves, nem megfelelő? Ez abszolúte nézőpont kérdése. Én azt mondom, hogy a Joker az erényei ellenére se egy világmegváltó alkotás, de nagyon fontos számításba venni, hogy nem is akarja megváltani a világot, inkább felhívja rá a figyelmet, hogy igazán rászorulna már a világ, hogy megváltsák. Attól függetlenül, hogy a „hogyan”-t még nem tudja megadni. Azonban a „hogyan” nem is születik meg, ha nem gondolkozunk rajta, mert abban a hitben vagyunk, minden a legnagyobb rendben van, úgy ahogy van.

"A számomra a legjobb Joker még mindig a fent említett Jerome, de Phoenix verziója szorosan besorolt a második, részemről legerősebbnek tartott Ledger verzió mellé. Olyannyira, hogy bár eddig nem volt semmi fogalmam erről a színészről, most már figyelni fogok rá, és olyannyira, hogy ezért a teljesítményért úgy megérdemel egy Oscart, mint ahogy itt gépelem ezeket a sorokat." - Ezeket a macskakörömbe helyezett, dőlt mondatokat írtam Joaquin Phoenix, sokak által eleinte kétkedve fogadott szerepvállalásáról a történetben abban az ennek a bejegyzésnek alapjául szolgáló értékelésbe a snitten, amit a film megtekintése után nem sokkal dobtam össze. Azóta láttam Joaquin Phoenixet Johnny Cashként és a 8 milliméter c. thriller különös, pornóbolti eladójának mellékszerepében, és az így szerzett élmények csakis megerősíteni tudtak a hónapokkal ezelőtti kinyilatkoztatásomban. Kamatostól visszafizeti a szerepe méretétől függetlenül ez a színész a figyelmet, amit a néző felé fordít, ugyanis a három filmjéből, amit láttam, kettőben is Oscar-díjat érdemlő teljesítményt nyújtott. A Joker esetében pedig végre-valahára a felelős publikum is felismerte ezt a profizmust, és megkapta az elismerést, ami járt neki; a 2020-as díjátadó férfi főszerepért megítélt szobrát.

Ugyanis, habár tekintélyes terjedelemben méltattam, fejtegettem a mondanivalót, a film első számú húzóereje egyértelműen az, ahogy Phoenix életre kelti a képernyőn ezt a már ezer alkalommal és millióféleképpen bemutatott figurát, akiről a néző azt gondolná naivan, hogy már ismeri, ameddig ő meg nem mutatja, hogy mégsem. Miközben ez a Joker semmivel se kevésbé Joker, mint az elődjei, pusztán egy másféle nézőpontból kerülnek megvizsgálásra a kőbe vésettnek vett jellegzetességei és a benne zajló folyamatok; nem kerül az új megközelítés rovására olyasformán megcsúfolásra lénye, mint az Öngyilkos osztagban. A leginkább bagatell kirakós darabot kiemelve, nekem kifejezetten tetszett, hogy Phoenix Jokere mennyire kendőzetlenül nem vicces, mennyire híján van mindenféle humorérzéknek attól függetlenül, hogy maga a karakter makacsul meg van győződve ennek az ellentétéről. Ez talán a legszembeötlőbb kapcsolat Joker tévképzetei és a jelleme között, méghozzá nem is drasztikusan új kapcsolat, ugyanis, ha visszatekintünk egy kicsit azokra a "tréfákra", amikkel más alkotásokban akár Batman, akár a gothami rendfenntartó szervezetek idegeit borzolta, akkor rövidesen rádöbbenünk, hogy az úgynevezett  bohóckodásain lényegében senki se nevetett rajta kívül, aki egészséges lett volna. Robbantgatott, gyújtogatott, rabolt, gyilkolt, kínzott színpadias körítésekkel, és ezek, illetve ezeknek a végrehajtási módja képezte a poént. Az pedig csakúgy, mint az aktuális film Jokerének viccei, ugyancsak nem vicces, hogy telepakolunk robbanószerrel egy utasokkal teli hajót, és várjuk, mi sül ki belőle. Ezeket csak Joker vette poénnak és csak Joker tartotta viccesnek, akárcsak itt. Ezzel pedig konkrétan megsemmisítésre került a figura imázsának a sarokköve, és a legszebb az egészben, amit már elővetítettem; hogy nem ez a Joker semmisítette meg, hanem az összes Joker az összes cselekedetével. Pusztán eddig nem tűnt fel ez semminek, míg a saját filmjében erősen rávilágítottak a reflektorok. További érdekességként el lehet játszani a gondolattal, hogy ha valakit bohócnak tartanak, és ha valaki bohócként definiálja magát, attól valóban bohóc lesz-e. Elég-e hozzá ennyi.

A szokásos eredetfilm szintjét felülírva mennek vissza ebben a feldolgozásban a gyökerekig. Ha valaki meghallja a Joker nevet, akkor a harsány, színpadias, gonosz, ijesztő, szórakoztató, izgalmas, karizmatikus, féktelen és menő szavak ötlenek eszébe feltehetően első blikkre, ellenben Joker elsősorban sérült és zavarodott. Ez a két vonás jellemzi a karaktert a legjobban és ezek kerültek a leginkább kihangsúlyozásra Phoenix játékában, így létrehozva egy egyszerre szánalomra méltó és taszító alakot, akinek egyfelé vezet az út többnyire... lefelé. Aki az élénk színektől és az erős hangtól elvonatkoztatva sem tündököl, hanem zuhan, széthullik. Maximálisan megélve, maximálisan hitelesen megjelenítve a lassú folyamat egyes állomásait. Az újszerűbb, vagy ezek után pontosabb lenne úgy fogalmaznom, hogy hanyagolt megközelítésnek pedig ez a másik kiemelkedő hozadéka  a szememben, hogy a realisztikusság a karakter állapotának értelmezésében is ugyanúgy visszaköszön, mint a természetfeletti hiányában. Végre, pontosan annak mutatják, ami. Azt tárják fel, hogy a pszichózis egyáltalán nem buli, hogy a pszichózis nem vagány, nem önfeledt és egyáltalán nem vonzó, hogy - az eddigi, emelkedett stílusomat félretéve - a pszichózis egy szar dolog. Annak is, aki benne van és annak is, aki kívülről érzékeli, és ezen nincs mit túlcifrázni vagy elferdíteni. Hány lány zúgna bele a monitor mögül ebbe a Jokerbe? Hány lány idealizálná és éltetné a kapcsolatát ennek a Jokernek egy olyan Harley Quinnel, aki beleszeret egy ilyen alakba - aki semmivel se térne el a most ismert Harley Quinntől se, ha a logikai vonal megtartásra kerül?

Pedig ez csak a valóság, amit semmibe vettek, figyelmen kívül hagytak, és megbújt a sorok között, ameddig a Jokerrel olyasformán a köztudat képében nem robbant a folyamatosan ketyegő bomba, mint ahogy a címadó szereplő robbant Gotham lakosainak képébe. Joker egy személyben egy komplett szimbólum-orgia. A szimbóluma azoknak az embereknek, akiket akkor hagy magára a társadalom, amikor a legnagyobb szükségük lenne a fő rendeltetésére. A szimbóluma az észrevétlenül szenvedő arcoknak a tömegben. A szimbóluma azoknak a tényeknek, problémáknak, amik ott vannak az emberek orra előtt, ám átnéznek rajta. A szimbóluma a kisemberekben megbúvó kétségbeesésnek és haragnak. A szimbóluma a vívódásnak önmagunkkal és a világgal. A szimbóluma a szabad akarat és a tömegnyomás szembenállásának, az identitásmegőrzés és a beilleszkedés szembenállásának. A szimbóluma, hogy mindenkiben ott lapul valami csúf, és mindenki elindulhat a lejtőn és mindenki eldöntheti, mennyiben enged neki. A szimbóluma a veszélyes világnak, hogy nem lehet tudni, kiben, mi lakozik, hogy mire képes, az-az ember, akibe futólag belebotlasz valahol. A szimbóluma a kiszámíthatatlanságnak. A szimbóluma annak, mennyi minden felfogás kérdése pusztán úgy, hogy észre se vesszük, mennyire szubjektív és ingatag lábakon áll a rendezettnek vélt környezetünk. Ahhoz pedig, hogy valaki ennyi erőteljes és változatos tételt testesítsen meg,  ennyire önmagába, a jelenlétébe olvassza mindazt, amit képkockák százain és monológok tucatjaival igyekszik közvetíteni a film; valami... megfoghatatlan, mindenféle darabos gesztikulálásokkal is elmagyarázhatatlan tehetséggel bír. Joaquin Phoenix nem csak a többi karaktert szerepeli le jelenetről-jelenetre a vászonra, hanem a saját, korábbi jelenetekben nyújtott alakítását is. Épp ezért nem is lehetett valódi veszélyt jelentő konkurenciája a díjért.

Ha akadtak is olyan momentumok... olyan közjátékok, amelyek nem tették lehetővé, hogy a tavalyi év legnagyobb filmélményei közé soroljam, a Joker mindenképpen egy figyelemreméltó film, ami ha szerencsénk van, akkor iránytűként is szolgál az eljövendő alkotásoknak, amik így kiküszöbölhetik a hibáit. Bizonyos távlatból visszatekintve a filmre, több gondolkozás után ezek egy részével már megbocsájtóbb vagyok most, és több pozitívumot fedeztem fel, amik közelebb hozták hozzám. Hogyha a beharangozott mélyebb, kritikusabb felhangjához hívebb lett volna tálalásban, kevésbé akar a fő napirendi pontokban egyértelmű lenni, akkor bekerült volna a kedvenceim közé. Így egy erős filmélményként maradt meg, amire némi, egy tízes skálán kétpontos árnyékot vet annak a tudata, hogy mi lehetett volna belőle... ha egy fokkal kevésbé közönségbarát. Ugyanis bármennyire nagyszerűek mind a rejtett utalások, mind a karakter értelmezése és megjelenítése, az levon az értékükből, hogy az utóbbiak legfontosabb elemeit el is mondják.


                                        A J Á N L O M !

2020. január 29., szerda

Top 5 Wednesday #55 - Karakterek, akiknek nem fogadnám el a különleges képességét


Sziasztok-sziasztok! Az anarchia szellemében tovább zakatol a Top 5 Wednesday gépezete, és ez a bejegyzés annak a megkerülhetetlen és kategorikus jele, hogy ritka természeti jelenségként két egymást követő héten is az aktívan tevékenykedő tagok kompániáját gyarapítom. A múlt héten olyan karaktereket soroltam fel, akiknek elfogadnám a különleges adottságát, most pedig a lista ellenpárjával érkeztem, olyan szereplők formájában, akiknek a képességétől én inkább eltekintenék. Az összeállítás a vázlatos elképzeléseim szerint is szubjektív megközelítésen nyugodott, ezért amikor elkezdtem beleásni magam a bővebb agyalásba, kidolgozásba, akkor mondhatni megnyugodtam, hogy szerencsére olyan karakterről még nem olvastam, akinek a képességét abban az értelemben lehetne abszolút érthetetlennek titulálni, mint a DC Comics Arm-Fall-Off-Boy nevezetű hőséét. Így zavartalanul megtarthatta a teret magának a kőkemény, szimpátia-alapú elbírálás.


5.) Renesmee Carlie Cullen
/Stephenie Meyer: Hajnalhasadás/

A Twilight sagával legutóbb 2013 végén kerültem kontaktusba, így szükségem volt némi segítségre a polcomon nyugvó, Hitelesen, színesen alcímű kalauztól, hogy felfrissítsem az emlékeimet arról, miféle képességekkel is ruházta fel a vérszívóit az írónő. Viszonylagos meglepetésemre több tetszetőset találtam, mint taszítót, ám Renesmee érintés általi gondolatátvitele így is bekerült abba a kalapba, amiből nem húznék. A maga módján nem azt mondom, hogy nem titulálható valamelyest... cukinak, de olyan kis semmi. Introvertáltként nyilván értékelem, ha szóbeli beszéd nélkül lehet kommunikálni, nem véletlenül vezetek blogot és nem vlogot. Ellenben a telepatikus adottságoknak vannak ennél sokkalta vonzóbb és hasznosabb megnyilvánulásai is, Renesmee esetében speciel az erősen bekorlátozott hatósugár, és az a tény, hogy a képesség használatához tapogatózás szükséges, sokat levon az értékéből a szemem előtt.




4.) Ginger & Marna
/Wendy Higgins: Angyali gonosz/

Mivel a Házasságtörés Démonhercegének ikerlányai ugyanannak a természetfeletti adottságnak a birtokosai, ezért a rendezettség hiába követelte volna meg, hogy egy helyre csak egy szereplőt tegyek, egyszerűen nem láttam értelmét a választásnak közülük. Ginger és Marna képesek megérezni a szerelmet, formálódjanak meg azok viszonzott vagy viszonzatlan romantikus érzések formájában. Az apjuknak végzett munkájuk szempontjából megvannak ennek az értelme, hiszen így tudják megtalálni a lehetséges áldozatjelölteket, akiket rávehetnek a kapcsolatuk szétvágására, terjesztve az emberek között a bűnt. A történeten belül is megvan a funkciója... ők ketten tökéletesen biztosak az egymás és saját maguk előtt is sokáig tagadásban lévő főszereplők érzéseiben. Ellenben a természetes közegéből kiemelve számomra ez az adottság nem több, mint haszontalan. Semmilyen oldalról körbejárva sem bírok benne pozitívumot felfedezni. Egyáltalán nem tudnék mihez kezdeni vele, és ami azt illeti, átkozottul nem vagyok az a minden lében két kanál pletykazabáló alkat, aki majd belebolondul, hogy megtudja, ki-kiért epekedik. Így is épp elég érdektelen információhoz jutok hozzá akaratlanul, nincs szükségem még egy képességre is, ami még többet ad ezekből.



3.) Olive Abroholos Elephanta
/Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei/

Olive az első személyek között lehetett, aki megtapasztalhatta azt az érzést, amiért tömegek vágynak ki a világűrbe vagy szimulációs szerkezetekbe, de engem egyáltalán nem csigáz fel a gondolata, hogy milyen lehet, ha valaki könnyebb, mint a levegő.  A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeiben többek között azt is szeretem, hogy nem csak csupa napfény és szivárvány képességekkel bírnak a különlegesek közé tartozó figurák, hanem olyanokkal is, amiket kifejezetten hátrányosnak vagy akár a birtoklójukra nézve veszélyesnek is lehet tekinteni. Épp ezért annyira csodálatos, amikor a gyerekek ki tudják belőlük hozni a legtöbbet, az előnyükre tudják fordítani egy adott szituációban őket, megmutatva, hogy mennyit nyom a latba a találékonyság és az ész egy eredmény szempontjából. Elvégre rengeteg a fiktív személy, akik maradéktalanul pozitív vagy egyenesen idealizáltan tökéletes erőt kaptak, mégse tudnak vele mit kezdeni. Olive a mindennapi életben inkább csak plusz terheket tapasztal a képessége által, lesúlyozott cipőt kell viselnie, és nagy odafigyelést kell tanúsítania neki és a környezetének is, hogy egy hiba vagy fatális véletlen folytán ne lebegjen el menthetetlenül és céltalanul, amerre viszi a szél. Ám olyan szituációkban, amikben fel kell mérni egy ismeretlen terepet, vagy magasra kell valamit vinni / magasról kell valamit lehozni, megfelelő segítséggel a csapat kulcsemberévé válik. Ugyanakkor nekem nem hiányzik az ár, amit az adottságért meg kell fizetni, és tériszonyos vagyok, szóval a cserébe kapott úgynevezett előnyök se nyújtanak kompenzálást.




2.) Miriam Black
/Chuck Wendig: Vészmadarak/

Miriam Black képessége az a kategória, ami elsőre menőnek hangzik, de némi gondolkozás után nagyobb eséllyel nyilvánítható átoknak, mint áldásnak; előre látja a halált. Pusztán meg kell érintenie valakit akár tudatosan, akár véletlenül, akár huzamos ideig, akár csak futólag, és rögtön részletes, pontos információkat kap arról, hogy az illető mikor és milyen módon fog eltávozni. A képesség negatív többlettel rendelkező tónusát mélyíti, hogy magának a történetnek is az a gerince, ahogy Miriam az erejével viaskodik. Van, hogy el akar előle futni, van, hogy ignorálni akarja, ritkán pedig megpróbálja a megszerzett tudását felhasználva megakadályozni a közelgő katasztrófát egy-egy áldozat esetében. A képesség mibenléte egyébként olvasás közben engem kimondottan felcsigázott, érdekelt, hogy honnan eredhet, hogyan lehetne esetleg kamatoztatni, mik a határai, mekkora tudatosság fejthető ki rá... de a főhősnő pusztítóan árral sodródó, "ez van" mentalitása sajna behúzták az érdeklődésem előtt az ajtót. Ha a lehetőségeket, amiket látok benne, elengedem, és úgy tekintek rá, ahogyan a sztori oroszlánrészében Miriam tette, akkor a dolog pusztán egy elszánt szúnyog. Nem lehet elhessegetni vagy lecsapni, jön utánad, idegesít, kétségbe ejt vagy egy periódusban már nem is érdekel. Bővebb információk hiányában pedig szintén nemmel voksolnék rá, hogy "csak úgy lássak" naponta X számú szélütést, autóbalesetet és konyhai balesetet. Annak fényében, hogy ha hiba van a Mátrixban, és elhagyom a házat, akkor is tartok optimálisan másfél méteres távolságot a többi embertől, nem feltétlenül keserítené meg az életemet, de számomra érdektelen képességet se fogadnék szívesen.




1.) Hugh Apiston
/Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei/

Hugh adottsága példázza talán a legjobban Ransom Riggs paranormális világának jellegzetes, creepy hangulatát; a fiú gyomrában méhek élnek, és irányítani tudja őket. Tisztában vagyok az előnyeivel ennek, és hogyha latba akarnám őket venni, akkor ironikus mód erre vonatkozóan jutna eszembe a legtöbb a komplett listát figyelembe véve, mégis ennek a használatától ódzkodok a legjobban. A méhek használhatók fegyverként, védelmi falként, felderítőként és keresőcsapatként is, befoghatóak akár mennyiségükből fakadóan szállításra is, na meg bármikor szert lehetne tenni mézre. Ellenben utálom a méheket és ez kölcsönös, így ebből az összetételből semmiképpen se jöhetne létre olyan idilli szimbiózis, mint a könyvben. A szúródarazsak alrendjének minden képviselőjével ősi ellenségek vagyunk, ha csak mozdulatlanul állok a közelükben, akkor is támadó magatartást tanúsítanak az irányomba, és hiába megyek arrébb, repülnek utánam, ameddig közénk nem kerül valamilyen térelválasztó; mondjuk egy csukott ajtó. Mellesleg fogalmam sincs, mi bajuk van velem. Viszolygok a gondolattól, hogy méhek legyenek a testemen kívül és a testem belsejében is, akárcsak a személyes terem közelében. Ráadásul még a hangjukat is zavarónak tartom. Kijelenthető a totális összeférhetetlenség, Hugh képessége vitán felül állva az a kategória, amiért nem baj, hogy a mi világunkban nem lehet szupererőre szert tenni.




+1.) Zoe Benson
/American Horror Story: Coven - Boszorkányok/

A múltkor is helyet szorítottam egy olyan bónusz listaelemnek, ami nem egy könyvszereplőt takart, így ezt a viselni nem óhajtott képességeknél is megteszem. A kedvenc sorozatomon harmadik évadában feltűnő Zoe személyes boszorkányképessége, hogy szexuális úton gyilkol. Hogyha lefekszik valakivel, akkor az illető meghal, és a képesség szabályai ellentmondanak annak, hogy a működése tanulással kontrollálhatóvá váljon. Bármit is tesz, nem tudja elkerülhetővé tenni a végkimenetelt. A sorozatban megtalálták a módját, hogyan lehet ez akár "jó" is, de ez a hasznosítási kísérlet nekem erőltetett maradt. Hiába van szó egy olyan képességről, ami elképesztően veszélyes, még csak fegyverként se lehet használni. Elvégre, ha valakit meg akarok ölni, akkor nem akarom a testembe engedni, hogyha pedig valakit bele akarok engedni, akkor nyilván nem akarom megölni. Hacsak az ember nem  kéjgyilkos, mint Ted Bundy, vagy nem dédelget olyan terveket, hogy azzá válik, akkor patthelyzet áll fenn.

Ti melyik fiktív karakternek nem fogadnátok el a különleges képességét? Ne tartsátok magatokban, írjátok meg kommentben a bejegyzés alatt, a Molyon, Facebookon vagy Twitteren!

A Top 5 Szerda magyar bloggereinek a legfrissebb posztjait EBBEN a zónában tudjátok elérni.

2020. január 22., szerda

Top 5 Wednesday #54 - Karakterek, akiknek elfogadnám a különleges képességét

Sziasztok! :) Mint ahogy ez egyaránt ismeretes azoknak a körében, akik írják és olvassák az ilyesféle posztokat, a Top 5 Szerda külföldi koordinátorai tavaly tavasszal leeresztették a rolót, amit azóta se sikerült felhúzniuk - pedig biztosra vettem, előbb térnek ők vissza erre a színtérre, mint én. Így kénytelennek bizonyultam saját ötlettel beleadni a magamét az e heti közösbe, amennyiben ki akartam tartani az elképzelésem mellett, miszerint most már leteszek valamit az asztalra ezen a rovaton belül is. A szempont, ami alapján válogattam, pedig nem kisebb téma, mint azoknak a szereplőknek a sorra vétele, akik egy olyan speciális adottságot, avagy természetfeletti képességet birtokolnak a történetükben, amivel én magam is szívesen rendelkeznék, amennyiben ezek a valóságba átültethetőek lehetnének valamilyen módon.


5.) Minerva McGalagony
/J. K. Rowling: Harry Potter sorozat/

Az mohóságra engedne következtetni, hogyha um block be szándékoznám gyűjteni azt a mágikus erőt, amellyel a Potterverzum varázslói és boszorkányai rendelkeznek,  ezért egy konkrét varázslatra való képességet választok; animágiát. Ami McGalagony professzor, a kedvenc Roxfortos tanárom esetében az olyasféleképpen nyilvánul meg, hogy macskává tud változni. Amióta csak olvasok és nézek fantasy zsánerben, rendkívül foglalkoztatott annak a gondolata, hogy milyen élmény lehet olyan embernek lenni, aki képes felvenni valamilyen állatnak az alakját, így a természetfeletti lények közül is az alakváltók álltak hozzám szoros mezőnyben egyéb szerzetekkel a legközelebb. A vérfarkassá alakulással járó kontrollvesztést, kiszámíthatatlanságot és fájdalmat pedig mellőzném, amennyiben adott egy olyan módszer, ami ugyan bonyolult és kemény tanulással sajátítható el, de kevesebb hátránnyal jár, nagyobb barátságban áll a képességet használó személlyel. A macskává változást pedig vonzónak találom a felélesedett érzékszerveken túl a memóriájuk, a talpra esés,  a tájékozódó készségük, a hajlékonyságuk, a gyors reflexeik, a dorombolás általi gyógyulásuk miatt. Másrészről az se elhanyagolható, hogy a világ bizonyos részein istenként tisztelik őket, és hogy a macska alak kiváló a kémkedésre. Az első regényben McGalagony professzor is átalakulva tartotta szemmel a Dursley családot, és vonta le róluk nem túl hízelgő következtetéseit, mielőtt Hagrid eljuttatta hozzájuk a kis Harry-t.


4.) Lyra Belacqua
/Philip Pullman: Északi fény/

Ugyan a blogra egyik regényről se töltöttem fel értékelést, csupán a Molyos profilomra, mert abban a meggyőződésben voltam, hogy majd úgyis megejtek egy újraolvasást, amit egy-egy részletesebb, méltóbb kritika követ, mégis nagy rajongója vagyok mind a könyveknek, mind a belőlük készült filmnek. A rajongáshoz kapcsolódó vezető okok között Lyra karaktere, a daimónok és a páncélos medvék mellett pedig előkelő helyen szerepel Lyrának az-az adottsága, ami elősegíti az aletiométer olvasását. Az aletiométer; más elnevezésein igazságmérő vagy aranyiránytű, egy olyan szerkezet, amellyel bármilyen kérdésre megkaphatja az elég tehetséges és képzett használója a választ. Ez az eszköz lenne a kulcsa annak, amit az évszázadok során megannyi tudós elkötelezetten kutatott, annak az "egyenletnek" a materiális formája, amely érthetően, pontosan és korrekten megmagyarázza az egész világmindenséget. Méghozzá nem csak a mi időbeli és térbeli síkunkra vonatkozóan, hanem a múltat, a jövőt, és valamennyi párhuzamos dimenziót a hatáskörébe vonva. Végtelen tudást és kiapadhatatlan információelőnyt ad, az abszolút igazság birtoklását minden körülmények között. A gördülékeny olvasása így egy annyira korlátlan, hatalmas és valamilyen szinten emberi ésszel felfoghatatlan képesség, aminek az értékét megkockáztatom, hogy a könyvek kedvelői közül is sokan csak később, egyfajta objektív távolságról mérték fel. Lyra képessége nyilvánvalóan valamennyi Hollóhátas diák vágyálma. Épp ezért okozott is gondot ezen a ponton a sorrendnek az alakítása, és csak nagy fejfájás árán tudtam a negyedik helyen hagyni.



3.) Varen Nethers
/Kelly Creagh: Soha már/

Azt, hogy Varen Nethers miféle különleges képességet is tudhat a magáénak, már jóval nehezebb egy-két szóban összefoglalni még akkor is, hogyha a szimbolikai és pszichológiai hozadékát nem létezőnek is tekintem a róla szóló szövegmennyiségem kezelhető tartományba szorításának az érdekében. A legtömörebb és leghelyesebb meghatározás talán az, hogy a fiú az írásain, a művészi alkotásain keresztül képes megeleveníteni a képzeletének a szüleményeit. Illetve többé-kevésbé akarva-akaratlanul mindazt, ami benne lakozik, akár érzelmeket személyekként, akár egy komplett, saját szabályok szerint működő, idézőjeles álomvilágot, amiből képes bármit átemelni a mi valóságunkba, valamint amibe ugyancsak képes bármit átjuttatni a mi valóságunkból, ha elvékonyodnak a határok. Tisztában vagyok vele, hogy nem is olyan sokkal fentebb még arról papoltam, hogy mohóság lenne Rowling mágusainak valamennyi képességét magamnak akarni, de... akkor mohó leszek, mert a Varen képességében rejlő lehetőségeknek a száma megrészegít, nem bírok neki ellenállni. A Soha már sorozat három kötetén keresztül maga Varen is számtalan méretben és mélységben feszegette a képességének a határait, használta arra, hogy a saját asztrális kivetülését küldje el valahová, míg ő otthon maradt, alkalmazta... egyedi kommunikációs csatornaként, segélykiáltásként, és bebizonyosodott, hogy akár tömegpusztító fegyverként is funkcionálhat a nem megfelelő kezekben, viszont a felsoroltak is csak a képesség egy apró szeletét alkotják.
Az intuitív elme játszótere... A totális kiaknázása egy soha véget nem érő vállalkozás lenne bizonyára, de már csak az egyedisége és a fantáziadússága miatt is szívesen kipróbálnám.

2.) Ruby Daly
/Alexandra Bracken: Sötét elmék/

A Sötét elmékben az IAAN nevű vírus pusztítását túlélő gyerekek különleges képességeket szereztek, amelyeket később színek szerint kategorizáltak, Ruby egy narancsvörös, azaz hatni tud az emberi elmére. Ez a hatás széles spektrumon mozog, az egyszerű sugallatok küldésén, erősebb meggyőzési készségen kívül beletartozhat az emlékek manipulálása, illetve azok teljes kitörlése, a víziók keltése, mások személyiségének a formálása, döntéseinek az irányítása és a mások elméje feletti totalitárius hatalom, avagy gondolati bábjáték. Bár magáénak tudhatta a kontrollmániások bőségszaruját, Ruby korántsem volt a cselekmény döntő hányadában annyira elragadtatva a képességétől, mint például én. Ebben persze nagy szerepet vállalt, hogy huzamos ideig csak az árnyoldalait tapasztalta meg az erejének, a rengeteg fájdalmat okozó baleseteket, az attól való félelmet, hogy a felnőttek elpusztítani vagy használni akarják miatta, a megvetést és a feszélyezettséget mások részéről, és csak jóval később, nagyrészt nyomás alatt és lehetetlen szituációkban tapasztalta meg, hogy hogyan kovácsolhat belőle előnyt. Nekem mindenesetre az elme-irányítás is azon képességeknek a ligáját erősíti, ami kiemelt izgatottsággal tölt el, és régóta foglalkoztat. A határtalansága és a vele járó szabadság, legyőzhetetlenség miatt az vitathatatlan, hogy nem könnyű józan ésszel használni, nem átesni vele a ló túloldalára, - ez speciel Rubynak sikerült, aki megelégedett azzal, hogy mások segítése és a nagyobb jó érdekében kamatoztassa - de találékonysággal és racionalitással rendkívüli hatalmasságot és biztonságot ad. Feljuttatja az embert a világ tetejére.




1.) Sydney Clarke
/V. E. Schwab: Viszály/

Ha porondra kerül a Viszály, márpedig én igencsak sűrűn teszek róla, hogy ez megvalósuljon, akkor rendre a főhős zsenialitásának és hideg, számító észjárásának hódolok, ám noha sokszor háttérbe szorul a nagy játékosok mellett, egyáltalán nem elhanyagolható figurája a történetnek egy mellékszereplő se, Sydney Clarke. A kislány is egy az erejükkel képregények szuperhőseit is megszégyenítő RendKívüliek közül, képes feltámasztani a holtakat. Méghozzá nem úgy, mint a Halál ereklyéi közül a Feltámadás köve, a kedvencek temetője, a misztikus sztorik önjelölt halottidézői, vagy mint a Frankenweenie stop motion film ifjú Frankensteinje, - akinek bár az életre keltettjei száz százalékban önmagukként térnek vissza, de hébe-hóba fel kell tölteni őket elektromossággal - hanem professzionálisan, tökéletesen. Mintha az illető csak egy változó időtartamú alvásból ébredt volna fel, zavartalanul folytatja tovább az életét, mellékhatások nélkül. A regényben Sydney leglátványosabb manőverei közé tartozik egy Dol nevű eb feltámasztása, és a cselekmény egyik legnagyobb csavarja; ami remekül szemlélteti, hogy még kötött mozgástérben is mennyire ragyogóan alkalmazható és erős adottsággal bír. Hogyha tavaly ilyenkor állítom össze ezt a listát, akkor Ruby lett volna az első helyezett, viszont mai fejjel... kétségtelenül Sydney a befutó, és az ő képessége az, aminek akár az egyszeri használatáért is bármit odaadnék és bármire hajlandó lennék. Egy olyan erő, amivel kifogástalan állapotban visszahozhatjuk magunk mellé a halott szeretteinket, valakit, akinek a hiánya minden másodpercben lassan, belülről rág... fényévekkel nagyszerűbb és álomszerűbb, mint ahogy azt a legtöbben tartják, amikor természetfeletti fogások válnak beszédtémává. Bár létezne a valóságban is...



+1) Sally
/Karácsonyi lidércnyomás/

A bejegyzés végéhez közelítve még egyféle bónuszként megemlíteném Sally-t, akit még a vázlatos fázisban bele akartam tenni a fő listába, azonban túlságosan kilógott a többiek közül, aminek az eredményeképp külön kategóriaként kezeltem. Elvégre ő animációs filmben szerepel és a képessége se annyira komoly, annyira közel álló hozzám, mint a fentebbiek... hanem sokkal inkább jó pofa és megkapó. Ugyanis Sally képes visszavarrni a leszakadt testrészeit, ami a maga szerethetően morbid mivoltában nagyon vagány, továbbá praktikus is egy olyan személynek, aki az optimálisnál hajlamosabb összevissza törni magát.

Melyik az a fiktív karakter, akinek ti elfogadnátok a különleges adottságát? Írjátok meg a bejegyzés alatt, Facebookon, a Molyon vagy Twitteren kommentben!  Merthogy most már mindenhol ott vagyok... mint a bébi Yodák.

A Top 5 Wednesday magyar résztvevőinek kötetlen posztjait EBBEN a zónában tudjátok nyomon követni.

2020. január 8., szerda

Leigh Bardugo dedikálásán jártam (2019)

Sziasztok! Senki sem hallucinál, ez tényleg egy bejegyzés. Réges-régen (tavaly november 18-án) egy messzi-messzi galaxisban (Budapesten) a Grisa-könyvek elragadó írónője, Leigh Bardugo mintegy 400 olvasónak dedikált személyenként két könyvet, és én is egyike voltam ezeknek a rajongóknak, részese ennek a fantasztikus élménynek. Viszont utána egyéb megszámlálhatatlan bloggeri és olvasói kötelezettségem mellett a dedikálást illető beszámolómat is elmulasztottam. Így épp megfelelő mértékű fáziskéséssel ahhoz, hogy ne legyen már rájuk kíváncsi nagyjából senki... annak szentelem az elkövetkezőket, hogy kifejtsem a hosszútávú memóriám bugyraiba iktatásukat követően se szürkébb vagy lehangolóbb formát vett emlékeimet az eseményről.

Ugyan ezt sikerült elég nyilvánvaló magatartásformákkal, vagy talán a legoptimálisabb megfogalmazás szerint azok hiányával eltitkolnom előletek, én tényleg igazán kirobbanó lelkesedéssel és örömmel tekintettem a tényre, miszerint Éjúr és Kaz Brekker kreátora a Grisaverzumból készülő sorozat budapesti forgatási munkálatai mellett még időt és energiát szakított arra is, hogy beiktasson egy dedikálást az olvasói számára. Ezek az érzések pedig esemény előtt is után is ugyanúgy megmaradtak. Lehet, hogy majd elérem azt a részvételi számot valamikor az ilyen alkalmakon, hogy már megszokjam a gondolatát és a konkrét tudatát, hogy egy igazi, húsvér külföldi írótól aláírást kapok, de a jelennél és a közelmúltnál maradva nekem ez a történet még mindig egyféle megfoghatatlan csodának számít. Valami olyannak, amivel kapcsolatban már csak azért is szerencsésnek érezheti magát az ember, hogy ha lehetősége adódik rá, nemhogy ha él is vele. Pláne azért, mert megveszekedetten imádom mind az írónő természetfeletti világát, mind annak egy gonosztevőjét, illetve antihősét – ezek közül a szereplők közül legalább az egyik indulhatna a blogon legtöbbet emlegetett névnek járó díjért.

A 2019-es év második félévében ez a dedikálás volt a legnagyobb pozitívum, ami ért, ez volt az egyike azon kevés dolgoknak… amik képesek voltak jó értelemben igazán mélyről jövően megmozgatni. A már említett lelkesedéssel eltölteni. Számoltam a napokat, ugrottam az újabb és újabb hírekre, - és rohadtul féltem tőle, hogy ugyanaz fog történni, mint Colleen Hoover esetében, és előre láthatatlan magánéleti vészhelyzet miatt sztornózásra kerül az egész az utolsó pillanatban - még a sorban állás ülés közben is Molyon lógtam, és örvendeztem, hogy már csak ennyire kevés választ el tőle, hogy az írónő színe elé kerüljek. Lényegében nem gondoltam, hogy még képes leszek ilyen intenzitású, boldog izgalmat produkálni – ennek a jelentőségét kevesen értik, de ők biztosan tudják, miért verem ezt a tapasztalatot ennyire nagy dobra. Ami többé-kevésbé tartósnak is bizonyult, ugyanis napokig csak mások beszámolóit olvastam és hallgattam az eseményről, és nagyon-nagyon akartam róla írni én is. Ameddig ismételten zátonyra nem futott a blogoláshoz, alapvetően a könyves szférához fűződő, hónapok óta nem éppen komplikációmentes viszonyom… Ez most nem a mentegetőző műsorszám, hanem annak a szemléltetésének a megcélzása, hogy mennyire akartam ezt a bejegyzést, hogy ebből következően mennyire mély nyomot hagytak bennem azok az órák, amelyek a dedikáláshoz kötődtek, hogy mennyire ostromolták az elégedettségi skálám csúcsán.

Csakúgy, mint a raktárvásárnál, akadtak itt is problémák a sor és az emberek koordinálásával, miután nem számított rá a kiadó, hogy ekkora érdeklődés fogja övezni a dedikálást, hogy mekkora távolságokból fognak vonatra vagy repülőre ülni Leigh olvasói azért, hogy találkozhassanak vele. Ezekről mások írásaiból értesültem, ugyanis a jó hely megszerzésének az érdekében én is azzal a korai bázissal érkeztem, amit jórészt még csak külföldiek alkottak, így több tíz méterek választottak el a kavarodás legrosszabb csomópontjától, sőt, megkockáztatom, hogy addigra el is hagytam a helyszínt, amire ez kibontakozott. Szóval a fő és egyedüli negatív tényezővel szembeni tapasztalatok híján a magam részéről vegytisztán az előnyeivel gazdagodtam a programnak, csakis jókat mondhatok róla. A szignóra várók számából kifolyólag ugyan rendkívül feszes tempó került diktálásra, mégse megy az egyik, jöhet a másik szalagrendszer működött, ahol az ellátogatók csak egy kis pontnak érezhették magukat a sok, ugyanolyan pont közül. Az engedélyezetett, maximálisan két könyvet sorban állás közben ellátták a szervezők egy névre szóló cédulával, és megmutatták, hogyan legyenek egymásba rakva a megfelelő oldalnál kinyitva a kötetek, hogy minél gördülékenyebben lehessen haladni. Az így megspórolt plusz másodperceket pedig arra fordította az írónő, hogy mindenkivel beszélgetett egy kicsit, csak pár kérdés, egy rövid párbeszéd, mégis hatalmas jelentőséggel bírt, hiszen mindenkivel foglalkozva lett egyénként is; mindenkinek lett egy kis plusz, személyre szabott élménye, ami csak vele történt meg. Ez pedig azoknak is elsöprő hatással bírt, akik hozzám hasonlóan furcsa módot ragadtak meg a rendelkezésre álló közös másodpercek és figyelem kihasználására…

Most már úgy vagyok vele, hogy előre be van kódolva a Mátrixba, hogy elhanyagolható szociális készségeimet is azon nyomban száműzzem, amikor szembe kerülök, akár egy hazai, akár egy külföldi íróval, elvégre On Sai és Dan Wells dedikálásán is mindenki zökkenőmentesen sorra tudott kerülni rajtam kívül és rövid úton emlékezetessé tegyem magam valamilyen égő megmozdulással vagy megszólalással. Jelen esetben ez kimondottan szórakoztatóan ment végbe, mivel Leigh Bardugo elkezdett kommunikációt kezdeményezni, én meg nagy zavaromban nem tudtam semmi értelmeset kinyögni a szavaira azon kívül, hogy nem értettem a mondandója felét, mert rémes az angolom, mire ő hátradőlt a székében, és kedélyesen megjegyezte, hogy „az ő magyarjánál nem lehet rosszabb”, és az egész emelet hangos nevetésben tört ki. Úgyhogy… ezek után inkább meg se próbálok majd hasonló szituációban normálisan viselkedni, mert nyilvánvalóan nem megy, hiába erőltetem. Földönkívüliekre is szükség van a bolygón. Ennyit rólam. Ellenben Leigh Bardugo érdemes rá, hogy hosszú ódákat zengjenek róla, és gondosan elraktározzák az emlékezetükben a társaságában eltelt időt pillanatról-pillanatra, ugyanis elképesztő egyéniség, nem csak kiemelkedő, szárnyaló fantáziával rendelkezik, hanem nagyon közvetlen és jó humorérzékű is. Nekem ez is új volt. A hatás, amit nem csupán íróként, hanem pusztán emberként is kiváltott a környezetéből. Az írók műveiért, azokon közvetített gondolkozásmódjáért és  alkotói készségeiért szoktam rajongani, viszont az már nem annyira általános, hogy a lényük is térdre ejt. Tőlem még véletlenül se nyilvánítható gyakran használtnak az ilyesféle jelzők, de ez a nő egy tünemény. Kvázi ragyog, és ezt fényt átterjeszti a körülötte lévőkre is, nézed és hallgatod, aztán azt veszed észre, hogy egyszer csak el lett bűvölve, és olyan vagy, mint valami sóbálvány. Ezt a tudatállapotot mindenképpen érdekes lesz majd összeegyeztetni a jövőben azzal, amikor Alina Sztarkova az idegeimet használja balalajkának.  

Váratlan fordulatként megjelentek a dedikáláson a könyvek Netflixes adaptációjában Jespert és Éjurat életre keltő színészek is a jelen lévők legzajosabb és legörömtelibb ujjongására. Láttam bizonyítékul szolgáló közös képeket és olvastam lelkendezéseket a témában, viszont a saját szubjektív nézőpontból a dedikálás ezen hozadékához nem tudok mit tenni, ugyanis mire Kit Young és Ben Barnes tiszteletüket tették a könyvesboltban, addigra én már rég a Nyugati aluljárójának a Burger Kingjében tömtem a fejemet. Mivel meg sem fordult a fejemben, hogy még további extrákra lehet számítani, hogy netalántán betoppanhat valaki a szintén a városban tartózkodó színészi gárdából, ezért amint megkaptam a szignóimat az Árnyék és csontba és a Hat varjúba, rögtön meg is céloztam a kijáratot, és elhagytam a területet. Kit Youngot még nem láttam szerepelni egy filmben vagy sorozatban se, Ben Barnesnak - vagy, ahogy magamban nevezem, amióta tetőfokára hágott a körülötte tomboló, visongatós fangirl-őrület; Jajdeédinek - meg nem vagyok kifejezetten a rajongója annak ellenére, hogy a Dorian Grayben, a Westworldben és a Narniában is tetszett az alakítása, de még nem láttam élőben egy színészt se, így azért nem lett volna rossz, ha még ott vagyok.

Nem konkrétan a dedikáláshoz, hanem szorosabban inkább a Könyvmolyképzőhöz kötődően azt egy csöppet nehezményeztem, hogy az Alexandrába már erre a napra eljutottak az általam már-már mániákusan és vérben forgó szemekkel várt Pusztulás és felemelkedés című zárókötete a Grisa-trilógiának, míg azokhoz, akik rávetették magukat az előrendelésre a hír bejelentésének a másodpercében, csak napokkal később érkezett meg a példányuk. Tudom-tudom, nem az első eset, hogy előbb köt ki egy újdonság a boltban, mint az előrendelőnél, és a limit miatt akkor se lett volna még egy aláírásom, ha ott helyben megveszem, de azért a hamar érkező birtoklási tudat ennyi várakozás után simogatta volna a lelkemet… Azóta természetesen megérkezett hozzám is a könyv, és elfoglalta a helyét a polcomon a másik három Leigh Bardugo-kötetem és a Világok lángja témába vágó gyertyái mellett.

Összességében csak örömmel tud eltölteni, hogy ez a dedikálás megvalósult, és hogy el tudtam rá menni, valamint bízok benne, hogy nem ez volt az utolsó, amit Magyarországban tartott az írónő, mivel az Ostrom és viharban és a Pusztulás és felemelkedésben csak Leighre és a tollára várnak a jelöletlen lapok.